2011. június 26., vasárnap




Napló

Szeszélyes nyár van, hol kánikula, hol ősziesen hűvös. Egyik napról a másikra tíz-tizenöt fokot is tud változni a hőmérséklet. Az ilyen időjárás-változást ma már én is megérzem.

x x x

Meghalt Peter Falk nyolcvanhárom éves korában.. Mint Columbo hadnagy lett valamennyiünk ismerőse évtizedeken keresztül.

x x x

Kedden Pesten voltam, a Wekerle Sándor Alapkezelőnél fórumot tatottak az új civil törvényről. A kormány teljes tabula rasa-t szeretne ezen a területen is. A már működő szervezeteknek újra kell regisztráltatniuk magukat, új lesz a pályázati szisztéma. Két éven keresztüli sikeres pályázatot követően a harmadik évben nem lehet majd pályázni.
       Az idei pályázatok elbírálásával, illetőleg a támogatások folyósításával kapcsolatosan nem hallhattunk megnyugtató választ.
      Tibi barátom jelenleg ennél az intézménynél dolgozik, a környezet nagyon szép. Az intézmény a Károlyi-palotában működik a Múzeum utcában.
       Egy órát tudtunk beszélgetni is. Néhány nappal korábban Wágner Persifál című operájának szüneteiben fejezte be az Ötvös tér, kettes pad című könyvem olvasását. Állítja, a szövegem és a zene nagyon jól kiegészítették egymást. Komoly dicséretet kaptam a barátomtól.

x x x

Hazafelé jövet bementünk Kálmán barátom szüleihez Gyálra. Nekik is vittem a könyvemből. 
       Megöregedtek, nyolcvan körül vannak, Laci bácsi egy kicsit már fölötte, Ibi néni még egy kicsit alatta. Ők, a barátom öccséék és az a környezet a gyerekkoromat, a fiatalságomat jelentik.
        Búcsúzáskor jól mondta Karcsi, legkésőbb egy év múlva találkozzunk ugyanígy. Így legyen!

2011. június 25., szombat

Szent Iván éjjelén


                 



                                    Szent Iván éjjelén
                                    te már csak voltál
                                    és vagyok én,
                                    a csillagokkal hallgatok,
                                    de vagyok.


                                    Szent Iván éjjelén,
                                    a szerelem tengerén,
                                    csapódok jobbra-balra,
                                    sosem érek partra.


                                    Szent Iván éjjelén,
                                    születik a remény,
                                    valahol az égi
                                    csatornán,
                                    az éjszaka és a  reggel
                                    metszés pontján.

2011. június 12., vasárnap


Napló

A minap Magna Cum Laude koncerten voltam. Egyike azon együtteseknek, akiket az utóbbi időben ismertem meg. Egész pontosan tőlük is hallottam már korábban számokat, de különösebben nem érdekelt, hogy kiket hallok.
       Ezután a koncert után azt kell mondjam, hogy nagyon jók. Néhány hónappal ezelőtt ugyanígy voltam a Quimbyvel. 
       Van tehetség ezekben a fiatalokban, csak nyitottnak kell, kellene lennünk az irányukban. Valószínűleg magunknak is folyamatosan újulnunk kell.

x x x

"Álmodj, mintha örökké élnél, és élj úgy, mintha ma meghalnál", James Dean szavai, gondolatai ezek.
       Neki nem sok ideje volt álmodni.  Megmaradt, mint az Édentől keletre című film főszereplője.
       Még szerencse, hogy tudok álmodni. Ez tart életben. A napi valóságba bele lehet őrülni.
x x x

Még mindig nem látom, hogy mitől lesz nekünk jobb egy fél év múlva, vagy akármikor később. Az viszont már nagyon jól látszik, hogy mitől lesz rosszabb nekünk, vagy egyes társadalmi csoportok tagjainak.
       A mostani kormány ma ugyanazt használja ki, mint a mindenkori kormányok az elmúlt húsz évben, hogy a társadalmunk egy mameluk társadalom.
       Nekem olybá tűnik, hogy hamleti a helyzet, kizökkent az idő, s kormányunk úgy gondolja, övéké a feladat helyrehozni azt. Nem tudom, hogy a kizökkent időt helyre lehet-e hozni így. Az elmúlt egy év alapján viszont jól látszik, hogy ki lehet a sarkából fordítani egy országot.
       Amikor az embernek valami nem tetszik, az nem azt jelenti, hogy a régit sírja vissza. Érted haragszok, nem ellened.


