Kedves Barátom,
tudjuk-e a bántásnak hol a
határa? Tudjuk-e, hogy a nem látható sérülések olykor több kárt, nagyobb
fájdalmat okoznak, mint a láthatóak? És tudjuk-e, hogy ezek évtizedek múlva is
hatnak? Tudjuk-e, hogy elég egy félvállról odavetett szó?
Tudjuk-e,
hogy a bántást legtöbbször közvetlen hozzátartozók, szeretteink, szerelmeink,
barátaink, ismerőseink okozzák? Tudjuk-e, hogy a legnagyobb rizikófaktor a
kapcsolatrendszerünk?
Nem
beszéljük meg, nem beszéljük ki a problémákat… Néha tapintatból,
nemtörődömségből, de legtöbbször, mert nincs idő rá, és a probléma csak
gyűlik-gyűlik ott belül.
És
aztán egyszer csak, néha a legjelentéktelenebbnek tűnő dolog miatt kipattan,
kitör, robban a helyzet. De nincs mindig így, lappang a dolog és egyszer csak
megjelenik valamilyen betegség formájában.
De
megvan-e az érzelmi inteligenciánk, kulturáltságunk ahhoz, hogy megbeszéljük a
problémákat? Már ahhoz is érzelmi inteligencia, kulturáltság kell, hogy ezt
belássuk, felismerjük.
Nem
tudjuk, mitől vagyunk betegek, mitől érezzük rosszul magunkat, mitől fáj ez
vagy az a testrészünk…
És
ha beláttuk, felismertük, vállaljuk-e a probléma megoldását, kezelését? Ki
kezdeményezzen? Ki lesz a kezdeményező fél, aki nem érzi ettől magát kisebbnek,
gyengébbnek?
Barátom,
tudjuk-e a felelősségünket?
Nem
elég jól élnünk, okosan és szépen kellene. Na, ez aztán a feladat!
Amiről
nem beszélünk, az nincs is… Inkább betegek vagyunk, kapcsolatok mennek tönkre,
válások, szakítások lesznek.
Járunk
Pál Feri atya, Bagdy Emőke… előadásaira és még fizetünk is érte, s utána megy
minden, mint annak előtte… Vagy hetekig, hónapokig járjuk az orvosokat, míg
végül sejtetnek valami bajt és még gyógyszert is fölírnak.
Közben
nem vagyunk elnézőek, megbocsátóak... Persze van, amit nem lehet elnézni,
megbocsátani… Például az emberi méltóság megsértését.
A
fordulópont kérdése, a gyógyítás kezdete, hogy ki kezdi? Tényleg, ki kezdi el…?
Üdvözöl
barátod:
