A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolás irodalmi alkotásokban

 Széljegyzetek egy hosszabb tanulmány elé

                                                                                                                            Vitó Zoltán emlékére

Ami az olvasónak erről a témáról elsőként eszébe juthat, az az, hogy mit lehet ebben a témában egyáltalán írni. Ha azonban végiggondoljuk olvasmány-élményeinket, a bőség zavara ötlik fel. Olyan szerzők és címek is fölvillannak az emlékezetünkben, amelyek elsődlegesen nem arról ismertek, hogy ott bizony a fogyatékosságról, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolásáról is szó van.

Első pillanatra gondolná valaki, hogy Victor Hugo két regényének, A Párizsi Notre-Dame-nak és A nevető embernek fogyatékossággal élő alakja is van. Vagy netalán Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényéről a fogyatékossággal élő emberek jutnak az eszünkbe? Nem. Ahogy Pierre La Mure Moulin Rouge című regényéről sem.

Más a helyzet Peter Marshall klasszikus „roki” regényeivel /lásd Tombol a Hold, Nincs helyed a temetőben/, de említhetném Zemlényi Zoltán regényeit is vagy az utóbbi években befutott Sárhegyi Csaba regényét.

A költők fölemlítése legalább ilyen színes képet eredményezne, ezúttal most csak néhány magyar szerző neve: Böhm András, Kanizsai-Nagy Zsuzsanna, Pozderka János, Vitó Zoltán… A költők körében külön érdekesség, hogy akiknek a költészetében a fogyatékosság hangsúlyos szempont, azok mind maguk is fogyatékossággal élő emberek.

Az előzőekben csak példálózni szerettem volna a nevekkel és a címekkel, mintegy a téma irodalmának gazdagságára utalva ezzel. Azt hiszem, a fölsorolást sokan kitudnánk még egészíteni. Minderre is figyelemmel a jelen kis tanulmány kísérletnek, első ecsetvonásnak tekinthető a téma kritikai, esszészerű terjedelmesebb feldolgozása előtt.

X X X

Képzeljünk el egy ilyen címet: A szép, a szépek ábrázolása irodalmi alkotásokban.

Mi a szép? Rilke azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Mondhatnánk még sok ilyen tömör, találó meghatározást. Az viszont egyértelműen látszik, hogy a szép meghatározása nagyon szubjektív és koronként is változik. Így van ez több hasonló jellegű fogalommal is: jóság, szeretet, szerelem, bátorság, erény… Csupa olyan fogalom, amelyek valamilyen mértékben valamennyi irodalmi alkotásban jelen vannak. Körülöttük forog a mű, a történet, általuk éljük meg a katarzist.

A fogyatékosság ehhez képest egy objektív helyzet, jól körülírható. Akkor is van, ha a társadalom, a közvetlen környezet, vagy az érintett személy nem vesz róla tudomást. A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember megítélése is koronként változik. Gondoljunk a taigetosra vagy a korunkbeli emberi jogi megközelítésekre, s mindez a művészetben, az irodalmi alkotásokban is visszatükröződik.

A fogyatékossággal élő emberekről szóló irodalmi alkotások nem azért okoznak katarzist, mert fogyatékossággal élő emberekről szólnak, hanem a fentebb jelzett fogalmak miatt. Az ugyanis önmagában nem katarzis, hogy valakinek nagy a füle vagy tolókocsis.

X X X

Az e témában írókat két nagy csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik maguk nem fogyatékossággal élő emberek, akik számára a fogyatékossággal élő ember az alkotásuk egyik szereplője. Számukra nem a szereplő fogyatékossága az elsődleges, hanem az, amit ennek a segítségével ki lehet, ki akarnak fejezni.

A másik csoportba azok a szerzők tartoznak, akik maguk is fogyatékossággal élők. Nekik a fogyatékosság napi tapasztalat, az életük része, nekik az írás gyakran önterápia. /is/.

Természetesen a két csoport szerinti megkülönböztetés nem jelent értékítéletet.

X X X

A nem fogyatékossággal élő szerzőket még az a vád sem érheti, hogy hogyan jönnek ahhoz, hogy fogyatékos emberről írjanak, mit tudhatnak erről, hogy nincsenek „benne”. Ha egy percig is komolyan vennénk az ilyen fölvetéseket, akkor – némi túlzással – egy férfi szerző nőről nem írhatna. Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok. Vagy ki merné ezen az alapon megkérdőjelezni Hugo, Ken Kasey, Samuel Beckett írói nagyságát.

X X X

Beckettnek van egy húszoldalas novellája ebben a témában, A kitaszított, amely olyan, mint egy mellbevágó pillanat.

