Miért?

- az elkésett kérdés -

Minden halál fájdalmas, a választott halál is, vagy még inkább.

Az ember eldobja az életét.

Mi készteti a döntő lépésre? Mi előzi meg, milyen folyamat?

Vannak-e előzetesen jelek? Ha vannak, figyelünk-e rá eléggé? Vesszük-e a jelzéseket, fogékonyak vagyunk-e rájuk?

Hát, nem! Nem úgy tűnik, hogy vesszük a jelzéseket, a legtöbbször magunkkal vagyunk elfoglalva, a hol kisebb-nagyobb magunk bajával.

Ha vesszük az adott személy jelzéseit, beavatkozunk-e, és milyen mélységben avatkozunk be?

A személy akarata ellenére beavatkozhatunk-e? Van-e felelősségünk, és ez hogyan oszlik meg?

Megválaszolatlan kérdések garmadája, és a kérdések sorát természetesen lehetne sorolni.

Abban biztosak lehetünk, hogy az a személy, aki eldobja az életét, előtte valami jelzést adott, sőt, lehet, hogy kiáltott, üvöltött, csak nem volt fülünk hozzá.

Velünk marad annak terhe, hogy mit tehettünk volna, tehettünk volna bármit is. Ennek terhe, mérlegelése felelősségünk marad. Ki-ki a lelkiismeretével számol majd el.

Ne csak vigyázzunk egymásra, most különösen a kovid miatt, hanem vegyük észre a jelzéseket, a jelzésértékű gesztusokat..

Képzelt valóság?

- Helló!

- Helló! Nem ismered meg a hangomat?

- De… Csak, amíg nem szólsz bele, addig bárki is 

lehet.

- Ha engem hívsz, akkor csak én lehetek.

- Láttunk már karón varjút!

- Ezt hogy érted?

- Nem hallottál a lehallgatási botrányról?

- Mi ahhoz jelentéktelen emberek vagyunk, hogy

lehallgatnának bennünket.

            - Mindaddig, amíg nem akarnak tőlünk valamit… Vagy valamelyikünktől. Virág elvtárs megmondta, hogy egyszer majd kérünk magától Pelikán valamit.

            - Ez a Tanú című filmből van… Az a bajod, hogy túl sok filmet nézel, vagy sok krimit olvasol.

            - Mindenki életében van olyan esemény, amit titkol, amit nem szeretne nyilvánosságra hozni…

            - Az enyémben nincs…

            - Nana! Gondold csak végig…! Engedély nélkül horgászol, vagy ellopott percek a kis szöszivel…

            - Ne is folytasd!

            - Mikor valaki csinál valamit, nem is gondoljuk, hogy miért csinálja…

            - Ez borzalom!

            - Az ember ezen logika mentén bármit megtesz, bármit képes elárulni.

            - Nem is gondoltam, hogy ennek ilyen vetülete is lehet…

            - Ajaj! Az ember megzsarolásának ennél csak kifinomultabb formái lehetnek… Odáig is elfajulhat a dolog, hogy kérni fogod, ítéljenek el.

            - Félelmetes… Hagyd már abba! Nehogy már még Kotász doktor után is kiabáljunk!

 

 

Epilógus

 

A beszélgetés itt félbeszakadt.

            Néhány nap múlva a közeli erdőben egy embert találtak, aki fölakasztotta magát. 

Műfajtalanul

Műfajtalanul

 

Ezt az írást tizenkét éven aluliaknak nem ajánlom.

            Történt pedig, hogy az idei nyáron az eső nem csak úgy egyszerűen esett, hanem nagy csinnadrattát csinál maga körül. Vihar és jégeső, meg felhőszakadás.

            Ilyen vihar után annak rendje és módja szerint elcsendesedett az idő. Egy alkalommal szivárvány jelent meg az égen. Az emberek értetlenkedve néztek egymásra.

            - Ott fent nem tudják, hogy már nincs szivárvány? Tiltás alatt van - mondogatták egymásnak.

 

Egy pöttöm kis srác örömmel és csodálkozva fordult apjához:

            - Nézd, apa, milyen szép szivárvány!

            - Csitt! Az nem szivárvány.

            - Hát, mi?

            - Nincs szivárvány… Ezt jól jegyezd meg! Amit látsz, az legfeljebb festett ég.

            Józsika kis idő múlva megszólalt:

            - Az mégiscsak szivárvány!