2011. június 5., vasárnap

Napló

Ma Pesten voltam a Könyvhéten. Kánikulai meleg volt és sok érdekes emberrel találkoztam. Aztán a legfontosabb, dedikáltam a Litera Nova Kiadónál megjelent Ötvös tér, kettes pad című kötetemet. 
       Találkoztam Tibivel és Sinka Lajossal is. Tibivel meg volt beszélve a randi, Lajossal viszont teljesen véletlenül futottunk össze. Úgy látom, Tibi még nem találta meg végleges munkahelyét, nem érzi jól magát a jelenleginél. Lajossal éppen ma szakított a barátnője.Zajlik az élet a fiúk körül.
       Véletlenül összeismerkedtem Szabados Melindával, a tollal.hu egyik szerkesztőjével.

x x x
Kemény hetem lesz a jövő héten. Befejezzük a pakolást a festés után. Nagyon szép lett az Egyesület. Holnap összehívom a kibővített vezetőségi ülést.

x x x

Bandiék holnap mennek nyaralni. Nem hiszi el, de tényleg jó neki. A sors mindig is a tenyerén hordozta.

2011. május 27., péntek

Napló

Hogyan növelhető az emberek érzékenysége, szolidaritása? 
       Miért van, hogy az emberek többsége úgy érzi, megúszhatja? Miért gondolja, hogy őt nem érintheti például a 62 év alattiak nyugdíjügye, feltéve, hogy nem öregebb? 
        Miért számítók az emberek folyamatosan?
       Szaporodnak a miértek.

x x x

Sokáig azt hittem, hogy a Most múlik pontosan ... című szám a Csík Zenekar száma. Aztán megtudtam, rájöttem, hogy a Quimbyé. Az az eset áll fenn, hogy a feldolgozás legalább olyan jó, mint az eredeti, vagy talán még jobb is.  

Napló

Hirtelen nyár lett. Ezt vártam.
       Az elmúlt hétvégét Siófokon töltöttem. A Mozgáskorlátozottak Egyesületei Országos Szövetségének jubileumi küldöttközgyűlése volt és ehhez kapcsolódó rendezvények. Harminc éves a MEOSZ, egy civil szervezet életében ez már valami.
       A rendezvény sorozatot beárnyékolták a kormány aktuális intézkedései. A minap vették el a lakás akadálymentesítésével kapcsolatos ügyintézést a MEOSZ-tól, illetőleg a tagegyesületektől. Huszonhét évig végeztük ezt a munkát, amit most az OTP kapott meg. 
       A változás munkahelyek megszűnésével fog járni a MEOSZ-nál és tagegyesületeinél. A Szolnok megyei egyesületünknél ez két embert érint. Ez országosan összesen körülbelül kétszáz embert jelent.
       A kormány a rokkantsági nyugdíjasok körében is jelentős változtatásokat tervez - már az idén. A - szociális és rokkantsági - járadékosokat, valamint a harmadik csoporrtba sorolt rokkantakat még az idén felülvizsgálják. A felülvizsgálat gyakorlatilag azt fogja jelenteni, hogy az érintettek többsége elveszíti eddigi ellátását. Ez a többség vagy szociális, vagy munkanélküli ellátásban fog részesülni.
       Sajnos annak van a legkisebb realitása, amit egyébként a kormányzati kommunikáció folyamatosan hangoztat, hogy az így visszaminősített embereknek munkába kell állniuk. Nincsenek  ugyanis munkahelyek. Sőt, amint látható, inkább még munkahelyek szűnnek meg.
       Szóval nagy gáz van!

x x x

Egyébként a Balaton még mindig csodálatos. 
       Ezen a hétvégén vollt a szezonkezdés, ebből az alkalomból tűzijáték is volt. 


