Intés

Légy kicsit bohó,

és évődjünk egymással!

Egymással törődjünk,

ne a világgal!

Annyi éve már,

feszít a kötelesség,

legyen egy kis

megnyugvás

és várva várt

békesség.

Rajtunk múlik

a boldogság,

tőlünk is szebb

a világ.

Nem sok van hátra,

legalább egy

kis időre.

Mondd kérésem,

nem lehet dőre!

Az Úr felénk

kacsint

és boldogságunkért

felelősségünkre int.

Csillagösvény

A vágyam fészke...
Benned van szerelmünk 
csillagösvénye.

Március idusán

Március 15-e előzményeiről, ennek a napnak az eseményeiről, az utóhatásáról azt hihetnénk, talán már mindent elmondtak, megírtak… De nem! Az utókor számára március 15-ének az üzenetei a legfontosabbak, iránymutatóak.

„(...) S lám, szorosan alkotmányos formákban mozogva,…magyar őszintén szorítja a magyarnak kezét, rövid idő alatt milly óriási léptekkel haladtunk legtökéletesb kifejlésünk felé!(...)” írta Széchenyi István: a Mi lesz belőlünk magyarokból? – című vezércikkében a Pesti Hírlap, 1848. április 8-i számában.

Megesik nemzetekkel, hogy váratlanul ketten vagy hárman a sokmillióból ugyanazt akarják. Ha reményük lehet a többiek létezése felől, előbb-utóbb keresni kezdik egymást. És sorsszerű, hogy megtalálják. Már nem ketten vannak, nem is hárman. Ők azok, akik az egész, a sokmilliós nemzet élni akarását, jövőbe vetett hitét hordozzák, a nemzet létének értelmét világítják meg. Ők az örök márciusi ifjak. Nem bízta meg ezzel senki őket, nem is tartoznak a hatalmasok közé. Nem születtek fényes szalonokba. Ez a közösség születése, a nemzet magára találása, ez a forradalom szárnybontása, ez a szabadságharc kezdete. Úgy, ahogy ezt a történelem követeli. A történelem, amelynek szavát az ifjú jogászok és költők meghallották ott a Pilvaxban. Ők azok, akik árnyékból a fény felé fordítják a magyar nemzet jobbik énjét, ébren tartják az öntudatot, azt a lángot, azt a lelket, azt a lelkiismeretet, amely újra és újra megváltoztatja a magyarok, és néha Európa történetének menetét.

 „Bármi szerencsétlen helyzetű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb utóbb mégis szabadabb létre hív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadsággal bírjanak is lakosai, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs s polgári erény nem fénylik többé! Az emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki: s valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatnának.”

Az előző sorok írója Kölcsey Ferenc volt.

Közel száz évvel később írta Márai Sándor: "A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…".

A márciusi ifjak nem papucsos polgárok voltak.

Nem  egy  tavaszi nap hirtelen buzgósága szülte a forradalmat, hanem előtte   közel  20  év  érlelte  meg  a magyar  emberek  szívében  a felismerést:  ha  mi  nem állunk  ki  magunkért,  ugyan,  ki  áll ki helyettünk?

Kölcsey Ferenc már nem érhette meg azt a nagy pillanatot, amikor a függetlenség kikiáltásában és a szabadság védelmében egy egész nemzet forrott eggyé, de a reformkor tevékeny alakítójaként ő is megérezte és megértette azt a lehetőséget, hogy a súlyosan mélyülő gazdasági és társadalmi krízisből csakis a régi rossz minták elhagyása, a minden társadalmi réteget érintő önzetlen és teljes körű összefogás jelentheti a kiutat. Az ország polgárai akkor át tudtak lépni a múlt árnyékain és saját korlátaikon, hogy egy egységes, demokratikus, új nemzetet építsenek.

Wass Albert írta: „A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.”

