Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XIX.

Emlékszem, anyám a hatvanas években kontyban hordta a haját. Akkoriban ez volt a divat. Ahogy a svájci sapka is divat volt. Ilyet az apám viselt.

            A jambósapkát viszont nélkülözték a családunk férfi tagjai, pedig ez is divat volt abban az időben.

          A korabeli fotókat nézve az egyik leghíresebb svájcisapkás úr Hamvas Béla filozófus, eszmetörténész. A fotó tanúsága szerint éppen Tiszapalkonyán raktárosként gazdagította élettapasztalatát.

x x x

A hatvanas évek X-faktorja a Táncdalfesztivál volt. Ezeken tűnt föl, illetőleg lett népszerű Koncz Zsuzsa, Zalatnai Sarolta, Szécsi Pál, Máté Péter, Kovács József, valamint az Illés, az Omega együttes, és még nagyon sokan mások. Ezek a nevek még ma is ismertek, jól csengenek.

            A másik nagy össznépi show a Ki mit tud volt. Itt is máig ismert nevek tűntek föl, többek között Kern András, Gálvölgyi János színészek, Schiff András zongoraművész.

            A Ki mit tudon külön szám volt a zsűri szereplése. Itt is nagy nevek voltak, a zsűri elnöke Major Tamás volt, tagjai Petrovics Emil zeneszerző, Pernye András zeneesztéta, zenekritikus, Szinetár Miklós rendező, Rába Miklós táncművész. A véleményükből, bírálataikból, tanácsaikból még gyerekként is sokat tudtam tanulni.

            A zsűriben külön jelenség volt Pernye András kihajtott fehér inggallérjával. Nem emlékszem egy értékelésére, bírálatára sem, amelyben bármelyik versenyzőt „lehúzta” volna. Úgy beszélt, mintha ott is a katedrán lett volna. Tanított.

x x x

Pernye Andrásról kevesen tudják, hogy heine-medines volt. Éveken keresztül írt zenekritikákat a Magyar Nemzetbe, megírta jazz történetét.

        Tőle hallottam a következő történetet: Egyik tanítványa vizsgázott nála. Kérdezett tőle valamit, a hallgató nem tudta a választ. Könnyített kérdést tett föl, arra sem volt válasz. Végül már azt kérdezte, hogy Mozart Jézus előtt született vagy utána. A tanítvány annyira zavarban volt, hogy erre sem tudott válaszolni. Erre Pernye a fejét fogva felkiáltott: „Kollegina, valami zenét!”

            Pernye András mondta, hogy Bachot azért tarthatjuk a legnagyobb zeneszerzőnek, mert az ő zenéje van legközelebb Istenhez.

x x x

Az SZDSZ 1989 őszén kezdeményezte az úgynevezett négyigenes népszavazást. Az SZDSZ Martfűi Szervezetének ehhez kapcsolódott az első komolyabb feladata, az országos népszavazást helyi szinten megszervezni.

            Az SZDSZ megnyerte az országos népszavazást és nyert Martfűn is.

       A következő kérdés az volt, hogy választókörzetünkben lesz-e az SZDSZ-nek az országgyűlési képviselőválasztáson 1990 tavaszán.

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XVIII.

Ahogy a kilencvenes évek elején elkezdtük járni N. Margóval a Jász-Nagykun-Szolnok megyei szociális otthonokat, szörnyű tapasztalatokra tettünk szert. Az intézmények szinte kivétel nélkül lepusztult állapotban voltak. Fiatal és középkorú mozgássérült emberek éltek egy-egy otthonban hetven-nyolcvanéves emberekkel.

            Találkoztunk olyan esetekkel, hogy a mozgássérülteket - kerekesszékeseket – az emeleten tartottak és az épületben nem volt lift. Első fölindulásunkban megkérdeztük, hogy tűz esetén ezeket az embereket hogyan menekítenék. A válasz az volt, hogy még nem volt tűzeset.

            Találkoztunk olyan emberekkel, akik évek óta nem voltak kint a szabadban, nem sütötte őket a Nap, nem érte őket a szél.

            Egy ilyen felderítő látogatáskor fogalmazódott meg bennünk először, hogy szükség volna egy speciális otthonra, ahol csak munkaképes korú mozgássérült emberek lennének.

x x x

1989. decembere: a karácsony előtti napok izgalomban teltek a romániai események miatt. Egyértelműen látszott, hogy az addig megdönthetetlennek, örökérvényűnek látszó Ceausescu-rendszer recseg-ropog. Ahogy teltek az órák, még inkább a napok, annál jobban.

            Néhány nappal karácsony előtt többünkben fölvetődött, hogy gyűjtést szervezzünk az erdélyi, legfőképp az aradi és temesvári magyaroknak. Ez a gondolat elsősorban az SZDSZ Martfűi Szervezetének tagjaiban fogalmazódott meg.

            Másfél nap alatt annyi, elsősorban gyógyszer-, élelmiszer-adomány gyűlt össze, hogy hat személygépkocsi lett vele tele.

            Karácsony este csöngettek hozzánk, ami ilyenkor ritkaság volt. A főnököm volt. Azért jött, hogy hozzájuk még beférek, ha gondolom, menjek velük, másnap reggel indulunk Aradra.

            Így is történt. Reggelre azonban jégpáncél lett az út, de a Jóisten velünk volt.

            Aznap késő délután értünk haza. Akkor este tudtuk meg, hogy a Ceausescu-házaspárt kivégezték.

x x x

Érettségi találkozóra készültünk, amikor hírül vettük, hogy elhunyt Szabó András tanár úr, Szabóka, ahogyan magunk között hívtuk. Negyvenéves sem volt.

            Valamennyiünket megdöbbentett a hír, ami rá is nyomta a bélyegét az osztálytalálkozónkra. Azóta minden találkozónkon kimegyünk a sírjához. Nekünk zarándokhely lett.

            Többünk között egyöntetű a vélemény, hogy ebben a mai világban rosszul érezné magát, pedagógusként pedig kifejezetten rosszul.

            Nézetei alapján valószínűsíthetően baloldali volna, egész pontosan szociáldemokrata. Nem véletlenül szerette nagyon Déry Tibor írásait.

            Vagyis a mai palettán nem találná a helyét. Hol vannak ma a baloldaliak, a szociáldemokraták? Az egyes csoportok nevezik magukat valahogy, minden valóságtartalom nélkül.

            Szabó tanár úrnak a tanterv arra kellett, hogy legyen mit beírnia a naplóba. Mégis megtanított bennüket az irodalom, a film, a színház szeretetére, a hazaszeretetre, a hazafiságra és az ostobaság, a méltatlanság elleni háborgásra.

            Egyik ismerősöm mondta, mikor meséltem neki Szabó tanár úrról, hogy irigyel bennünket miatta. Valóban szerencsések voltunk, hogy ilyen magyar tanárunk lehetett!

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XVII.

A középiskolában az osztályból szinte mindenki menzás volt. A legtöbbször mindig ugyanabban a négyesben voltam.

