Tárlány Művek: Csiririp

Martfűi levelek

- Történetünk tanpélda I. -

Kedves Barátom,

meglehetősen tanácstalanul mozgok mai világunkban. Egyre kevésbé értem, hogy mi és miért történik. Vagy néha nagyon is értem, és attól bizonytalanodok el. Abban az egyben biztos vagyok, hogy az elmúlt két-három évben és a következő két-háromban kevés dolog van, lesz, amire jó szívvel fogok emlékezni évek múlva.

            Ahhoz, hogy a mai történéseket megértsük, tíz, de minimum legalább másfél-két évet kell visszamennünk.

            A Fidesz úgy bukta el 2002-ben a választást, hogy tulajdonképpen megnyerte. A vezérkara szerintem már akkor eldöntötte, ha még egyszer hatalomra kerülnek, a következő választást már nem bízzák „a véletlenre”.

            Tulajdonképpen ezen előfeltevés nélkül érthetetlenek azok a közjogi változtatások, amelyeket a Fidesz a 2010-es országgyűlési képviselő-választások után megkezdett.

            Mindenki a gazdaságban várt valami áttörés félét, ehelyett kaptuk a közjogi változtatásokat. Úgyis mondhatnám, derült égből villámcsapásként. Az áttörést jelentő gazdasági lépésekre azóta is várunk.

            Az új alkotmány – alaptörvény – lerakta azokat az elvi alapokat, amelyeken minden ezt követő változtatás alapul. Már ekkor lehetett sejteni, tudni, hogy a nyugdíjszerű ellátásokkal, elsősorban a rokkantsági nyugdíjakkal „baj” lesz.

            Az új alkotmányos szabályozás megteremtette ennek az ellátórendszernek és a kapcsolódó kérdéseknek a teljesen újraszabályozási lehetőségét. Jómagam már ekkor elkezdtem kongatni a vészharangot.

            Ideges, ingerült, feszült felvetéseimre, attól függően, milyen lelkiállapotban voltam, az volt az ellenvetés, hogy mi ellen tiltakozzunk, amikor még semmi konkrétum nincs. Az érintettek nyugalmának, visszafogottságának legfőbb indoka az volt, hogy „rémeket” látok, ezt úgy sem meri megtenni a kormány.

            Azzal próbáltam érvelni, hogy legalább azokat a minimumokat fogalmazzuk meg, amelyekhez foggal-körömmel fogunk ragaszkodni.

            Gyakorlatilag egyedül maradtam a véleményemmel.

            A kormány pedig átrajzolta a térképet, újra írta a szabályokat.

            Nehogy azt hidd, hogy nehéz volt előrelátni ezeket a változásokat! Ha egy lejtőn lévő kocsiból kiveszed a féket, azt a jóisten sem állítja meg. A lejtőn lévő ország közjogi rendszerének átírásával a kormány kivette a fékeket a közjogi rendszerből.

            A működési mechanizmus elszabadult. Ma már nem számítanak az írott és az íratlan szabályok. Ha egy előírás az utamban van, két pillanat alatt eltörlöm, megváltoztatom. Személyre szabott törvényeket hozok, így lesz… Tudjuk, ismerjük a példákat.

            Hol van itt nemzeti együttműködés?

            Egy jó gondolat teljesen kiüresedett.

            Együttműködök a haverokkal, de legfőképpen önmagammal.

            Az elvi megalapozással párhuzamosan zajlott a kommunikációs előkészítés. Ez legalább annyira félelmetes volt, mint az elvi - jogi - megalapozás. Sőt, rosszabb volt. Ennek is intőjelnek kellett volna lennie.

            Minderről azonban majd legközelebb. Addig is üdvözöl barátod: 

Adalbert

A csend gömbje

A másik csendje

elterül közöttünk, mint

a bánat gömbje.

Die Toten Hosen Alles aus liebe

Széljegy - 51.

Úgy irányítalak, hogy a kanyar után célhoz érsz. Nyugodtan mész tovább abban a tudatban, hogy legalább az utat tudod. A kanyar után viszont azt tapasztalod, hogy szakadék van.