Nos, a reformkorban elődeink megértették és 1848. március 15-én sikerült megfogalmazniuk közösségi érdekeiket. És mindezt egyre erősödő közmegegyezéssel jogszabályokban rögzítették, gyakorlatba ültették és a szabadság kivívásának pillanatában valóban felelős, elszámoltatható kormányt választottak az eredmények megszilárdítására, mert ez volt az egyetlen út az elmaradottsággal, megkésettséggel való szembenézésre.

A forradalmi szavak, kiáltványok, röplapok cselekedetté váltak. A  forradalmi napokat rendíthetetlen munka, erős kormányzás és bátor  törvénykezés követte.

Azóta  tudjuk,  a  valódi forradalom nem egy délutánból áll, hanem a  haza fáradhatatlan szolgálatából.

Azóta  tudjuk,  a  szabadság  és  a  függetlenség önmagukban csak jelszavak,  az  igazi  változásért  értük  felelős  kormányzást és alkotmányos rendszerváltást kell építeni.

Mi, magyarok, a Nemzeti Múzeum lépcsőin tettünk esküt egymásnak, hogy: rabok tovább nem leszünk! A március 15-ei eskü olyan fogadalom, amellyel 1848 óta minden magyar tartozik minden magyarnak. Itt vagyunk hát az idei rügyfakadáskor is, hogy megmutassuk, 170 év után is hűek vagyunk az eskühöz, ma is ehhez tartjuk magunkat. Esküt tenni közösen és egymásnak azt jelenti, hogy bárhogy fordul is a világ, bármiképp is kanyarodik az élet, ki fogunk állni egymásért. A nemzet közös esküje azt jelenti, hogy minden magyar ki fog állni minden magyarért, és minden magyar közösen, együtt ki fog állni az országért. És a negyvennyolcas magyarok bátran, halált megvető bátorsággal meg is tették, amit vállaltak.

Ez a kiállás tette lehetővé, hogy a negyvennyolcas magyarok elérjék céljukat, alapjaiban megújították az országot, amely soha többé nem süllyedt vissza a feudális viszonyok közé.  Kiselejtezték a régi világ dohos törvényeit, kiváltságait, visszahúzó dogmáit, és új rendszert alkottak, amely később, évekkel, évtizedekkel a harcok után is szilárdan állt a lábán.  Kiálltak az országért, és egyetlen határozott mozdulattal eltörölték a cenzúrát, életre hívták a sajtószabadságot, elfogadták a 12 pontot. A kiállás erőt adott, szembe szálltak az egész Habsburg Birodalommal, a tabukat ledöntötték, a mozdíthatatlannak hitt rendszert lebontották.

A 48-as ifjaknak március idusán sikerült felébreszteni a közösségi szellemet, közösséggé varázsolni az egymás mellett élő társadalmi csoportokat, civil-összefogást létrehozni. Az a titokzatos energia, mely néhány elszánt ifjú nemzete iránti odaadásából keletkezett, takarékra csavarható, elhallgatható és megtagadható akár évtizedekig is, de a legváratlanabb és legreménytelenebb pillanatokban elkezd világítani, elkezd beszélni, hívó szóvá válik.

Széchenyi István szavait idézem: „Sokan azt gondolják, hogy Magyarország volt, de én azt szeretném hinni, hogy lesz.”

Mert a jövő mindig arra van, amerre még nem jártunk, de menni szeretnénk. Ez az út sosincs készen, meg kell építeni. A jövőbe az tud eljutni, aki veszi a bátorságot, hogy elinduljon egy olyan úton, melyen korábban senki sem járt.

Az üzenőfalon, amit őseink írtak 1848 március idusán, számunkra ma az olvasható, hogy merjük vállalni, hogy magyarok vagyunk, merjünk vállalni felelősséget egymásért és hazánkért, merjünk a jövő emberei lenni. A gyermekeinkért, az ő jövőjükért.

