Nem mese ez

Nem mese ez...

 

Ezt a történetet körülbelül egy-másfél évvel ezelőtt hallottam.

     Egy kis faluban élt a Doktor úr a feleségével. Mindenki ismerte, pedig már évek óta nyugdíjas volt, és ő is ismerte a falu apraját-nagyját.

     Aztán meghalt a felesége, aki több mint hatvan évig élt vele, társa és segítője volt. A felesége biztosította azt a hátteret, ami ahhoz kellett, hogy a Doktor úr a gyógyításnak szentelhesse az életét.

     Egy alkalommal meglátogatta régi ismerőse, betege az egyedül élő Doktor urat. Áldatlan állapotokat talált a köztiszteletben álló embernél, aki teljesen alkalmatlan volt a háztartási munkára.

     A régi ismerős megkereste a falu elöljáróit, illetékeseit, hogy valamit tenni kellene. Gyorsan kiderült, hogy a lehetséges legjobb megoldás – a Doktor úr életkorára, egészségi állapotára tekintettel -, ha a szomszédos település szociális otthonába költözne. Ezt a megoldást ő is elfogadta.

     Azonban adódott egy újabb probléma. A szociális otthonba a beugró másfélmillió forint volt. A Doktor úrnak nem volt megtakarított pénze, gyermektelenek voltak, szolgálati lakásban éltek…, nem volt miért vagyont gyűjteniük.

     Megmozdult a falu apraja-nagyja. Egy takarékszövetkezet helyi fiókjánál számlaszámot nyitottak egy hétfői napon. Még azon a héten szerdáig a falubeliek – ki mennyit tudott – összeadták a Doktor úr beugró pénzét az otthonba.

     Azóta is sokszor gondoltam erre az esetre. Dobálózhatunk a szavakkal az élet értelméről, a szolidaritásról. Előadásokat is hallhatunk, könyveket is olvashatunk ezekben a témákban. Mind-mind csak szó, szó…

     Amióta ezt az esetet ismerem, az élet értelméről a Doktor úr élete jut az eszembe, a szolidaritásról pedig a falubeliek magatartása.

     Azért ilyen kis csodák is vannak nálunk, Magyarországon.

 

Képzelt valóság?

- Helló!

- Helló! Nem ismered meg a hangomat?

- De… Csak, amíg nem szólsz bele, addig bárki is 

lehet.

- Ha engem hívsz, akkor csak én lehetek.

- Láttunk már karón varjút!

- Ezt hogy érted?

- Nem hallottál a lehallgatási botrányról?

- Mi ahhoz jelentéktelen emberek vagyunk, hogy

lehallgatnának bennünket.

            - Mindaddig, amíg nem akarnak tőlünk valamit… Vagy valamelyikünktől. Virág elvtárs megmondta, hogy egyszer majd kérünk magától Pelikán valamit.

            - Ez a Tanú című filmből van… Az a bajod, hogy túl sok filmet nézel, vagy sok krimit olvasol.

            - Mindenki életében van olyan esemény, amit titkol, amit nem szeretne nyilvánosságra hozni…

            - Az enyémben nincs…

            - Nana! Gondold csak végig…! Engedély nélkül horgászol, vagy ellopott percek a kis szöszivel…

            - Ne is folytasd!

            - Mikor valaki csinál valamit, nem is gondoljuk, hogy miért csinálja…

            - Ez borzalom!

            - Az ember ezen logika mentén bármit megtesz, bármit képes elárulni.

            - Nem is gondoltam, hogy ennek ilyen vetülete is lehet…

            - Ajaj! Az ember megzsarolásának ennél csak kifinomultabb formái lehetnek… Odáig is elfajulhat a dolog, hogy kérni fogod, ítéljenek el.

            - Félelmetes… Hagyd már abba! Nehogy már még Kotász doktor után is kiabáljunk!

 

 

Epilógus

 

A beszélgetés itt félbeszakadt.

            Néhány nap múlva a közeli erdőben egy embert találtak, aki fölakasztotta magát. 

Barátok párbeszéde

- Helló!

- Helló!

- Régen láttalak…

- A sok munka, a család…

- Hát igen… Hogy vagy?

-  Hogy, hogy vagyok? Miért kérdezed?

- Csak úgy… Nem kérdezhetem meg?

- De… Biztosan tudsz valamit…

- Ne kombinálj! Csak megkérdeztem, hogy vagy…

- Miért kérdezed? Hallottál valamit?

- Nem hallottam én semmit… Találkoztunk… Úgy vélem, régen találkoztunk, megkérdezem, hogy vagy?

- Aha! De milyen hangsúllyal kérdezted?

- Úristen! Milyen hangsúllyal kérdeztem?

- Hát, ez az! Mintha azt várnád, hogy kezdjek el panaszkodni, és megerősítsem, amt itt-ott hallottál…

- Ugyan… Beteges vagy…

- Tudtam én, hogy innen fúj a szél!

- Honnan?

- Ki akartad ugrasztani a nyulat a bokorból? Te tudsz valamit, hallottál valamit és most megerősítést vársz tőlem..

- Miről beszélsz?

- Kitől hallottál rólam?

- Senkitől… De mi van veled?

- Ugye megmondtam… Tudod, hogy van velem valami…, sejtettem…

- Mi?

- Most már mindegy… Hát elmondom… Igen, orvoshoz járok, sajnos vannak problémáim…

--Na, ne mondod!

- Ne csinálj úgy, mintha most hallottál volna erről először!

- Isten bizony, nem hallottam semmit!

- Nem kell a duma! Örültem, hogy találkoztunk…

- Én is…

- Jót beszélgettünk…

- Igen.

- Gyakrabban kéne találkoznunk…

- Igen.

- Viszlát!

- Viszlát!

Az erdő hegedűse

A nagy-nagy erdőben egy lapulevél alatt húzódott meg a tücsök. Éppen délutáni sziesztáját tartotta. Aztán fogta magát, hóna alá csapta hegedűjét és az erdő legszebb fája alá vette útját.

            A fa alatt a tücskök Paganinije, mert hát így hívták, elkezdett játszani. Olyan szépen játszott, hogy mikor megszólaltatta a hegedűjét, az erdőben megállt az élet. Minden alkalommal az erdő madarai, ha meghallották a tücsköt játszani, a környező fákra leszálltak pihenni, andalogni. Ha játszani hallották, a közelbe gyűltek.

