Kedves Barátom,
Az életben vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy valami nincs rendjén, valami megváltozott. Kicsúszott a lába alól a talaj. Úgy nem folytatható, ahogy eddig, de még minden bizonytalan a jövőt illetően.
Mit lehet ilyenkor tenni? Mit csinálhat ilyenkor az ember? Tele van kétségekkel.
Kire számíthat? Kitől kérhet tanácsot, segítséget?
Csak a bizonytalanság biztos.
Kapaszkodókat keresünk ilyenkor, társakat, segítőket.
Ki tudna segíteni? Ki az, aki segít? Ki az, akiben megbízhatunk?
Kérdések sokasága, válaszok szűkössége.
Ahogy a különböző szempontokat mérlegre tesszük, rájövünk, hogy sok embert ismerünk, de csak kevésre számíthatunk vagy senkire.
Annak is örülünk, ha egy-két ember van. És még kérdés, hogy mennyire hathatósan. Az is előfordul, hogy segítség nélkül, egyedül maradunk. Vagyis ott tartunk, ahol a part szakad.
A kérdést csak bonyolítják a különböző mentális problémák.
Kevés az érzékeny, a hittel bíró ember, aki képes és kész felelősséget vállalni önmagáért és másokért is.
A szeretet eligazítást adhatna, de a szeretetet mostanában meglehetősen szűken mérik mifelénk. Észre sem vesszük, hogy megsértünk, megbántunk valakit, még akaratlanul is…
A szeretetnek alázattal kell társulnia ahhoz, hogy köszönet legyen a segítésben.
Kedves Barátom,
őt keresem, akire lehet számítani szeretettel és kellően alázatos is.
Egy ilyen nőt ismerek, aki képes erre, de - még - nem kész. Kérdéses, hogy kész lesz-e valaha is. Reménykedek, hogy egyszer az lesz.
Én szeretném.
Ebben a hitben és reménnyel búcsúzik barátod:
Urbán-Szabó Béla
Nem hallottad meg
a csendem,
pedig elég beszédes volt,
nem csak az számít,
ki mit mond.
Nem hallottad meg
a csendem,
nem voltak titkaim,
nem volt mondanom
mit.
Hallgattalak, hallgattam,
amit mondtál,
veled valami mindig
történik,
én nem mondhatom
el a semmit.
Nem hallottad meg
a csendem,
benne volt a kiáltás,
szeretlek és nem számít
semmi más,
nem hallottad meg
a kiáltást,
hogy számítok rád.
Nem hallottad meg
a csendem,
rosszat feltételeztél
rólam,
hitted, titkok tudója
vagyok,
pedig csak egy szerelmes
bolond voltam.
Nem hallottad meg
a csendem,
nagyon beszédes volt;
nem beszélsz velem,
csenddel növeled
csendem,
ezzel nagyobb
lesz terhem,
még nagyobb
a csendem.
Gombóc
a torkomban,
fojtogat,
megkeményedett
szavak,
nem hagynak
nyugtot,
kanyargó vonalak.
Életünk szédület,
koppannak a falak,
ma ők vannak
porondon,
mások holnap;
felismerésem
a tehetetlenség,
keresem az utat.
Megmentettél magadtól
a szerinted nem hozzám valótól;
hallgatom és szenvedek,
nem érdekel, hogy szeretlek,
magad mindenen kívül helyezed,
s hogy ne érjen szó,
azért teszed, nekem jó legyen.
Ünnepnappá varázsoltad
ezt a napot,
mit kedvességed
elárasztott.
Ha fölébredek,
valóság lesz a magány,
nem hihetem,
hogy talány.
Lesznek festett
napok,
amiket követnek
feslett holnapok.
Akit ismerek,
te vagy
a legcsodálatosabb nő,
a nem felejthető,
aki itt van mindig
már én velem,
itt van nekem
mindig a szerelem.
Egyet kívánhat
az ember: csak
örök legyen.
Canossát járok
miattad, érted…
Érted?
Nem érted,
még nem…
Mint valami
hitehagyott,
fáradok,
de hajt a lendület
és a szívem,
és a szerelem.
Társamul szegődött
a Hold,
nem a megfogyatkozott,
teli volt.
Lehetőséget keresek,
esélyem, hogy lehet;
mérlegre teszem életem.
Egyedül nem megy,
régi igazság,
nem jutottam tovább.
Kedves Barátom,
nehéz kiigazodni a mai világban. Ha jól belegondolunk, nem is lehet.
Az ember legalább önmagának próbáljon megfelelni, de az is egyre nehezebb. Nagy a csábítás, ami elvileg bármi lehet, a legapróbb dologtól, a csecsebecsétől kezdve a pénzig, a funkcióig bezárólag minden.
Ha elfogadod, máris benne vagy a csőben, minél inkább, annál nehezebb kimászni belőle. Foglya vagy egy olyan helyzetnek, amit tulajdonképpen nem akartál, a hátad közepére kívántál.
Viszonzást kérnek és várnak kimondva kimondatlanul. Azt kérik és várják tőled, hogy föladd, azokat a normákat, amiktől az vagy, aki vagy. Kevés kell ahhoz, hogy egy ember föladja elveit. Nagy a csábítás, de tudni kell ellenállnunk, hogy megőrizzük önmagunk.
