Segítő sorban

Nehezen találom

a szavakat,

ma éjszaka

is álmodtalak.

Életem, álmaim

része vagy,

éjjel-nappal

magamban hordalak.

Gyengeségedben

bátorítalak,

ezért is

a biztató szavak.

Anyaként járod

nehéz utad…

Nem vagy egyedül,

vagyok a társad.

Segítség még

a jó Isten,

a segítő sorban

más nincsen.

Születik a remény

A barkák nyílnak,
most születik a remény
virágvasárnap.

Márai: Naplójának 1943-1944. olvasása közben - 3.

Mi jellemezte leginkább a két világháború közti Magyarországot? Ennek leírását találtam a Naplóban. Márai elég keményen fogalmaz: "...Mi történt itt, huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trinon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar..."

Életem rózsája

Örült, hogy rátalált erre a nőre az interneten. Sosem bízott az ilyesmiben. És tessék! Mégiscsak lehetséges így is ismerkedni.

            Napok óta órákat beszélgettek esténként. Olyan dolgokról is bírt beszélgetni vele, amikről évek óta nem tudott senkivel. Valahogy pillanatok alatt közös nevezőre jutottak, legyen szó bármiről is.

            Érthetetlen, szokatlan volt számára ez az egész, de nagyon örült neki.

            Rá se mert gondolni, hogy mi lehet ennek az egésznek a kimenetele. De az is lehet, hogy nem is érdekelte.

            Korainak tartotta, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel.

x x x

Szerette, kellemesnek tartotta mélytónusú hangját. Megnyugtatta. Napközben többször is arra gondolt, milyen jó lesz este.

            Egyik nap nem érte el mindjárt. Hívta volna mobilon, vonalason. Próbálkozott többször is. Nyugtalan lett, aztán végre sikerült.

            Pár nap múlva azon vette észre magát, még neki is feltűnt, hogy végigalussza az éjszakát. Ilyenre évek óta nem volt példa.

            Két hét se kellett és bensőségessé kezdtek válni a beszélgetéseik. Egyre határozottabban érezte, hogy Géza udvarol és ez egyre inkább jól esett neki.

            Úristen, egy férfi udvarolgat nekem illedelmesen, nem keresetlen szavakkal.

            A kezeit csókolomos Varga úr hajbókolós széptevéseire gondolt, amik elől, ha csak tehette, menekült. Még a kolléganői is tudták, hogy ki nem állhatja, ha csak tehették, letagadták előtte.

            Vagy ott volt a minden nőre nyomulós ügyvéd, akivel csak az a nő nem feküdhetett le, aki nem akart. Állandóan a boros pincéjével dicsekedett, mindenáron azt akarta megmutatni neki. Nyálcsorgatva vetkőztette a szemével.

            Két hét sem telt el első beszélgetésük óta, amikor olyasmikről is beszéltek már utalásszerűen, amikről nem beszéltek. Egy ilyen alkalommal váratlanul Géza kijelentette, hogy szereti.

            - Úristen, hogy mondhat ilyet, amikor még nem is találkoztak? Amikor még nem is ismeri – kérdezte tőle.

            - Hisz én már ismerem, Milcsike! – nyugtatta meg Géza a fölvetéseire.

            Mi az, hogy ismerni valaki?

            Mint kiderült, még a férjét se ismerte harmincévi házasság után sem. Egy véletlen folytán tudta meg, hogy állandó barátnője van, akinek férje is volt és rendszeresen kurvákhoz is járt.

Úristen, van egy férfi, aki szereti, akinek ő fontos. Akinek ő a fontos. Ilyen még nem fordult elő életében. 

Géza egyre fontosabb lett neki is.

            Eszébe jutott Tabányiné a tanyáról. Ez a végtelen egyszerű, kissé együgyű asszony, egyszer csak odaállt elé:

            - Mil-csike, één szee-relmees vaagyok a Fee-hér Pii-tyuba…

            Mondta mindezt úgy, hogy Tabányi, a férje, ott állt mellettük három lépésnyire, de ő is a maga együgyűségében semmit nem reagált.

