Advent,
várakozás és csend,
a szívünkben
legyen rend.
A gyertya lángja
az élet árnya…
Nélküled nem
vagyok teljes,
te is kellenél
az egészhez.
Advent,
várakozás és csend,
állhatatos készület,
járványos helyzet,
járványos őrület…
A lelkünkben
legyen rend…
Áldott advent,
csendes szívdobbanás,
szerelemben lobogás.
- Pilinszky
születésének századik, halálának negyvenedik évfordulóján -
Pilinszky János születésének századik, halálának negyvenedik évfordulója van. Sok mindent mondtak, írtak már róla és költészetéről, ennek ellenér úgy gondolom, hogy egy megfejthetetlen csoda.
Ha egy szóval kellene őt és költészetét jellemezni, a legalkalmasabb szó az irgalmasság volna. Ez a szó jellemzi leginkább, áthatja személyiségét és költészetének minden sorát.
Csendember volt, lassan, kimérten beszélt. A csend nála költői eszköz volt, ez több volt, mint hatásszünet.
Beszéd közben jellegzetesen tartotta a kezét, amelyben mindig cigaretta volt. Szinte mindig cigarettázott. Ma úgy mondanánk, hogy láncdohányos volt.
Olyan éteri, lebegő költészet az övé. Aztán egy-egy mondattal, kifejezéssel lehozza a földre versét. Erre jó példa Fabula című verse. Az utolsó verssorig egy mesét olvashatunk, aztán a vers utolsó sora kíméletlen valóság:
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész
éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
X X X
Prózai munkái is jelentősek, ezek közül kiemelkedik esszéregénye és rövidebb prózai írásai, amelyek Jelenits István szerkesztésében jelent meg Szög és olaj címmel a Vigiliánál 1982-ben.
Ebben a kötetben jelent meg a Hiábavaló volt? című írás is:
„Hadd mondjak el erre egy nagyon kedves, Aesopus tollára
való állatmesét, afféle példázatot, amit bár, úgy hallom, elírtak előlem egyik
napilapunkban, mégis elismétlem, annál is inkább, mivel a forrás, az, aki az
eset tanúja volt, nekem is ismerősöm, s a történetét közkincsként mesélte el
nekem. Íme, a közkincs:
„Barátom nemrég került Debrecenbe. Eleinte nagyon egyedül
volt, s így vetődött el egy kora délután az állatkertbe. Vidékies állatkert a
debreceni, farkas meg róka se biztos, hogy akad benne. Annál inkább meglepte
barátomat, hogy az állatkertnek két oroszlánja van. Egy német vándorcirkusz
hagyta itt ajándékul őket, az egyiket, mert olyan öreg, a másikat, hogy annyira
buta volt. Mert mit is kezdjenek egy buta oroszlánnal, akit csak etetni kell, s
ő maga semmit sem produkál? Odaajándékozták a debreceni állatkertnek.
S most jött a váratlan fordulat. Egy év múlva a nagy darab, ostoba oroszlánnak
hirtelen világosság gyúlt az agyában. S amit akkor elmulasztott a cirkuszban,
itt, a debreceni állatkert csendjében hirtelen megértette. Megértette, s azóta
se felejtette el. A rács mögött illedelmes csendben végzi artista-gyakorlatait
a látogatók ámulatára, de akár fizetség nélkül, egymagában is. Igaz, egy évi
késéssel, de úgy mondják, hibátlanul.
Engem, bevallom, meghatott a történet, s ha zavarosan is, de rengeteg mindent juttatott
eszembe. Az, hogy a debreceni állatkertben ül egy buta oroszlán, aki bár késve,
de hibátlanul végzi elmaradt gyakorlatát, felér egy Aesopus-mesével. S bár
története csak úgy-ahogy alkalmazható az emberi világra, tűnődni valónk bőven
akad rajta, s okunk a mélyebb megindultságra, a látszatra oly humoros eset
felett.
Hogy mi
is belőle a tanulság? Valóban nem több, mint egy Aesopus-mese tanítása, de ez
is épp elég.
Az egyik tanulság az, hogy ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is süket
fülekre talál. Különös dolog a lélek, és az emberi lélek csendje. Sokszor
esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag megfogan benne. A
másik tanulság, amit e bájos történetből megtanulhatunk pedig az, hogy ne
higgyük, hogy tetteinknek és szavainknak hatása tüstént és várakozásainknak
megfelelően jelentkezik. Bűneinknél ez még nem is volna baj, de sajnos
fokozottan így van ez, a jócselekedetek esetében. De ami késik, nem múlik. S
akinek van türelme a jóságra, az meg is fogja érni, s föl is fogja ismerni gyümölcsét.”