        Jól főztek a suli konyháján, mi meg nagy kajások voltunk. Klárika néni, a szakács, a négyes egyik tagjának, Charliéknak a szomszédja volt. Éppen ezért mindig Charlie ment megkérdezni, hogy van-e repeta. Mindig volt. Annyit ehettünk amennyi belénk fért, vagy amennyit nem szégyelltünk.

          Az étkezés tisztelete és kultusza valamennyiünknél megmaradt. Ezzel együtt egyikünk sem lett kövér, nem hízott el még mára sem, holott már túl vagyunk az ötvenen.

x x x

Középiskolai magyartanárunk egy alkalommal meglehetősen feldúltan jött be az órára. Szabóka percek alatt tudtunkra adta, hogy a Mozgó Világ 1975. évi októberi számában olvasta Hajnóczy Péter Az elkülönítő című szociográfiáját a magyarországi elmebetegek helyzetéről, intézményi ellátásáról.

          Nem rejtette véka alá indulatos véleményét, felháborodását az olvasottakról. Figyelmünkbe ajánlotta az írást és kérte, hogy aki csak teheti, olvassa el.

     Valamelyikünk hozzájutott valahogy a folyóirat számához és szinte kézről kézre adtuk egymásnak. Pár nap alatt valamennyien olvastuk az írást.

         Tanár úr a következő órát is a témának szánta. Olyanok voltunk, mint a fölbolydult méhkas. Úgy éreztük, valamit tennünk kellene. A tehetetlen düh volt bennünk. Különösen azt nem értettük, hogy egy embert hogyan tarthatnak elmebetegek otthonában mindenféle orvosi papírok nélkül.

     Az osztályunk szociálisan nagyon érzékeny volt, ebben talán az én kerekesszékes állapotomnak is volt valami szerepe.

            Ennyit a jó pedagógus szerepéről és hatásáról. És nekünk baromi jó magyartanárunk volt.

x x x

Szabó tanár úr ajánlása az esetemben nem csak arra volt jó, hogy elolvassam Az elkülönítőt, hanem arra is, hogy innentől kezdve olvastam Hajnóczy Péter írásait.

        Valami botrány mindig körbelengte, hol a személye miatt (alkoholista volt), hol az írásai miatt.

    Micsoda botrány volt Az elkülönítő miatt is! A megjelentetéséért kapott a Mozgó Világ rendesen, de kijutott Hajnóczynak is.

       Egy másik írása, az Ösztönző elem is nagy vihart kavart. Az írás gyári munkásokról szól, akik nap mint nap végzik monoton, egyhangú munkájukat. Az egyik dolgozó műszak közben kiment az illemhelyre. Azzal jött vissza, szinte fölvillanyozva, hogy ő még akkora sz…t nem látott, mint ami az egyik wc-kagylóban van. A műhelyben dolgozók többsége kiment megnézni „a csodát”. Egész műszak alatt erről beszéltek A termelési napló tanúsága szerint a műhely még soha nem teljesített olyan jól, mint azon a napon.

     Jelentős szakszervezeti vezetők tiltakoztak, hogy az írás sérti a munkások szocialista öntudatát, önérzetét. Az ágazati szakszervezet viszont kitett magáért, mintegy megvédték az írót. A nehéz körülmények között dolgozók esetében akár az ilyen eseteknek is hatásuk lehet, hogy milyen hangulatban végzik a munkájukat és a hangulat hogyan hat ki a teljesítményükre.

       Nem tudom, hányan olvassák Hajnóczy írásait. Szerintem kevesen, kár.

       Tragikus sorsú író volt. Ha nincs vonat, nincs háború, nincs betegség, van az alkohol.

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XVI.

A KOORDINÁTÁK első száma 1990 februárjában jelent meg. A bevezető írást, a Prológust én írtam. Huszonhárom év után is időszerűnek tartom az abban foglaltakat.

            Írásom mottójául Nádas Péter Évkönyv című regényéből választottam idézetet: „A csöndben mindenki azt gondolja, amit akar, az igazságnak azonban nem kedvez a titkolt vélemény”.

            A Prológusból idézek: „Az aktualitások adottak, tág megközelítésben lakókörnyezetünk politikai, gazdasági és kulturális élete, társadalmi összefüggésekkel kiegészítve oly mértékben, amilyen mértékben az a helyi kérdések, események jobb megértéséhez szükséges.

            Az aktualitások körében szeretnénk figyelemmel kísérni, amennyiben rendszeres megjelenésünk biztosított lesz, hogy az általános szervezeti és politikai változások milyen értékváltást foglalnak magukban, illetve fognak át helyi – vidéki – viszonyaink között.

            Az érvényes és távlatos megfogalmazáson múlik, hogy a tények és a tettek alapján kibontható legyen kérdésekben és válaszokban az igazság árnyalataiból az éppen leghangsúlyosabb. Ha ez sikerül, akkor egy-egy – vitatott – kérdés időszerűsége nem lehet kétséges és az általunk megfogalmazott álláspont vagy befogadásra, illetőleg elfogadásra talál az olvasóknál vagy elutasításra, de mindkét esetben inspiratív élményként hathat akár újabb tanulságok levonására, újabb álláspontok kialakítására. (…)

A siker vagy a kudarc, vagy éppen mindkettő egyaránt élményünk lesz.

A kockázat- és felelősségvállalás készségével indítjuk útjára lapunkat. Kockázatvállalásunk a lapindítás, illetve a lapkészítés és közírás lehetősége korlátainak megtapasztalása.

Felelősségünk egy adott minőség nyújtása, a sok színes újságot látva, lapunk csak sokszínű tartalmával lehet versenyképes. A közírás felelősségét az adja és adott esetben ebben rejlik értéke is, hogy mások érdekében kell írni, ami korántsem tekinthető fogadatlan prókátorságnak. Lényegi sajátossága ugyanis a közírásnak a hitvallás valamiről, a kiállás valami mellett, vagyis: a credo”

x x x

1989. június 16-án többekkel együtt néztük Nagy Imre újratemetését a tévében. Megrendítő és felemelő volt..

            A huszonéves Orbán Viktor beszéde fölért egy k.o-val a múlttal szemben.

            A saját környezetemből is tudom, hogy sokan nem értették pontosan mi történik, de azt valahogy mindenki érezte, valami fontosnak vagyunk szem- és fültanúi.

            Az ember életében ritkán adódnak ilyen történelmi pillanatok, az enyémben ez volt az első és ezen kívül volt még kettő, de ezekről majd később.

x x x

1991-ben szakvizsgáztam az Igazságügy-minisztériumban. Úgy izgultam, mintha az első vizsgám lett volna.

            V. Bandi barátommal voltam, aki kint toporgott, idegeskedett az aulában, míg én bent voltam az izzasztóban.

            A következőket Bandi barátom mesélte: Végtelen hosszúnak tűnt a várakozás, mikor hárman-négyen jöttek felé. Mikor odaértek hozzá, az egyik hölgy megszólította:

            - Maga az Urbán-Szabó Béla barátja? Őt várja?