            A tücskök Paganinije csak játszott fáradhatatlanul, télen, nyáron, hóban, fagyban, nyári forróságban rendületlenül, de valójában csak egy valakinek játszott, Mókus Móninak. Neki kereste a kedvét, neki szólt a gyönyörű zene.

            Mókus Móni szerette, ha a bicebóca tücsök neki játszott. A magányos mókus lányok sokat élcelődtek, párjuk nem volt és nem nekik zenéltek.

            Egy volt köztük, a mókus oviban dolgozott, ő értékelte a tücsök zenéjét. És irigyelte Mónit, aminek hangot is adott.

            Mókus Móni néha a levél alatt meglátogatta a bicebóca tücsköt, néha otthonában fogadta, de senki nem láthatta, tudhatta. Ha néha úgy kívánta, zenélt, játszott hegedűjén neki, a tücsök még el is hitte, hogy szereti.

            A tücskök Paganinije játszott, csak játszott, hegedűje lángolt, az ő Mónijában meg a szerelem egyre kevésbé pislákolt. Kétségei voltak, hogy szereti-e a tücsök egyáltalán, vagy csak úgy mondja.

            A mi tücskünk csak nézett ki a fejéből, egyre kevesebbet értett az egészből. Miért úgy húzza a vonót, nem törli le a lábát…

Minden baj lett, minden baj volt … A tücsök csak leste a mókuslány minden szavát, leste minden álmát… Érezte, bele fog pusztulni a meg nem értésbe…

Az erdő lakói zavartan nézték a dolgot… Sejtették, hogy valami nincs rendjén… Már nem úgy szólt a zene, Móni némasága volt rossz kedvének üzenete…

Egy idő után hiába várták az erdei lakók a susogó fák, a zizegő levelek alatt, nem jött a tücsök, nem hangzott a zeneszó…

Mókus Móni mintha mi sem történt volna, sürgött-forgott, lubickolt a jó szóban …

Csak ne hiányzott volna az a zene, a tücsök zenéje, bárcsak még most is szólna..

Mókus Móni tartotta magát, csak akkor sírdogált olykor, mikor nem látta a világ. A tücsök Paganinije nyakába vette az erdőt, az országot, arra ment, amerre senki nem hallott, nem látott, de már nem úgy szólt a zene, már odavolt minden öröme.

Harangzúgás

A főtörzs nézte, addig nézte a forgalmat, hogy néha el-elbóbiskolt. Ilyenkor egy-egy elsuhanó kamion zajára riadt fel. Hunyorogva nézte e közeledő járművek lámpáját.

            Arra gondolt, milyen jó azoknak, akik elnyújtózva az ágyukon aludhatnak.

Azért jó a ti házasságotok, röhögött az arcába egy alkalommal a szomszédja, mert nem vagytok minden éjjel az asszonnyal sülve-főve együtt.

A legszívesebben lenyomott volna neki egyet.

Mi ez, morfondírozott magában? Az ez, harangzúgás! Alig éjfél után? Itt valami nem stimmel.

A község felé vette az irányt.

Micsoda forgalom van ma éjjel, gondolta!

A rendőrautó lassan gurult be a községbe. Ahogy egyre beljebb ért, a lehúzott ablakon keresztül hallotta, hogy a harangzúgás a református templom felől jön.

A főtörzs odahajtott. Kiszállt a kocsiból, szétnézett. Senkit nem látott. Az éjszakai csendben a harangzúgás még hangosabbnak hallatszott, mint általában.

Sötétben a hangok megnőnek.

Lenyomta a templomajtó kilincsét. Zárva volt. Tanácstalanul álldogált, egyik lábáról a másikra dőlt.

Mitévő legyek, tette fel magának a kérdést?

x x x

Az asszony vállánál fogva megrázta a férjét.

            - Te, Lajos, hallod ezt?

            Újból megrázta a férfit. Az álmosan nyöszörgött.

            - A harangzúgás nem a mi templomunkból jön?

            - Miii…!? – ugrott föl egyszeriben a templom kántora. – Ez tényleg az! – hüledezett.

            - Harangzúgás éjszaka? Lajos, ez nem normális.

            - Itt valami történhetett.

            - Nem kellene megnézned?

            - Hát nem is tudom… Valaki bent jár a templomban? A tiszteletes úr nem szólt semmiféle éjjeli rendezvényről. Aztán itthon sincs.

            - Kapd össze magad fiam! Nézd meg mi történhetett!

            A férfi egyik lábát már letette az ágyról.

            - Biztos jó ötlet ez? – kérdezte elbizonytalanodva.

            - Hát nem is tudom… - mondta most az asszony. – Ha idegenek járnak a templomban, még le is üthetnek.

            - Egyedül nem volna tanácsos odamenni.

            - Tudod mit, fiam, jobb lesz ebből kimaradnunk.

            - Igazad lehet, Klári.

            - Muszáj nekünk mindent észrevennünk?

            - Igazad van, Klárikám – mondta a férfi egyetértőn és lábát visszadugta a takaró alá.

            Az asszony lekapcsolta a villanyt. Némán feküdtek egymás mellett, hallgatták a harangzúgást és várták, hogy ismét el tudjanak aludni.

x x x

Csörögni kezdett a mobil. A férfi félálomban nyúlt a telefon felé, kotorászott az éjjeliszekrényen.

            - Halló… - nyöszörögte a telefonba.

            - Halló, polgármester úr! Itt Bandi főtörzs. Polgármester úr, baj van. A református templomban zúg a harang, és nem akar abbamaradni.

            - Micsoda!

            Igen, jól tetszett hallani. Csak zúg, zúg, mintha az automata bekattant volna, nem akar kikapcsolni.

            - Mi van Dezső? – kérdezte felébredve a polgármesterné a férfit.

            - Semmi… Várj!

            - Ezt hogy tetszik érteni polgármester úr? – szólalt meg a vonal túlsó végén a főtörzs.

            - Ezt nem magának mondtam Bandi.

            - Valahogy be kellene jutni a templomba polgármester úr. Mitévő legyek?

            - Várjon már Bandi! Így hirtelen most magam sem tudom… Mindjárt visszahívom.