2011. május 25., szerda

Nagy Imre: Tíz év magány, avagy ne bántsátok a nyolcvanas éveket!




- könyvajánló -


A nyolcvanas évek hogyan élnek az emlékezetünkben? Van, akinek történelem, van, akinek napi élmények sorozata. Nekem az utóbbi.
            A nyolcvanas évek is mindenkinek más. Nekem még tanulás, munkába állás, jó könyvek, filmek, barátságok, szerelmek, utazások és rengeteg beszélgetés, vita arról, hogy milyenek is a nyolcvanas évek és mi jöhet a nyolcvanas évek után.
            Ne feledjük, a rendszerváltás előtti években vagyunk! Ezek olyan átmeneti évek voltak többnyire. A régi rendszer recsegett-ropogott, omladozóban volt, az újról, a jövőről pedig nem lehetett tudni semmit. A nyolcvanas években sokan próbálgatták a határokat. Meddig lehet elmenni, ameddig addig még soha. A legtöbben tudták, hol vannak a határok, sokan azért nem vagy nem akarták tudni. Nekik nem volt szerencséjük.
Jól jellemzi a korabeli helyzetet a következő részlet: „Bakker, azt se tudom, szabad-e ilyeneket írnom. Na, mindegy, ha olvasod, akkor szabad” (A szerelem szaga).
            Ekkor már sok mindent lehetett, amiket korábban nem. A jövőtől pedig nem féltünk. Talán ezért voltak, lehettek jók, szépek ezek az évek. Megkockáztatom, hogy éppen ezért nekem is eddigi legszebb éveim a nyolcvanas évekhez kötődnek.
.           Így lehet mindezzel Nagy Imre is. Amikor írásait olvassuk, érzésekben, hangulatukban kapunk egy korrajzot. Egy-egy hírre, eseményre történő utalásból tudhatjuk pontosan, hogy időben hol járunk.
            A Giccs című novellában írja: „Láttunk mindent és mindenkit. Nem öklendeztünk se szagoktól, se ízektől nem undorodtunk és nem lelkesedtünk, nem borzongtunk és nem csodálkoztunk, nem viszolyogtunk és nem irigykedtünk. Nem hatódtunk meg hős költők halálán, nem rajongtunk mozgalmi mártírokért, nem sajnáltunk nyomorékokat, nem pofoztunk félkegyelműeket. Szerettük Bud Spencert és Gojko Mitiae-et, Nyilasit és Törőcsiket (kár, hogy dózsás, de állítólag jövőre átigazol…), Pirx pilótát és a csempészett képregényeket. Szerettük egymást. De ezt csak később tudtuk meg magunkról.”
            Már egy-egy mondattal is karaktereket rajzol: „T.nem tudta, de a mának élt. Nem tervezett, létezett.” Aztán: „B. úgy gondolta, boldog. Holott a boldogságot nem gondolni kell, hanem érezni” (Tompa utca 23.)
            Az idősebbeknek Passauról a vízállásjelentés – valamikor ez volt a Petőfi Rádió legobjektívebb műsora – jut az eszébe, ma az, hogy erre lehet a legrövidebb úton eljutni Münchenbe, ahol az a fő kérdés, milyen söröket iszunk (Díszdisszidensek).
            Nagy Imre Könyvéből még azt is megtudhatjuk, hogy mi a pecázás: „A pecázás az, amikor két felnőtt férfi seggrészegen beszél összefüggéstelen marhaságokat a muffokról meg az Arsenálról (A válasz).
            A szerző kedveli a nyolcvanas évekbeli sportot, sportolókat – jómagam is -, rendre hivatkozik rájuk: „Itt van mindjárt a Wichmann a világon, a legnagyobb. Nem csak lapáttal egy isten, civilben is. Melyik világsztár vállalná, hogy felkészíti a saját ellenfelét maga ellen” (Elefánt a bolhamoziban). Wichmann Tamás az ötvenes években a gyermekbénulás áldozata lett, ezzel a hátránnyal lett később korának legnagyobb kenusa. Szinte mindent megnyert, többszörösen is, csak olimpiát nem tudott nyerni.
            Még egy példa Nagy Imre sportszeretetére, futballszeretetére: „Mondtam már az évszámot? Akkor figyelj: Irapuato – Mexikó – nyolcvanhat. Na ugye! Persze, hogy beugrott, magyar-ruszki null-hat. Az utolsó vb-n, amin kint voltunk. Ja, a magyar futball Mohácsa, az. Az eddigi utolsó” (Irapuato sötét titka).
            Nagy Imre írásainak hangulatuk van. A stílusa gördülékeny, magával ragadó. A kötet valamennyi írására jellemző a humor, a kíméletlen fanyarság, mintha folyamatosan citromot nyalnánk. Egy példa: „… mióta kint élek az utcán olyan az immunrendszerem, mint a Maginot-vonal, csak megkerülni lehet, áttörni nem” (Irapuato sötét titka).
            Akik résztvevői voltak a nyolcvanas éveknek, nosztalgiázhatnak is. Akik koruknál fogva nem lehettek részesei, akár még irigyedhetnek is, hogy micsoda évek lehettek!
            Ajánlom minden korosztálynak Nagy Imre könyvét. Aki ezeket az írásokat olvassa majd, jól fog szórakozni. (Nagy Imre Tíz év magány, avagy ne bántsátok a nyolcvanas éveket!, Litera Nova Kiadó, 2010.).
 