A novella első harmadában még nem tudjuk, hogy mozgásfogyatékos emberről van szó. Amikortól ez nyilvánvaló, akkor kap jelentőséget, más értelmet a novella első mondata is: „A feljáró nem volt magas. Ezerszer megszámoltam a fokokat fölfelé is, lefelé is…” Vagy egy kicsit később ez a mondat: „… Átmentem az utca másik oldalára, visszafordultam és megnéztem a házat, mely kitaszított magából, visszafordultam én, aki menet közben soha nem szoktam megfordulni…”

Aztán jön a fordulat, mikor is megtudjuk, hogy kiről is van szó: …”Elindultam. Micsoda járás. Merev alsó végtagok, mintha a természet nem adott volna térdet, s a lábfejek furcsán kifelé vágódnak jobbra-balra… /…/… Nekem a legszélesebb járda sem eléggé széles, ha egyszer elindulok, s mindig attól félek, hogy kényelmetlenséget okozok az idegeneknek. Megállított egy rendőr és így szólt: Az úttest a járműveké, a járda a gyalogosoké. Mint egy bibliai mondás…”

A novella utolsó harmadában ismét nincs egy szó sem a szereplő fogyatékosságáról, de mi már tudjuk, hogy az, s ez így még döbbenetesebb.

Olyan, mintha Beckett mindent tudna szereplőjének fogyatékosságáról. A mozgásfogyatékosság egyik esetének szemléletes és esendőségében megrázó leírását adja.

A novellát ezekkel a mondatokkal zárja: „…Nem is tudom, miért meséltem el ezt a történetet. Ugyanezzel az erővel másikat is mesélhettem volna. Talán majd legközelebb elmondok egy másikat. De meg fogjátok látni, jó emberek, az is pontosan ugyanilyen lesz.” Ez beismerése annak, hogy ha egy szerző bármiről is ír, mindig önmagát írja. Ebből a megfontolásból kiindulva a szerző számára a fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember tulajdonképpen csak másodlagos, s mindez alátámasztja az imént írtakat.

X X X

 Peter Marshall könyve, a Tombol a Hold, a heinemedinesek körében a legismertebb, mintegy a Bibliájuk.

A regény két főszereplője, Bruce Pritchard és Annette Perel, megbénulásuk után is ugyanazok a lázadó fiatalok maradnak. A környezetük ugyanúgy nem tud velük mit kezdeni, sőt, a megbénulásukat követően még kevésbé.

A megbénulásukat követően olyan hamis elvárás fogja őket körül, amely szerint hálásnak kell lenniük mindazért, amit a családtól, az intézettől kapnak. Nem ők csináltak belőle ügyet, hogy tolókocsisok lettek, hanem a környezetük. Ők pusztán azért, mert másként kell foglalkozni velük, mint azelőtt, nem kívánnak hálásak lenni.

Bruce a háláról így vélekedik: „…Az egyetlen mód, ahogy az ember kifejezheti a háláját ezért a helyért, ha olyan teljes, érdekes életet él, amilyet csak élhet…” Bruce és Annette előre néznek, szerelmesek, a fiú ismert író akar lenni, a lány tanulni szeretne, s közben vívják napi harcaikat, ismeretségüktől kezdve egymásért. Mindeközben pedig nem vagy alig tudnak mit kezdeni Istennel…

X X X

Témánk szempontjából az egyik legérdekesebb kérdéskör: a fogyatékossággal élő ember és az Isten kapcsolata.

A fogyatékossággal élő emberek egy része közömbösen viszonyul Istenhez és a valláshoz, másik részük feltétlen hívő, már-már belemenekülnek a vallásba. A harmadik csoport tagjai  kifejezetten haragszanak a vallásra, Istenre. Ők Istent teszik mintegy felelőssé a fogyatékosságukért.

Van egy negyedik csoport, amelynek a tagjai szinte birkóznak az Istennel. Lényegesen több bennük az elutasítás, mint az elfogadás, de újra és újra visszatérnek hozzá. Ők azok, akik egyszer meg is érkezhetnek Istenhez, de véglegesen és teljesen is elszakadhatnak tőle. Akik közülük rátalálnak Istenre, talán ők alkothatnak egy ötödik csoportot. Úgy érzem, költőként ebbe a csoportba tartozik Vitó Zoltán és Kanizsai-Nagy Zsuzsanna.

X X X

Bruce és Annette a negyedik csoportba tartoznak, erősen küszködnek az úton. Marshall számára ennek a kérdésnek, ennek a küszködésnek a fontosságát az is jelzi, hogy a regényben ez a motívum vissza-visszatér.