            - Mi van Dezső? – kérdezte ismét a polgármesterné.

            - Hallgasd csak!

            Jól kivehetően hallottak a harangzúgást.

            Már egészen megszokták, hogy mióta Keller Dezsőt megválasztották polgármesternek, két-három hetente egy éjjel mindig történik valami „esemény” a településen.

            - Valahogy be kell jutni a templomba. Meghibásodhatott az automata. A harang nem halkul el.

            - Még csoda, hogy nem verte fel a községet! – méltatlankodott az asszony.

            - Megvan! – kiáltott fel a férfi.

            Odalépett a vonalas telefonhoz.

            - Fölhívom az E-ont, megkérem őket, hogy áramtalanítsák a községnek azt a részét.

            Az E-on ügyeletese nehezen értette meg, hogy miről van szó, de megígérte, utánanéz, hogy miben segíthet.

x x x

A főtörzs egyik cigit a másik után szívta.

            Hülye helyzet, gondolta. A harang zúg, én meg itt topogok a templom bejáratánál éjnek évadján.

x x x

A polgármester idegesen járkált fel s alá a telefon mellett. Várta a hívást, mégis amikor megcsörrent, összerezzent.

            - Az E-onos ügyeletes volt – magyarázta a feleségének. – Nem tudnak segíteni, mert a templom nem az önkormányzati tulajdon, hanem egyházi. Ezért én nem rendelkezhetek.

            - Most mi lesz? – kérdezte Liz, a felesége.

            - Be kell jutni a templomba, másképp nem fog menni.

            Az asszony némi töprengés után.

            - Hogy hívják azt az idősebb nőt, aki a református templomban takarít? Neki biztosan van kulcsa.

            - Igen, igen…

            - Úgy rémlik, Guti mamának szólítja a többi asszony…

            - Igen, igen… Milyen Guti is? A francba, nem jut eszembe!

            Kicsit később felkiált.

            - A telefonkönyv! Olvasd csak a g-betűs előfizetőket… Hátha így beugrik a teljes neve…

            Líz megkereste a telefonkönyvet.

            - Most már csak az kell, hogy legyen vonalasa…

            Szép lassan kezdte olvasni a neveket.

            - Á, ez az! Guti Andrásné. Hívom gyorsan Bandi főtörzst.

x x x

Már négy-öt perce nyomja a csengőt. Egy öblös hangú kutya a hátsó udvarban hangosan ugatott,

            A bejjárati ajtó mögött világos gyúlt.

            Na, végre, gondolta!

            - Jó estét! Rendőrség. Guti Andrásnét keresem.

            - Rendőrség? – szólalt meg csodálkozva egy férfi hang.

            - Igen. Guti Andrásnét keresem…

            - Rossz helyen jár. Ez a 15-s szám, ő pedig a 17-ben lakik.

            Ó, még ez is, gondolta.

x x x

Az asszony mindjárt nekiesett a férjének.

            - Ki volt az?

            - A rendőrség.

            - A rendőrség? Mit akartak ilyenkor?

            - Guti mamát kereste Bandi főtörzs, a Tóth Pisti fia.

            - Ilyenkor? Mit akarhattak tőle?

            - Honnan tudjam – méltatlankodott  a férfi, miközben visszavackolta magát az ágyba.

            Az asszony meg éppen kiugrott az ágyból. Lekapcsolta s villanyt. Résnyire följebb húzta a redőnyt.

            - Nem látok semmit. Biztosan a fia csinált már megint valamit.

            - Biztosan.

            - Te, Imre, hallod ezt?

            - Mit?

            - Mintha harangoznának.

            - Ilyenkor? Beszélsz már badarságokat…

            Hallgatóztak. Hangok a sötétben.

            - Tényleg – állapította meg a férfi.

            - Micsoda éjszaka/ - szörnyülködött az asszony és visszafeküdt a kihűlőben lévő helyére.

x x x

.A 17-s házszámnál kezdte el nyomni a csengőt. Néha a kaput verte ököllel.

            A szomszédok hamarább felébrednek a zajra, mint Guti mama, gondolta.

            Nem adta fel, csengetett, dörömbölt.

            Nagy sokára megjelent az ajtóban kócosan, leengedett ősz hajjal, hosszú hálóingben egy idős nő.

            - Tessék? – rebegte nyöszörgő hangon.

            - Jó estét! Elnézést a zavarásért, a rendőrségtől jöttem.

            - Tessék?...

            - A rendőrségtől jöttem. Tetszik hallani a harangzúgást?

            - Mi zúg?... A rendőrség?

            Biztosan Józsi fiam csinált már megint valamit, gondolta.

            - Nem tudok semmit…

            - Tessék hozni a templom kulcsait! Elviszem Margit nénit és vissza is hozom…

            -  Hová visz?...

            Éjszaka jönnek, zsörtölődött magában. Autóval, mint régen. Már ezek is kezdik. Szentég, mi lesz itt!

            - Nem tudok semmit! Nem megyek sehova!

            Guti mama becsapta az ajtót. Lekapcsolta a villanyt, ismét sötétség borult a házra.

            A francba! A polgármesterünk csak azt nem mondta, hogy Guti mama süket, mint az ágyú, háborgott a főtörzs.

x x x

- Nem baj Bandi, majd kitalálunk valami mást. Menjen vissza a templom bejáratához és várjon!

            A polgármester tett néhány kört a szobában.

            - Ez a harang meg csak zúg, zúg… Mintha vészhelyzet lenne… Mintha jönnének a törökök, vagy legalábbis tűzvész volna…

            - Nyugodj meg- csitította a felesége. – Majd csak megoldódik ez a probléma is.

            - A választáskor ezt irigyelték tőlem a vetélytársaim!? Éjjel egy órakor hogyan hallgatassunk el egy harangot?

            Rótta a köröket.

            - Megvan!

            Tárcsázott.

            - Jó estét, Géza! Elnézést a zavarásért. Tíz perc múlva találkozzunk a református templomnál! Hozzon magával szerszámos ládát is! Majd mindent megmagyarázok.

x x x

A fiatalasszony értetlenkedett.

            - Nem mondod, hogy a polgármester volt?

            - De igen…

- Ugye, nem csalsz meg, Géza?

Az asszony hangja elég fenyegető volt.

- Jaj, nyuszikám! Ne viccelj már!