 
 
 


                                                                                                           

2011. május 16., hétfő

Napló

Kétszer találkoztam vele személyesen, és talán kétszer-háromszor beszéltünk telefonon. Valahogy  mégis szinte mindent tudtunk egymásról.
       Pénteken hallottam, hogy január elején elhunyt Vitó Zoltán hetvenegy éves korában. Halálhírével nem voltak tele az újságok, a netes portálok. Elment csendesen, ahogyan élt. 
       Mozgássérült volt - ő is. Családja körében könyvei között élt, folyamatosan alkotott. Ötven fölött megadatott neki a családi boldogság, hogy felesége és gyerekei legyenek.
       Azért pedig mindig irigyeltem, hogy barátjának, mesterének tudhatta Hegedűs Gézát.
         Isten nyugosztaljon, Zoli!

x x x

Pénteken rendkívüli elnökségi ülésen voltam a MEOSZ-ban, a változatosság kedvéért ma is megyek. Szó, ami szó, rendkívüli időket élünk.
       Az elmúlt egy hónapon belül a sokadik hátrányos intézkedést kell megélnie a sérült embereknek kormányunktól és az országgyűléstől. Az egyesületektől elvették a LÁT-ügyintézést, most pedig a hatvankét éven aluliak nyugdíját kívánják megszüntetni. A nyugdíjkérdés már nem csak a sérült embereket érinti. 
       Mi várható még? 
     Azt, hogy mitől lesz jobb, még senki sem tudja, az viszont már látszik, hogy mitől lesz rosszabb. 
 