Nekünk Petőfi Sándorék álma szerint szabad, egyenlő, testvéri életet kell teremtenünk, hiszen ez jövőnk záloga. Ma ünnep van, szép, piros-fehér-zöld ünnep, örüljünk neki, tanuljunk a múltból, és legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és arra is, hogy martfűiek vagyunk. Higgyünk a szemünknek, olvassuk le a történelem üzenőfaláról, amit szóval, tettel, vérrel a 48-as magyarok nekünk írtak oda: „Merjünk a jövő emberei lenni!”      

 (Elhangzott 2018. március 15-én a martfűi városi ünnepségen.)

Szerelemhajó

Először nagyon mérges volt, mikor Sanya újságolta neki a hírt. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy egyszer fönt lesz egy társkereső oldalon. Na, ezt most Sanya megtette helyette.

            - Ezért még egyszer vagy nagyon hálás leszel nekem, vagy szidni fogsz, mint a bokrot – mondta neki vigyorogva.

            És tessék, ott volt!

            De hogy jutott eszébe ennek a flótásnak, hogy ezt tegye vele.

            - Ha akarod, egészítsd az adatlapodat! - kiáltotta még hátra fordulva utána Sanya.

            Ott ült a gép előtt és nézte az adatlapját. Kiegészítette néhány fontosnak vélt információval magáról.

            Na, arra befizetek, hogy hány nő fog elidőzni az adatlapomnál, gondolta.

x x x

Beesett az ajtón, szinte automatikusan kikapcsolta a riasztót.

            Aztán kezdődtek az esti rituálék. Bekapcsolta a rádiót, ami állandóan szólt, ha a tévé éppen nem, begyújtott a cserépkályhába… Készített valami vacsorát, a legtöbbször valami olyat, amiből másnap ebédre is tudott vinni a munkahelyére. Az esti kakaó elmaradhatatlan volt.

            Fél nyolckor, nyolckor kezdődtek a telefonálások. Egy-két barátnő, ismerősök, a fiáék, a legritkább esetben a lánya…

            Múltak az órák, a napok, a hetek…, de semmi extra. A legtöbbször még egy filmet sem tudott végignézni.

            Aztán jött a csend, az idegesítő csend. Amikor már aludni szeretett volna, csak sírdogált, forgolódott az ágyban. Százszor, ezerszer végiggondolta az elmúlt néhány évet… Álomba gondolkozta magát.

            Két-három hete regisztrált egy társkereső oldalon. Akárhányszor bejelentkezett, mindig elcsodálkozott magán, hogy mit keres egyáltalán itt. Olykor már-már szégyellte is.

            Aztán talált egy maga korabeli férfit, aki valahogy kilógott a sorból. Többször elolvasta az adatlapját, egymást követő napokon is. Érlelődött benne a gondolat, hogy reagál az adatlapon lévő néhány információra.

x x x

Nem sok idő kellett, hogy megelégelje a dolgot. Rengeteg nő, akik keresik, keresnék a férfit…, a nagy őt. Keresik azt a férfit, aki jelenthetne nekik valamit.

            Mit is?

            Hát ez az!

            Egy valami derül ki biztosan, nem érzik jól magukat a bőrükben. Arról viszont egyiküknél sincs szó, hogy ezt mennyire gondolják komolyan. Arról meg végképp semmi, hogy mit tennének meg azért, hogy változzon az életük, áldoznának-e bármit is magukból.

            Magától soha nem regisztrált volna egy társkereső oldalon, de mióta Sanya föltette, mintha úgy várt volna valamit. Még magának sem tudta megmondani, hogy mit.

            Hátha…

            Minél többször ment föl az oldalra, ez a hátha egyre messzebb került.

x x x

Napokig nézegette a férfi adatlapját. Nézte másokét is, de mindig visszatért hozzá.

            Semmi kivagyiság, semmi magamutogató fényképek, semmi extrém bejegyzés.

            Amit olvasott, tényszerű volt. Mintha ez az ember tényleg olyan lenne, az volna, mint amit leír. A többiekéhez képest ennyiből ez még extrémnek is volna tekinthető.

            A férfi adatlapján a sokadik visszatérés után három információ keltette föl leginkább a figyelmét.