            Az apja teljesen kétségbeesett. „Ez a kölyök fejébe vette, hogy bajt hoz a családra” - gondolta és szétnézett maga körül, hogy hallja-e valaki, amit ez a gyerek összezagyvál.

            Elpanaszolta magát a szomszédasszonynak, hogy Józsika azt mondja, amit lát és nem azt, amit kell. Biztosan van valami baja, hogy ilyen értetlen.

            „Molyos egy kicsit, ez a Krucserák apuka” - gondolta a szomszédasszony, aki egyébként a városbeli pszichiátrián dolgozott asszisztensként.

            - Annyit segíthetek, hogy előjegyzem és beszélek a doktor úrral.

            - Az jó lesz… És mikorra?

            - Írja fel! 2421. február 31. 10 óra.

            Krucserák Tónit előjegyezte a szomszédasszonya. Ezzel az ügyet elintézettnek tekintette.

            Az emberek többsége magában csendesen örült a természeti látványosságnak, a festett égnek.

Miért?

 

- az elkésett kérdés -

 

Minden halál fájdalmas, a választott halál is, vagy még inkább.

Az ember eldobja az életét.

Mi készteti a döntő lépésre? Mi előzi meg, milyen folyamat?

Vannak-e előzetesen jelek? Ha vannak, figyelünk-e rá eléggé? Vesszük-e a jelzéseket, fogékonyak vagyunk-e rájuk?

Hát, nem! Nem úgy tűnik, hogy vesszük a jelzéseket, a legtöbbször magunkkal vagyunk elfoglalva, a hol kisebb-nagyobb magunk bajával.

Ha vesszük az adott személy jelzéseit, beavatkozunk-e, és milyen mélységben avatkozunk be?

A személy akarata ellenére beavatkozhatunk-e? Van-e felelősségünk, és ez hogyan oszlik meg?

Megválaszolatlan kérdések garmadája, és a kérdések sorát természetesen lehetne sorolni.

Abban biztosak lehetünk, hogy az a személy, aki eldobja az életét, előtte valami jelzést adott, sőt, lehet, hogy kiáltott, üvöltött, csak nem volt fülünk hozzá.

Velünk marad annak terhe, hogy mit tehettünk volna, tehettünk volna bármit is. Ennek terhe, mérlegelése felelősségünk marad. Ki-ki a lelkiismeretével számol majd el.

Ne csak vigyázzunk egymásra, most különösen a kovid miatt, hanem vegyük észre a jelzéseket, a jelzésértékű gesztusokat..

Füstölgés - A kapkodás ára, avagy kész átverés

 Az orvosok bérét egyik napról a másikra megemelték, nem egyszerre, három részletben. A Kormány zokszó nélkül elfogadta a Magyar Orvosi Kamara javaslatait. Fontos szabály, ennek hatására tiltják a paraszolvenciát.

       A szabályozás azonban nem teljes körű, száz sebből vérzik. Nem vonatkozik a házi orvosokra, fogorvosokra, diplomás ápolókra, szakápolókra... A kisegítő személyzetre meg egyáltalán nem.

       A törvény egyik melléklete a bértábla. Lényeges szabályok vonatkoznak azonban a foglalkoztatásra, a jogviszony jellegére. 

    A törvénytervezetet hétfőn nyújtották be a parlamentnek, és még az nap el is fogadták. Fél napot sem gondolkozhattak rajta a képviselők. A törvénytervezet szemmel láthatóan kész volt, ahhoz hozzátették a bértáblát. Ennek annyira megörültek a képviselők, hogy el is fogadták törvényt. 

   Olyan mintha bombát dobtak volna az orvosok közé. Amennyien elégedettek, ugyanennyien elégedetlenek is. A békétlenség lesz úrrá.

      Az átlagember meg csak füstölög... Akkor most mi van?!

Füstölgés - Kirekesztés

 

Szomorúan hallottam minap, hogy az iskolákban azokat a gyerekeket, akikről kiderül, hogy koronavírusosak, csúfolják. Az ilyen csúfolódásról tudjuk, hogy mivel jár, mivel járhat.

            Nem tudom, hogy az iskola mit tehet ilyenkor, mit tehet ez ellen. Legfeljebb mérsékelheti a csúfolódás hatását jobb esetben.

            Abban a társadalomban, ahol a címkézés mindennapos, és sajnos nálunk gyakorlat, nem tudjuk megvédeni a kicsúfoltakat.