Bruce – egy elképzelt színházi jelenete szereplőjeként – még egészségesen ezt mondja: „…Előbb-utóbb csak rájövök, hogy mi vagyok. Most még magam sem tudom, hogy mit higgyek. Kiderülhet, hogy szükségem van Istenre, de ha igen, akkor se próbálom mások nyakára erőltetni…”

Később bénultan, a bénasága és egy gyerek halála első döbbeneteként eképpen vélekedik: „… Ön azt kívánja tőlem, fogadjak el olyan Istent, aki kegyetlenséget művel, pedig nincs oka rá, egy szemernyi sincs. Azt kívánja, hogy tekintsen magasztos, isteni ajándéknak mások szenvedését. Hát én a magam kínját csak elviselem atyám, de a másokét nem bírom. Nem is akarom bírni. Nem akarom tudomásul venni ártatlan gyerekek gyalázatos gyötrelmét. De muszáj. Nincs beleszólásom…”

Egy párbeszéd pedig visszafogottabban, némiképp már a Bruce-tól elsőként idézetteket vetíti előre. A fiú és a lány párbeszéde gondolatiságában a regény legizgalmasabb része: Bruce: „Magának mit jelent az Isten?” Annette: „Energiát. Az életerőt. Mindenben ott van, a legkisebb fűszáltól az emberig. A nagy közös nevező. A Genezis szerint Isten az embert tulajdon képére és hasonlatosságára teremtette. Mi Isten tükröződései vagyunk, a tükrök, amelyekben ő tükröződik. És a tükörkép meg a tükör ugyanaz.” Annette később: „…A  keresztény ember azt hiszi, hogy életének minden tehertételét kiegyenlíti valami jó a másvilági életben. Hogy például a nyomorék test ép lesz… /…/ …Ezzel védi magát a kereszténység a vakvéletlen, a betegség, a kínszenvedés, a halál könyörtelenségétől, rendetlenségétől, tökéletesen tökéletlen értelmetlenségétől. A kereszténység úgy árnyékolja a fényt, hogy a legnagyobb tragédia egész és egy volta, kezdete, középpontja és vége, kört záró, kibúvó nélküli hibátlansága sem mutatkozik meg olyan élesen, mint különben, Talán jó is ez, nem tudom. Talán ezért van rá olyan nagy szükség. Az ember ernyőt rak a csupasz villanykörte köré, hogy ne sértse szemét a fény…”

Hát bizony vívódás ez a javából a hit miatt, a hitért, végső soron Isten megtalálásáért.

X X X

Peter Marshall másik említett regényének, a Nincs a helyed a temetőben, egyik alakja minderről már így beszél: „…Krisztusnak a gyengesége az ereje… /…/… Krisztus szeretete végtelen, olyannyira, hogy már nincs is tartalma és ezért megfoghatatlan…”

Összecseng ezzel Bruce utolsó gondolata, amit szerelme, Annette halála miatti fájdalmában gondol: „… Minden arcot szeretnem kell a világ minden ablaka mögött.”

A szeretetnek ugyanerről a mélységéről és végtelenségéről szólnak Vitó Zoltán Az inaszakadt könyve című versének utolsó sorai:

„Mondjátok meg! Mi könnyebb az embernek:

mondania, hogy: „gyógyíts meg, Uram! (?)”

vagy mondani: „Ó, Uram, ha lehet,

adj nekem Társat – ki így szeret!”

X X X

A teljesség igénye nélkül, amint azt jeleztem is, néhány gondolatot szerettem volna fölvetni a témában, ha tetszik, további gondolatok érdekében is.

A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolása az irodalmi alkotásokban egyrészt mindig a társadalmi közmegítélés függvénye, milyen szerepet szán a társadalom ezeknek az embereknek, másrészt függ attól, hogy a szerzőnek mi a véleménye erről.

A fentiekben hivatkozott szerzők és műveik is arról szólnak, hogy hosszú még az út, amit a fogyatékosságban élő embereknek meg kell tenniük annak érdekében, hogy az álmaik, vágyaik, a mindennapi – speciális – gondjaik ugyanolyan természetesek legyenek, mint bárki másé.

Azon pedig nagyon ne ütközzön meg senki, ha az álmokkal és a vágyakkal mindig gond lesz, hisz erről szól az élet.