        Ezt a helyzetet minek nevezzük?

   A legújabb kormányzati intézkedések hatására a meglévő foglalkoztatási rehabilitációs rendszer szűkülni fog, nemhogy bővülni. A visszaminősített embereket egy nem létező világba irányítják. Aki meg még éppen dolgozik, az alól most rúgják ki a sámlit.

      Ezt a helyzetet minek nevezzük? 

2012.07.15.

Benkó Dixiland Band When the saint

Üzenet - 18.

A horgász és a politikus nagyon hasonlít egymásra. Mindketten megmagyaráznak mindent.

Fejezetek egy önéletrajzból

 - emlékezés és folytatás -

V.

Egy alkalommal Tibi barátom is velünk jött, innen ment tovább Pécsre, ahol a közgázon tanult. Akkor is az Egyetemi templom előtt parkoltunk, fent a járdán. Ahogy kiszálltunk, még percekig beszélgettünk a kocsi mellett mielőtt elváltunk.

            Már hazafelé jövet mesélte apám, hogy amikor lement volna a kocsihoz valamiért, nem találta a slusszkulcsot. Végigtapogatta a zsebeit, többször körbement a Wartburgon, alánézett, a kulcs sehol.

            Odament hozzá egy fiatalasszony fehér köpenyben és megszólította, hogy mit keres.

            Szegény apám előadta, hogy ilyen még nem fordult vele elő, nem találja a kocsi kulcsát.

            A fiatalasszony megkérdezte, hogy a kulcs milyen volt.

            Apám megmondta.

            A nő megkönnyebbülten felnevetett. „Egy idős úr behozta hozzánk a szemben lévő fodrászüzletbe, a kocsi csomagtartóján találta”, mondta, és apám kezébe nyomta a kulcsot.

            Apám ezt az esetet mindig úgy emlegette, hogy amikor a legkevésbé gondoljuk, akkor is vannak, lesznek jó emberek, akik átsegítenek bennünket az aktuális problémáinkon.

x x x

Korán nagy levelező lettem. A hatvanas-hetvenes években nem nagyon volt más kapcsolatlétesítési, -fenntartási lehetőség, forma az utazáson kívül. Az utazás az nekem eleve problémás volt, főleg akkoriban. Így hát maradt a levelezés.

            A levelezés is nem is akárhogy! Írásban, borítékban elküldve. Hol volt akkor még számítógép? Telefon se nagyon. Főleg vidéken.

            Kórházi kiruccanásaim okán sok ismerősöm, barátom lett szerteszét az országban, akikkel a legtöbb esetben a levél volt az egyetlen kapcsolattartási lehetőség. Kisebb-nagyobb intenzitással írtunk egymásnak rendületlenül.

x x x

Még tízéves sem lehettem, amikor először szembesülhettem a fehér lap kihívásával. Amikor először kellett egy lapot megtöltenem érthető, logikus gondolatokkal.

            Aztán kezdeti időszakban jött apám, átnézte, hogy mit és hogyan írtam. Volt, amikor háromszor-négyszer íratta újra velem a szöveget. Néha a sírás kerülgetett. Ilyenkor megengedte – és ez volt az engedékenység -, hogy másnap befejezhetem.

            Biztos vagyok benne, hogy apám a világhálón megjelenő szövegek hatvan százalékát stilisztikai okokból nem engedné megjelenni, a kommentezők beírásainak kilencven százalékát ugyanilyen okból.

            Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy pedig csak nyolc általánosa volt.

            Az ellenőrzésnek két módja volt, vagy fel kellett olvasnom, amit írtam, vagy ha kevesebb ideje volt, gyorsan átfutotta. A felolvasáskor a kritikus szavakra rákérdezett, hogy hogyan írtam (egy l, vagy kettő, egy t, vagy kettő…).

            A felolvasásnak volt egy külön pedagógia célzata is, amiből apám nem csinált titkot. ”Az a minimum, hogy el tudd olvasni, amit írtál”, mondta. Ma már tudom, hogy nemes egyszerűséggel ez azt jelentette, szépen írjál.

x x x

Apám szép lassan engedte el a kezemet. Egy idő után már nem ragaszkodott hozzá, hogy megbeszélje velem az általam írtakat.