2011. május 14., szombat

A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolás irodalmi alkotásokban


 Széljegyzetek egy hosszabb tanulmány elé


                                                                                                                            Vitó Zoltán emlékére


Ami az olvasónak erről a témáról elsőként eszébe juthat, az az, hogy mit lehet ebben a témában egyáltalán írni. Ha azonban végiggondoljuk olvasmány-élményeinket, a bőség zavara ötlik fel. Olyan szerzők és címek is fölvillannak az emlékezetünkben, amelyek elsődlegesen nem arról ismertek, hogy ott bizony a fogyatékosságról, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolásáról is szó van.
Első pillanatra gondolná valaki, hogy Victor Hugo két regényének, A Párizsi Notre-Dame-nak és A nevető embernek fogyatékossággal élő alakja is van. Vagy netalán Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényéről a fogyatékossággal élő emberek jutnak az eszünkbe? Nem. Ahogy Pierre La Mure Moulin Rouge című regényéről sem.
Más a helyzet Peter Marshall klasszikus „roki” regényeivel /lásd Tombol a Hold, Nincs helyed a temetőben/, de említhetném Zemlényi Zoltán regényeit is vagy az utóbbi években befutott Sárhegyi Csaba regényét.
A költők fölemlítése legalább ilyen színes képet eredményezne, ezúttal most csak néhány magyar szerző neve: Böhm András, Kanizsai-Nagy Zsuzsanna, Pozderka János, Vitó Zoltán… A költők körében külön érdekesség, hogy akiknek a költészetében a fogyatékosság hangsúlyos szempont, azok mind maguk is fogyatékossággal élő emberek.
Az előzőekben csak példálózni szerettem volna a nevekkel és a címekkel, mintegy a téma irodalmának gazdagságára utalva ezzel. Azt hiszem, a fölsorolást sokan kitudnánk még egészíteni. Minderre is figyelemmel a jelen kis tanulmány kísérletnek, első ecsetvonásnak tekinthető a téma kritikai, esszészerű terjedelmesebb feldolgozása előtt.

X X X

Képzeljünk el egy ilyen címet: A szép, a szépek ábrázolása irodalmi alkotásokban.
Mi a szép? Rilke azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Mondhatnánk még sok ilyen tömör, találó meghatározást. Az viszont egyértelműen látszik, hogy a szép meghatározása nagyon szubjektív és koronként is változik. Így van ez több hasonló jellegű fogalommal is: jóság, szeretet, szerelem, bátorság, erény… Csupa olyan fogalom, amelyek valamilyen mértékben valamennyi irodalmi alkotásban jelen vannak. Körülöttük forog a mű, a történet, általuk éljük meg a katarzist.
A fogyatékosság ehhez képest egy objektív helyzet, jól körülírható. Akkor is van, ha a társadalom, a közvetlen környezet, vagy az érintett személy nem vesz róla tudomást. A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember megítélése is koronként változik. Gondoljunk a taigetosra vagy a korunkbeli emberi jogi megközelítésekre, s mindez a művészetben, az irodalmi alkotásokban is visszatükröződik.
A fogyatékossággal élő emberekről szóló irodalmi alkotások nem azért okoznak katarzist, mert fogyatékossággal élő emberekről szólnak, hanem a fentebb jelzett fogalmak miatt. Az ugyanis önmagában nem katarzis, hogy valakinek nagy a füle vagy tolókocsis.

X X X

Az e témában írókat két nagy csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik maguk nem fogyatékossággal élő emberek, akik számára a fogyatékossággal élő ember az alkotásuk egyik szereplője. Számukra nem a szereplő fogyatékossága az elsődleges, hanem az, amit ennek a segítségével ki lehet, ki akarnak fejezni.
A másik csoportba azok a szerzők tartoznak, akik maguk is fogyatékossággal élők. Nekik a fogyatékosság napi tapasztalat, az életük része, nekik az írás gyakran önterápia. /is/.
Természetesen a két csoport szerinti megkülönböztetés nem jelent értékítéletet.

X X X

A nem fogyatékossággal élő szerzőket még az a vád sem érheti, hogy hogyan jönnek ahhoz, hogy fogyatékos emberről írjanak, mit tudhatnak erről, hogy nincsenek „benne”. Ha egy percig is komolyan vennénk az ilyen fölvetéseket, akkor – némi túlzással – egy férfi szerző nőről nem írhatna. Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok. Vagy ki merné ezen az alapon megkérdőjelezni Hugo, Ken Kasey, Samuel Beckett írói nagyságát.