            Alig bírta kinyögni, hogy igen.

            - Gratulálunk, a barátjának sikerült a szakvizsgája.

            Bandi azóta se mulasztja el mesélni, ha alkalma adódik rá, hogy előbb tudta, hogy sikerült a jogi szakvizsgám, mint én. 

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XV.

A nyolcvanas évek végén az SZDSZ Martfűi Szervezetében fölmerült, hogy ki kellene adnunk egy helyi újságot. Voltak mellette szóló érvek, elsősorban az, hogy mégiscsak a miénk, mi határozhatjuk meg az arculatát és legfőképp a tartalmát. Ellene szóló érv volt, hogy rengeteg időt vesz el mind a technikai, mind a tartalmi előállítása. A többség amellett volt, hogy legyen újságunk.

            A következő lényegi kérdés az volt, hogy mi legyen a neve, ki legyen a szerkesztője… Szóval jöttek a részletkérdések. Itt már jóval lassabban haladt a csapat. Amikor kiderült, hogy ebből bizony csak akkor lesz valami, ha csináljuk is, azok közül többen elbizonytalanodtak, akik az újság mellett voltak.

            Hosszas vívódás után az újság neve KOORDINÁTÁK lett. Aztán szép lassan összeálltak a mozaikkockák és 1990 februárjában megjelent az első szám.

x x x

Martfűnek ebben az időszakban már volt városi lapja, a MÁS újság, amit még a helyi tanács alapított. A MÁS elnevezés a Martfűi Állampolgárok Sajtója elnevezés mozaikszavas rövidítése volt. Elég bizarr a dolog, mert ugye martfűi állampolgár nincs. De az alapítók kicsire nem adtak.

            Az első néhány számtól eltekintve rendszeresen írtam az újságba, egyik állandó szerzője lettem. Közéleti szereplésem az írással kezdődött. Már az első írásaim egyikével nagy port kavartam, holott nem tettem semmi mást, csak megírtam, ami történt, vagyis semmi vélemény.

            A történet röviden a következő: A tanácsrendszer időszakában vagyunk. Martfűn van családi házas településrész is. Ezeken az volt a szokás, hogy csak az egyik oldalon volt járda. Hogy ne legyen vita belőle, valamikor azt is meghatározták, hogy mindig melyik oldalon. Ilyen előzményekkel került sor az egyik utcában is járdaépítésre. Ebben az utcában azonban a szokásokkal ellentétes oldalon lett járda. Ezen az oldalon lakott az egyik tanácstag.

            A helyzetet bonyolítja, hogy az a tanácstag, akiről az írásom szólt - név nélkül -, édesanyám munkatársa volt. Természetesen mindenki tudta, hogy kiről van szó.

            Amit azért az írásomért kaptam, máig emlékezetes. Anyámtól olyan dorgálásban részesültem, hogy csak úgy szikrázott. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezután hetekig nem szólt hozzám. Szóval a mamától szekundát kaptam közéleti írásomért.

            A jelenetnek, amelyben a mama lerendezett, tanúja volt a főnököm, aki még hetek múlva is jót nevetett, ha szóba került az eset. Olyan intelmeket fogalmazott meg felém, amelyek – mondhatnám, sajnos – a mai napig igazak: „Nem nagy dicsőség az igazság megírása. Ezért pedig hálát ne remélj! Kárhoztatni is leginkább azok fognak írásaidért, akikről a legkevésbé gondolnád”.

x x x

A kilencvenes évek elején ismertem meg személyesen dr.D. Jánost és P. Gábort, mindkettőjüket a MEOSZ székházában.

            János adta az inspirációt, hogy jogot tanuljak, vele a mai napig tart a kapcsolat.

            Gábor paraplég volt, ügyes szervező, alapított egy céget, ahol megváltozott munkaképességű emberek rehabilitációs foglalkoztatása történt. Úgy rehabilitálta önmagát, hogy ezzel együtt sokakat is rehabilitált. Ő már néhány éve nincs közöttünk.

x x x

Tibi barátom a nyolcvanas évek felé a Magyar Nemzethez került. Olyan volt, mintha a levelezésünkben fölvetődő gondolatokat, témákat folytatta volna újságcikkekben.

            Ch. Attila mellett volt tanársegéd a budapesti közgázon, a tanári pályát cserélte föl az újságíráskodásért.

            Akár a barátaim példáján, akár az enyémen is mondhatom, hihetetlenül sűrű életünk volt.

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XIV.

Amikor a nyolcvanas évek végén összejöttünk, összeálltunk néhányan azért, hogy valamit Martfűn is tenni kellene a rendszerváltásért, nagyon tapogatóztunk, hogy mit is szeretnénk mi tulajdonképpen. Abban voltunk csak biztosak, hogy tenni akarunk valamit.

            Induláskor az egyik leglényegesebb kérdés volt a számunkra, hogy melyik újonnan alakuló politikai csoportosulás felé orientálódjunk. Valamennyiünk számára szimpatikus volt a Fidesz, de nagyon fiataloknak - bár mis sem voltunk öregek -, egy kicsit forrófejűeknek tartottuk őket. Az MDF-et lassúnak, öregurasnak láttuk. A Kisgazdapárt és a KDNP gondolatvilága messze állt tőlünk. Így aztán maradt az SZDSZ, szinte majdnem kizárásos alapon.

            Még az MDF felé is próbálkoztunk. Többen közülünk még Lakitelekre is elmentek Lezsák Sándorhoz. Sőt, voltak, akik be is léptek az MDF-be. Aztán rövid idő múlva ki is léptek.

            A többséget az SZDSZ médiaszereplése győzött meg. Imponáló volt, ahogy vélekedtek, érveltek közügyeinkről. A többség az SZDSZ mellett tette le a voksot, így alakult meg az SZDSZ Martfűi Szervezete.

x x x

B. Peti barátom már a rendszerváltást megelőzően, általános iskolás korában ellenálló volt, a változást akarta. Egyik osztálytársával, H. Tamással, az egyik örsi gyűlésen kijelentették, hogy ők bizony nem teszik föl többet az úttörőnyakkendőt.

            Hát lett erre zűrzavar az egész iskolában. Senki nem tudta, hogy mi ilyenkor a teendő. Először mindenki a meggyőzés eszközével próbálkozott, az osztályfőnök, az igazgató, a tanárok, az osztálytársak, de Péter és Tamás hajthatatlanok voltak.

            Nem volt mit tenni, az általános iskola úttörőcsapata gyűlést tartott, amelyen kénytelenek voltak kimondani a szankciót a renitensekre. A két fiú, mivel az úttörőkhöz méltatlan magatartásukkal erre rászolgáltak, fél évig nem köthették föl a piros nyakkendőt.

            Ekkor 1989-et írtunk.