Felhasznált irodalom:

1.       Samuel Beckett. Előre vaknyugatnak /válogatott kispróza/, Európa Könyvkiadó, 1989.,

2.       Peter Marshall: Tombol a Hold, Európa Könyvkiadó, 1993.,

3.       Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben, Európa Könyvkiadó, 1978.,

4.      Vitó Zoltán: Az inaszakadt fohásza, ALFA Kiadó, 1994.

Napló

Ha igaz a mondás, hogy a májusi eső aranyat ér, akkor most jó nekünk. Egész nap esik, kinézetre ősziesnek tűnik az idő.

x x x

A repce élénk sárgán virít a földeken. A látvány a mienk, azt senki nem veheti el. 

x x x

Az Underground Kiadónál megjelent egy verses kötetem Hajnalok sugallatai címmel. Mindezt ötven felett érhettem meg. Ezt nem elégedetlenségből írom így. Sőt, annak örülök, hogy ezt - is - elérhettem. 

       Ajándéknak tekintem ezt az eseményt, az élet ajándékának és a kitartásom eredményének. Abban meg már csak bízhatok, hogy lesz folytatás.

x x x

Egy amerikai elit alakulat fegyveres akciója nyomán meghalt Oszama bin Láden az al Kaida első embere. Több napi hezitálás után bejelentették, hogy mégsem mutatják meg a világnak a halott terroristáról készült képet. Obama elnök állítólag élő közvetítésben látta az akciót.

       Az események érdekessége, hogy huszonnégy órán belül ölték meg, lett meg a DNS-vizsgálat és temették el iszlám szertartás szerint. Vagyis az amik jöttek, láttak, győztek..

       Egy ember meghalt, a terrornak azonban nincs vége. Csak a szereplők változnak.

Árnytársak

Árnyak vonulnak
- az utolsó megálló.
Társaid vannak.
                   

Voltál

               Tavaszi naplemente.
               Kúszik, lassan kúszik,
               jön az este.
               Nap nap után
               ami marad,
               egy szál virág
               arról, hogy voltál
               a napok súlya alatt.

Egyszer

Látlak, hallgatlak;
egyszer talán megértem,
miért nem értesz.

A mikszáthi tükör

A minap olvastam valakitől, hogy Mikszáthot olvasni kell. Igen, igen. Mikszáth írásai olyanok, amelyek szembesítenek, orrba csapnak, lelepleznek.

            Mi a különbség a mai országgyűlési képviselőség és a XIX. századi képviselőség között, kérdezhetjük a nagy palóc után?

            „… A naiv idők letűntek örökre, a tekintélyek lehanyatlottak a régi tekintetes urakkal. Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, májfolt látható lett.

            Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik álmatlanul töltötték éjeiket és sírtak a haza sorsa fölött. Az aranyozott köd szétfoszlott. A frázisok elvesztették erejüket. A képviselőség lassan mesterséggé lett!… „ (Mikszáth Kálmán A tisztelt Ház, Jankó János rajzaival, Luna Könyvek, Noran Kiadó, 2010.)

            Valljuk meg őszintén, ez a tükör ma is azt mutatja, ami van. Évtizedek múlhatnak el, ez akkor is így van. Mondhatjuk, hogy ez Mikszáth zsenialitása, de mondhatjuk azt is, hogy mindez azért van, mert a képviselők kicsinyessége, kisszerűsége semmit sem változott Mikszáth óta.

            Örökérvényű szabály, soha ne a tükröt hibáztassuk!

Napló

Oly gyorsan telik az idő. Jó ez a húsvéti hangulat. Megállni egy-egy pillanatra, végiggondolni egy sor kérdést, amire egyébként nem jutna idő.

       Az a biztos, ha biztos vagy magadban. Minden más bizonytalan. 

    A médiák hírei, ismerőseid, barátaid elmondásai elbizonytalanítanak, olykor félelemmel töltenek el.

x x x

P. a középiskola után előfelvételisként először katona volt közel egy évig, utána elvégezte a veszprémi vegyipari egyetemet. Az államvizsga után ott maradt az egyetemen tanítani, aztán ösztöndíjjal tanított Olaszországban, majd Kanadában. Mire megszerezte a kanadai állampolgárságot, áttelepült Amerikába. Ekkorra már föladta a tanári, kutatói pályát, egy gyógyszeripari céghez került a feleségével. Időközben ugyanis megnősült. Tizenhat éve házasok, gyerek nincs.

      Aprópénzre kellett váltania a tudását, mondta, a tanárkodásért ott sem adnak nagy pénzt. (Ketten élnek együtt!) Magyarországra legfeljebb látogatóba jön. 

      Taszítja, amit itthon tapasztal. (Kétségeim vannak, hogy tulajdonképpen neki mit jelent az itthon, a haza.) Aztán arról beszél, hogy milyen hülye társadalom az amerikai. Akkor miért élsz egy ilyen társadalomban, kérdeztem? Hát erre nem tudott mit válaszolni. Ahogy arra sem, hogy szokott-e magyarul olvasni.