            Az első irodalmi jellegű írásomnak is részese volt.

            Ötödikes voltam, amikor magyar irodalomból azt a házi feladatot kaptam, hogy Petőfi Sándor István öcsémhez című versét alapul véve válaszoljak Istvánnak, mintha én volnék Petőfi.

            A válaszlevél megszületett, ez félig próza, félig vers volt. A magyar tanárom, Emi néni, mindjárt tudta, hogy nem egyedül írtam. Ismerte apámat, őt is tanította. Az esetből nem csinált ügyet, azt mondta, most már mindig ilyen jót kell írnom.

            Emi néni ezt követően nyomta a kezembe Mikszáth Kálmán Tót atyafiak című novelláskötetét. Ebben van egy novella, ami hasonló esetről szólt. Innen tudtuk apámmal, hogy Emi néni is tudta, nemcsak az én szülemény a válaszlevél.

            Az már egy másik történet, hogy ez volt az első találkozásom Miszáthtal.

x x x

Harmadikos középiskolás voltam, amikor kijuthattam Janské Láznéba, a magyarországi heine-medinesek csehszlovákiai Mekkájába.

            Janské Lázné a Szudéták dél-keleti lábánál fekszik, közel Trutnov városához. Mozgásszervi megbetegedések gyógyítására alkalmas gyógyüdülőhely.

            Nemzetközi találkozóhely is volt már akkor is, a hetvenes évek utolsó harmadában. Jöttek ide, természetesen a cseheken és a szlovákokon kívül, olaszok, németek és magyarok. A legtöbben visszajárók voltak.

x x x

Kint ismerkedtem meg M. Imrével, szobatársam volt. Itt találkoztam K. Jánossal, akivel a hatvanas években együtt voltunk a pesterzsébeti Virág Benedek úti bentlakásos intézményben. Itt ismertem meg a pásztói U. Jenőt, akit magunk között Furfangos Frigyes mesternek hívtunk. Azóta sem találkoztam egyikőjükkel sem.

            Imréről a minap hallottam. Megnősült, három gyermeke lett, és még mindig Nagykátán él. 

            János tavaly hunyt el. Vannak, akik azt mondják, hogy post-poliós lett. A Post-polió szindróma a heine-medinesek demoklész kardja.

Jenőről még csak hallani sem hallottam semmit. Egyszer pásztóiaktól érdeklődtem, hátha tudnak róla valamit. Róla semmit, de az édesapjáról annyit megtudtam, hogy köztiszteletben álló tanára volt a helyi gimnáziumnak.

               

Benkó Dixieland Band: Petite Fleur

Üzenet - 17.

Könnyebb magunk mögött becsapni az ajtót, mint folyamatosan nyitva tartani.

Beethoven: Silencio

Üzenet - 16.

A sérült embereknek a budapesti 2012. július 01-i demonstráció a Hősök terén már történelem. És hol a jövőnk?

Napló

Hogy mennyire hat a kommunikáció?

       Már fent voltunk Pesten és a leparkolt kocsitól mentünk a július elsejei demonstráció színhelyére. Egy mellettünk elmenő kisebb társaságtól kérdezte egy középkorú hölgy, hogy hová mennek. A csoportból válaszolta valaki, hogy tüntetni a sérült emberekért. Mire a középkorú hölgy megjegyezte, minek tüntetnek, mikor tegnap bemondták a tévében, hogy sérült emberekre több mi0lliárd forintot szán az állam.

       Azt a bejelentést, amelyre a középkorú hölgy gondolt, Soltész Miklós államtitkár tette előző nap egy rendezvényen, mintegy mellékesen és nyilván a másnapi demonstrációra gondolva.

       Nem véletlenül hangzanak el az ilyen típusú nyilatkozatok akkor, amikor.