            Péter és Tamás boldogan vették tudomásul a büntetésüket.

            Tanulság: minden rendszer hülyesége az utolsó pillanatig működik.

x x x

Harmadikos középiskolások lehettünk, amikor az osztályból több fiú, köztük én is, papírt kaptunk, hogy jelentkeznünk kell a területileg illetékes hadkiegészítő parancsnokságon sorozásra. Nagyon viccesnek találtuk a helyzetet, hogy nekem is menni kell. A hatósági papír azonban papír, amit komolyan kellett venni.

            Eljött a nagy nap. Míg várakoztunk, addig is ment az ökörködés. Több osztálytársam szerint, harckocsizónak akár még be is válhatnék.

            Aztán én kerültem sorra. Bent a szobában a honvédségi elvtársak igen elámultak, ahogy bekerekeztem hozzájuk.

Minden precízen, mondhatnám katonásan ment.  Fölvették a személyi adataimat annak rendje és módja szerint. Az idősödő írnok mikor odaért a nyomtatványon, megkérdezte, hogy hanyas lábam van.

            Na, ez már sok volt az elöljáró tisztnek. Befejezettnek nyilvánította a további kérdezést, hazaküldött.

            Annak a napnak maradandó emléke számomra, hogy nekem is van katonai igazolványom, amit ereklyeként őrzök a fiókomban.

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XIII.

A nyolcvanas évek elején nagy filmélményem volt az Antonioni által rendezett Nagyítás. Mint minden nagy film – művészfilm -, ez is többrétegű, sok mindenről szól. Akárhányszor megnézem azóta is, mindig más érint meg benne.

            A fényképész a parkban fotóz. Észrevesz egy párt, egy fiatalabb nőt és egy idősebb urat.  Többször lencsevégre kapja őket, amit a nő meglát. Otthon, a képek előhívása, nagyítása közben jön rá, hogy egy gyilkosságot fotózott le.

            Az történik-e valójában, amiről azt hisszük, hogy látunk? Hát nem mindig, nem föltétlenül.

            A film egyik jelenetében koncerten vagyunk. A Who együttes gitárosának szólója közben a hangszer húrjai elpattannak. A gitáros extatikus állapotában a térdén összetöri a hangszert, aminek a darabjait a tomboló közönség közé dobja. A közönség tagja őrjöngenek, egymást tapossák a hangszer darabjaiért.

            Új kép, új helyszín. Az utcán vagyunk. Egy botorkáló csavargót látunk az éjszakában. Lehajol és fölveszi egy darabját az összetört gitárnak. Egy darabig nézegeti, majd eldobja.

            Ennyit a bálványozásról, a dolgok értékéről.! Minden csak addig ér valamit, ameddig.

            Egy másik jelenetsorban a fotós srác teniszezőket néz. A fiatalok imitálják a játékot, labda nélkül ugrálnak a pályán. Az egyik játékos úgy tesz, mintha a teniszlabda kirepült volna a védőháló fölött. Várakozón néz a fotósra, aki veszi a lapot. Lehajol, és úgy tesz, mintha visszadobta volna a labdát. Az imitált teniszezés folytatódik.

            Hogyan válhatunk részesévé egy történésnek cselekvő módon? 

            Antonioni kultikus filmet készített. Ma is aktuális. A jövő generációk tagjainak is meg kellene nézniük. Kár, hogy ma már leginkább csak filmklubokban nézhető meg.

x x x

N. Margóval teljes erőbedobással vetettük magunkat az egyesületi munkába. Valójában máig nem értem, hogy miért én voltam az, akinek kikérte a véleményét, akinek többnyire hallgatott a szavára, a tanácsára akkoriban.

            Az egyik legnagyobb „kalandunk”, próbálkozásunk Szolnok megyében lévő bentlakásos szociális intézmények bejárása, földerítése volt. Azt az első pillanatban észrevettük, hogy bárhová mentünk, bárkivel beszéltünk, az intézmény vezetője, főnővére, egy-két nővére mindig ott volt, ha a gondozottal szerettünk volna beszélni.

            Margóval mindjárt átláttuk a helyzetet, hogy taktikáznunk kell, ha azt akarjuk, hogy a lakók megnyíljanak előttünk. Abban maradtunk, hogy egyikünk leköti az intézmény dolgozóit, addig a másikunk nyugodtan beszélgethet az intézmény gondozottaival. Az ugyanis mindjárt látszott, hogy az intézmény lakói nem igazán beszédesek, ha az intézmény dolgozói közül valaki ott áll mellettük. Nem egyszer előfordult, hogy valamelyik lakót kérdeztük és a dolgozó válaszolt helyette.

            Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a kilencvenes évek elején ezek az intézmények még csak nem hallottak az akadálymentesítésről.

            Fáradtságos munka volt, de megérte. Az élet iskolája volt még nekünk is.

x x x

A nyolcvanas években több-kevesebb rendszerességgel hallgattam a Szabad Európa rádiót.  A vételi minőség hol ilyen volt, hol olyan volt, a legtöbb esetben pocsék.

          Az egyik alkalommal barátomat, L. Tibort hallottam nyilatkozni, mint a Kisgazdapárt ifjúsági szervezetének titkárát.

            Hát majdnem kiestem a kerekes-székből!

x x x

A nyolcvanas évek végén a főnököm felesége, aki a jogsegélyszolgálatot csinálta szakszervezeti vonalon a Tisza Cipőgyárban, megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy baráti beszélgetésen részt venni a társadalmi változásokat illetően. Azt válaszoltam, hogy igen.

            Amikor szegény apámnak mindezt elmeséltem, roppant ideges lett. Minden politikai jellegű szerveződéstől idegenkedett, féltett.

            Féltett, mégis ő kísért el az első találkozóra, amit nem is tudom, minek nevezzek. Ezt követően mindig a csoport tagjai jöttek értem és kísértek haza.

            A G. testvérek lány tagjának a lakásán jöttünk össze. A társaságból szinte mindenkit ismertem, különösen a G. testvéreket. Tulajdonképpen ezért is mertem elmenni az első megbeszélésre is.

            Volt közöttünk pedagógus, műszerész, jogász, orvos, gyári munkás… Egy közös vonás volt bennünk, amiben valamennyien ugyanazt gondoltuk, hogy a magyar társadalom dolgait, közös dolgainkat, másképpen kell csinálni, mint eddig.

            Nehéz ma bárkinek is elhinnie, hogy mit gondoltunk 1988-1990-ben. Azt hittük, hogy megváltoztatható, jobbá tehető a világ.

            Idealisták voltunk. Ma már könnyű ezt kimondani, ezt a megállapítást tenni. Idealisták voltunk, de ez a ma megállapítása, értékelése. 

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XII.

Tné Marika néni élete túlnyomórészt szervezésből állt. Még Csépán élt – ez Szolnoktól egy negyven kilométerre lévő kis falu -, amikor elkezdte szervezni a mozgássérültek egyesületének létrehozását Szolnok megyében. Aztán az egyesület egyik alapítója és alapításkori elnöke lett.