            Tabányinéra gondolt és az ő nagy szerelmére.

            Boldog együgyűség. Milyen jó nekik, hogy nem gondolkoznak!

x x x

Először azt tervezték, hogy majd az ünnepek után, január elején találkoznak. Aztán egy váratlan fordulattal az ünnepek elé hozták az időpontot.

            Déti halála óta Milcsike volt az első nő, aki iránt egyáltalán érdeklődést mutatott.

            Korábbi barátnőjét közel öt éve vesztette el. A bal hónaljában és a bal mellében csomót tapintott ki. Pár héten belül megoperálták. Aztán háromnegyed évig úgy tűnt, rendben van minden.

            Aztán kezdődött minden elölről. Idegeskedés, feszültség, orvosok, vizsgálatok…

            Amikor kórházba került, a lányán és rajta kívül senki nem látogathatta.

            Halála előtt pár órával gyerekkori barátnőjével beszélt utolsónak. Maca elmondása szerint Déti azt mondta, csak azt sajnálja, hogy nem voltak többet együtt.

            Déti halála után nem érdekelték a nők.

            Sanya barátja megelégelve ezt, föltette egy internetes társkeresőre. És most itt volt neki Milcsike, akit nagy izgalommal várt. Napokkal korábban megkezdte a készülődést. Takarított, amennyire a kereskesszék engedte, pakolászott, bevásárolt.

            Eljött a nagy nap. Indulása előtt szinte folyamatosan beszéltek.

            Napokkal korábban e-mailen részletesen leírta az útvonalat, mit figyeljen, mikor, hol kell fordulnia. Ettől függetlenül telefonon is navigálta.

            Rendben volt minden, a kocsi befordult a parkolóba. A szíve hevesen kalapált. Attól félt a legjobban, hogy az izgalomtól nem bír majd megszólalni.

            Már hallotta a cipő kopogását a lépcsőházban. Ez ő volt.

            Kopogtatás az ajtón.

x x x

Ha egy hónappal ezelőtt mondja neki valaki, hogy egy férfihez, egy „idegen” férfihez megy vizitre, kineveti.

            De idegen volt-e neki Géza?

            Közelebb érzőnek tartotta magához, mint bárki mást. Pedig csak telefonon beszéltek, e-maileztek eddig.

            Arra gondolt, ha csak annyi lesz ennek az ismeretségnek a kimenetele, hogy barátok lesznek, már az is jó.

            Géza invitálta, hogy maradjon, nyugodtan alhat nála. Na, nem gondolt semmi olyanra! A könyvtárszobában kényelmes helye lesz.

            Jól tartotta a menetidőt. Ha így halad, akkor egy negyedóra múlva ott van.

Könnyen odatalált.  Géza navigálása jó volt.

Azon vette észre magát, hogy már ott állt az ajtó előtt és kopogtatott.

Ahogy kinyílt az ajtó, ott volt Géza ősz hajjal, szakállasan, szemüvegesen, mosolyogva. Néhány perc múlva már úgy beszélgettek, mintha évtizedek óta ismernék egymást.

Géza megmutatta lakását, ami ahhoz képest, hogy egyedül él és kerekes-székes, rendezett volt.

A könyvtárszobában tényleg lesz helye, ha marad, gondolta.

Egymással szemben ültek, úgy beszélgettek. Géza váratlanul átölelte, jó volt ez a testközelség, nem tiltakozott.

Majd a férfi csókokkal árasztotta el az arcát, szája a száját kereste, hosszan csókolóztak. Nem bírtak betelni egymással.

- Nyugodtan üss a kezemre Milcsike, ha nagyon elkalandozna rajtad!

Dehogy ütök, dehogy!, gondolta.

Teljesen átadta magát a férfi kezdeményezésének. Már meg se lepődött, amikor a férfi keze a melltartó alá nyúlva megfogta a mellét.

Ekkor eldőlt: nem lesz szükségük a könyvtárszobára, Géza ezt ajánlotta föl neki éjszakára. Órákon át szerelmeskedtek, közben, mintegy pihentetőül, beszélgettek. Szétomlottak egymás karjaiban. Értették is, meg nem is ezt az egészet, azt viszont tudták, hogy valami csoda történik velük.

