A szeretet akadálymentes

                     

Ahogy öregszek, egyre jobban megviselnek ezek a rendezvények. Lelkileg nehezen bírom.

            Sérült, fogyatékossággal élő emberek kulturális fesztiválja. Vers, jelenet, ének, tánc.

            Mindig megfogadom, hogy nem vállalok többet semmilyen szerepet, de amikor jön a felkérés a szervezőktől, vállaljam el a zsűritagságot vagy akár az elnökséget, nem tudok ellenállni. Aztán a rendezvény után napokig nem találom a helyemet.

            Egy középsúlyos értelmileg sérült középkorú nő tízperces Romhányi József rímes paródiáját adja elő. Egy speciális általános iskola szintén értelmileg sérült tanulói csinosan felöltözve a Fogj egy sétapálcát! Slágerre táncolnak…

            Nagyon ügyesek. A tízperces szövegmondás bárkinek a becsületére válna. Az előadó a szöveget el is játssza.

            A gyerekek a zene ritmusára összehangoltan mozognak. A koreográfus szép és jó munkát végzett.

            Nézem a felkészítő nevelőket, együtt izgulnak a fellépőkkel. Amikor a produkciónak vége, velük együtt örülnek.

            A sérült emberek legtöbbjében is megvan a szereplési vágy. Az esetükben sosem a művészeti teljesítmény a lényeg.  Nekik már az is feladat, hogy kiállnak a nézők elé.

            Ha lehetőségem van rá, ezeket a gondolatokat elmondom minden egyes alkalommal. Most is.

            A műsor végén beszélgetés a fellépőkkel, a nevelőkkel, a nézőkkel. Egyszer csak megáll előttem egy szemüveges, rövid hajú, kissé pufók tizenöt év körüli fiú. Kezet nyújt.

            - Hoogy híívnak? – kérdezte.

            - Béla. És téged?

            Néhány pillanatig tétován álldogál előttem az értelmileg sérült fiú.

            - Saajnállaak, hogy iilyen széékben üülsz – mondta jobb kezét a bal vállamra téve.

            Néztem ezt a fiút némán, nem bírtam szólni. Csak ültem kerekes-székembe szögezve.

Történet Péterről

Dr.Bakonyi Péterről, Martfű 2006-2010. közötti polgármesteréről, kevésbé volt közismert, hogy tanított az ELTE-n és a Szolnoki Főiskolán. Az egyik vizsgaidőszakban írásban vizsgáztatott egy csoportot.

            Tíz perc múlva ezt mondta a csoportnak: „Aki úgy érzi, hogy kettesre tudja az anyagot, az hozza ki az indexét, megkapja a kettest!”

            A csoport több mint harmada szedelődzködött és ment oda hozzá.

            Eltelt ismét tíz perc és így szólt a társasághoz: „Aki úgy érzi, hogy közepesre tudja, az jöjjön ki az indexével!”

            Ismét jó néhányan felálltak és mentek.

            Eltelt egy kis idő: „Azok jöjjenek, aki szerint négyest érdemelnének!”

            Már lényegesen kevesebben ballagtak ki.

            „Na - szólt a bent maradtakhoz -, maguk biztosan jelesre tudják! Hozzák az indexet!”

            A jó tanár egy-egy alkalomkor ilyet is megtehet. Ő megtehette.

            Péter elmondása szerint a csoport szokásos átlaga így is kijött.

Arcok - történetek IV.

Párbeszéd a budapesti Récsei Üzletházban, a CBÁ-ban 2012. május 03-án:

       - Délután le lesz zárva a belváros - kiáltotta oda egyik kolléganőjének egy jól megtermett asszonyság.

       - Kik tüntetnek már megint? - kérdezte az némi rosszallással a hangjában.

       - Bruce Willis forgat.

Arcok - történetek III.

Takaró Károly református püspöktől hallottam a következő történetet: Az anyát, aki sok gyereket nevelt fel, születésnapja alkalmából a családja vendégségbe hívja. A terített asztalon nagy tálakban rántott csirkeszárny illatozott. Az anya csak nézett maga elé, mintha valahol máshol járna.

            - Mama, a kedvenced – mondta az egyik fia -, ez nem hiányozhat az ünnepi asztalról!

            Az anya még mindig azzal a különös tekintettel nézte az asztalon a csirkeszárnyakat.

            - Tudjátok – mondta elrévedten -, én is a combot szeretem.

Arcok - történetek II.

A csenden túl egy amerikai film, egy siketnéma házaspárról és a családjukról szól.

            Egy jelenet a filmből: A házaspár egy bankban van, a lányuk jeltolmácsolásával tárgyalnak az ügyintézővel. Amikor befejezték a megbeszélést, az ügyintéző a lánynak köszöni meg, hogy megjelentek. A lány csodálkozva néz a férfira: „Nem én vagyok az ügyfél!”

Arcok - történetek I.

A 2002. évi karácsonyi ünnepeket követően láttam a tévében egy filmetűdöt Érdi Tamás zongoraművészről. Beszélt a zenéhez való viszonyáról, hogy neki a madarak Chopint énekeltek. A riporter megkérdezte tőle, milyen hátrányt jelentett neki eddig, hogy vak? A fiatalember értetlenül „nézett”. „Mi az, hogy hátrányt? Én zongoraművész akartam lenni”, válaszolta.