Tette mindezt kerekes-székesként.

Csépán volt egy kis trafikja. Ez biztosított neki kiegészítő jövedelmet mind a megélhetésre, mind a fia taníttatására. Mindig is hangoztatta, hogy a mozgássérült embereknek szükségük van a foglalkoztatásra a jövedelem és a mentális hatások miatt.

A nyolcvanas évek elején beköltözött Szolnokra. Ezzel nem csupán az élete könnyebbült meg, hanem hathatósabban tudta segíteni a sérült embereket is.

Marika néni egyszemélyes intézmény volt.

Olyan helyekre vitte házhoz a munkát már a nyolcvanas évek közepén, ahol ma, közel harminc év múltán, csak hírből hallják a foglalkoztatási rehabilitációt. Nejlonzacskót készítettek az emberek, vitte az anyagot, hozta a kész munkát. Sőt, otthon a lakásán ő is végezte ezt a munkát. Hetvenéves is elmúlt, amikor abbahagyta a munkát.

x x x

B. Árpádot B. Péterrel egy időben ismertem meg, osztálytársak voltak. Péterhez képest teljesen más alkat volt, érzékenyebb, rapszodikus. Gyorsan kiderült, hogy művészlélek is, rendszeresen írt verseket is.

            Másodikos középiskolás lehetett, mikor egyszer azzal állt elő, hogy kellene csinálni egy újságot, versekkel, prózával, rajzokkal. Azt már ekkorra megszoktam, ha a fiatalok akarnak valamit, abból előbb-utóbb lesz valami.

            Mi legyen az újság neve? Hosszas tanakodás után, holott a névadás tűnt a legegyszerűbb feladatnak, Árpi javaslatára az újság neve Tükörtojás lett.

            Árpi szerkesztette a lapot, a szerzők a Verseghy Ferenc Gimnázium tanulóiból kerültek ki. Egy kakukktojás volt, mégpedig én. Rendesen kilógtam a sorból, elsősorban az életkorom miatt, másrészt én már ekkor dolgoztam.

          A szerzők valójában semmit nem tudtak egymásról, mindenki felvett nevet használt, én ekkor lettem először Famulus. Sokáig még a húgom sem tudta, hogy írok a lapba. Idővel persze, szép lassan, kiderült, hogy melyik név mögött ki van. A legnagyobb meglepetést a személyem okozta, de a fiatalok – a testvérem révén ismertek – elfogadtak és befogadtak csapattagnak.

        Aztán ahogy a középiskolának vége lett, úgy az újság is megszűnt, a szerzőgárda szétszóródott az országban, a legtöbben tovább tanultak. A Tükörtojásnak két évfolyama volt, hat szám jelent meg és egy búcsúszám, ami a korább lapszámok legjobb írásaiból adott egy válogatást.

            Életem egyik legszebb része ez az újság, ami igen népszerű volt a gimnáziumban. Árpi elmondása szerint az újság önfenntartó volt. A későbbi beszélgetések alapján mondhatom, hogy valamennyiünk életében sokat jelentett a Tükörtojás.

x x x

A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére összeállt egy csapat a Mozgássérültek Szolnok Megyei Egyesületének tagságából, akik azt mondták, hogy új idők új szele van.

         Fantasztikus társaság volt. 1990-ben a választáskor a régi gárda szinte teljesen lecserélődött. Az ellenőrző bizottságba nyugdíjas bíró, ügyvéd és középiskolai tanár került. A vezetőségben volt református lelkész, hárman voltunk jogászok… Ezt a csapatot fogta össze N. Margó, mint elnök.

            Ezzel a választással lezárult az egyesületünk életének az első szakasza, amelynek a legfontosabb momentuma az alapítás volt. Ez az időszak 1981-től 1990-ig tartott. Ekkor örültünk annak, hogy van egy egyesületünk és évente egyszer-egyszer a közgyűlésen vagy a rokkantak naján találkozhattunk.

x x x

Tné Marika nénivel több közös utunk volt, többször mentünk együtt csoportrendezvényre. Mindketten kerekes-székesek voltunk, Marika néninek akkor egy Trabant Hycomat Combija  volt.

            Így jártunk egyszer Törökszentmiklóson is. Menetközben természetesen nagy beszédben voltunk mindig. Befordultunk egy utcába, majd kis idő múlva megszólaltam.

            - Na, ebben az utcában sem fog leelőzni bennünket senki!

            - Pedig nem megyünk gyorsan, még annyival se, amennyivel lehet.

            - Egyirányú az utca Marika néni, mi meg szembemegyünk a forgalommal.  

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XI.

Ekkoriban ismertem meg B. Lacit és feleségét, mindketten heine-medinesek voltak. Laci nevelő volt a közeli bentlakásos homoki általános iskolában, ahol enyhe és középsúlyos fogyatékos gyerekek tanultak.

            Az ő példájuk példázat volt a barátaim számára, hogy előbb-utóbb én se fogom megúszni a házasságot.

x x x

Janské Láznéban egy alkalommal megkérdezte M. Imi, hogy szeretnék-e megtanulni úszni. Fiatalos lendülettel válaszoltam, hogy igen. Na, akkor ő megtanít, mondta.

            Így kezdődött. Ettől a naptól kezdve napi egy-két órát tanított - okított – az úszásra. Kezdetben a pancsolóban, ahol az én lábam is leért a medence aljára. Ez a tudat nekem is biztonságérzetet adott.

            Annyira jól haladtunk, hogy egy hét után a nagy medencében gyakoroltunk.

            Imi folyamatosan biztatott, bátorított. De nem csak ő! Akik körülöttünk voltak és látták, hogy mit csinálunk, miben mesterkedünk, szurkolóink lettek. Ott akkor mindenki azt szerette volna, hogy sikerüljön a próbálkozásom.

            Amikor először végigúsztam az uszodát, nagy ováció tört ki. Imivel akkor este megünnepeltük az esetet.

            Azt érzést el se tudom mondani. Nekem az úszás élménye a járás élményét pótolta tizennyolc éves koromban. Hogy ott vagyok a vízben és nem süllyedek el, ez korábban elképzelhetetlen volt a számomra addig! És még haladok is előre!

            A mai napig hálás vagyok Iminek a tanításért, a csendes rámenősségéért. Azért ez is kellett.

x x x

Olyan intenzíven se előtte, se utána nem olvastam, mint mikor Tibor barátom hozta a szamizdatos könyveket, fénymásolt iratokat, folyóiratokat. Szolzsenyicin Gulágját, a több mint ezerötszáz oldalt, egy hét alatt olvastam el. Ennyi időm volt rá, Tibi az egyik hétvégén hozta, a másik hétvégén pedig már vinnie kellett. Szó szerint kézről kézre adtuk ezeket a könyveket, iratokat akkor.