X X X

Beckettnek van egy húszoldalas novellája ebben a témában, A kitaszított, amely olyan, mint egy mellbevágó pillanat.
A novella első harmadában még nem tudjuk, hogy mozgásfogyatékos emberről van szó. Amikortól ez nyilvánvaló, akkor kap jelentőséget, más értelmet a novella első mondata is: „A feljáró nem volt magas. Ezerszer megszámoltam a fokokat fölfelé is, lefelé is…” Vagy egy kicsit később ez a mondat: „… Átmentem az utca másik oldalára, visszafordultam és megnéztem a házat, mely kitaszított magából, visszafordultam én, aki menet közben soha nem szoktam megfordulni…”
Aztán jön a fordulat, mikor is megtudjuk, hogy kiről is van szó: …”Elindultam. Micsoda járás. Merev alsó végtagok, mintha a természet nem adott volna térdet, s a lábfejek furcsán kifelé vágódnak jobbra-balra… /…/… Nekem a legszélesebb járda sem eléggé széles, ha egyszer elindulok, s mindig attól félek, hogy kényelmetlenséget okozok az idegeneknek. Megállított egy rendőr és így szólt: Az úttest a járműveké, a járda a gyalogosoké. Mint egy bibliai mondás…”
A novella utolsó harmadában ismét nincs egy szó sem a szereplő fogyatékosságáról, de mi már tudjuk, hogy az, s ez így még döbbenetesebb.
Olyan, mintha Beckett mindent tudna szereplőjének fogyatékosságáról. A mozgásfogyatékosság egyik esetének szemléletes és esendőségében megrázó leírását adja.
A novellát ezekkel a mondatokkal zárja: „…Nem is tudom, miért meséltem el ezt a történetet. Ugyanezzel az erővel másikat is mesélhettem volna. Talán majd legközelebb elmondok egy másikat. De meg fogjátok látni, jó emberek, az is pontosan ugyanilyen lesz.” Ez beismerése annak, hogy ha egy szerző bármiről is ír, mindig önmagát írja. Ebből a megfontolásból kiindulva a szerző számára a fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember tulajdonképpen csak másodlagos, s mindez alátámasztja az imént írtakat.

X X X

 Peter Marshall könyve, a Tombol a Hold, a heinemedinesek körében a legismertebb, mintegy a Bibliájuk.
A regény két főszereplője, Bruce Pritchard és Annette Perel, megbénulásuk után is ugyanazok a lázadó fiatalok maradnak. A környezetük ugyanúgy nem tud velük mit kezdeni, sőt, a megbénulásukat követően még kevésbé.
A megbénulásukat követően olyan hamis elvárás fogja őket körül, amely szerint hálásnak kell lenniük mindazért, amit a családtól, az intézettől kapnak. Nem ők csináltak belőle ügyet, hogy tolókocsisok lettek, hanem a környezetük. Ők pusztán azért, mert másként kell foglalkozni velük, mint azelőtt, nem kívánnak hálásak lenni.
Bruce a háláról így vélekedik: „…Az egyetlen mód, ahogy az ember kifejezheti a háláját ezért a helyért, ha olyan teljes, érdekes életet él, amilyet csak élhet…” Bruce és Annette előre néznek, szerelmesek, a fiú ismert író akar lenni, a lány tanulni szeretne, s közben vívják napi harcaikat, ismeretségüktől kezdve egymásért. Mindeközben pedig nem vagy alig tudnak mit kezdeni Istennel…

X X X

Témánk szempontjából az egyik legérdekesebb kérdéskör: a fogyatékossággal élő ember és az Isten kapcsolata.
A fogyatékossággal élő emberek egy része közömbösen viszonyul Istenhez és a valláshoz, másik részük feltétlen hívő, már-már belemenekülnek a vallásba. A harmadik csoport tagjai  kifejezetten haragszanak a vallásra, Istenre. Ők Istent teszik mintegy felelőssé a fogyatékosságukért.
Van egy negyedik csoport, amelynek a tagjai szinte birkóznak az Istennel. Lényegesen több bennük az elutasítás, mint az elfogadás, de újra és újra visszatérnek hozzá. Ők azok, akik egyszer meg is érkezhetnek Istenhez, de véglegesen és teljesen is elszakadhatnak tőle. Akik közülük rátalálnak Istenre, talán ők alkothatnak egy ötödik csoportot. Úgy érzem, költőként ebbe a csoportba tartozik Vitó Zoltán és Kanizsai-Nagy Zsuzsanna.