            Nem is sejtik a közéleti szereplők, hogy milyen negatív példát mutatnak. Mintegy szabad felhatalmazást adnak a megbélyegzés gyakorlatának. Arra nem is gondolnak, hogy rájuk is sor kerülhet, őket is megbélyegezhetik egyszer.

            Jaj, annak, akiből céltábla lesz!

            Hogy lehet ennek gátat szabni? Hogy lehet a gyakorlatot megváltoztatni? Ki teszi meg az első lépést? Mi az első lépés?

            Addig csak füstölögni lehet.

Időutazás

Volt, nincs. Itt egy pillanat alatt tönkre lehet tenni bármit, bárkit. Szinte óramű pontossággal működik a mindent magunk alá gyűrés rendszere.

            Nyilvánvalóan lehet tudni, hogy mikor, mi és miért történik. Kottázni lehet a történéseket, semmi sem történik véletlenül.

            Olyan simán nyel le a társadalom mindent, mintha gombóc fagyiról lenne szó. Most nekem nem jó, de tegnap meg neked, holnapután után meg neki nem… És eljön az idő, mikor senkinek nem lesz jó - néhány kivételezetten kívül -, de mi ennek örülünk, mert senki nem marad ki előbb-utóbb. Annak örülünk, hogy egyformán rossz mindenkinek.

            Egyébként meg minden szabályosan, demokratikusan történik. A pénz fölemel és nyomorba dönt, megöl minden emberi jóérzést.

         Írom mindezt az Index hossza előkészületek utáni megszűnése kapcsán. Majd kárpótlódnak a tulajdonosok, az államnak csak arra nincs pénze, amire nem akar. Ennyit meg megér, hogy megszűnjön egy kritikai online-újság.

            Az olvasók meg majd olvasnak mást, vagy ha nem olvasnak semmit az a legjobb.

            Sőt, az lesz a legjobb, ha megszűnik minden kritikus hang, természetesen jogszerűen és demokratikusan, mert azért a formákra adunk.

            Aztán idővel megtanulunk újraolvasni a sorok között, ha egyáltalán tudunk még olvasni.

           Az utcán ismerősként üdvözöljük, ha szembe jön velünk Pelikán, Virág és Bástya elvtárs. Az meg majd fel sem tűnik, ha valaki doktor Kotász után kiált.

                                                           Urbán-Szabó Béla

A kenukirály

Hetvenkét éves korában meghalt Wichmann Tamás, a kenukirály. A neve fogalom lett. Mindent megnyert, ami megnyerhető, kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes, egyszeres olimpiai bronzérmes, több mint harminchétszer volt országos bajnok.

            Egy valami nem sikerült neki, olimpiát nyernie.

          Gyermekkorában egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ilyen életút előtt áll. Egy baleset következtében a  bal csípője, a bal lába sérült volt, nem volt tökéletes. Egy évig egylábas járógépet kellett használnia.

            A járógép olyan gyógyászati segédeszköz, amelyben a beteg lábat párhuzamos fémpárban mereven tartják, térdsapkával és csatokkal szorítják le a lábat a fémpárban. A korabeli járógépek meglehetősen nehezek voltak.

            Ezzel a handicappel indult, így ért el sikereket.

       Még azt is megtette, megtehette, hogy rivális sporttársát ő készítette fel, aki azon a világversenyen, amelyre készültek, első lett, ő pedig második.

            Ezért megkapta az UNESCO fair play-díjat.

       1987-ben megnyitotta Szent Jupát vendéglőt, egyébként jól főzött. Később a neve Wichmann-kocsmája lett, amitől 2018-ban vált meg.

         Énekelt, gitározott és még filmszerepet is vállalt: Zsombolyai János Vámmentes házasság, Bujtor István Az elvarázsolt dollár, Tarr Béla Werckmeister harmóniák és Bereményi Géza Hídember című filmjében.

            Nagy családja volt, hat gyerek és számtalan unoka.

         Az MTK sportolója volt, az utóbbi időben edzősködött, gyerekekkel foglalkozott. Életműdíjat kapott, és számtalan kitűntetés és díj tulajdonosa.

            Legendás száma a kenu egyes 10.000m, egy emberpróbáló szám.

            A kenukirály a kíméletlen betegséggel szemben tehetetlen volt.

                                                                                  Urbán-Szabó Béla

Füstölgés - Miért?

Ma is van min háborogni, füstölögni...Ebből nem lehet kifogyni.