 

x x x

Géza percekig nem találta a helyét, mikor elment Milcsike.

Álmodok, gondolta magában. Valaki csípjen meg.

            Ez a találkozás napokon keresztül éltette, újult erőt adott neki mindenhez. Semmit nem tudott a jövőről, de abban biztos volt, hogy valami elkezdődött. Még magának is félve mondta ki, hogy ez szerelem.

x x x

A kolléganője ott állt az ablaknál.

            - Milcsike, ez a férfi órák óta ott ül a kerekes-székében az egyik pad mellett a parkban, az ölében egy csokor rózsa.

            Odalépett mellé. Csodálkozva nézte a férfit, Géza volt.

            A kolléganője biztosan észrevette meglepődését.

            Géza ölében egy csokor vörös rózsa volt…

            Milcsike felriadt a falióra ütésére, reggel hat órát ütött.

            Nem is emlékezett rá, hogy mikor álmodott utoljára.

A csend zenéje

A csend zenéje

lelkemben,

a csend zenéje

szívemben.

A hangok zenévé

állnak össze,

két távoli lelket

valami összekösse.

Hangodra szapora

lesz szívverésem,

izgalom, mégis

megnyugvás nékem.

Hangod zenéje

a legszebb zene,

minden szó

fülemben zengene.

Hangodban

szíved szeretete,

hangodban

lelked üzenete.

Öröm és fájdalom

Öröm és fájdalom,

minden a válladon…

Mondanám,

hogyne mondanám,

ha meghallgatnál,

ha hallgatsz rám.

Öröm és fájdalom,

minden a válladon…

Terheden könnyítenék,

ha tehetném…

Csak reménykedem,

hogy erőt ad a szerelem

és hited,

és a hitem, leginkább a hitem,

a mindent ölelő

szeretet.

Öröm és fájdalom,

minden a válladon…

Mennyei Atyánk,

tekints le ránk…!

Könnyíts a terhein,

mosolyogni lássam,

és öröme legyen megint.

Üzenet - 145.

"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ... Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!" (Bouvet)

Jellemek és szellemek - 5.

L-ék lassan már öt éve, hogy elváltak. Körülbelül fél óráig voltak a bíróságon. A bírónőnek továbbtartott a jegyzőkönyvet magnóra mondani, mint kimondani a válást.

      Mindketten szabadságot vettek ki arra a napra. A válás kimondása után hazamentek a közös lakásukba. Közöl másfél évvel korábban megosztották egymás közt a lakáshasználatot. Külön szobájuk volt, az egyéb helységeket beosztás szerint közösen használták. Még azt is meghatározták, hogy ki mikor takarít, sőt, még írásba is foglalták.

     Az új szabályok szerinti együttélél azért nem volt olyan egyszerű, ahogy az a papírokból elsőre tűnt. Mégiscsak kerülgették egymást.

         Egy kérdésben egyetértettek. Hiába adnák el a tehermentes lakást, külön-külön egyedül nem tudnának új életet kezdeni. Így aztán marad az együttélés kényszere, ideje.

      A gyerekeik nem szóltak a dolgaikba. Ahhoz már meglehetősen nagyok voltak. Annak szemmel láthatólag örültek mindketten, hogy egyúttal mindkettőjüket meglátogathatják.

        Közel öt éve váltak el, és a helyzet mit sem változott. Az önálló élet lehetőségétől egyre messzebb kerültek. Jócskán ötven fölött mire is mennének! 

            Párkapcsolati próbálkozásaik rüvidéletűek voltak. Kinek is kellenének ilyen problémás emberek.

           A gyerekeik időközönként jöttek, most már az unokákkal.

           Az óra pedig mutatók nélkül körbejár.

Nem más világ, a mi világunk

Az autisták világnapja alkalmából április hatodikán egy konferencián vettem részt. Sok érdekes, nem túlzás, ha azt mondom, érdekfeszítő előadás hangzott el.