      P-vel egy hete találkoztam. Azért jött Magyarországra, mert meghalt az édesapja. Két évig nem akartam jönni, de így valószínűleg jövőre is jövök anyám miatt, mondta. (Az édesanyja közel nyolcvanéves. Lehet, hogy a legközelebbi időpont az édesanyja temetése lesz?)

      Pár napig maradt. Tegnap repült Londonba, ott találkozik a feleségével. Megnézik Vilmos herceg esküvőjét. 

      Lehangolt ez a találkozás. Ha P. ilyenné tudott válni, akkor mit lehet várni mástól? Ennek a srácnak semmit nem jelent Magyarország, a haza, a magyar kultúra. Ennek a srácnak semmit nem jelent az ország jövője.

A Kommentár folyóirat ötéves

A Kommentár című közéleti és kulturális folyóirat ötéves. A jubileumot köszöntő 2011. évi első szám a hagyományos köszöntők, értékelők helyett ötven – a konzervativizmus szempontjából fontosnak ítélt – könyvet ajánl a figyelmünkbe.

            A művek között van mindenféle, a filozófiai értékeléstől (Hamvas Béla S bor filozófiája) a mesegyűjteményig (Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese) bezárólag. A folyóirat által felkért szerzők értékeket ajánlanak a figyelmünkbe, olyan értékeket, amelyeket szellemi és párthovatartozás nélkül bárki nyugodtan felvállalhat.

            Mit miért érdemes olvasni?

            Az ajánlások rövidek, tömörek, lényegretörők. Erényük, hogy nem magyaráznak túl semmit. Az ajánlott könyvek közül többet olvastam már. Még az olvasott könyvek ajánlásait is jó volt olvasni.

            Babits Mihály Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című regényével mintha ott folytatná, ahol Madách Az ember tragédiáját abbahagyta. „A világ rendezőelve a totális háború: az öncélú tudomány, a vallás, a művészetek csupán egy történelem előtti kor anakronisztikus maradványaiként élnek.”

            Schulberg körzeti hadiorvos „… szüleik kérésére testi fogyatékossá operálja a megszületett csecsemőket, hogy később ne tudják besorozni őket. Így hosszabb életet nyernek, amivel a hátországban szolgálhatják a háborús célokat.”

            Az Elza pilótát Baranyi Márton ajánlja.

            A magyar közvélemény általában nem tudott mit kezdeni akkoriban sem és ma sem Antall József személyével. Többet vártak tőle, amikor nem lehetett többet teljesíteni. Így aztán azt sem ismerték el valódi eredménynek, ami valóban az volt. Olyan ember volt, olyan jellembeli, értékbeli tulajdonságokkal, amik alapján csak keveseknek tudott megfelelni. Az a politikus volt, aki célja szerint „… az ellenfelet okos kompromisszumokba belekényszeríteni és azokon keresztül semlegesíteni …” akarta.

            Antsll József Modell és valóság I-II. kötetét Panyi Szabolcs ajánlja.

            Az ajánlott könyvek között van Bánfy Miklós Erdélyi történet, Dsida Jenő Angyalok citerája, Faludy György Pokolbéli víg napjaim, Kertész Imre Angol lobogó, Kosztoláyi Dezső Esti Kornél, Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban kötetei is. A szerzők között ott van még többek között Bibó István, Jászi Oszkár, Rejtó Jenő, Lengyel Dénes, John Lukács, Márai Sándor, Mikszáth Kálmán is.

            Hogy miért pont ezek a szerzők és köteteik? Értékes a lista. Természetesen lehetne újabb ötven szerzőt és köteteit is ajánlani. Ennyiben akár önkényesnek is tekinthetjük a jelenlegi listát.

            Mindenki figyelmébe ajánlom a Kommentár című folyóirat jubileumi számát és általában is a folyóiratot. Nem feltétlenül kell, hogy rendszeresen olvassák, de legalább néha. Ha viszont csak ezt a 2011. évi első számot olvasgatják az ötven könyv miatt, már akkor is sokat tettek az olvasók.

Húsvét misztériuma

Várjuk és reméljük, hogy egyszer jobb lesz. Akkor is, ha napi tapasztalás - egyenlőre -, hogy egyre rosszabb. 

            Húsvét misztériuma a feltámadásról is szól, elsősorban erről. Arról, hogy van remény. Minden helyzetben. Az érthetetlenségben, az értetlenségben is.