       Mi is történt? Az egyik győri középiskolában egy diák bicskával megszurkálta tanárát, mert rosszabb jegyet adott a dolgozatára, mint amire számított.

       Mi vezette az elkövető tanulót? Tényleg a gyengébb jegy a kiváltó ok? Volt-e valami előjele?

       Mit vártak el ettől a gyerektől a szülők, a tanárok, a környezete?

       Megakadályozható, megelőzhető lett volna-e ez az esemény? És hogyan?

       Hogyan lehet folytatni az életet egy ilyen esemény után a győri középiskolában?

     Van-e tanulsága az ügynek? Mit kell tenni annak érdekében, hogy a jövőben ne történjen ilyen?

       Kérdések, melyek megválaszolásra várnak. A válaszokig marad a füstölgés.

Nem más világ, a mi világunk

Az autisták világnapja alkalmából április hatodikán egy konferencián vettem részt. Sok érdekes, nem túlzás, ha azt mondom, érdekfeszítő előadás hangzott el.

            Többek között Egle Botond előadása is, aki saját életét bemutatva beszélt az autizmusról. A szekszárdi Asperger-szindrómás fiatalember szociológiát tanul az ELTE Társadalomtudományi Karán. A barátnőjével kollégista.

            Az autizmust egy fa ágaihoz és leveleihez hasonlította. Ahogy különböznek egymástól a fák ágai és levelei, úgy különböznek egymástól az autizmus fajtái.

            Bár „szerencsésnek” mondhatja magát, sokat olvasott, tanulhatott, értelmiségi szülők gyermeke, foglalkoztak vele, tanítatták a szülei és ő élt ezzel a lehetőséggel, az életét mégis egy görög tragédiához hasonlította. Tele tragikus fordulatokkal, minden nap meg kell harcolni az életért, a boldogulásáért.

            Minden út Rómába vezet, tartja a mondás. Miért ne juthatna el ő is Rómába, csak egy kicsit másképp.

            Ha meg kell mászni a hegyet, megmássza. Ha nem tudja, megkerüli. Ha ez nem lehetséges, arrébb viszi a hegyet. A lényeg: nem szabad föladni, újra és újra kezdi.

            Tapasztalatát, tudását továbbadja, iskolákba jár, előadásokat tart, hogy elfogadott, érthető legyen az autizmus a többségi társadalom számára.

            Láttam egy videót egy fotókiállításról. A kiállítás az anyaságról szólt, nők és autista gyerekeik. A kiállítást megnyitók között volt Egle Botond is. Ihletett módon beszélt a modern anyaságról.

            Ennek a fiatalembernek az autentikus előadása közelebb hozta az autisták életét hozzánk, nem autistákhoz, amely nem más világ, hanem a mi világunk is. A benne élők szerethetőek és szeretnek, akárcsak mi valamennyien.

                                                          

Napló

Egy tizenkét éves gyereknek miért kell meghalnia? És miért kell öngyilkosnak lennie? És miért választja a fölakasztást?

       Csak kérdések vannak.

       Olvasom, hogy a kisfiú megvárta, míg elalszik a családja és ezután követte el szörnyű tettét.

       Ha tudnánk az indítékokat, értenénk a fiú lelkületét, talán jobban ismernénk a körülöttünk zajló világot.

        De meg se akarjuk ismerni. Monoton módon éli az emberek többsége az életét, és ha már egy iciripiciri változás kerül a gépezetbe, tragédiaként élik meg.

x x x

Nyolcvannégy évesen elhunyt az egyik legnagyobb élő író, ha nem a legnagyobb, Umberto Eco olasz író. Ismét szegényebb lett a világirodalom.

x x x

Pedagógusok tiltakozása az Országház előtt a Kossuth téren. Beszédek szép sorjában. Az egyik fölszólaló Sándor Mária, a fekete ruhás nővér, aki beszéde végén kéri a jelenlévőket, hogy a tüntetés végén, mielőtt elmennének az emberek, öt percig még maradjanak együtt csendben. 

       Aztán eljött a rendezvény vége... és jött a csend.

       Ez a csend félelmetes volt, legalább ötvenezer ember csendje.... Csak az eső kopogása hallatszott az ernyőkön.

      Ha már a szóból - a kérésből - nem értenek a döntéshozók, vajon a csendből mit hallanak ki?

Martfűi levelek - A szeretet lényege

Kedves Barátom,

naptár szerint új év kezdődik, hogy valóban valami új, valami más kezdődik, az majd elválik. Én hiszek benne.