       Abban a középkorú hölgyben az maradt meg az egészből, hogy ezek a sérült emberek tüntetnek, elégedetlenkednek, mikor pedig az állam áldoz rájuk, gondoskodik róluk. És lehet, hogy még azt is gondolja magában, történik mindez akkor és úgy, mikor a gyereke, az unokája kénytelen kimenni külföldre dolgozni.

       Hát így és ennyire hat a kommunikáció!

       A médiában természetesen arról nem beszélnek, hogy a Soltész Miklós által elmondottak a sérült emberek körében semmilyen problémát nem fognak megoldani.

x x x

 Az újságírók, a riporterek meg mintha elfelejtették volna hogyan kell kérdezni. Mintha elfelejtették volna a szakmájukat.

x x x

Sajnos a vasárnapi demonstráció kapcsán is beigazolódott, hogy ebben a társadalomban hiánycikk a szolidaritás. A rokkant, a fogyatékossággal élő emberek nagyon magukra hagyatkozva voltak. Hol voltak például ezeknek az embereknek a családtagjaik? Hol voltak szüleik, a gyerekei, a testvéreik, ezeknek a barátjaik, barátnőik...?

       Mennyire szolidáris velünk legalább a közvetlen környezetünk?

       Mennyire szolidárisak egymással szemben a sérült emberek? Hol voltak a különböző betegségcsoportokba tartozók és képviselőik?

       A rokkant ember nem csak mozgássérültet jelent, vasárnap pedig jószerivel csak mozgássérültek voltak a demontsráción. A jelenlegi problémák pedig minden sérült embert érintenek.

       Ha ezt nézzük, bizony vasárnap meg kellett volna töltenünk a Hősök terét.

 x x x

Azt hiszem, ideje lesz elkezdenünk építkezni. Minden érintett számára van és lesz lehetőség beleadni apait-anyait. Ugyanis majdnem a nulláról indulunk.

Martfűi levelek - Egyensúlyozunk

Kedves Barátom,

a helyünket keressük, legalábbis próbálkozunk. Keressük az utat jobbra, balra… Néha vargabetűt teszünk, üresjáratban vagyunk. Néha utat tévesztünk.

            Ez azonban mindig utólag derül ki. Mindvégig egy pallón egyensúlyozunk.

            Keressük a gyökereinket - is. A közös múltunkban, az egyéni múltunkban. Mi vállalható és mi nem. Hol vannak a határok? Az egyik oldalon Nyírő József, Vass Albert…, a másikon Németh László, Kodolányi János, Bibó István…

            Hol vannak a népiek?

            Hol van Csoóri Sándor? Hol van a Nomád napló esszéinek írója?

            Akár úgyis kérdezhetném, hol vannak az értelmiségiek?

           „…Van egy triviális adok-kapok: eddig ti voltatok, mostantól mi jövünk. Ezt nem nevezném kultúrpolitikának, de sok kárt okoz. Mindenki érzi, mennyire fenyegető a helyzet, a gazdaság törékenysége, a politikai kilátástalanság, és ezért zajlanak így, rapid módra, hisztérikusan és rosszkedvűen a területfoglalások…”, mondja Esterházy Péter (Magyar Narancs, 2012. évi 16. szám, azt interjú Vári György készítette az íróval).

          A minap egyik ismerősöm arról beszélt, hogy olvasta egyik írásomat valamelyik netes oldalon. Ma már az is nagy szó, ha egyáltalán észreveszik, felfedezik az embert valahol. Ha még el is olvassák, az már szinte a csodával határos.

            Olyan gyorsan zajlanak körülöttünk az események, hogy már számon tartani sem tudjuk. Lassan, kínosan lassan szembesülünk a változásokkal.

            Attól, hogy meg is értsük azokat, még messzebb vagyunk. Csak mire mindez eljön, nem lesz-e késő?

         Mintha fennakadt volna a lemez. Mintha mindezt már láttam, átéltem volna… Néha az életkor büntetés, a fiatalabb évjárat kegyelmi állapot. Fiatalon könnyebb hinni. Kötelező.

            Barátom, ismét csak Esterházyt idézve ugyanonnan: „… valahogy a pozíció megváltoztatja az ember perspektíváját…”. Eltűnnek a régi fogadkozások, elporladnak a fenntartások.