            Többek között Egle Botond előadása is, aki saját életét bemutatva beszélt az autizmusról. A szekszárdi Asperger-szindrómás fiatalember szociológiát tanul az ELTE Társadalomtudományi Karán. A barátnőjével kollégista.

            Az autizmust egy fa ágaihoz és leveleihez hasonlította. Ahogy különböznek egymástól a fák ágai és levelei, úgy különböznek egymástól az autizmus fajtái.

            Bár „szerencsésnek” mondhatja magát, sokat olvasott, tanulhatott, értelmiségi szülők gyermeke, foglalkoztak vele, tanítatták a szülei és ő élt ezzel a lehetőséggel, az életét mégis egy görög tragédiához hasonlította. Tele tragikus fordulatokkal, minden nap meg kell harcolni az életért, a boldogulásáért.

            Minden út Rómába vezet, tartja a mondás. Miért ne juthatna el ő is Rómába, csak egy kicsit másképp.

            Ha meg kell mászni a hegyet, megmássza. Ha nem tudja, megkerüli. Ha ez nem lehetséges, arrébb viszi a hegyet. A lényeg: nem szabad föladni, újra és újra kezdi.

            Tapasztalatát, tudását továbbadja, iskolákba jár, előadásokat tart, hogy elfogadott, érthető legyen az autizmus a többségi társadalom számára.

            Láttam egy videót egy fotókiállításról. A kiállítás az anyaságról szólt, nők és autista gyerekeik. A kiállítást megnyitók között volt Egle Botond is. Ihletett módon beszélt a modern anyaságról.

            Ennek a fiatalembernek az autentikus előadása közelebb hozta az autisták életét hozzánk, nem autistákhoz, amely nem más világ, hanem a mi világunk is. A benne élők szerethetőek és szeretnek, akárcsak mi valamennyien.

                                                          

Nem felejtem

Csókod ízére
gondolok. Nem felejtem;
rólad álmodok.

Üzenet - 144.

Kis Panka, egy általános iskolás, második osztályos tanuló mondta: "A lelkiismeret legyőzta a vágyat."

Intés

Légy kicsit bohó,

és évődjünk egymással!

Egymással törődjünk,

ne a világgal!

Annyi éve már,

feszít a kötelesség,

legyen egy kis

megnyugvás

és várva várt

békesség.

Rajtunk múlik

a boldogság,

tőlünk is szebb

a világ.

Nem sok van hátra,

legalább egy

kis időre.

Mondd kérésem,

nem lehet dőre!

Az Úr felénk

kacsint

és boldogságunkért

felelősségünkre int.

Csillagösvény

A vágyam fészke...
Benned van szerelmünk 
csillagösvénye.

Március idusán

Március 15-e előzményeiről, ennek a napnak az eseményeiről, az utóhatásáról azt hihetnénk, talán már mindent elmondtak, megírtak… De nem! Az utókor számára március 15-ének az üzenetei a legfontosabbak, iránymutatóak.

„(...) S lám, szorosan alkotmányos formákban mozogva,…magyar őszintén szorítja a magyarnak kezét, rövid idő alatt milly óriási léptekkel haladtunk legtökéletesb kifejlésünk felé!(...)” írta Széchenyi István: a Mi lesz belőlünk magyarokból? – című vezércikkében a Pesti Hírlap, 1848. április 8-i számában.

Megesik nemzetekkel, hogy váratlanul ketten vagy hárman a sokmillióból ugyanazt akarják. Ha reményük lehet a többiek létezése felől, előbb-utóbb keresni kezdik egymást. És sorsszerű, hogy megtalálják. Már nem ketten vannak, nem is hárman. Ők azok, akik az egész, a sokmilliós nemzet élni akarását, jövőbe vetett hitét hordozzák, a nemzet létének értelmét világítják meg. Ők az örök márciusi ifjak. Nem bízta meg ezzel senki őket, nem is tartoznak a hatalmasok közé. Nem születtek fényes szalonokba. Ez a közösség születése, a nemzet magára találása, ez a forradalom szárnybontása, ez a szabadságharc kezdete. Úgy, ahogy ezt a történelem követeli. A történelem, amelynek szavát az ifjú jogászok és költők meghallották ott a Pilvaxban. Ők azok, akik árnyékból a fény felé fordítják a magyar nemzet jobbik énjét, ébren tartják az öntudatot, azt a lángot, azt a lelket, azt a lelkiismeretet, amely újra és újra megváltoztatja a magyarok, és néha Európa történetének menetét.