- A múltkor is éjjel kettőkor rohantál el, mert állítólag a barátodhoz kellett menned, akihez állítólag betörtek. .. Nekem gyanúsak ezek az éjszakai elrohanásaid.

- Tönkreteszel ezzel az örökös féltékenységeddel! Gondolod, ha randizni megyek, munkásruhában mennék és szerszámos ládával?

- Hát elég különös!

- Nyugodj meg, nyuszikám! – megcsókolta a felesége homlokát.

- Miért kell menned tulajdonképpen?

- Nem is egészen értettem…. Ha jól értettem, a református templomba kell bemenni.

- Éjszaka?

- Én sem értem…

- Nehogy belekeveredj valamibe, Géza!

- Jaj, ne kezd már megint, nyuszikám! Ez az örökös gyanakvás…

x x x

Ott álltak hárman a református templom bejáratánál, a polgármester, a rendőr és egy mesterember a szerszámos ládájával.

            - Hát szépen nézünk ki így a templom előtt. Ha látna bennünket valaki, nem tudom, mit gondolna.

            - Csak ez az istenverte harang hallgatna már el! Bocsássa meg tiszteletes úr az iménti szavaimat! Ami igaz, az igaz, ez a harang most föladta nekünk a leckét – mondta Bandi főtörzs.

            A templomba viszonylag könnyen behatoltak. Ügyes keze volt Gézának.

            A polgármester egyenesen ment a harang automatájához.  Kihúzta a zsinórt a konnektorból.

            - Még szerencse, hogy a templom műszaki átvételekor a tiszteletes úr megmutatott mindent.

            - Szinte hihetetlen, milyen jó ez a csend! – sóhajtotta Bandi főtörzs.

            Fekete Gézának megszólalt a mobilja.

            - Minden rendben van, nyuszikám. Nem sokára megyek, várjál meg!

            Lassan botorkáltak a félhomályban a bejárat felé. Ijedten álltak meg mind a hárman. Az ajtóban állt egy alak.

            - Kik maguk? Rendőrt hívok… - kiáltotta egy férfi.

            - Ne tessék fáradni, már itt vagyunk – mondta nevetve Bandi főtörzs.

            Az esperes úr volt az a szomszédos városból, akinek az E-onos ügyeletes szólt, hogy valami műszaki hiba lehet a templom harangjával. Jót nevettek.

            - Ha én ezt elmesélem az Erdélyből hazatérő tiszteletes úrnak! – így a polgármester.

x x x

A helybeliek közül sokak számára máig kérdés, hogy azon a bizonyos éjszakán kiért is szólt a harang?

Csók a parkban

Úton voltak Hajdúszoboszló felé. Most ez volt a legfontosabb mindkettőjük számára.

            Hetek óta tervezték. Az időpontot, a helyet Milcsike nézte ki. Gézának mindegy volt, az számított, hogy együtt lehessenek. A nő arra is figyelt, hogy akadálymentes legyen a szálloda, a szoba.

            Ez volt az első közös kirándulásuk félévi ismeretségük után. Előzetesen minden jól jött össze. A franciaországi foci EB magyar-portugál mérkőzése is beleesett abba a pár napba. Erre a meccsre külön készültek.

            Úton voltak és ez már önmagában is csodálatos érzés volt.

x x x

Géza tenyerének a forróságát még a ruhán keresztül is érezte a combján. Nem tiltakozott, vezetés közben gyakran rámosolygott a férfira.

            Hetekig tervezte ezt a pár napot. A hely kiválasztása volt a legfontosabb, megszámlálhatatlan szállodaismertetőt elolvasott a neten. Aztán mindent leegyeztetett telefonon is.

            Egy kerekes-székes ember akadálymentes boldogulásának feltételei kérdésében tájékozott lett. Géza is tanítgatta és ő jó tanítvány akart lenni.

            Nem szeretett volna felsülni szerelme előtt.

x x x

Milcsike lépten-nyomon meglepte valamivel. Amikor mondta neki ezt a szoboszlói kirándulást, percekig zavarban volt. Szokatlan volt még neki ez a felé irányuló figyelmesség. Olyasmiket tapasztalt meg folyamatosan Milcsike mellett, amiket előtte soha.

            Úgy érezte, hogy életében most először egy nő komolyan veszi, társnak tekinti.

x x x

Birtokba vették és perceken belül belakták a szállodai szobát. Aztán ebédeltek és rövid séta után a magyar-portugál meccs.

            Természetesen ezek történtek, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy együtt lehettek, egymás közelségében, egymást érintve, érezve. Minden együtt töltött percet csodaként éltek meg.

            Egymás érintésére már remegek. Rezgés és zizegés volt minden együtt töltött percük. Kimondva kimondatlanul fölrémlett bennük, hogyan fogják majd elviselni egymás hiányát.

x x x

Este sétáltak, körútra mentek. A napközbeni forróság enyhült valamicskét.

            Géza majd kibújt a bőréből örömében. Arra gondolt, lehet, hogy ezt nevezik már boldogságnak. Igen, boldog volt.

            Az se számított, hogy séta közben nem bírta átölelni Milcsikét, aki mintha megérzett volna ebből valamit. Időről időre a jobb kezét a férfi jobb vállára tette, ahol pihentette egy kicsit. Közben megsimogatta Géza arcát, majd visszahúzta a kezét.

            Géza alig várta, hogy Milcsike megismételje az iménti mozdulatsort, ami rendre meg is történt.

            Mintha a lelkük ért volna össze, mintha a lelkük ölelkezett volna a mozdulatsorban.

            A parkban megálltak egy padnál. Milcsike leült az egyik végére, Géza pedig úgy helyezkedett a nő mellé, hogy át tudja ölelni.

            Beszélgettek. Nem bírtak kifogyni a szóból, volt mit bepótolniuk. Megismerkedésük előtt nem volt társuk a beszélgetésekhez sem. Mintha most szerették volna mindazt kiadni magukból, amire korábban nem volt lehetőségük. Meg egyáltalán tudni szerettek volna mindent a másikról.

            Hirtelen egymás felé fordultak. Megcsókolták egymást, hosszant, olyan pihe-puhán. Karjaik a másik nyakára fonódtak…

            Emberek jöttek-mentek előttük, szerelmes párok is, fiatalabbak, idősebbek, gyerekkel, gyerek nélkül…         Az emberek mintha észre sem vették volna őket, de őket sem izgatta semmi. Egy park közepén kikapcsolták magukat a világból.