            Olyan mintha egy labirintusban volnánk, ami mindig ugyanoda visz. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy ezt már ne sokszor éljem át. De miért kell ennek mindig így történnie?

            Megint csak Esterházyt idézem Szőcs Géza államtitkár kapcsán: „… Egyes interjúiból úgy tűnik, azt gondolja, még mindig jobb, ha ő van ott, mint bárki más, és hogy mi el se tudjuk képzelni, mennyit harcol a fafejű bürokratákkal, hogy legalább az legyen, ami van. Sajnos ez is minden elemében kádárista logika, noha bizonyára van benne igazság. Azt viszont még így sem értem, hogy azok, akik egyszemélyes döntéseket hoznak, átírogatják a díjlistákat, eldöntik, melyik filmforgatókönyvet kell támogatni, melyiket nem, szóval úgy bánnak az állami forrásokkal, mint hűbérbirtokkal, a pályázó művészekkel, mint hűbéresekkel, miért gondolják, hogy nem éppen ugyanúgy viselkednek, mint Aczél György. Vagy Nagy Katalin cárnő. Legjobb esetben inteligensen, antidemokratikusan…” (hivatkozás ugyanaz, mint fent).

            Ma ott tartunk, hogy Szőcs Géza a minap lemondott. Másrészt a társadalom többségének ma már fogalma sincs, ki volt Aczél György.

            Kedves Barátom, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a nullán vagyunk, mind a mentális beállítódásainkat, mind a jövőképünket illetően.

            Cáfolj meg! Én örülnék a legjobban, ha megtudnál.

            Addig is üdvözöl barátod:

            Adalbert

Messze

Messze vagy, messze,

szavam szavad kereste,

és ránk borult 

az este.

Tett nélküli

helyben járás,

csendbe burkolt

kiáltás.

Körbefon

az éji varázs,

halk sikolyba

fúlt kacarászás.

Messze vagy, messze,

szavam szavad kereste...

Jött az éj előtt

az este,

és jön a reggel,

a holnap keresztje.

Napló

Kedves érdeklődő olvasó, aki idetévedsz az oldalamra, légy szíves, szánj rá negyedórát, hogy megnézed  a következő negyedórás kisfilmet! 

       Ha kell, a sérült emberek miatt. Ha kell, hogy örülhess, nem tartozol közéjük. Ha kell, hogy tudd, bármikor közéjük kerülhetsz. Ha kell, hogy megérintsen egy érzés. Ha kell, hogy tudd, mi a szolidaritás. Ha kell, hogy tudd, mi az élni akarás.  Ha kell, hát miattam.

       Légy erős! Íme a film: http://youtu.be/x2-GcA11yY0

x x x

Ha vannak kérdéseid, tedd fel magadnak. Ha még maradnak kérdéseid, tedd fel a politikusoknak, a döntéshozóknak. Ha így sem vagy elégedett, gondold végig, mit tehetnél. Ha ezek után sem tudsz aludni, mert álmodban bevillan egy eldeformálódott láb, keress társakat a cselekvéshez. Ha végképp nem találsz senkit, engem megtalálsz. 

Napló

Ma demonstráción voltam fent Budapesten a Hősök terén.

       A rendezvény közel negyven fokos hőmérsékletben zajlott. Ezen a napon a meleg - a hőség - volt a legnagyobb ellenfelünk.

       A felszólalók közül nekem Iványi Gábor metodista lelkész és dr.Hegedűs Lajos MEOSZ-elnök hozzászólása tetszett a legjobban.

x x x

Időben hazaértem és így módom, alkalmam volt megnézni az M1 tévécsatornán Obersovszky Péter műsorát, A lényeg-et.

       A műsorvezető egyik riportalanya a szociális ügyekért felelős Soltész Miklós államtitkár volt. Az államtitkár úr folytatta a számháborút, egyszerűen érthetetlen, hogy az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltő személyeket miért kell - még mindig - a teljes rokkantsági nyugdíjasok közé számítani.