            Akkor kezdtem olvasni Bibót, Méray Tibort, Arthur Koestlert…, a Beszélőt. Így olvastam a Társadalmi szerződést is a Beszélőben. Ez volt az a pont, amikor már nem csak arról volt szó, hogy valami nem jó, nem tetszik, hanem itt már szó volt valami olyasmiről is, hogy minek kellene lennie.

x x x

Egyik ismerősöm megkérdezte, hogy tulajdonképpen hányszor voltam kint Janské Láznéban. Miért?, kérdeztem vissza. Mert olyan sokat írsz róla a visszaemlékezéseidben, válaszolta.

            Ismerősöm hitetlenkedett, mikor közöltem vele, hogy csak egyszer voltam kint. Azt meg már nem is mondtam neki, hogy írhattam volna még a liftes néniről, a mamikáról, aki egy alkalommal se mulasztott el megsimogatni a vállamat, az idős bicebóca gyógytornász férfiről... Ők egy másik történet szereplői lehetnek. Írhattam volna a hosszú sétáinkról.

            Azt korán megtanultam, hogy a teljességet sosem az jelenti, ha mindent kipakolunk a tarisznyánkból.

x x x

Sokan biztattak annak idején, az nem probléma, hogy a húgom és köztem akkora a korkülönbség, mint amekkora, tizenhét év.  Egyszer csak össze fogtok öregedni, mondogatták.

            Igazuk lett, ma már a húgomnak is vannak ősz hajszálai, rólam meg ne is beszéljünk. Vagyis a legjobb úton vagyunk afelé, amiről a biztatók szóltak.

            A köztünk lévő korkülönbségnek viszont van egy mai napig tartó előnye. A mai napig nagyon jó a kapcsolatom a húgom generációjával. Közülük többekkel baráti kapcsolat is kialakult.

            Így ismertem meg B. Petit és B. Árpit még általános iskolásként, később Tamit, Olgát, Emesét középiskolásként, vagy Anettát, Mariannt, Szilvit, Ágit egyetemistaként, majd a párjaikat is, már akinek lett.

x x x

Hetedikes volt B. Peti, amikor a húgom révén megismertem. Rengeteget beszélgettünk. Törzshelyünk volt a házunk végén a platánfa árnyékában lévő pad. Ezt a fát a bölcsek fájának neveztük el.

            Peti már az általános iskolában kivételes tehetség volt, különösen történelemből. Az olvasottsága, tájékozottsága fantasztikus volt. Már ekkor is jellemző volt rá, hogy nagyon szerette a történelmi példákat, adomákat. Szinte minden helyzetre tudott egy-két esetet. Ő tanult a történelemből.

            Az egyik kedvenc példázata a következő volt: Kant német filozófusról közismert volt, hogy soha nem tette ki a lábát Helsingörből, és délutánonként mindig sétált a városban. A legenda szerint egy alkalommal valamilyen oknál fogva elmaradt a délutáni körútja. Na ekkor tört ki a franci forradalom a tizennyolcadik században.

            Sokan nem értették, hogyan tudunk órákat beszélgetni, ezzel mintegy utalva a köztünk lévő korkülönbségre is. Hát az előzőleg elmondottak miatt!

 

Fejezetek egy önéletrajzból

                                                        

- emlékezés és folytatás -

X.

A szüleim többszöri nekifutásra sem tudták elintézni a hatvanas években, hogy az ORFI-ba bekerüljek. A sikertelenség okáról, okairól nem igazán beszéltek.

            Annak idején, még szinte csecsemőként, a László Korház után töltöttem itt néhány hónapot. A családi elbeszélésekből tudom, hogy meg akartak operálni, amit a szüleim nem engedtek. Lehet, hogy ez volt az ok, amiért később „nem kívánatos” személy lettem az ORFI-ban. 

            Pedig a hatvanas évek felé már jómagam is szerettem volna idekerülni. Ismerőseim elmondásaiból tudtam, hogy milyen klassz hely, amit néhány látogatás alkalmával személyesen is megtapasztalhattam. Lukács főorvos úr kórházához képest itt szanatóriumi körülmények voltak. Ezzel együtt is szerettem járni a Bólyai útra.

x x x

Az ORFI-hoz képest nekem Janské Lázné-ba való kijutásom gyakorlatilag sima ügy volt. Emlékszek, amikor ebben az ügyben Pesten voltunk egyeztetni az illetékesekkel – az illetékes elvtársakkal -, leginkább azt kérdezgették tőlünk, hogy honnan tudunk erről a lehetőségről.

            Apám kapásból föltalálta magát. Olyan társaim szüleire hivatkozott, akikről tudtuk, hogy vezetőbeosztásban vannak.

            Apám hivatkozása természetesen igaz volt, ilyen szülőktől is hallottunk Janské Láznéról. Az viszont a politikai érzékét jellemzi, hogy érezte, ott akkor ezt hangsúlyozni kell.

            Néhány hét alatt zöld utat kaptam.    

x x x

Miközben írom ezeket a följegyzéseket, eszembe jut időről-időre, hogy miért pont ezek a történetek, érzések fogalmazódnak meg bennem. Aztán kezembe került Gárdonyi Géza Gyermekkori emlékeim című írása. Ennek Előszavából idézek: „Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek:

            Születtem…

            Most magam is írjak egy ilyet?

            Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle. Voltaképpen minden embernek meg kellene írnia a maga életét.

            Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás.

            Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet, vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki; a fő az, hogy van.

            Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és a földet mutatja.

            Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekre a lelke kifejlődött. A mézeskalácsos is formába teszi a tésztát, mielőtt kisütné. Minden nyomás vonalat és formát hagy a tésztán. Az emlékezés ilyen nyomásoknak a megőrzése az emberi lélekben.

            Próbaképpen összejegyeztem, hogy mire emlékszem a gyerekkoromból, s elbámulva láttam, hogy azok a hatások, amelyek megmaradtak az emlékezetemben, olyanféle szálak, mint a gyertya fonala, amelyre a stearin rárakódik.

            Megtalálom a múltban a jövöttet. Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, itt-ott már az azonosítóképességemet, mely nélkül író nem lehettem volna…”

Ilyeneket írt Gárdonyi Géza több mint száz évvel ezelőtt. Az ilyen sorokat olvasva visszahőköl az ember: Ez én vagyok! Ezt én is írhattam volna!

A pipa is, a füstölgés is igaz, a számok iránti közömbösségem is…

Az ilyen visszahőkölések miatt kell olvasni és írni.

De hol vagyok én az íróságtól?

x x x

Janské Lázné-ba történő utazásunk előtt izgalomban volt az egész család. Az autónk két nappal az utazás előtt lerobbant. A jó öreg Wartburg! Mondhatnám, mikor robbant volna le, ha nem, akkor!

            Végül is keresztszüleim Trabijával mentünk. Hihetetlen, mennyi minden elfért egy Trabantban!

            Szeptember közepe felé járt az idő, és nyárias meleg volt. Úgy indultunk, hogy majd valahol sátort verünk, s majd másnap reggel folytatjuk utunkat.