            E nélkül a hit nélkül nem sok értelme volna bárminek is.

            Próbálod minél kevesebb méltatlanság, méltánytalanság között végezni a dolgaid, és rendre csapdába esel.

            A legtöbb rosszat azoktól kapod, akiktől a legkevésbé várnád, akikkel szemben még védekezni sem akarsz. A szeretteidtől.

            Barátom, miért tűrjük a megaláztatást? A szeretet nevében mit ér a mi szeretetünk, ha pont azok nem viszonozzák, akiktől elvárható volna?

            Találkoztam olyan emberekkel a net világában, akik ismerkedni, virtuálisan beszélgetni szerettek volna másokkal, de még a saját nevüket sem vállalták.

            Aztán találkoztam olyanokkal, akik az első öt percben örültek, mert úgy gondolták, megtalálták, akit kerestek, aztán nem tudtak a másikkal mit kezdeni. Azt se tudták, hogyan tiltsák le a másikat, hogy bújjanak előle.  

            Miért van az Barátom, hogy vannak, akik annak a szeretetével sem tudnak mit kezdeni, akit állítólag szeretnek?

            Engedj meg egy idézetet: „Nyílván túl sokat várok. Olyasvalakit szeretnék feleségül venni, aki szívesen üldögél (közben nem végez fekvőtámaszokat), és fecseg mindenféléről a politikától a gyerekekig. Olyan nőt, aki szívesen olvassa ugyanazokat a könyveket, mint én, aztán szívesen beszélget róluk.

            És legfőképpen olyasvalakit keresek, aki éppolyan magányos, mint én. Aki meg akarja fogni valakinek a kezét, és szeretni akar egy felnőtt embert. Talán túl sokat kívánok…” (Erich Segal: Az évfolyam, fordította Kada Júlia, Magyar Könyvklub, 1994.).

            Erich Sagal Az évfolyam című regényének egyik szereplője mondja, nem tudja, hogyan kell boldognak lenni. Aztán megjegyzi, hogy ez az egyetlen, amire a Harward-on nem tanították meg az embert.

            És mégis mindezzel együtt kérdezem, ha a szeretetben, ha a szerelemben nem bízhatunk, akkor miben?

            Üdvözöl barátod:

A kultúra házában

 

- Martfű, 2016., a Magyar Kultúra napja –

                                                                                                         

Ajánlom J. I-nek

Nagy tisztelettel köszöntök mindenkit a Magyar Kultúra Napjának rendezvényén itt Martfűn, a Művelődési Központban!

„Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!”       

A kézirat tanúsága szerint 193 esztendővel ezelőtt írta Kölcsey Ferenc ezeket a sorokat.  

Nemzeti imádságunk, a Himnusz, alkotója a magyar romantika korszakában a magyar irodalom politikailag leghaladóbb költője, az irodalmi kritika egyik előkészítője, irodalmi főszereplője volt Kölcsey Ferenc. Ő maga sem gondolhatta, hogy életművével, és főként a Himnusz megírásával ekkora hatással lesz magyarságunkra, hazánkra. 

1989 óta ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját január 22-én. Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.

Felmerülhet a kérdés: Mit is ünneplünk a magyar kultúra napján? Mi a kultúra, mi a magyar kultúra?

 

Véleményem és bízom benne, hogy sokak véleménye szerint a kultúra egy adott társadalom mindazon ismereteinek, érzeteinek összessége, amelyek az emberi közösségek összetartozását és fennmaradását, továbbélését biztosítják. Mindezek alapján tudunk eligazodni abban, hogy mik a fontos értékek és normák az életben.

A kultúrához a művelődésen, a műveltségen át vezet az út! Márai Sándor azt mondja erről: „Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének – feltárása és elviselése. Az ember egész szívével, sorsával, lényével ismeri meg az igazságot. Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű, tőmondatos igazságba, ami a műveltség. Az emberek titokban tudják, hogy minden, ami igaz és emberi, tehát valóságos, vérben, verejtékben és szenvedélyben fogan, de szívesebben pusmogják, lesütött szemmel, hogy a gyermekeket a gólya hozza. Ez így tetszetősebb és kényelmesebb. De a műveltséget nem a gólya hozza”.