X X X

Bruce és Annette a negyedik csoportba tartoznak, erősen küszködnek az úton. Marshall számára ennek a kérdésnek, ennek a küszködésnek a fontosságát az is jelzi, hogy a regényben ez a motívum vissza-visszatér.
Bruce – egy elképzelt színházi jelenete szereplőjeként – még egészségesen ezt mondja: „…Előbb-utóbb csak rájövök, hogy mi vagyok. Most még magam sem tudom, hogy mit higgyek. Kiderülhet, hogy szükségem van Istenre, de ha igen, akkor se próbálom mások nyakára erőltetni…”
Később bénultan, a bénasága és egy gyerek halála első döbbeneteként eképpen vélekedik: „… Ön azt kívánja tőlem, fogadjak el olyan Istent, aki kegyetlenséget művel, pedig nincs oka rá, egy szemernyi sincs. Azt kívánja, hogy tekintsen magasztos, isteni ajándéknak mások szenvedését. Hát én a magam kínját csak elviselem atyám, de a másokét nem bírom. Nem is akarom bírni. Nem akarom tudomásul venni ártatlan gyerekek gyalázatos gyötrelmét. De muszáj. Nincs beleszólásom…”
Egy párbeszéd pedig visszafogottabban, némiképp már a Bruce-tól elsőként idézetteket vetíti előre. A fiú és a lány párbeszéde gondolatiságában a regény legizgalmasabb része: Bruce: „Magának mit jelent az Isten?” Annette: „Energiát. Az életerőt. Mindenben ott van, a legkisebb fűszáltól az emberig. A nagy közös nevező. A Genezis szerint Isten az embert tulajdon képére és hasonlatosságára teremtette. Mi Isten tükröződései vagyunk, a tükrök, amelyekben ő tükröződik. És a tükörkép meg a tükör ugyanaz.” Annette később: „…A  keresztény ember azt hiszi, hogy életének minden tehertételét kiegyenlíti valami jó a másvilági életben. Hogy például a nyomorék test ép lesz… /…/ …Ezzel védi magát a kereszténység a vakvéletlen, a betegség, a kínszenvedés, a halál könyörtelenségétől, rendetlenségétől, tökéletesen tökéletlen értelmetlenségétől. A kereszténység úgy árnyékolja a fényt, hogy a legnagyobb tragédia egész és egy volta, kezdete, középpontja és vége, kört záró, kibúvó nélküli hibátlansága sem mutatkozik meg olyan élesen, mint különben, Talán jó is ez, nem tudom. Talán ezért van rá olyan nagy szükség. Az ember ernyőt rak a csupasz villanykörte köré, hogy ne sértse szemét a fény…”
Hát bizony vívódás ez a javából a hit miatt, a hitért, végső soron Isten megtalálásáért.

X X X

Peter Marshall másik említett regényének, a Nincs a helyed a temetőben, egyik alakja minderről már így beszél: „…Krisztusnak a gyengesége az ereje… /…/… Krisztus szeretete végtelen, olyannyira, hogy már nincs is tartalma és ezért megfoghatatlan…”
Összecseng ezzel Bruce utolsó gondolata, amit szerelme, Annette halála miatti fájdalmában gondol: „… Minden arcot szeretnem kell a világ minden ablaka mögött.”
A szeretetnek ugyanerről a mélységéről és végtelenségéről szólnak Vitó Zoltán Az inaszakadt könyve című versének utolsó sorai:

„Mondjátok meg! Mi könnyebb az embernek:
mondania, hogy: „gyógyíts meg, Uram! (?)”
vagy mondani: „Ó, Uram, ha lehet,
adj nekem Társat – ki így szeret!”