            Hát ez sem egészen így lett! Már ami a sátorozást illeti. A változtatás ötletét keresztapám adta, miután meglátta a szalmabálákat az egyik földterületen.

            Apámék körberakták szalmával a Trabit, hogy ne látszódjon az útról. Mi pedig befúrtuk magunkat a szalmakazalba.

            Életem első és utolsó esete volt ez, hogy így aludtam egy éjszakát. Minden az mellett szólt, hogy nekem az a janské láznéi kiruccanás egy kalandtúra is.

x x x

Serettem a tiszás éveket. Annyira lendületet vettem a munkában – ahhoz képest, hogy csak a rokkantsági nyugdíjhoz szükséges éveket akartam megszerezni -, hogy a munkaviszonyom fennállásának ötödik évében kiváló dolgozó lettem.

            Ez volt az a pillanat, amikor a főnököm el kezdte emlegetni, lassan időszerű lesz megbarátkoznom a gondolattal, hogy le kell tennem a szakvizsgát. A kiváló dolgozói címem ünneplése közben, a harmadik konyak után erre ígéretet is tettem. 

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

IX.

A nyolcvanas évek elején még az egyetemi évek alatt kezdtem el olvasni szamizdatot. Az akkor olvasható hivatalos sajtóhoz képest ez egy teljesen más világ volt. Olyan volt ez, mint mikor kinyitnak egy addig zárt ablakot, és azt mondják, nézz ki, innen milyennek látod a világot.

Hát teljesen másnak, teljesen más a perspektíva.

            Ekkor olvastam először Bibó Istvántól, Kiss Jánostól…, ekkor kezdtem olvasni  „a beszélősöket”.

            A beszállítóm a Pécsen tanuló barátom, L. Tibi volt. Annyi anyagot hozott, hogy két találkozás között alig győztem olvasni. Annyira rezgett körülöttünk a levegő, annyira érdekelt, izgatott bennünket az így szerzett információ, hogy képesek voltunk egy másnapi vizsga előtti estén is ezekről vitatkozni.

.

x x x

Megéltünk valamit, éltünk valamiben és nap, mint nap rá kellett döbbennem, hogy a világnak sokkal több arca van, mint amennyit feltételeztem addig. Afelől meg végképp kétségeim lettek, hogy mi a valódi és mi az igaz.

            Apám idegesen és izgatottan mesélte egyik alkalommal, hogy képzeljük, egyik munkatársukat a rendőrség hajnalban elvitte. Később megtudtuk, azért vitték el, mert azt mondta, hogy a magyaroknak is tüntetniük kellene, mint a lengyeleknek. Mondta mindezt a cukor árának emelése miatt, a lengyelországi események idején voltunk.

            Apám munkatársa három év börtönbüntetést kapott. Apám elmondása szerint bármelyiküket elvihették volna, akik együtt dolgoztak a műhelyben.

Hány eszmélése van az embernek? Szóval annak a világnak hány arca is volt?

x x x 

Janske Láznéban volt az első platói szerelmem. A lány olasz volt,  .Marziának hívták. Amikor tehettem, ott sündörögtem körülötte.

            Nyelvi problémák voltak közöttünk, nem volt egy közösen beszélt nyelvünk. Örök rejtély marad, hogy mi lett volna, ha…

            Egy ideig leveleztünk egymással, aztán a nyelvi korlátok miatt ez úgy szépen elhalt.

            Ha emlékezetem nem csal, egy észak-olaszországi tengerparti kisvárosban élt. A mosolya nagyon megmaradt bennem. Örökmosolygós volt.

x x x

Hogy mikor mi motiválja a szülőket a névválasztásnál?

            A hetvenes években, ahol laktunk, a mögöttünk lévő házban élt egy fényképész házaspár. Három gyerekük volt, két lány és egy fiú. A kisebbik lányukat hívták Hédinek. Ezt hallottuk nap, mint nap a gyerekektől. Kezdetben fogalmunk se volt róla, hogy a Hédi a Hedvig beceneve, különösen azok után, hogy egy ismert és kedves színésznő ezt a nevet használta, Váradi Hédiről van szó.

            A lényeg a lényeg, hogy megtetszett nekünk a név. Így lett a húgom Hedvig, illetve Hédi.

x x x

A Mozgássérültek Szolnok Megyei Egyesületének szinte e kezdetektől a tagja vagyok, bár nem voltam alapító tag. Emlékezetem szerint apám ösztönzésére léptem be az egyesületbe. Éveken keresztül annyi kapcsolatom volt az egyesülettel, hogy fizettem a tagdíjat és évente egyszer, kezdetben még az apámmal, elmentem a közgyűlésre, ami ilyenkor egész napos program volt (közgyűlés, autós ügyességi verseny, ebéd vagy vacsora) Egy ilyen alkalommal ismertem meg N. Margitot és E. Editet, akik a gyerekük révén ismerték egymást.

            A nyolcvanas évek vége felé egy alkalommal, minden előzetes egyeztetés, bejelentkezés nélkül, Tné Marika néni és N. Margit meglátogattak Martfűn.

            Az udvarias körök lefutása után elővezették, hogy nem úgy van az, hogy semmi aktivitás nincs bennem az egyesületen belül. Igenis, nekem kötelezettségeim vannak azzal a végzettséggel, amim van, az egyesület felé és a tagok felé is. Addig győzködtek, míg azt nem mondtam, hogy rendben. Akkor még egyikünk se tudta, hogy mit jelent ez pontosan, hogy mi a következő lépés. Mégis azt kell, hogy mondjam, ezzel vette kezdetét igazán mind a mozgalmi, mind az egyesületi életem.

x x x

Tné Marika néni kerekesszékes volt. Folyamatosan és fáradhatatlanul szervezett, agitált, intézkedett. Egyik kitalálója, alapítója volt a Mozgássérültek Szolnok Megyei Egyesületének. Akkor még Csépán, egy kis tiszazugi faluban élt, Szolnoktól, a megyeszékhelytől hatvan kilométerre. És így is, az akkori körülmények között is meg tudta alapítani, amit megálmodott, az egyesületet és lett alapításkori egyesületi elnök.

x x x

A szamizdatos írások olvasásakor kedveltem meg, fedeztem fel Bibó Istvánt, aki a Nagy Imre- -kormány minisztere volt 1956-ban. Tudós ember volt, mai közkeletű elnevezéssel azt mondanánk, politológus.  De több volt ennél, eszmetörténész, filozófus…

            Amihez hozzá tudtam jutni tőle, azt elolvastam. Imponált nekem, hogy van valaki, aki szintén hisz benne, hogy lehet demokratikusan élni és lehet az ember demokrata.

x x x

A nyolcvanas években rendszeresen írtam verset, prózát, de inkább verset. Írtam, írtam, és az írások fiókba kerültek.  Valahogy nem éreztem késztetést, hogy szerkesztőségeket keressek meg, vagy egyszerűen csak bátortalan voltam.

