Korszakok hasonlatossága

Weöres Sándorról általában az a közvélekedés, hogy nem egy politizáló alkat a műveiben. Olyan mélységekben kalandozik, hogy az már túlnő a napi politikán is.

       Aztán olvasom a Steinert Ágota által szerkesztett és a Helikon Kiadó által megjelentett Weöres Sándor Füves könyvben a Jóslás az egyéniség alá süllyedésről című versben a következő részletet:

                                                    "...Nemsokára hatósá-

       gilag szabják meg, hogy melyik vezetőembernek

       képét kell a falra akasztanod, milyen könyveid

       és egyéb tárgyaid lehetnek; mit ehetsz-ihatsz és

       mikor, s nemcsak a munka, a szórakozás is 

       kötelező lesz, megszabott módon és megszabott

       időben; s az egyéniségük alá süppedt emberek-

       nek ez tetszeni fog."

       Egy korszak egy mondatban. Melyik korszakról is lehet szó? 

       Mintha túl sok hasonlatosság lenne egy-egy korszak között.

Pont és végtelenség

Weöres Sándor: 

Ars poetica

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Pont és végtelenség

- Weöres Sándor Ars poetica című versének formabontó elemzése -

Weöres Sándort elemezni? Képtelenség. Az Ars poeticát? Még nagyobb képtelenség. Legfeljebb megkísérelni lehet.

            A csepp van előttem, de a tengert hallom morajlani.

            Három versszak, tizenöt sor, és bennük a mindenség. Abban a pillanatban, ha részeire szedjük, az egész íve törik meg.

            „Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat”, így kezdődik a vers. Hát mi adhat, kérdezhetnénk? Mi az öröklét, ha nem az emlékezet? És mintha a vers maga, a folytatása, további része akarna felelni ezekre a kérdésekre.

            A következő két sor:

                                    „Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

                                bár csillog, neki sincsen, hát honnan adna néked?”

            Először öröklét, most dicsőség. A költő mindjárt helyre tesz bennünket, nem a folyton-változó emel meg, emel ki a verselők sorából.

            Dalod, a vers tán üszök, parázs lehet, s aki megmártózik benne, benne éghet.

            Az eligazító útravaló a második és a harmadik versszakban van. Legyen egyéniséged, de lépj is magadon túl: „szolgálj a géniusznak”, a tehetségednek, és nem is akárhogy, hanem emberséggel!

            Az emberséged pedig pont és végtelenség, mint egy tengercsepp. Egy csepp, amiben benne van a tenger, a végtelenség.

            A költő dolga, hogy „a lélek árján fénylő igéket” megfogja. A szavakat, amelyek vendégségbe járnak a dalba. A szavak sorsa örökélet, a költő sorsa is örökélet. A költő sorsa az embersége.

            A vers utolsó sora távlatot ad, eljutunk a ponttól a végtelenségig: a szavak „társukként megölelnek és megint messze szállnak”.

            Weöres Sándor az Ars poetica című versének az ívével és az utolsó sorral azt üzeni, sugallja, hogy minden egyes verssel be kell járni ezt az utat a költőnek. Minden egyes verssel be kell járni az utat a ponttól a végtelenségig, hogy újra és újra megértsük a cseppből a tengert, végső soron összeálljon, megszülessen a vers. Mert minden vers maga a végtelenség.