X X X

A teljesség igénye nélkül, amint azt jeleztem is, néhány gondolatot szerettem volna fölvetni a témában, ha tetszik, további gondolatok érdekében is.
A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolása az irodalmi alkotásokban egyrészt mindig a társadalmi közmegítélés függvénye, milyen szerepet szán a társadalom ezeknek az embereknek, másrészt függ attól, hogy a szerzőnek mi a véleménye erről.
A fentiekben hivatkozott szerzők és műveik is arról szólnak, hogy hosszú még az út, amit a fogyatékosságban élő embereknek meg kell tenniük annak érdekében, hogy az álmaik, vágyaik, a mindennapi – speciális – gondjaik ugyanolyan természetesek legyenek, mint bárki másé.
Azon pedig nagyon ne ütközzön meg senki, ha az álmokkal és a vágyakkal mindig gond lesz, hisz erről szól az élet.


Felhasznált irodalom:

1.       Samuel Beckett. Előre vaknyugatnak /válogatott kispróza/, Európa Könyvkiadó, 1989.,
2.       Peter Marshall: Tombol a Hold, Európa Könyvkiadó, 1993.,
3.       Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben, Európa Könyvkiadó, 1978.,
4.      Vitó Zoltán: Az inaszakadt fohásza, ALFA Kiadó, 1994.

2011. május 8., vasárnap


Napló

Ha igaz a mondás, hogy a májusi eső aranyat ér, akkor most jó nekünk. Egész nap esik, kinézetre ősziesnek tűnik az idő.

x x x

A repce élénk sárgán virít a földeken. A látvány a mienk, azt senki nem veheti el. 

x x x

Az Underground Kiadónál megjelent egy verses kötetem Hajnalok sugallatai címmel. Mindezt ötven felett érhettem meg. Ezt nem elégedetlenségből írom így. Sőt, annak örülök, hogy ezt - is - elérhettem. 
       Ajándéknak tekintem ezt az eseményt, az élet ajándékának és a kitartásom eredményének. Abban meg már csak bízhatok, hogy lesz folytatás.

x x x

Egy amerikai elit alakulat fegyveres akciója nyomán meghalt Oszama bin Láden az al Kaida első embere. Több napi hezitálás után bejelentették, hogy mégsem mutatják meg a világnak a halott terroristáról készült képet. Obama elnök állítólag élő közvetítésben látta az akciót.
       Az események érdekessége, hogy huszonnégy órán belül ölték meg, lett meg a DNS-vizsgálat és temették el iszlám szertartás szerint. Vagyis az amik jöttek, láttak, győztek..
       Egy ember meghalt, a terrornak azonban nincs vége. Csak a szereplők változnak.


Árnytársak



Árnyak vonulnak
- az utolsó megálló.
Társaid vannak.

                   

Voltál


               Tavaszi naplemente.
               Kúszik, lassan kúszik,
               jön az este.
               Nap nap után
               ami marad,
               egy szál virág
               arról, hogy voltál
               a napok súlya alatt.

2011. április 30., szombat

2011. április 25., hétfő

A mikszáthi tükör




A minap olvastam valakitől, hogy Mikszáthot olvasni kell. Igen, igen. Mikszáth írásai olyanok, amelyek szembesítenek, orrba csapnak, lelepleznek.
            Mi a különbség a mai országgyűlési képviselőség és a XIX. századi képviselőség között, kérdezhetjük a nagy palóc után?
            „… A naiv idők letűntek örökre, a tekintélyek lehanyatlottak a régi tekintetes urakkal. Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, májfolt látható lett.
            Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik álmatlanul töltötték éjeiket és sírtak a haza sorsa fölött. Az aranyozott köd szétfoszlott. A frázisok elvesztették erejüket. A képviselőség lassan mesterséggé lett!… „ (Mikszáth Kálmán A tisztelt Ház, Jankó János rajzaival, Luna Könyvek, Noran Kiadó, 2010.)
            Valljuk meg őszintén, ez a tükör ma is azt mutatja, ami van. Évtizedek múlhatnak el, ez akkor is így van. Mondhatjuk, hogy ez Mikszáth zsenialitása, de mondhatjuk azt is, hogy mindez azért van, mert a képviselők kicsinyessége, kisszerűsége semmit sem változott Mikszáth óta.
            Örökérvényű szabály, soha ne a tükröt hibáztassuk!