X X X
„A különböző kultúrák: ugyanannak a könyvnek – Könyvek
Könyvének –, ugyanannak a „szövegnek” különböző megfejtései. Ebben az
értelemben az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés, de szakadatlan olvasás
is. A türelmetlenek nem várják be az idő lapozását, maguk szeretnének beletúrni
a mindenség lapjaiba, de ez csak gyöngeségükre vall. Az olvasás figyelmét sose
pótolhatja a lapozás türelmetlensége.
Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a
mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa.
A tettenérhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb
szerzőre vall.
Mi emberek szeretnénk fölgyorsítani az időt.
De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt
egy örök kéz írja s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.” (A Könyvek
könyve, Új Ember, 1974. szeptember 29., részlet)
X X X
„Mitől fél az író az üres lap előtt? Mit kockáztat az
első, indító szavakkal, mondatokkal? Talán valami jóvátehetetlent?
Az életben könnyelműek vagyunk. Miért épp a
képzelet síkján érzünk nagyobb felelősséget? Talán, mivel az írott szó
maradandóbb volna tetteinknél? Alig hiszem.
Az írást az teszi félelmessé. hogy egyszerre
tett, szembesülés és ítélet. Kevesebb és több is életünknél. Írást és életet
meddő dolog szembeállítani egymással. Az írás az élet kivételesen intenzív,
tudatos változata.
Szerepe kettős. Megmutatja, hogy éltünk
idáig, s hogyan kell élnünk ezután. Kritikája mindannak, ami idáig történt
velünk, de ugyanakkor a megváltás lehetőségét is jelenti számunkra. Az üres
papír előtt félelmünknél csak reménységünk nagyobb.”
X
Írás közben persze az is eldől, hogy ki milyen ítélőszék előtt mer megjelenni. Mert ahogy a való életben, az írásban is akad kibúvó. De az igazak önként kérik perük fölvételét s az igazság ítélethirdetését. Mivel az igazság akkor is a legfőbb érték, ha szava elmarasztaló. Az igazi írás értelme meghalad mindennemű személyes kockázatot.
X
Minden igaz író valamiféleképp „úgy nyeri
meg életét, hogy elveszíti azt”. A „kifejezés” evangéliumi értelemben valójában
„lemondás”, nemcsak az életben, de talán még inkább az irodalomban. A világ
csak a tökéletesen önzetlen pillantásnak – és tollnak – adja oda magát. A
világot nem zsarnokok, nem hatalmasok, hanem a gyermekek, a kicsinyek uralják.
X
Csak amiről végképp lemondtunk, kerülhet
véglegesen papírra. Csak amit végleg átengedtünk Istennek, lehet valójában a
miénk.” (Új Ember, 1974. november 17.)
Nagy trauma volt
életében a második világháború és a lágerek élménye. Csodálatos versek
születtek ebben a körben, Harbach 1944, Francia fogoly…
Harbach 1944
Thurzó Gábornak
Újra és
újra őket látom,
a hold
süt és egy rúd mered,
s a rúd
elé emberek fogva
húznak egy
roppan szekeret.
Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik..
(részlet)
X X X
Pilinszky költészetével egyenrangúak prózai munkái, drámái és rövid cikkei, publicisztikái. Nem szokták kiemelni, de úgy érzem a vele készült interjúk, filmek is, a maga nemében remekek.
A Nyugat negyedik nemzedékéhez és az Újholdasok köréhez tartozott. Az utóbbiak tagjai Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Mándy Iván… Valamennyiükre jellemző, hogy az ötvenes években nem publikálhattak és ezért meséket és ifjúsági regényeket írtak.
Azt mondta magáról, katolikus és költő. Áthatotta költészetét Istenhez való közelsége.
Egyszer Pernye Andrástól, a nagy zenetudóstól megkérdezték, hogy szerinte ki a legnagyobb zeneszerző a világon. Egy kicsit elgondolkozott, majd ezt mondta: Bach, mert az ő zenéje van legközelebb Istenhez.
Hasonlóan elmondhatjuk Pilinszkyről is, hogy az ő költészete van legközelebb Istenhez.
X X X
A művészi, költői credója ebben foglalható össze: „A
művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság
teremtő és magasrendű erővé válhat”. Ebben mutatkozik meg az irgalmasság
eszméje.
Urbán-Szabó Béla
Citromos, narancsos álom
ma már a nappali álmom.
Az ízek olvadnának a számban,
mindig is erre vágytam.
Teljesül e valaha az álmom,
vagy marad az ízes álom.
Nincs az az idő,
hogy elfelejtselek,
eleven az emlékezet,
minden rád emlékeztet:
érzem orromban
bőröd illatát,
magamon szemed
sugarát,
szívem szíveddel
dobban,
érzésem nem csitul,
újra és újra lobban,
erős a hitem és a lélek,
a jövőtől melletted
nem félek,
minden nap erősít
a lélekemelő hit.
Az imádság segítsen,
vigyázzon ránk
a jó Isten!