            - Úristen! – suttogta Milcsike.

            - Mi baj? – ijedt meg Géza.

          - Én még soha nem csókolóztam parkban- csodálkozott magán a nő. – Egyébként se nagyon…         

             A férfi kis szünet után:

            - Hát én sem…

            Ezen aztán nevetni kezdtek, miközben egymás kezét el nem engedték volna.

            - Nem csúnya dolog, amit csinálunk? – aggodalmaskodott Milcsike.

            - Nem – mondta a férfi határozottan.

            A nő kérdőn nézett rá.

            - A legtisztább, a legszebb érzések vezetnek mindkettőnket. Csókolózunk egy parkban Szoboszló közepén, de nem ízléstelenkedünk. Olyan érzéseket élünk meg itt is, így is, amikről az emberek túlnyomó többsége még álmodni sem mer.

            Ismét csókolóztak…, majd Géza ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta:

            - Különben is, függetlenek vagyunk, senkit nem csaptunk be, bennünket viszont igen… A szeretet parancsa már bennünket köt össze, egymás iránt van immár felelősségünk…

            A nő hálásan nézett a férfira, odahajolt hozzá. Ismét megcsókolták egymást, ismét hosszan… Örökkévalóságnak tűnt az egész. Nem akarták abbahagyni, félték azt a pillanatot, amikor mégis abba kell hagyniuk.

            Akkor este ájulásig szeretkeztek…     

x x x

Másnap, reggeli után megint lementek a parkba. Milcsike határozottan tolta Géza kerekes-székét. Már tudta csínját-bínját, hol kell a járdánál lemenni, felmenni, figyelte a bukkanókat.

            Géza biztonságban érezte magát Milcsike kezei között. Eddigi életében az egyetlen nő volt, akivel ezt érezte…

            Mintha lebegtek volna. A világból ki bírtak volna így menni…

            A parkban ott folytatták, ahol az előző este abbahagyták. A csókokban történő összeolvadásukban kiáltották a világnak összetartozásukat egy életre, örökké, mindörökké.

Életem rózsája

Örült, hogy rátalált erre a nőre az interneten. Sosem bízott az ilyesmiben. És tessék! Mégiscsak lehetséges így is ismerkedni.

            Napok óta órákat beszélgettek esténként. Olyan dolgokról is bírt beszélgetni vele, amikről évek óta nem tudott senkivel. Valahogy pillanatok alatt közös nevezőre jutottak, legyen szó bármiről is.

            Érthetetlen, szokatlan volt számára ez az egész, de nagyon örült neki.

            Rá se mert gondolni, hogy mi lehet ennek az egésznek a kimenetele. De az is lehet, hogy nem is érdekelte.

            Korainak tartotta, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel.

x x x

Szerette, kellemesnek tartotta mélytónusú hangját. Megnyugtatta. Napközben többször is arra gondolt, milyen jó lesz este.

            Egyik nap nem érte el mindjárt. Hívta volna mobilon, vonalason. Próbálkozott többször is. Nyugtalan lett, aztán végre sikerült.

            Pár nap múlva azon vette észre magát, még neki is feltűnt, hogy végigalussza az éjszakát. Ilyenre évek óta nem volt példa.

            Két hét se kellett és bensőségessé kezdtek válni a beszélgetéseik. Egyre határozottabban érezte, hogy Géza udvarol és ez egyre inkább jól esett neki.

            Úristen, egy férfi udvarolgat nekem illedelmesen, nem keresetlen szavakkal.

            A kezeit csókolomos Varga úr hajbókolós széptevéseire gondolt, amik elől, ha csak tehette, menekült. Még a kolléganői is tudták, hogy ki nem állhatja, ha csak tehették, letagadták előtte.

            Vagy ott volt a minden nőre nyomulós ügyvéd, akivel csak az a nő nem feküdhetett le, aki nem akart. Állandóan a boros pincéjével dicsekedett, mindenáron azt akarta megmutatni neki. Nyálcsorgatva vetkőztette a szemével.

            Két hét sem telt el első beszélgetésük óta, amikor olyasmikről is beszéltek már utalásszerűen, amikről nem beszéltek. Egy ilyen alkalommal váratlanul Géza kijelentette, hogy szereti.

            - Úristen, hogy mondhat ilyet, amikor még nem is találkoztak? Amikor még nem is ismeri – kérdezte tőle.

            - Hisz én már ismerem, Milcsike! – nyugtatta meg Géza a fölvetéseire.

            Mi az, hogy ismerni valaki?

            Mint kiderült, még a férjét se ismerte harmincévi házasság után sem. Egy véletlen folytán tudta meg, hogy állandó barátnője van, akinek férje is volt és rendszeresen kurvákhoz is járt.

Úristen, van egy férfi, aki szereti, akinek ő fontos. Akinek ő a fontos. Ilyen még nem fordult elő életében. 

Géza egyre fontosabb lett neki is.

            Eszébe jutott Tabányiné a tanyáról. Ez a végtelen egyszerű, kissé együgyű asszony, egyszer csak odaállt elé:

            - Mil-csike, één szee-relmees vaagyok a Fee-hér Pii-tyuba…

            Mondta mindezt úgy, hogy Tabányi, a férje, ott állt mellettük három lépésnyire, de ő is a maga együgyűségében semmit nem reagált.

            Tabányinéra gondolt és az ő nagy szerelmére.

            Boldog együgyűség. Milyen jó nekik, hogy nem gondolkoznak!

x x x

Először azt tervezték, hogy majd az ünnepek után, január elején találkoznak. Aztán egy váratlan fordulattal az ünnepek elé hozták az időpontot.

            Déti halála óta Milcsike volt az első nő, aki iránt egyáltalán érdeklődést mutatott.

            Korábbi barátnőjét közel öt éve vesztette el. A bal hónaljában és a bal mellében csomót tapintott ki. Pár héten belül megoperálták. Aztán háromnegyed évig úgy tűnt, rendben van minden.

            Aztán kezdődött minden elölről. Idegeskedés, feszültség, orvosok, vizsgálatok…

            Amikor kórházba került, a lányán és rajta kívül senki nem látogathatta.

