- könyvajánló -
A nyolcvanas évek hogyan élnek az emlékezetünkben? Van, akinek történelem, van, akinek napi élmények sorozata. Nekem az utóbbi.
A nyolcvanas évek is mindenkinek más. Nekem még
tanulás, munkába állás, jó könyvek, filmek, barátságok, szerelmek,
utazások és rengeteg beszélgetés, vita arról, hogy milyenek is a
nyolcvanas évek és mi jöhet a nyolcvanas évek után.
Ne feledjük, a
rendszerváltás előtti években vagyunk! Ezek olyan átmeneti évek voltak
többnyire. A régi rendszer recsegett-ropogott, omladozóban volt, az
újról, a jövőről pedig nem lehetett tudni semmit. A nyolcvanas években
sokan próbálgatták a határokat. Meddig lehet elmenni, ameddig addig még
soha. A legtöbben tudták, hol vannak a határok, sokan azért nem vagy nem
akarták tudni. Nekik nem volt szerencséjük.
Jól
jellemzi a korabeli helyzetet a következő részlet: „Bakker, azt se
tudom, szabad-e ilyeneket írnom. Na, mindegy, ha olvasod, akkor szabad”
(A szerelem szaga).
Ekkor már sok
mindent lehetett, amiket korábban nem. A jövőtől pedig nem féltünk.
Talán ezért voltak, lehettek jók, szépek ezek az évek. Megkockáztatom,
hogy éppen ezért nekem is eddigi legszebb éveim a nyolcvanas évekhez
kötődnek.
. Így lehet mindezzel
Nagy Imre is. Amikor írásait olvassuk, érzésekben, hangulatukban kapunk
egy korrajzot. Egy-egy hírre, eseményre történő utalásból tudhatjuk
pontosan, hogy időben hol járunk.
A Giccs című
novellában írja: „Láttunk mindent és mindenkit. Nem öklendeztünk se
szagoktól, se ízektől nem undorodtunk és nem lelkesedtünk, nem
borzongtunk és nem csodálkoztunk, nem viszolyogtunk és nem irigykedtünk.
Nem hatódtunk meg hős költők halálán, nem rajongtunk mozgalmi
mártírokért, nem sajnáltunk nyomorékokat, nem pofoztunk félkegyelműeket.
Szerettük Bud Spencert és Gojko Mitiae-et, Nyilasit és Törőcsiket (kár,
hogy dózsás, de állítólag jövőre átigazol…), Pirx pilótát és a
csempészett képregényeket. Szerettük egymást. De ezt csak később tudtuk
meg magunkról.”
Már egy-egy
mondattal is karaktereket rajzol: „T.nem tudta, de a mának élt. Nem
tervezett, létezett.” Aztán: „B. úgy gondolta, boldog. Holott a
boldogságot nem gondolni kell, hanem érezni” (Tompa utca 23.)
Az idősebbeknek
Passauról a vízállásjelentés – valamikor ez volt a Petőfi Rádió
legobjektívebb műsora – jut az eszébe, ma az, hogy erre lehet a
legrövidebb úton eljutni Münchenbe, ahol az a fő kérdés, milyen söröket
iszunk (Díszdisszidensek).
Nagy Imre Könyvéből
még azt is megtudhatjuk, hogy mi a pecázás: „A pecázás az, amikor két
felnőtt férfi seggrészegen beszél összefüggéstelen marhaságokat a
muffokról meg az Arsenálról (A válasz).
A szerző kedveli a
nyolcvanas évekbeli sportot, sportolókat – jómagam is -, rendre
hivatkozik rájuk: „Itt van mindjárt a Wichmann a világon, a legnagyobb.
Nem csak lapáttal egy isten, civilben is. Melyik világsztár vállalná,
hogy felkészíti a saját ellenfelét maga ellen” (Elefánt a bolhamoziban).
Wichmann Tamás az ötvenes években a gyermekbénulás áldozata lett, ezzel
a hátránnyal lett később korának legnagyobb kenusa. Szinte mindent
megnyert, többszörösen is, csak olimpiát nem tudott nyerni.
Még egy példa Nagy
Imre sportszeretetére, futballszeretetére: „Mondtam már az évszámot?
Akkor figyelj: Irapuato – Mexikó – nyolcvanhat. Na ugye! Persze, hogy
beugrott, magyar-ruszki null-hat. Az utolsó vb-n, amin kint voltunk. Ja,
a magyar futball Mohácsa, az. Az eddigi utolsó” (Irapuato sötét titka).
Nagy Imre írásainak
hangulatuk van. A stílusa gördülékeny, magával ragadó. A kötet
valamennyi írására jellemző a humor, a kíméletlen fanyarság, mintha
folyamatosan citromot nyalnánk. Egy példa: „… mióta kint élek az utcán
olyan az immunrendszerem, mint a Maginot-vonal, csak megkerülni lehet,
áttörni nem” (Irapuato sötét titka).
Akik résztvevői
voltak a nyolcvanas éveknek, nosztalgiázhatnak is. Akik koruknál fogva
nem lehettek részesei, akár még irigyedhetnek is, hogy micsoda évek lehettek!
Ajánlom minden
korosztálynak Nagy Imre könyvét. Aki ezeket az írásokat olvassa majd,
jól fog szórakozni. (Nagy Imre Tíz év magány, avagy ne bántsátok a
nyolcvanas éveket!, Litera Nova Kiadó, 2010.).
