Mert...

Mert elhagyatnak

az emberek,

hiába szeretnek.

Biztosra semmi

nem tudható,

minden kétségbe

vonható.

Ha rád gondolok,

nem vagyok egyedül,

még most is szeretlek

ott legbelül.

Álmodok

Magányos vagyok,
mikor éjjel álmodok,
látom az arcod.

Keljünk a Nappal

Életem rózsája,
szívem virága...,
itt a hajnal,
kelünk a Nappal.

Helyem keresem

Nem találom helyem,
bár keresem,
egész életemben kerestem.
Próbállak megérteni,
de nem vagyok zseni;
próbállak megérteni,
a gondokon átsegíteni.
Megértem és átérzem
lelked bánatát;
megértem és látom
a benned lévő csodát.
Próbálsz magadnak
megfelelni,
a szeretetért tenni.
Vártuk és élvezzük
a szerelmi csodát,
amit szívünk oly
régóta várt.
A jó Isten
szerelmünk adta,
szerető szívvel
lelkünk elfogadta.

Martfűi levelek - Mi történt?

Kedves Laci,

mi van, mi történt veled az ominózus írásod óta? Nem csodálkoznék rajta, ha semmi különös, egész pontosan, ténylegesen semmi különös. Nem jársz le hetente többször, nem jött helyre a házasságod, nem gyógyult meg a prosztatád…

            Velem hasonló a helyzet… Mintha megállt volna a történés körülöttem. Mintha arra lennénk kárhoztatva, hogy elmúljon felettünk az élet minden különösebb fakszni nélkül…

            Arra, amit neked válaszul írtam, néhányan - ismerősök és ismeretlenek - leginkább szóban úgy reagáltak, hogy nem is gondolták volna.

            Néhányan megérezték, hogy valami baj van, valami nincs rendjén. Jóindulatúan rákérdeztek egy-két dologra. Minek terheljem őket még jobban.

            Volt ígérgetés is, amiket jó volt hallani, de tudtuk valamennyien, hogy nem lesz a dologból semmi.

            Biztatással tele a padlás. Nem szemrehányásként mondom, csak azt nem mondta senki, számíthatok rá, segít…

            Úgy őszintén, ki akarna, szeretne egy kerekes-székes mögé állni, és felelősséggel fizikailag vagy adott esetben anyagilag segíteni? Hát, nincs tolongás, Barátom!

            Tudod, egy-egy alkalommal még volna is segítség… De rendszeresen? Mikor mindegy, hogy esik vagy fúj, vagy süt a Nap, van kedvem vagy nincs.

            Erre csak nagyon kevesek képesek. Talán csak azok, akik tudják, mert gyakorolják szolgálatból, hogy mi a feltétlen szeretet. Többen mondják, tudják, de lényegében kevesen gyakorolják. Tudod, ez már feladat, elhivatottság, elkötelezettség, vagy nevezd, ahogy akarod, de mindenképpen kivételes dolog, úgyis mondhatnám, hogy adomány.

            Laci, vannak emberek, akik ha találkoznak, abból lesz valami. Mosolyka és a férje hat hét ismeretség után házasodtak össze. Nem foglalkoztak a családdal, az ismerősökkel, megesküdtek és kész.

            Pedig, ha nem tévedek, sokan lettek volna okoskodók, hitetlenkedők, kételkedők…, akiktől még az élettől is elment volna a kedvük. Akik merő szeretetből és féltésből minden áron le akarták volna beszélni a szándékukról.

            Hát, ezt akarták elkerülni! És el is kerülték…

            Minden megélt pillanat az övék, csak az övék. Minden nehézséggel együtt is szárnyalnak…, mert szeretet van és elfogadás. Szabad lélekkel néznek egymásra és a világra… A test lehet korlátozott, de a lélek, Barátom! A lélek a fontos, a legfontosabb volna. Ezt nem lehet shoppingolni, bevásárlóközpontban venni.

            Van - vagy volt? - egy barátom, aki azt nem akarta megérteni, hogy ne csak akkor menjünk el a nagy hőségben sörözni, amikor neki kedve van, hanem amikor csak nekem van kedvem.

            Egymáshoz kellene hajolnunk, fordulnunk, kellő alázattal és a világ már jobb lenne. Fene nagy gőg és büszkeség van a legtöbb emberben, és ki nem nyújtaná a kezét sem azért, hogy adjon, sem azért, hogy elfogadjon.

            Kedves Laci, mondhatnám azt is, hogy a kör itt bezárult. Elfogadjuk, hogy mindenkinek nem lehet mosolykája, nem lehet mindenkinek olyan társa, mint neki, a Sándor.

            De miért ne lehetne?

            Hogy küzdelmünkben egyedül vagyunk-e végérvényesen, ez még kérdés.

            Kezdjük megismerni keresztünket, a terhe már rajtunk van.

            Most elköszönök. Üdvözöl Martfűről barátod:

                                                                                   Urbán-Szabó Béla