            Halála előtt pár órával gyerekkori barátnőjével beszélt utolsónak. Maca elmondása szerint Déti azt mondta, csak azt sajnálja, hogy nem voltak többet együtt.

            Déti halála után nem érdekelték a nők.

            Sanya barátja megelégelve ezt, föltette egy internetes társkeresőre. És most itt volt neki Milcsike, akit nagy izgalommal várt. Napokkal korábban megkezdte a készülődést. Takarított, amennyire a kereskesszék engedte, pakolászott, bevásárolt.

            Eljött a nagy nap. Indulása előtt szinte folyamatosan beszéltek.

            Napokkal korábban e-mailen részletesen leírta az útvonalat, mit figyeljen, mikor, hol kell fordulnia. Ettől függetlenül telefonon is navigálta.

            Rendben volt minden, a kocsi befordult a parkolóba. A szíve hevesen kalapált. Attól félt a legjobban, hogy az izgalomtól nem bír majd megszólalni.

            Már hallotta a cipő kopogását a lépcsőházban. Ez ő volt.

            Kopogtatás az ajtón.

x x x

Ha egy hónappal ezelőtt mondja neki valaki, hogy egy férfihez, egy „idegen” férfihez megy vizitre, kineveti.

            De idegen volt-e neki Géza?

            Közelebb érzőnek tartotta magához, mint bárki mást. Pedig csak telefonon beszéltek, e-maileztek eddig.

            Arra gondolt, ha csak annyi lesz ennek az ismeretségnek a kimenetele, hogy barátok lesznek, már az is jó.

            Géza invitálta, hogy maradjon, nyugodtan alhat nála. Na, nem gondolt semmi olyanra! A könyvtárszobában kényelmes helye lesz.

            Jól tartotta a menetidőt. Ha így halad, akkor egy negyedóra múlva ott van.

Könnyen odatalált.  Géza navigálása jó volt.

Azon vette észre magát, hogy már ott állt az ajtó előtt és kopogtatott.

Ahogy kinyílt az ajtó, ott volt Géza ősz hajjal, szakállasan, szemüvegesen, mosolyogva. Néhány perc múlva már úgy beszélgettek, mintha évtizedek óta ismernék egymást.

Géza megmutatta lakását, ami ahhoz képest, hogy egyedül él és kerekes-székes, rendezett volt.

A könyvtárszobában tényleg lesz helye, ha marad, gondolta.

Egymással szemben ültek, úgy beszélgettek. Géza váratlanul átölelte, jó volt ez a testközelség, nem tiltakozott.

Majd a férfi csókokkal árasztotta el az arcát, szája a száját kereste, hosszan csókolóztak. Nem bírtak betelni egymással.

- Nyugodtan üss a kezemre Milcsike, ha nagyon elkalandozna rajtad!

Dehogy ütök, dehogy!, gondolta.

Teljesen átadta magát a férfi kezdeményezésének. Már meg se lepődött, amikor a férfi keze a melltartó alá nyúlva megfogta a mellét.

Ekkor eldőlt: nem lesz szükségük a könyvtárszobára, Géza ezt ajánlotta föl neki éjszakára. Órákon át szerelmeskedtek, közben, mintegy pihentetőül, beszélgettek. Szétomlottak egymás karjaiban. Értették is, meg nem is ezt az egészet, azt viszont tudták, hogy valami csoda történik velük.

 

x x x

Géza percekig nem találta a helyét, mikor elment Milcsike.

Álmodok, gondolta magában. Valaki csípjen meg.

            Ez a találkozás napokon keresztül éltette, újult erőt adott neki mindenhez. Semmit nem tudott a jövőről, de abban biztos volt, hogy valami elkezdődött. Még magának is félve mondta ki, hogy ez szerelem.

x x x

A kolléganője ott állt az ablaknál.

            - Milcsike, ez a férfi órák óta ott ül a kerekes-székében az egyik pad mellett a parkban, az ölében egy csokor rózsa.

            Odalépett mellé. Csodálkozva nézte a férfit, Géza volt.

            A kolléganője biztosan észrevette meglepődését.

            Géza ölében egy csokor vörös rózsa volt…

            Milcsike felriadt a falióra ütésére, reggel hat órát ütött.

            Nem is emlékezett rá, hogy mikor álmodott utoljára.

Szerelemhajó

Először nagyon mérges volt, mikor Sanya újságolta neki a hírt. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy egyszer fönt lesz egy társkereső oldalon. Na, ezt most Sanya megtette helyette.

            - Ezért még egyszer vagy nagyon hálás leszel nekem, vagy szidni fogsz, mint a bokrot – mondta neki vigyorogva.

            És tessék, ott volt!

            De hogy jutott eszébe ennek a flótásnak, hogy ezt tegye vele.

            - Ha akarod, egészítsd az adatlapodat! - kiáltotta még hátra fordulva utána Sanya.

            Ott ült a gép előtt és nézte az adatlapját. Kiegészítette néhány fontosnak vélt információval magáról.

            Na, arra befizetek, hogy hány nő fog elidőzni az adatlapomnál, gondolta.

x x x

Beesett az ajtón, szinte automatikusan kikapcsolta a riasztót.

            Aztán kezdődtek az esti rituálék. Bekapcsolta a rádiót, ami állandóan szólt, ha a tévé éppen nem, begyújtott a cserépkályhába… Készített valami vacsorát, a legtöbbször valami olyat, amiből másnap ebédre is tudott vinni a munkahelyére. Az esti kakaó elmaradhatatlan volt.

            Fél nyolckor, nyolckor kezdődtek a telefonálások. Egy-két barátnő, ismerősök, a fiáék, a legritkább esetben a lánya…

            Múltak az órák, a napok, a hetek…, de semmi extra. A legtöbbször még egy filmet sem tudott végignézni.

            Aztán jött a csend, az idegesítő csend. Amikor már aludni szeretett volna, csak sírdogált, forgolódott az ágyban. Százszor, ezerszer végiggondolta az elmúlt néhány évet… Álomba gondolkozta magát.

            Két-három hete regisztrált egy társkereső oldalon. Akárhányszor bejelentkezett, mindig elcsodálkozott magán, hogy mit keres egyáltalán itt. Olykor már-már szégyellte is.