A jutalom az emlékezet. Ne mondhassák, hogy nem vagy jobb a Deákné vásznánál.
Az külön megér egy misét, hogy miért gondolják például azt a férfiak, hogy egy függetlennek gondolt és tartott nőről, hogy kapható bármire is. Azt hiszik, minden nő meghódítható, csak idő kérdése. Nem elég, hogy visszautasítják őket egyszer, kétszer, százszor, orrba kell őket csapni, hogy észrevegyék magukat.
Szerencsés esetben észreveszik magukat.
Ha nem, újabb és újabb ajánlataikkal ostromolnak. Nem tudnak nyugodni, hiányzik a trófeájukból, akivel itt-ott el lehet dicsekedni. Egy percnyi kétséged ne legyen afelől, hogy ez titokban marad.
Barátom,
nehéz megmaradni ilyen helyzetben, ilyen körülmények között. Nehéz megőrizni, megtartani önmagunkat.
Ezzel mára elköszönök. Üdvözöl barátod:
Urbán-Szabó Béla
Csak szeretni szeretnélek…
Tűrj meg!
Szeretet nem kérek,
csendes társ leszek,
ha kéred,
akkor beszélek,
leginkább hallgatok
és neked szorítok.
Beszéljünk,
csak ez maradt nekem,
ha elfogadod.
Áldjon meg az Isten!
Megdermed a gondolat,
lassan éled a tudat,
körbejárod a szempontokat,
úton-útfélen tévutak.
Bizalmatlanságod
fölülírja hitedet,
elmarad a föltétlen
szeretet;
mindenből bizonytalanság
fakad,
magad vagy
a legbizonytalanabb.
Megdermed a gondolat,
lassan éled a tudat…
Ki ad nekünk szárnyakat,
adhatunk-e egymásnak?
Hiába szeretlek
föltétlen és töretlenül,
mindent összetörsz
bennem ott legbelül…
Magadat menekíted,
közben odaveszek;
hiába itt minden,
semmi nem segíthet,
csak az Isten.
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet kérek,
adjál nekem!
Hallgasd az imát,
szívem szavát!
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet kérek,
adjál nekem!
Ha meghallgatod
kérésem,
meghallhatod
szívverésem.
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet szeretnék,
adjál nekem!
Nem magamnak
kérek,
neki segíts, kérlek.
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet kérek,
adjál nekem!
Feltétlen szeretem,
nekem ilyen,
ez a szerelem.
Én Istenem,
jó Istenem,
egy percet kérek,
adjál nekem!
Időben, hogy
megértsen,
ebben segítsen
nekem,
én Uram,
én Istenem.
Ámen.
- az elkésett kérdés
-
Minden halál fájdalmas, a választott halál is, vagy még inkább.
Az ember eldobja az életét.
Mi készteti a döntő lépésre? Mi előzi meg, milyen folyamat?
Vannak-e előzetesen jelek? Ha vannak, figyelünk-e rá eléggé? Vesszük-e a jelzéseket, fogékonyak vagyunk-e rájuk?
Hát, nem! Nem úgy tűnik, hogy vesszük a jelzéseket, a legtöbbször magunkkal vagyunk elfoglalva, a hol kisebb-nagyobb magunk bajával.
Ha vesszük az adott személy jelzéseit, beavatkozunk-e, és milyen mélységben avatkozunk be?
A személy akarata ellenére beavatkozhatunk-e? Van-e felelősségünk, és ez hogyan oszlik meg?
Megválaszolatlan kérdések garmadája, és a kérdések sorát természetesen lehetne sorolni.
Abban biztosak lehetünk, hogy az a személy, aki eldobja az életét, előtte valami jelzést adott, sőt, lehet, hogy kiáltott, üvöltött, csak nem volt fülünk hozzá.
Velünk marad annak terhe, hogy mit tehettünk volna, tehettünk volna bármit is. Ennek terhe, mérlegelése felelősségünk marad. Ki-ki a lelkiismeretével számol majd el.
Ne csak vigyázzunk egymásra, most különösen a kovid miatt, hanem vegyük észre a jelzéseket, a jelzésértékű gesztusokat..
Kiírom magamból
a fájdalmat,
emlékeztetlek rá,
hogy van.
Kiírom magamból
a hiányodat,
reggeltől estig itt
él bennem, nyomaszt.
Kiírom magamból,
hátha van segítség,
most napi megélt
az önkéntes karantén.
Kiírom magamból,
legyen könnyebb,
szaporodik a szó
és a papír,
de nem és nem,
könnyebb nem lehet.
Kiírom magamból
a sok rosszat,
készül a feszület,
nem marad más
utánunk,
csak a kereszt.
Fecsegjünk
az életről,
fecsegjünk
kis semmiségekről
minden kötöttség
nélkül,
arcunk
reményeinktől
szépül;
fecsegjünk
fontos dolgokról,
a nőkről,
csupa jóról;
fecsegjünk
kis semmiségekről,
a halálról
és az életről.
Ha fontosnak tartasz, időd is lesz rám, hiába pedáloznék. Csak ne felejtsd, hogy az élet gyorsabban fogy, mint az idő múlik.