 

Ez így igaz – nem a gólya hozza mindazt, ami kultúrát jelenti számunkra – megint csak Márai szavaival: ,,A művelődéshez mindig legyen időd, mindennap. Mert nem biztos, hogy használsz hazádnak és az emberiségnek, mikor alkotsz valamit; isteni kegyelem kell ehhez. De bizonyos, hogy használsz magadnak is, hazádnak és az emberiségnek is, ha időt adsz lelked művelésének…”.

 Fontos, hogy megismerjük őseink kreativitását, hagyományainkat, fontos, hogy gyakoroljuk ezeket, átörökítsük gyermekeinknek, unokáinknak. Azért is, hogy el tudjuk helyezni magunkat Európa és a világ kultúrái közé. Úgy gondolom: nem kell szégyenkeznünk a magyarság kulturális teljesítménye, értékei miatt. Sőt! Büszkék lehetünk tudósainkra, művészeinkre – mindazokra, akik a magyar kultúrát építik a tudományoktól kezdve, a művészeteken át, a sportig, a testkultúráig. Természetesen elmondható ez Martfűről, Martfű kulturális életéről, kulturális szereplőiről is, hiszen rájuk különösen is büszkék vagyunk!

Szeretném emlékeztetni a tisztelt jelenlévőket, hogy a legtöbb esetben a kultúráról is beszélünk, amikor nem beszélünk róla. Ez gyakran már a fogalomhasználat szintjén is megjelenik: viselkedési kultúra, érzelmi inteligencia (kultúra), munkakultúra, testkultúra… Mondhatjuk azt is, hogy az életünknek nincs olyan területe, ahol a kultúrának, a kulturáltságnak ne lennének meg a nyomai.

A kultúra olyan érték, amit gondozni, ápolni kell folyamatosan. Mindez pénzkérdése is, de nemcsak pénzkérdés. Martfű az elmúlt években, évtizedekben abban a helyzetben volt, hogy éves költségvetéséből tudott és viszonylag sok pénzt tudott fordítani a kultúrára.

Itt van például a helyszín, ahol jelenleg is vagyunk, „háza” a kultúrának. Néhány éve megtörtént a ház részbeni belső felújítása. Reményeink szerint a közeljövőben a felújítás folytatódik (nyílászárók cseréje, külső szigetelés…).

Aztán itt vannak azok a személyek, csoportok, közösségek, akik öregbítik Martfű hírnevét kulturális szempontból. Mindenkit nem tudok fölsorolni, de jelzésszerűen néhány név: Angyal József, a néptánc együttes, a különböző tánccsoportok, a kórusok, az általános iskolások karácsony előtti mesejáték előadásai, az általános iskola kórusának föllépése a Ghymes együttessel, vagy az óvónők mesejáték földolgozásai. Itt említem meg maradandó színházi élményemet a Dzsungel könyvét, amelyben Gonda Istvánné Zsuzsa frenetikusan szerepelt.

Aztán itt vannak alkotóink. Többen vannak, akiknek már több kötetük jelent meg (Kengyel Éva, Stanowsky József). Józsinak, mint fafaragónak, több kiállítása is volt, akárcsak Mészáros Endrének, mint festőnek.

A kultúrára szánt pénz, a jövő építésére szánt pénz. 

Ma talán a legnagyobb kihívás a kultúra megismerésén túl – mindezek értelmezése, újrateremtése, újraalkotása. A XXI. század megannyi technikai csodáját úgy használni, hogy ne feledkezzünk el arról: Honnan jöttünk? Hová tartunk, és mik is a hagyományaink, őseink hagyománya. Véleményem szerint elengedhetetlen, hogy befogadóak legyünk. Alakítsuk ki magunkban és természetesen gyermekeinkben, unokáinkban is a befogadás képességét. A világ sokszínű kultúrájában így szerezhetünk méltó helyet magunknak.

A befogadáson túl fontos az is, hogy választani tudjunk! Tudjuk megkülönböztetni az értékeset az értéktelentől, a fontosat a lényegtelentől, az alkotást a bóvlitól, a silánytól! Mai világunkban talán ez a legnagyobb, a legnehezebb feladat! Ezek megvalósításában elsődleges szerepe a családnak van! 

Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy gyerekeink jövője múlik ezen. Nem elhanyagolható továbbá az óvodák, iskolai közösségek, általában véve a közösségek szerepe: közösen kell magyarságunkat, a kultúránkat továbbéltetni, kialakítani gyermekeinkben (és persze először magunkban) az ismeretszerzés, a befogadás, a helyesen választani tudás képességét!