            Az első ez volt: „Nyugodt vagyok, aki szeretetre, társra vágyik.”

            Arra, hogy mik azok, amikről soha nem tudna lemondani, ezt írta: „Az emberi kapcsolatokról, a szerelemről.”

            A szenvedélyéről ezt írta: „A művészetek, írással foglalkozok.”

            Lesz, ami lesz alapon, ezeket a bejegyzéseket megjelölte. Ezek tetszettek neki.

x x x

Este azzal a szándékkal lépett be az oldalra, hogy törli magát. Meglepetésére egy nő három bejegyzését is megjelölte, hogy tetszik neki.

            Egy kedves, mosolygós hölgy nézett rá kezében tartva – feltehetően – az unokáját.

            Valamit vissza kellene reagálnom, gondolta.

            Azt kérte a nőtől, hogy írjon magáról valamit.

            Akkor este izgatottan feküdt le.

x x x

Arra kapta föl a fejét, hogy Zsuzsika, az egyik takarító néni a munkahelyén ráköszönt.

            - Jó reggelt, Milcsike!

            - Jó reggelt!

            Próbált elviharzani mellette, de a következő pillanatban megállította.

- Képzelje Milcsike, a fiúk tegnap este már megint! Ne tudja meg, hogy mit hagytak maguk után! Marikával alig győztük lehordani az üvegeket… Nem értem ezt a Krisztikét, hogy engedheti…

Ezt ő sem értette.

- Ne haragudjon Zsuzsika, de rohannom kell.

- Milyen csinosak vagyunk ma is Milcsike! – kiáltotta utána egy férfi hang.

Hátra se nézett, úgy kiáltotta vissza:

- Köszönöm.

Az irodában még senki nem volt. Az elmúlt években a kollégáknak még egyszer sikerült munkaidőkezdésre beérniük. Erről is Kriszti, a főnökasszony tehet.

A társkeresőre gondolt, egész pontosan arra a férfira, Gézára.

Bekapcsolta a gépet. Kíváncsi volt, hogy mi történt este óta. Míg beesnek a kollégák, lesz ideje megnézni.

Ketten is írtak neki. Egy Kálmán nevezetű férfi és igen, Géza is.

Érezte, hogy zavarban van.

x x x

Alig tudott a munkájára figyelni. Mintha összezavarodott volna benne minden. Éva néni, a mindenes is megkérdezte, hogy nincs tán valami baj.

            A nőre gondolt a társkeresőn. Olyan dolgokra reagált az adatlapján, amire még senki. És még a kerekesszéke sem zavarta.

            Az életére gondolt, az eddigi kibaszott életére… Minden percben meg kellett felelnie valaminek, valakinek. És soha nem tudta, hogy lesz-e értelme, eredménye.

            Kezdődött azzal, hogy nem volt választási lehetősége, tanulnia kellett. És tanult tizenkilenc évig.

            Aztán jöttek a különböző kötelezettségek… Kialakult egy kép róla, aminek szintén meg kellett felelnie. Ebben a képben az ő akarata egyre kevesebbet számított, senkit nem érdekelt, hogy mit gondolt, mit érzett, az meg végképp senkit, hogy mit szeretett volna.

            A családja örült, hogy keveset kell foglalkozniuk vele. Ha valami bajuk volt, mindig megtalálták.

            Aztán a nők, érzelmileg, anyagilag kihasználták. Egy idő után már nem is próbálkozott kapcsolat kialakításával…

            És most itt van ez a hölgy a társkeresőn. Eldöntötte, hogy majd csak otthon nézi meg, válaszolt-e. Nem tudta eldönteni, mit szeretett volna inkább.

            A nő válaszolt.

x x x

Örült, hogy egy értelmes emberre akadt a net világában. Ült a gép előtt a novemberi éjszakában…

            Nem tudta eldönteni, hogy mit vár ettől a levelezéstől, ettől a férfitől? Mit várhat egyáltalán? Mit várhat ötvennyolc évesen még az élettől?