A ma
holnapba
nyúló
árnya,
ez
rendeltetett
nekünk
mára.
Mondod,
amit
szeretnél,
ha
tehetnél,
lettél,
ami
lehettél.
A ma
holnapba
nyúló
árnya,
a jövő
kivetített
számított
kára.
Vágyódó
énünk
a
jobbat várja,
ez
rendeltetett
nekünk
mára.
Rád vetülnek
árnyékok,
felejtsd el!
Csillámló szépséged,
fogadd el!
Tárd ki jóságod,
add tovább!
Veled lesz
teljesebb a világ…
Ha olykor tévedtem,
azt is érted tettem;
ha olykor hibáztam,
mindig beláttam;
ha olykor bántó voltam,
a legjobban bántam;
és csak remélhetem,
hogy remélhetek,
viszonzás nélkül is
hittel szeretlek.
Nem hallottad meg
a csendem,
pedig elég beszédes volt,
nem csak az számít,
ki mit mond.
Nem hallottad meg
a csendem,
nem voltak titkaim,
nem volt mondanom
mit.
Hallgattalak, hallgattam,
amit mondtál,
veled valami mindig
történik,
én nem mondhatom
el a semmit.
Nem hallottad meg
a csendem,
benne volt a kiáltás,
szeretlek és nem számít
semmi más,
nem hallottad meg
a kiáltást,
hogy számítok rád.
Nem hallottad meg
a csendem,
rosszat feltételeztél
rólam,
hitted, titkok tudója
vagyok,
pedig csak egy szerelmes
bolond voltam.
Nem hallottad meg
a csendem,
nagyon beszédes volt;
nem beszélsz velem,
csenddel növeled
csendem,
ezzel nagyobb
lesz terhem,
még nagyobb
a csendem.
Gombóc
a torkomban,
fojtogat,
megkeményedett
szavak,
nem hagynak
nyugtot,
kanyargó vonalak.
Életünk szédület,
koppannak a falak,
ma ők vannak
porondon,
mások holnap;
felismerésem
a tehetetlenség,
keresem az utat.
Megmentettél magadtól
a szerinted nem hozzám valótól;
hallgatom és szenvedek,
nem érdekel, hogy szeretlek,
magad mindenen kívül helyezed,
s hogy ne érjen szó,
azért teszed, nekem jó legyen.
Ünnepnappá varázsoltad
ezt a napot,
mit kedvességed
elárasztott.
Ha fölébredek,
valóság lesz a magány,
nem hihetem,
hogy talány.
Lesznek festett
napok,
amiket követnek
feslett holnapok.
Akit ismerek,
te vagy
a legcsodálatosabb nő,
a nem felejthető,
aki itt van mindig
már én velem,
itt van nekem
mindig a szerelem.
Egyet kívánhat
az ember: csak
örök legyen.
Canossát járok
miattad, érted…
Érted?
Nem érted,
még nem…
Mint valami
hitehagyott,
fáradok,
de hajt a lendület
és a szívem,
és a szerelem.
Társamul szegődött
a Hold,
nem a megfogyatkozott,
teli volt.
Lehetőséget keresek,
esélyem, hogy lehet;
mérlegre teszem életem.
Egyedül nem megy,
régi igazság,
nem jutottam tovább.
Csak szeretni szeretnélek…
Tűrj meg!
Szeretet nem kérek,
csendes társ leszek,
ha kéred,
akkor beszélek,
leginkább hallgatok
és neked szorítok.
Beszéljünk,
csak ez maradt nekem,
ha elfogadod.
Áldjon meg az Isten!
Megdermed a gondolat,
lassan éled a tudat,
körbejárod a szempontokat,
úton-útfélen tévutak.
Bizalmatlanságod
fölülírja hitedet,
elmarad a föltétlen
szeretet;
mindenből bizonytalanság
fakad,
magad vagy
a legbizonytalanabb.
Megdermed a gondolat,
lassan éled a tudat…
Ki ad nekünk szárnyakat,
adhatunk-e egymásnak?
Hiába szeretlek
föltétlen és töretlenül,
mindent összetörsz
bennem ott legbelül…
Magadat menekíted,
közben odaveszek;
hiába itt minden,
semmi nem segíthet,
csak az Isten.
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet kérek,
adjál nekem!
Hallgasd az imát,
szívem szavát!
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet kérek,
adjál nekem!
Ha meghallgatod
kérésem,
meghallhatod
szívverésem.
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet szeretnék,
adjál nekem!
Nem magamnak
kérek,
neki segíts, kérlek.
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet kérek,
adjál nekem!
Feltétlen szeretem,
nekem ilyen,
ez a szerelem.
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet kérek,
adjál nekem!
Időben, hogy
megértsen,
ebben segítsen
nekem,
én Uram,
én Istenem.
Ámen.