            Pilinszky János Hiábavaló volt? című írásából idézek: A debreceni „… állatkertnek két oroszlánja van. Egy német vándorcirkusz hagyta itt ajándékul őket, az egyiket, mert olyan öreg, a másikat, hogy annyira buta volt. Mert mit is kezdjenek egy buta oroszlánnal, akit csak etetni kell, s ő maga semmit sem produkál. Odaajándékozták a debreceni állatkertnek.

            S most jön a váratlan fordulat. Egy év múlva a nagy darab, ostoba oroszlánnak hirtelen világosság gyúlt az agyában. S amit akkor elmulasztott a cirkuszban, itt, a debreceni állatkert csendjében hirtelen megértette. Megértette, s azóta se felejtette el. A rács mögött illedelmes csendben végzi artista-gyakorlatait a látogatók ámulatára, de akár fizetség nélkül egymagában is. Igaz, egy évi késéssel, de úgy mondják, hibátlanul.

            Engem, bevallom, meghatott a történet, s ha zavarosan is, de rengeteg mindent jutatott eszembe. (…)

            Hogy mi is belőle a tanulság? Valóban nem több, mint egy Aesopus-mese tanítása, de ez is épp elég.

            Az egyik tanulsága az, hogy ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is süket fülekre talál. Különös dolog a lélek, és az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az, az elvetett mag megfogan benne. A másik tanulság, amit e bájos történetből megtanulhatunk, pedig az, hogy ne higgyük, hogy tetteinknek és szavainknak hatása tüstént és várakozásainknak megfelelően jelentkezik.." (megjelent a Szög és olaj című Pilinszky kötetben).

            Reménykedjünk tehát akkor is, amikor csupa megnemértéssel találkozunk. Ekkor reménykedjünk csak nagyon!

            Ahogy van értelme húsvét misztériumának is. Láthattuk, van értelme várni. Mert „… ami késik, nem múlik. S akinek van türelme a jóságra, az meg is fogja érni, s föl is fogja ismerni gyümölcsét” (Pilinszky idézett írása).

            Van értelme a cselekvésnek, a jótettnek. Nem volt hiábavaló a kereszt, az áldozat. Ahogy Pilinszky is mondja, vigyázzunk, „… ne veszítsük el jótetteink értékét a nyilvánosság színpadias tündöklésében.”

            Húsvét misztériuma vagy akár a buta oroszlán története nem „a leckék kanalas orvossága”. Így legyen mindannyiunk számára!

Napló

Kedden megnéztem Hobó A csavargók Tízparancsolata című előadását. Nekem nagyon tetszett, bár a közelmúltban látott Viszockij és Jim Morison estje jobb volt.

       Íme A csavargók Tízparancsolata:

                    Első parancsolat: Ne zavard Isten álmát!

                    Második parancsolat: Minden városban adj pénzt egy koldusnak!

                    Harmadik parancsolat: Tartózkodj a tömegtől!

                    Negyedik parancsolat: Kedvesebb legyen a különös mint a tiszteletre méltó!

                  Ötödik parancsolat: Alázatosság, figyelem, nyitottság minden új iránt!

                    Hatodik parancsolat: Tiszteld a régi mestereket!

                    Hetedik parancsolat: Szakíts időt a zenére!

                    Nyolcadik parancsolat: Asszonyt és italt ne utasíts vissza!

                    Kilencedik parancsolat: Hagyj jeleket magad után az úton!

                    Tizedik parancsolat: Légy szerelmes az életbe!

        Hobo kétségkívül kinőtte magát. Ezzekkel a zenés prózai estjeivel önálló műfajt teremtett. Az említetteken túl régebben láttam a József Attila- és a Villon-estjét is. Csak ajánlani tudom ezeket az esteket mindenkinek. 

       Hobonál a zene és a szöveg szervesen kapcsolódik egymáshoz. Erre egy példa, ami mintegy a fentiek folytatása is lehetne: „Az igazi csavargók hontalanok. / A hülyébbek meg turisták.”

Napló

Az elmúlt napokban rengeteget utaztam. Jártam többek között Abádszalókon is. Egy csendes, szinte kihalt település benyomását keltette. Hihetetlennek tűnik, hogy másfél-két hónap múlva egy megbolydult méhkashoz lesz hasonlatos. 

      Vagy talán mégsem? A helybeliek nem bizakodók. Azt mondják, évek óta egyre rosszabb a turistaforgalom. A megélhetésük egyre reménytelenebb. Az eladó ingatlanok iránt sincs kereslet.  

x x x

Annak idején a középiskolai irodalomtanárunktól hallottam először Edith Piafról. Emlékezetes utolsó párizsi koncertjéről beszélt, amikor betegen, talán már a .közeli halála tudatában is, énekelte ezt a számot, a Himnusz a szerelemről-t. És a közönség szinte beleborzongott a hatásba. Igen, ezt a dalt csak ez a nő énekelhette.