            Aztán talált egy maga korabeli férfit, aki valahogy kilógott a sorból. Többször elolvasta az adatlapját, egymást követő napokon is. Érlelődött benne a gondolat, hogy reagál az adatlapon lévő néhány információra.

x x x

Nem sok idő kellett, hogy megelégelje a dolgot. Rengeteg nő, akik keresik, keresnék a férfit…, a nagy őt. Keresik azt a férfit, aki jelenthetne nekik valamit.

            Mit is?

            Hát ez az!

            Egy valami derül ki biztosan, nem érzik jól magukat a bőrükben. Arról viszont egyiküknél sincs szó, hogy ezt mennyire gondolják komolyan. Arról meg végképp semmi, hogy mit tennének meg azért, hogy változzon az életük, áldoznának-e bármit is magukból.

            Magától soha nem regisztrált volna egy társkereső oldalon, de mióta Sanya föltette, mintha úgy várt volna valamit. Még magának sem tudta megmondani, hogy mit.

            Hátha…

            Minél többször ment föl az oldalra, ez a hátha egyre messzebb került.

x x x

Napokig nézegette a férfi adatlapját. Nézte másokét is, de mindig visszatért hozzá.

            Semmi kivagyiság, semmi magamutogató fényképek, semmi extrém bejegyzés.

            Amit olvasott, tényszerű volt. Mintha ez az ember tényleg olyan lenne, az volna, mint amit leír. A többiekéhez képest ennyiből ez még extrémnek is volna tekinthető.

            A férfi adatlapján a sokadik visszatérés után három információ keltette föl leginkább a figyelmét.

            Az első ez volt: „Nyugodt vagyok, aki szeretetre, társra vágyik.”

            Arra, hogy mik azok, amikről soha nem tudna lemondani, ezt írta: „Az emberi kapcsolatokról, a szerelemről.”

            A szenvedélyéről ezt írta: „A művészetek, írással foglalkozok.”

            Lesz, ami lesz alapon, ezeket a bejegyzéseket megjelölte. Ezek tetszettek neki.

x x x

Este azzal a szándékkal lépett be az oldalra, hogy törli magát. Meglepetésére egy nő három bejegyzését is megjelölte, hogy tetszik neki.

            Egy kedves, mosolygós hölgy nézett rá kezében tartva – feltehetően – az unokáját.

            Valamit vissza kellene reagálnom, gondolta.

            Azt kérte a nőtől, hogy írjon magáról valamit.

            Akkor este izgatottan feküdt le.

x x x

Arra kapta föl a fejét, hogy Zsuzsika, az egyik takarító néni a munkahelyén ráköszönt.

            - Jó reggelt, Milcsike!

            - Jó reggelt!

            Próbált elviharzani mellette, de a következő pillanatban megállította.

- Képzelje Milcsike, a fiúk tegnap este már megint! Ne tudja meg, hogy mit hagytak maguk után! Marikával alig győztük lehordani az üvegeket… Nem értem ezt a Krisztikét, hogy engedheti…

Ezt ő sem értette.

- Ne haragudjon Zsuzsika, de rohannom kell.

- Milyen csinosak vagyunk ma is Milcsike! – kiáltotta utána egy férfi hang.

Hátra se nézett, úgy kiáltotta vissza:

- Köszönöm.

Az irodában még senki nem volt. Az elmúlt években a kollégáknak még egyszer sikerült munkaidőkezdésre beérniük. Erről is Kriszti, a főnökasszony tehet.

A társkeresőre gondolt, egész pontosan arra a férfira, Gézára.

Bekapcsolta a gépet. Kíváncsi volt, hogy mi történt este óta. Míg beesnek a kollégák, lesz ideje megnézni.

Ketten is írtak neki. Egy Kálmán nevezetű férfi és igen, Géza is.

Érezte, hogy zavarban van.

x x x

Alig tudott a munkájára figyelni. Mintha összezavarodott volna benne minden. Éva néni, a mindenes is megkérdezte, hogy nincs tán valami baj.

            A nőre gondolt a társkeresőn. Olyan dolgokra reagált az adatlapján, amire még senki. És még a kerekesszéke sem zavarta.

            Az életére gondolt, az eddigi kibaszott életére… Minden percben meg kellett felelnie valaminek, valakinek. És soha nem tudta, hogy lesz-e értelme, eredménye.

            Kezdődött azzal, hogy nem volt választási lehetősége, tanulnia kellett. És tanult tizenkilenc évig.

            Aztán jöttek a különböző kötelezettségek… Kialakult egy kép róla, aminek szintén meg kellett felelnie. Ebben a képben az ő akarata egyre kevesebbet számított, senkit nem érdekelt, hogy mit gondolt, mit érzett, az meg végképp senkit, hogy mit szeretett volna.

            A családja örült, hogy keveset kell foglalkozniuk vele. Ha valami bajuk volt, mindig megtalálták.

            Aztán a nők, érzelmileg, anyagilag kihasználták. Egy idő után már nem is próbálkozott kapcsolat kialakításával…

            És most itt van ez a hölgy a társkeresőn. Eldöntötte, hogy majd csak otthon nézi meg, válaszolt-e. Nem tudta eldönteni, mit szeretett volna inkább.

            A nő válaszolt.

x x x

Örült, hogy egy értelmes emberre akadt a net világában. Ült a gép előtt a novemberi éjszakában…

            Nem tudta eldönteni, hogy mit vár ettől a levelezéstől, ettől a férfitől? Mit várhat egyáltalán? Mit várhat ötvennyolc évesen még az élettől?

            És Géza vajon mit vár egy ilyen ismerkedéstől?

            A barátnői folyamatosan nyaggatták, hogy váljon el. Évek óta külön éltek. Aztán ott vannak a gyerekei, az unokái, a munkája…

            Mit, kit vállalhat be így? Mihez van joga? Mihez lehet joga?

            Vagy ő neki már csak ez van, egyik gyereke családjától a másikig? Ő már nem szerethet egy férfit sem? És őt sem szeretheti senki?

            Válaszolt a férfi írására, az elérhetőségét is megadta.

x x x

Vasárnap volt, november 22-e, igazi őszi nap.

            Napok óta gyűjtötte a bátorságot, hogy fölmerje hívni Milcsikét.