Mindezeken túl a személyes cselekvést tartom a kultúra éltetőjének! Orbán Balázs író és néprajzkutató szavaival: „Mindnyájunknak kötelességünk – ha csak egy homokszemnyit is – odavetni tudásunkat nemzeti műveltségünk pompás építményéhez!” 

Ezért is lényeges, hogy évente egy napon a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, ezzel is felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy hagyományaink, értékeink, művészetünk elődeink munkásságán és a jelenben élők jó értelemben vett ambícióin nyugszik, és kötelességünk átörökíteni mindezt gyermekeinknek, unokáinknak, hiszen jövőnk záloga ez.

Kölcsey Ferenc legszebb öt szavával zárom gondolataimat: „Isten áldd meg a magyart!” Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

                                                                                              Dr.Urbán-Szabó Béla

                                                                                              önkormányzati képviselő

Nem világszám, csak világnap

Október 23-a előtt, alatt és után a legérdekesebb írások - számomra - a járványos gyermekbénuláshoz kapcsolódtak. A téma jelntőségét nem az emelte meg, mert felismerte a média, a társadalom a fontosságát. Arról van pusztán szó, hogy politika most leült, éppen nem szolgáltatott témát.

       Magyarországon az ötvenes évekk végére, a hatvanas évek elejére sikerült megfékezni a járványt.

       Már a legfiatalabb heine-medinesek is hatvan évesek. Alig telik el úgy néhány hónap, hogy ne lehetne hallanni, hogy valaki ismét elment közülünk. 

        Maradék erőnkkel próbálunk megkapaszkodni, , maradék jogainkért harcolunk.. Ma a legkevésbé van biztosíték bármire is, nekünk meg már végképp.

        Ott vagyunk, képviseltetjük magunkat minden fontosabb érdekvédelmi helyen, mégsem tudjuk érvényesíteni jogainkat.

        A MEOSZ elnökségében is ott vagyunk, mindig is ott voltunk. És mégis, folyamatosan hiányérzetünk van.

        A mozgássérüllt emberek érdekvédelme sokat köszönhet a heine-medineseknek. Aztán ami ezeknek az embereknek a hathatós közreműködésével létrejött, most meg kell élnünk ezek lassú leépülését. Ezt legalább olyan nehéz megélni, mint magát az öregedést.

        Nekünk mindig harcolnunk kellett valamiért, az életkori sajátosságoknak megfelelően. Most is kellene - még. Most is kellene, de már fogy az erő.

         Mindez arról jutott eszembe, hogy október 24-én volt a Polió - a járványos gyermekbénulás vírusának - világnapja.

Széljegy - 67.

Közkeletű idegen szóval migrációs problémának nevezzük. A probléma súlyát tekintve pedig mindegy, hogy bevándorlási vagy menekültügynek hívjuk, vagy, ahogy legújabban népvándorlásnak. Rugózhatunk a megnevezésen, a probléma marad.

       Arról pedig alig-alig van szó nálunk is, de még Európában is, hogy mit kellene kezdeni ezzel a helyzettel, hogyan lehetne talán megoldani. Amíg ez így van, csak dobálózunk a szavakkal, pró és kontra háboroghatunk.

Füstölgés (Hangulat van)

Nem szeretnék hangulatot gerjeszteni. Ha hangulat van, az a helyzet miatt van, és nem azért, mert valaki, most történetesen én írok róla.

       A minap arról írtam ugyanis, hogy valakinek elsőfokú orvosi felülvizsgálatra kell mennnie - a közeli megyeszékhely helyett -, és az illetőnek szociális járadékosként hó közepén már nincs négyezer forintja utiköltségre. 

       Az egyik kommentelő erre azt írta, hogy ilyen esetben a betegszállítás ingyenes. Hát nem, ilyen esetben nincs betegszállítás.

       A másik kommentelő azt írta, hogy megtérítik az utiköltséget. Ez igaz, de egyrészt utólag, másrészt ha az illető beviszi az  igazolást a megyeszékhelyen lévő OEP-hez, az előzetesen plusz ezer forintés szerencsés esetben gyorsan (gyorsabban) megkapja a térítést, vagy postán küldi el az igazolásokat, ebben az esetben közel egy-másfél hónapot várhat.

       Egy harmadik kommentelő pedig arról írt, hogy neki nemhogy utiköltségre nincs pénze, de már gyógyszerre sincs.

       Hát ennyit a hangulatról! Úgyis mondhatnám, hogy ennyit a helyzetről és ami körülötte van.