       Tanárunk nem véletlenül emlékezett erre a koncertre. Azt akarta példázni, hogy a művészetben a legfontosabb a hogyan.  Egy beteg, megcsúnyult nő is énekelheti a Himnusz a szerelemről-t, ha azt úgy tudja előadni, hogy művészi hatása van.

Napló

Hírözön vesz bennünket körül. Kapkodom a fejem. A sok ocsúból igyekszem kiszűrni a búzát. Mire azt hiszem, célt értem, elbizonytalanodok. Valóban jól gondolom?

       Néhány hónappal, évvel ezelőtt ír, portugál csodától volt hangos a világ. Ma ezek a csodaországok az unió segítsége nélkül bedobhatnák a törülközőt. Valamit mégsem csináltak jól. Hogy hol porlott el a csoda, arról egyenlőre még nem szól senki. Már csak azért is volna jó tudni az okokat, nehogy mi is elkövessük ugyanazokat a hibákat.

       Ugyanis hajlamosak vagyunk elkövetni ugyanazokat a hibákat. Sőt, mi többször is tudunk ugyanabba a folyómederbe lépni. 

       Ami ma nálunk történik, olyan, mintha ezt már láttam volna. Olyan, mintha a Fidesz sem a saját korábbi hibáiból, sem a politikai ellenfelei hibáiból nem tanult volna. Szurkolójuk vagyok, de féltem is magunkat.

x x x

Amerikában ma államcsőd közeli helyzet van Egy szakértő szerint az amerikai államadósság mértéke akkora, hogy minden amerikaiaknak öt évig ingyen kellene dolgoznia a mai paraméterek alapján, hogy le tudják faragni.

       Gondoltuk volna ezt valaha is? Gondoltuk volna, hogy egyszer az amerikai elnök megszorító csomagot kénytelen bevezetni a csőd elkerülése érdekében? A megszorító csomagokról kezdtük azt hinni, hogy magyar sajátosság. És lám!

x x x

Egyik ismerősöm teóriája, hogy a világgazdaság nevű piramisjáték összeomlóban van. És mi lesz utána, kérdeztem? Hát épül egy másik, válaszolta!

Napló

Az ember írja ezeket a blogbejegyzéseket, csak írja. Olyan, mintha a saját szobrunkat vésnénk, csiszolnánk. Majd csak lesz belőle valami!

       Egyik ismerősöm mondta, hogy valaki meghalhat és egy életmű marad utána a neten. Bármilyen abszurdnak hangzik, még igaz is lehet.

       A jövendő blogolvasókat nem irigylem. A tengernyi oldalon kellene megtalálniuk... Na mit is?! Azt a néhány életszerű szobrot, amit érdemes a könyvjelzőbe tenni.

 x x x

Az egyik oldalon olvasom, hogy még nem tanultunk meg kulturáltan vitatkozni a net világában. Hát hogy tanulhattunk volna meg, amikor egyébként sem tudunk! Miért pont itt tudnánk! 

       Egyek vagyunk. Neten kívül és a neten is. Amilyenek egyébként vagyunk, olyanok vagyunk a világhálón is. Itt vagy ott nem különbek.

x x x

Jászfelsőszentgyörgyön voltam, Szolnokról indultam. Még mindig sok a belvizes föld, holott már napok óta nem esik. Szomorú látvány.  

Napló

Rójuk a napokat. Szinte egyik pillanatról a másikra ránk rontott a tavasz kora nyári meleggel. A télből alig volt átmenet. Ez most nagyon úgy tűnik, nem április elsejei tréfa volt. 

       Rójuk a napokat. Az ember mindig kitölti a rendelkezésére álló időt, és mindig éppen annyit, amennyi rendelkezésre áll. Nyugdíjas barátom elvégez a ház körül, bevásárol mire a felesége hazaér a munkából... és eltelik a napja. Ha valamire időpontot szeretnék vele egyeztetni, a legtöbbször ő nem ér rá.

       Rójuk a napokat. Egyik ismerősöm szerint jól sáfárkodok az idővel. Ezt ő így látja kívülről. Én pedig mindezt úgy élem meg, mintha semmire sem lenne időm. Folyamatosan rohanásban, kapkodásban vagyok. Versenyt futok magammal, a körülményeimmel - az idővel. 

x x x

Olvasgatom a Kommentár című folyóirat 2011. évi első számát. Ötéves a folyóirat. Ebből az alkalomból ötven könyvet ajánlanak a figyelmünkbe, amelyek segítségével - talán jobban - megérthetnénk az életünket, mai világunkat, a körülöttünk zajló eseményeket a rendszerváltástól napjainkig bezárólag és elsősorban a jövőt illetően. Tekintélyes és míves a lista, valamint a hozzájuk kapcsolódó kommentárok. 