            És Géza vajon mit vár egy ilyen ismerkedéstől?

            A barátnői folyamatosan nyaggatták, hogy váljon el. Évek óta külön éltek. Aztán ott vannak a gyerekei, az unokái, a munkája…

            Mit, kit vállalhat be így? Mihez van joga? Mihez lehet joga?

            Vagy ő neki már csak ez van, egyik gyereke családjától a másikig? Ő már nem szerethet egy férfit sem? És őt sem szeretheti senki?

            Válaszolt a férfi írására, az elérhetőségét is megadta.

x x x

Vasárnap volt, november 22-e, igazi őszi nap.

            Napok óta gyűjtötte a bátorságot, hogy fölmerje hívni Milcsikét.

            Adddig-addig tépelődött, hogy eldöntötte, fölhívja. Vesztenivalója nincs, legrosszabb esetben marad minden a régiben.

            A hívószám kicsengett, majd a telefonba szólt egy női hang.

- Tessék!

- Halló, jó napot kívánok. Kárpáti Géza vagyok. Zavarhatok néhány percre…

A néhány percből másfél óra lett első nekifutásra. Akkor is azért szakították meg a beszélgetést, mert a férfi ebédre volt hivatalos az édesanyjához. A beszélgetést azonban délután folytatták. Aztán másnap este is.

Valahogy így kezdődött, próbáltak egymáshoz közeledni életük terhével…

Néhány nap múlva a férfi egyik barátja sms-ben megkérdezte, hogy mi újság vele. Ezt írta vissza: „A szerelemhajó elindult…”

Nőnapi emlékezés

A figyelem az év egy napján különösen a nőkre összpontosul, mégpedig a nőnapon.

            A gyermek már együtt él édesanyjával születése előtt, és a születésénél fogva élete során mindig kapcsolata van a nőkkel, a bölcsőtől, amíg él, a sírig.

            Anyaként, nagymamaként, testvérként és számtalan szerepben van jelen életünkben a nő. Ők teszik széppé, elviselhetővé, emberibbé ezt a világot.

            A nőkhöz versek, zeneművek, regények íródtak, festmények, szobrok, filmek készültek róluk, tudósok, politikusok voltak közöttük.

            A munkabírásuk fantasztikus, kikezdhetetlen.

            A jóságuk, a gyöngédségük utolérhetetlen és pótolhatatlan.

            Ők fogják össze a családot, számon tartják a családi eseményeket.

            Vannak köztük szigorúak, kemények, mikor mit követel meg az élet. De legjellemzőbb rájuk a lágyságuk és a kedvességük.

            Kívánom minden férfitársamnak azt az egy nőt, akivel élhetnek hosszú életet, akivel megélhetik a szerelem teljességét, szépségét. Én is szeretem azt az egy nőt.

            A nők azok, akikért érdemes volt megszületni, akikért érdemes élni. 

Áradó szerelem

Éltető felem
vagy... Hát megtaláltalak!
Szerelmünk árad.

Napló

Elhúnyt Tandori Dezső költő, író, műfordító, nyolcvanéves volt.

      Nem volt közéleti ember, alig-alig mutatkozott, nyilatkozott. Különös, úgyis mondhatnám, különc szereplője volt irodalmunknak.

           Nem közismert róla, hogy álnéven még krimiket is írt.

       A Lánchid Söröző volt a törzshelye. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol szívesen és rendszeresen mutatkozott.

          Jellegzetes sapkája szinte mindig rajta volt.

         Talán a madarak nyelvén is értett, lásd a verebekhez való különös viszonyát.

         Az egyik legjelentősebb műfordító, ő fordította magyarra Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényét. Ha semmi mást nem fordított volna, akkor is kimagaslót alkotott volna e körben.

x x x

A február 28-i Új Néplapban májd egy egész oldalas írás jelent meg rólam írói tevékenységem kapcsán. Egészen jó írás.