       Én meg csak füstölgök magamban.

Széljegy - 66.

A közmunkákat az önkormányzatok fél évre, augusztus 31-ig tervezhetik. A fővárosban csökken a finanszírozási összeg, amiből következik, hogy csökken a közmunka-programban foglalkoztathatók száma is. Ezek a "finanszírozási tervek" féltételezhetően elérik a vidéki önkormányzatokat is.

       Onnantól kezdve, hogy a szociális problémák pénzügyi kezelése átkerült az önkormányzatokhoz, már nem is olyan fontos a közmunka-program és a munkaalapú társadalom?

Hankiss professzor

Életének nyolcvanhatodik évében elhunyt Hankiss Elemér szociológus, társadalomtudós.

            56-os volt, aki börtönben is volt emiatt. Soha nem kérkedett vele.

            A rendszerváltás utáni első miniszterelnök, Antall József baráti társaságához tartozott a hatvanas évektől. Ezzel sem kérkedett.

            Mindig is rendszerkritikus volt. Erről szólnak a könyvei, ezt tanította, ezekről tartott előadásokat.

            Álma volt, hogy találjuk ki Magyarországot, találjunk kii egy új országot. Nem sikerült mozgalmat csinálnia ebből a gondolatból. Ezt biztos is, hogy kudarcként élte meg.

            Egy lehetséges új Magyarország eszmei alapjait azonban letette írásaiban. A többi nem rajta múlt, már nem rajta múlik.

            Életem egyik nagy ajándékának tartom, hogy kétszer is találkozhattam vele személyesen úgy, hogy beszélgettünk. Együttvéve közel másfél órát rám szánt az életéből.

            Első találkozásunk 2012-ben volt az ünnepi könyvhéten Budapesten a Vörösmarty téren. Legújabb könyvét dedikálta, én is ezt kértem tőle.

            Mikor rám került a sor, beszédbe elegyedett velem. Emlékeztettem egyik írására a nyolcvanas évek elejéről, amelyben pozitív példaként írt a mozgássérült emberek érdekvédelmi szerveződéséről. (A civilszerveződés akkoriban ritka volt, mint a fehér holló.)

           Beszélgetésünknek abban a tudatban vetettem véget, hogy mögöttem már legalább huszonöten vártak dedikálásra.

          Második találkozásunk Szolnokon volt 2013. őszén. Előadást tartott a megyeházán. Két könyve is nálam volt dedikálás céljából. Erre az előadása után kértem meg.

      Leült velem szemben és megint beszélgettünk. Már csak mi maradtunk a teremben és a szervezők, akik türelmesen álldogáltak egy kicsit arrébb. A szervezők azzal vetettek véget a beszélgetésünknek, hogy a professzor úrnak mennie kellene, ha nem szeretné lekésni a vonatot.

        Az egyik könyvbe ezt írta ajánlásként: „Dr.Urbán-Szabó Bélának, hogy egy jobb világban éljen!”

            Hát, professzor úr, erre még várni kell.

Világnap

Van egy világnapunk. És? Sokra megyünk vele.

            A fogyatékossággal élő emberek az elmúlt néhány évben sok sérelmet kaptak. A meglévő sérültségeik mellé megkapták a jogaik sérelmét.

            Állítólag vannak jogaink, de már nem igazán tudunk élni vele. Jogosultak lehetünk támogatásokra, de már nem bírunk élni velük (lakás akadálymentesítési támogatása, gépjárműszerzési támogatás).

            Voltunk rokkantnyugdíjasok, lettünk rokkantsági ellátottak. Voltunk csalók, lettünk megtűrtek.

            A legtöbbünknek már a szociális otthon sem perspektíva. A legtöbb fogyatékossággal élő ember ma már nem tudná fizetni a térítési díjat. Sőt, a legújabb hírek szerint jogilag szabályozni kívánják a „beugrót” a szociális otthonokba.

            Örülünk, hogy a kerekes-székes táncosokra, a New York maratón kerekes-székes magyar résztvevőjére, a paraszupersztár versenyzőire médiafigyelem irányul. És a többi néma csend…

            December harmadika nem csak József Attila halálának napja, hanem a fogyatékossággal élők világnapja is.

            Világnap ide, világnap oda, fogyatékossággal élő társaim, próbáljunk megélni! Próbáljunk meg élni!

Üzenet - 108.

A jövő évi költségvetés lényege számomra: Kevesebb a mentőöv.