       A megközelítés - a Kommentár című folyóirat jellegéből adódóan is - jobboldali beállítódású. De nehogy azt higgye bárki is, hogy politikai kinyilatkoztatásokról van szó A listán szerepelnek Krúdy regények és Babits Elza pilótája is. Jómagam a könyvek egy részét olvastam. Az ötven könyv olvasását elvárni meglehet, túlzás. Az viszont már önmagában is jó volna, ha legalább a folyóiratnak ezt a jubileumi számát minél többen olvasnák.

       
      

Ármány és szerelem

Schiller tragédiája a Szolnoki Szigligeti Színházban

A hercegség miniszterének fia szerelmes les Miller muzsikus lányába, vagyis egy arisztokrata egy polgárlányba. A társadalmi különbségek áthidalhatatlanok, csak a fiatalok szárnyalnak szerelmes hevületükben.

            Schiller huszonnégy évesen, 1783-ban írta ezt a darabot, amelynek önéletrajzi indítékai, motívumai is vannak. Fiatalságának lendületével, kritikusságával leplezi le mindkét társadalmi réteg árnyoldalait ebben a XVIII. századi Rómeó és Júliában.

            Shakespeare még darabja címében is a szerelmeseket helyezi előtérbe. Schiller a címmel mintegy jelzi a változást, a kor jellegzetes viszonyai és a szerelem hogyan férhetnek meg egymással.

            Az ármányos XVIII. századi hercegségben az eltérő társadalmi helyzetű szerelmeseknek mi lehet a sorsuk?

            Mindkét társadalmi réteg szereplői számítóak. Von Walter miniszter kijelöli a fia útját, szeretője bárki lehet, de hogy ki lesz a felesége, azt ő mondja meg. Történetesen lady Milford ez a hölgy..Millerék féltik a lányukat, de ők is megmondanák, hogy kihez menjen feleségül. Nekik Wurm, a miniszter titkára megfelelne, az ő szempontjuknak a lányuk számára ez elérhető társadalmi előrelépés.

            A két társadalmi státusz között lényeges és alapvető különbség, hogy a miniszter már a pozíciójába is ármánykodással került, míg Miller muzsikus a munkájával érte el azt, amije van.

            Ilyen helyzetben kellene megőrizniük a fiataloknak, Ferdinándnak és Lujzának a szerelmüket, beteljesíteniük Kapcsolatuk kudarcra van ítélve. Minél szenvedélyesebb egy szerelem, annál törékenyebb is.

            Von Walter és a titkára ármánykodásukkal tragédiába sodorja a két fiatalt. Amikor kiderül az igazság, már késő..

            Csiszár Imre rendezése a Szolnoki Szigligeti Színházban ezeket a motívumokat hangsúlyozta a Vas István által fordított darabban.

            Schnell Ádám von Walterje a minden aljasságra képes és hajlandó hivatalnok, akinek semmi sem szent. Méltó társa Wurm, a tikár, akit Molnár László alakít nagyszerűen. Miller szerepében Karczag Ferenc jól játssza a lányáért aggódó, kétségbeesett apát.

            A Radó Denise által játszott lady Milford jellembeli változáson megy át a darabban. Kezdetben a minden aljasságban résztvevő kitartott nő, majd a Lujzával való találkozást követően magába szállva elhagyja a hercegséget.

            Dósa Mátyás Ferdinánd, Molnár Nikolett Lujza szerepében kiváló alakítást nyújtanak. Habár Dósa olykor túl harsánynak tűnik.

            Érdemes kiemelni a díszletet. A színpadon három színt van, legfelül a miniszter dolgozószobája, középen a lady szobája, legalul pedig Millerék lakása. Ez a felosztás képileg is kifejezi a társadalmi különbségeket és szerepeket.

            A klasszikus művek, így az Ármány és szerelem is, túlmutat saját korán. Anélkül, hogy a mindenáron való aktualizáló szempontokat hangsúlyoznánk, meg kell állapítanunk, hogy a társadalmi különbségek ma nálunk is nőnek és az emberi aljasságok is. Ilyen körülmények között előfordulhat, hogy a szerelmeseknek harcot kell vívniuk, ahogy azt tették az Ármány és szerelemben is a XVIII. században.