       A riporter alapvető kérdéseket nem tett fel, például:

       Miből adódnak az eltérések aközött, amit a minisztérium, és amit az érdekképviselet - a MEOSZ - mond a számarányokat illetően?

       Miből gondolja a kormány, hogy a sérült embereknek lesz munkahelyük, mikor a nem sérült embereknek sincs?

       Miből gondolja a kormány, hogy csökkentett jövedelemből, ellátásból a sérült ember jobban, könnyebben meg fog élni, mint korábban?

       A kormány, és a kormánypárti képviselők miből gondolják,hogy mennyiből lehet ma megélni Magyarországon?

       A kormány, a kormánypártok részéről hol van a keresztényi elkötelezettség?...

       

       
      

A szél

A hőség terén

az aszfalt s az ég között

kergetett a szél.

Egy pillanat - a helyzetről

Amikor Kassai Viktor kiutazott a foci EB-re, még sokan arra gondoltak, akiket egy kicsit is érdekel a foci, hogy akár a döntőt is vezetheti, de legalábbis a kisdöntőt mindenképp. Ahogy első játékvezetését láthattuk, ez még megerősítést is nyerhetett bennünk.

            Aztán az Anglia-Ukrajna mérkőzésen hiba történt, egész pontosan nagy hiba. Ennek az lett a következménye, hogy a legjobb nyolc között már nem számítottak rá.

            Egyszer fent, egyszer lent.

            Az Anglia-Ukrajna meccs után már csak erre a hibára fognak emlékezni.

            Ettől még jó meccset is vezethet.

            Eltelt egy-két nap, és amikor Kassai nyilatkozott az esetről, elismerte, hogy hibázott. Nem magyarázkodott, nem köntörfalazott.

            Az ilyen elismerés – beismerés – ad reményt a jövőre nézve. És nemcsak Kassai Viktor esetében.

                                                                                                                      

Napló

Már az időjárásra sem lehet biztosan számítani. Szélsőségek között ugrál a hőmérő higanyszála, egyik napról a másikra akár tizenöt fokos eltérés is lehetséges.

x x x

Az elmúlt napokban szinte mindig megkérdezte valaki, hogy ott leszek-e a vasárnapi demonstráción a Hősök terén Budapesten. Néha úgy kérdezik, mintha nem is tudom, hogy mi múlna ezen a napon.

       Először is a vasárnapi demonstráció nem Petőfi-meccs (most vagy soha).

       Ne legyenek túlzott elvárásaink! Ha kellemes meglepetés érne bennünket a demonstráció hatására, akkor örüljünk.

       Egy évvel ezelőtt még a bennünket érintő lehetőségek védelméért harcolhattunk volna, ma ezek elvesztése miatt harcolhatunk.Két teljesen különböző alapállás.

       A társadalmi közmegítélésben ma mínuszban vagyunk, egy évvel ezelőtt még ez sem egészen így volt.

       Ezért sem értem a facebook különböző oldalain, fórumain lévő kapcsolódó beírásokat.Ha egy kívülálló olvassa ezeket a bejegyzéseket, nem valószínű, hogy a szolidaritás érzés fel fog támadni benne irántunk.Ezen írások alapján biztosan nem.

       A megértés, az egyetértés halvány jelét se nagyon látom.Ahogy azt sem látom, hogy megérett volna bennünk az a felismerés, hogy nekünk partnereket, szövetségeseket kell keresnünk a társadalmi megítélésünk változása és a saját jól felfogott érdekeink miatt.

       Leragadunk egy-egy szón, egy-egy mondaton... Ahelyett, hogy elfogadók, befogadók lennénk, erre figyelemmel gyakorolnánk gesztusokat, inkább egymásnak esünk. Nemcsak egymást taszítjuk, hanem a társadalom tagjait is magunktól.

       A minap mondta valaki, hogy ebben az országban az emberek lassan nem mernek egymás szemébe nézni. Mi sérült emberek egymás szemébe tudunk-e - még - nézni?

       Vasárnap, július elsején atomizált egyedekként leszünk egymás mellett a Hősök terén, vagy egy közösség tagjaiként?

       A válasz bennünk van.