            Tibor barátom volt az, aki többé-kevésbé nyomon követhette „írói” fejlődésemet. Ha bármikor alkalmunk volt találkozni, a hosszas politikai-közéleti viták után szinte mindig a kultúránál, a művészetnél kötöttünk ki. Ilyenkor mindig felolvastam legújabb szerzeményeimet. Szegény Tibor kénytelen volt meghallgatni a zsengéimet is. Egy barátságba ez is belefér.

                                                                      

Fejezet egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

VIII.

Komjáthyn keresztül ismertem és szerettem meg a hatvanas évek zenéjét a Beatlestől, a Rolling Stonestól a Shadowsig, a Tornadosig.

A hatvanas évek instrumentális zenéjét a nyolcvanas években kedveltem meg. Ez mára elsődlegesen egy generáció zenéje lett.

A fiatalok nem is sejtik, hogy milyen kincsesbánya van mögöttük.

x x x

Janske Láznéban a szanatóriumi kezelésre jött olaszokat nagyon bírtam. Szinte mindegyikükre jellemző volt az a tipikus olaszos viselkedés, nagy hang, gyors beszéd, élénk gesztikulálások, jó énekhang. Látszottak azonban közöttük a társadalmi különbségek is, mind anyagi, mind ideológiai értelemben.

            Volt egy srác, aki kommunista volt. A jobb módú olaszok alapból nem kedvelték a kommunistákat, különösen, ha maguk közül való volt. Ennek a srácnak az apja partizán volt a második világháború idején és ezt valahonnan tudták róla. Ezért a srácot még a legpubisabb olasz is tisztelte.

            Ezen akkor is csodálkoztam kicsit, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ennek a történetnek ma van különös hatása számomra.

            Valakit a nézetei ellenére is lehet tisztelni, becsülni.

x x x

Egy tavaszi napon az egyetemi felvételire készültem, amikor betoppant hozzánk Gy. Béla bácsi. Kölcsönösen nagy volt az öröm, maradt is nálunk egy éjszakára.

            Béla bácsi elégedett volt, hogy sikeresen leérettségiztem, és készülök a felvételire. Legjobban azonban a húgomnak örült, ekkor tudtam meg, hogy sokat nyaggatta a szüleimet annak idején Hévízen, hogy vállaljanak még egy gyereket.

            Béla bácsival ismét jókor találkoztam az egyetem megkezdése előtt. Olyan tanácsokkal, lelki fröccsel látott el, amiknek a mai napig hasznukat veszem. Kellett a segítség akkor a felvételi előtt. Nem voltam én akkor biztos semmiben, a legkevésbé magamban.

x x x

A filmeknek korán a szerelmese lettem. Annak idején – elsősorban a hetvenes években – különböző sorozatok voltak az MTV 1-n, rendezői és színész-sorozatok. Heteken keresztül így láthattam Visconti, Antonioni, Pasolini, Fellini (csupa olasz), Kuroszava, Fassbinder filmeket…

            Így láthattam a magyar rendezők közül Jancsó, Fábry, Makk Károly, Sándor Pál, Szabó István és Bacsó filmjeit.

            Aztán ott voltak a színészek, Greta Garbo, Marlene Dietrich, Ingrid Bergman…

            Ma egy filmklub nem tud olyan sorozatot összehozni, mint ami akkoriban szombat esténként ment a tévében. Visszatekintve ez egy misszió volt. Akkor ezt viszont senki nem tekintette annak, csak úgy jöttek ezek a filmek.

            Nem szeretnék provokatív lenni, de a mai negyven éven alattiak közül nem tudom, hánynak mond egyáltalán valamit a fenti nevek közül bármelyik is.

x x x

Első nagy filmélményem Keleti Mártonnak A tizedes meg a többiek című filmje volt. Gyerek voltam még, amikor először láttam. Az életkorból adódóan kezdetben a történet, a beszólások fogtak meg a fantasztikusan jó színészek – Sinkovits Imre, Major Tamás, Darvas Iván, Márkus László, Szabó Gyula, Horváth Tivadar – játékában.

            Aztán amikor már sokadjára is megnéztem, be kellett látnom, hogy sokkal több ez a film, mint egy vígjáték. Ez a film nagyon is rólunk szól, magyarokról.

            Nálunk mindig van valaki a spájzban, akit nem vártunk. Ma lehet, hogy épp az IMF. Ma is mindig elhagyjuk az eszünket valahol, de senki nem kiabál utánunk, hogy itt vagyok.

            Egyik barátommal ezt a filmet éveken keresztül többször megnéztük karácsonykor vagy a két ünnep között, ez egy szertartás volt, ami idővel bővült az Indul a bakterházzal, a Csapd le csacsival. Szórakozni akartunk és kikapcsolódni.

x x x

Kócos kis ördögök voltunk. Voltak közös élményeink. Mi iskolába jártunk szombaton is, és a szüleink dolgoztak. Aztán hogy örültünk, hogy nem kellett már…!

            Mi tudjuk mit jelent az egy tévécsatorna, majd a kettő. Elvoltunk így is, nem hiányzott a második, a többi meg pláne nem.

            Sőt, hétfőn adásszüneti nap volt. Egy mai fiatal számára felfoghatatlan egy ilyen helyzet, amikor több tucat csatorna között válogathat és bármikor.

            Nekünk a bambiról elsőre egy csatos üveges üdítőital jut az eszünkbe, és csak utána egy kedves mesehős.

            Mi még tudjuk, ki volt Bene, Fazekas, Détári, Nyilasi…

            Mi még tudjuk, mit jelentett a Fradi szív. Hová tűnt? Eltűnt. Hiányzik egyáltalán azok közül is valakinek, akik emlékeznek rá.

            Mi még tudjuk, mi volt a Fradi B-közép.  Hová lett a Fradi B-közép? Hová lettek ezek a kemény fiúk, akik még néhány évvel ezelőtt is balhét balhéra halmoztak? Hová lettek az indulataik?

            És hová lett a Fradi? Elveszett a politika, a politikusok játékszereként?

            Mi tudjuk, ki volt Végh Antal, de valójában még tőle sem tudtuk meg, hogy miért beteg a magyar foci. Azóta is beteg, tartósan. Talán nem túlzás, már meglehet, hogy fogyatékos is.

            Mi még tudjuk, ki volt Faragó Tamás, Gerendás… Mi még tudjuk, ki volt Wichmann Tamás…

            Mi tudjuk, ki volt Romy Schneider, Audrey Hepburn… Mi tudjuk, ki volt Latinovits, Gábor Miklós, Mezei Mária…

            Szerettük a Miénk itt a tér című magyar filmet, Bujtor Istvánnal, Margittai Ágival… Nekünk még volt terünk. A mai fiataloknak már a grund se mond semmit. Nekik lassan már A Pál utcai fiúk se mond semmit.

            Kócos kis ördögök voltunk, hogy idézzek egy Metró szám címét. És tényleg azok voltunk.