            Adddig-addig tépelődött, hogy eldöntötte, fölhívja. Vesztenivalója nincs, legrosszabb esetben marad minden a régiben.

            A hívószám kicsengett, majd a telefonba szólt egy női hang.

- Tessék!

- Halló, jó napot kívánok. Kárpáti Géza vagyok. Zavarhatok néhány percre…

A néhány percből másfél óra lett első nekifutásra. Akkor is azért szakították meg a beszélgetést, mert a férfi ebédre volt hivatalos az édesanyjához. A beszélgetést azonban délután folytatták. Aztán másnap este is.

Valahogy így kezdődött, próbáltak egymáshoz közeledni életük terhével…

Néhány nap múlva a férfi egyik barátja sms-ben megkérdezte, hogy mi újság vele. Ezt írta vissza: „A szerelemhajó elindult…”

Zsákolt meleg

A falubeliek különc embernek tartották. Ha valamiért szóba került a neve, az emberek csak nevettek és legyintettek. Már-már azt is mondhatnánk, hogy elkönyvelték a falu bolondjának.

            Gergő bácsi egyszer meg is mondta:

            - Minden falunak kell, hogy bolondja legyen. Nekünk ő az.

          Egy tikkasztó nyári napon hárman álldogáltak a kerítésnél és nézték, hogy mit csinál Csupaszív Jeromos az udvaron. Zsákot tartott a kezében, széthúzta a száját, tartotta még egy darabig, majd összekötözte a zsák száját. A vállára vetette a zsákot, s mintha valami nehéz lenne benne, még roggyantott is hozzá. Lassan bevitte az alsóépületbe.

           Ezt megismételte kétszer, mikor Juli mama már nem bírta visszatartani magát a kíváncsiságtól:

            - Hát te mint csinálsz, Jeromos?

            A férfi megtörölte izzadt homlokát, és így szólt az utcabeliek felé:

            - Zsákolok egy kis meleget télire.

            Az emberek összenéztek, aztán hangos nevetésben törtek ki.

            - Az már igaz, hogy meleg van – így az egyik. – De ki hallott már ilyet, hogy zsákolni lehet a meleget.

            - Bolond beszéd! – tette hozzá a másik. – Bolond lyukból bolond szél fúj!

            - Akkor csak dolgozzál fiam! – Visította Juli mama.

            Jeromos legújabb bolondságának gyorsan híre ment a faluban. Volt mit beszélniük néhány napig a falubelieknek.

            Lassan elmúlt a nyár, aztán az ősz is, és beállított a tél.. Szokatlanul hideg volt, gyorsan fogyott a fa, amit télire gyűjtöttek az emberek.

            - És ilyenkor mi van Jeromos zsákba gyűjtött melegével? – emlékeztettek néhányan a nyáron történtekre.

            - Az ám! – kapták föl a fejüket erre többen.

            Egyszer csak arra lettek figyelmesek az emberek, hogy a falu ki van plakátolva: „Jeromos este a házában meleggel vár mindenkit.”

            - Ez meg már milyen bolond beszéd megint! – hitetlenkedtek soka.

            Azért a kíváncsiság sokakat összehozott Jeromos házában. Annyian voltak, hogy majd kinyomták a kis ház falát. Az emberek türelmesen várták, hogy mi lesz.

            Jeromos egy kis helyet kért. Leterített egy zsákot, kioldotta a száját.

            - Egy kicsit várjatok! – mondta.

         Kis idő múlva a férfiak kezdték levenni a kucsmájukat, az asszonyok megoldották a kendőjüket.

            - Kezd meleg lenni – mondogatták egyre többen csodálkozva.

            Közben beszélgettek. Volt, aki a vacsorája végét zsebre tette, nem akart lemaradni, most elővette és folytatta az evést. Az emberek jól érezték magukat a melegben.

            Jeromos hamiskásan mosolygott magában.

            - Aztán gyertek holnap is! – mondta a hazatérőknek.

            - Jövünk! – kiáltották vissza.

            - Halljátok, nem is olyan bolond a mi Jeromosunk! –nem győzött csodálkozni az egyik asszonyság.

            - Csak kitartson a zsákba gyűjtött meleg a tél végéig! – így a másik.

A szeretet akadálymentes

                     

Ahogy öregszek, egyre jobban megviselnek ezek a rendezvények. Lelkileg nehezen bírom.

            Sérült, fogyatékossággal élő emberek kulturális fesztiválja. Vers, jelenet, ének, tánc.

            Mindig megfogadom, hogy nem vállalok többet semmilyen szerepet, de amikor jön a felkérés a szervezőktől, vállaljam el a zsűritagságot vagy akár az elnökséget, nem tudok ellenállni. Aztán a rendezvény után napokig nem találom a helyemet.

            Egy középsúlyos értelmileg sérült középkorú nő tízperces Romhányi József rímes paródiáját adja elő. Egy speciális általános iskola szintén értelmileg sérült tanulói csinosan felöltözve a Fogj egy sétapálcát! Slágerre táncolnak…

            Nagyon ügyesek. A tízperces szövegmondás bárkinek a becsületére válna. Az előadó a szöveget el is játssza.

            A gyerekek a zene ritmusára összehangoltan mozognak. A koreográfus szép és jó munkát végzett.

            Nézem a felkészítő nevelőket, együtt izgulnak a fellépőkkel. Amikor a produkciónak vége, velük együtt örülnek.

            A sérült emberek legtöbbjében is megvan a szereplési vágy. Az esetükben sosem a művészeti teljesítmény a lényeg.  Nekik már az is feladat, hogy kiállnak a nézők elé.

            Ha lehetőségem van rá, ezeket a gondolatokat elmondom minden egyes alkalommal. Most is.

            A műsor végén beszélgetés a fellépőkkel, a nevelőkkel, a nézőkkel. Egyszer csak megáll előttem egy szemüveges, rövid hajú, kissé pufók tizenöt év körüli fiú. Kezet nyújt.

            - Hoogy híívnak? – kérdezte.

            - Béla. És téged?

            Néhány pillanatig tétován álldogál előttem az értelmileg sérült fiú.

            - Saajnállaak, hogy iilyen széékben üülsz – mondta jobb kezét a bal vállamra téve.

            Néztem ezt a fiút némán, nem bírtam szólni. Csak ültem kerekes-székembe szögezve.