 „Bármi szerencsétlen helyzetű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb utóbb mégis szabadabb létre hív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadsággal bírjanak is lakosai, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs s polgári erény nem fénylik többé! Az emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki: s valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatnának.”

Az előző sorok írója Kölcsey Ferenc volt.

Közel száz évvel később írta Márai Sándor: "A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…".

A márciusi ifjak nem papucsos polgárok voltak.

Nem  egy  tavaszi nap hirtelen buzgósága szülte a forradalmat, hanem előtte   közel  20  év  érlelte  meg  a magyar  emberek  szívében  a felismerést:  ha  mi  nem állunk  ki  magunkért,  ugyan,  ki  áll ki helyettünk?

Kölcsey Ferenc már nem érhette meg azt a nagy pillanatot, amikor a függetlenség kikiáltásában és a szabadság védelmében egy egész nemzet forrott eggyé, de a reformkor tevékeny alakítójaként ő is megérezte és megértette azt a lehetőséget, hogy a súlyosan mélyülő gazdasági és társadalmi krízisből csakis a régi rossz minták elhagyása, a minden társadalmi réteget érintő önzetlen és teljes körű összefogás jelentheti a kiutat. Az ország polgárai akkor át tudtak lépni a múlt árnyékain és saját korlátaikon, hogy egy egységes, demokratikus, új nemzetet építsenek.

Wass Albert írta: „A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.”

Nos, a reformkorban elődeink megértették és 1848. március 15-én sikerült megfogalmazniuk közösségi érdekeiket. És mindezt egyre erősödő közmegegyezéssel jogszabályokban rögzítették, gyakorlatba ültették és a szabadság kivívásának pillanatában valóban felelős, elszámoltatható kormányt választottak az eredmények megszilárdítására, mert ez volt az egyetlen út az elmaradottsággal, megkésettséggel való szembenézésre.

A forradalmi szavak, kiáltványok, röplapok cselekedetté váltak. A  forradalmi napokat rendíthetetlen munka, erős kormányzás és bátor  törvénykezés követte.

Azóta  tudjuk,  a  valódi forradalom nem egy délutánból áll, hanem a  haza fáradhatatlan szolgálatából.

Azóta  tudjuk,  a  szabadság  és  a  függetlenség önmagukban csak jelszavak,  az  igazi  változásért  értük  felelős  kormányzást és alkotmányos rendszerváltást kell építeni.

Mi, magyarok, a Nemzeti Múzeum lépcsőin tettünk esküt egymásnak, hogy: rabok tovább nem leszünk! A március 15-ei eskü olyan fogadalom, amellyel 1848 óta minden magyar tartozik minden magyarnak. Itt vagyunk hát az idei rügyfakadáskor is, hogy megmutassuk, 170 év után is hűek vagyunk az eskühöz, ma is ehhez tartjuk magunkat. Esküt tenni közösen és egymásnak azt jelenti, hogy bárhogy fordul is a világ, bármiképp is kanyarodik az élet, ki fogunk állni egymásért. A nemzet közös esküje azt jelenti, hogy minden magyar ki fog állni minden magyarért, és minden magyar közösen, együtt ki fog állni az országért. És a negyvennyolcas magyarok bátran, halált megvető bátorsággal meg is tették, amit vállaltak.

Ez a kiállás tette lehetővé, hogy a negyvennyolcas magyarok elérjék céljukat, alapjaiban megújították az országot, amely soha többé nem süllyedt vissza a feudális viszonyok közé.  Kiselejtezték a régi világ dohos törvényeit, kiváltságait, visszahúzó dogmáit, és új rendszert alkottak, amely később, évekkel, évtizedekkel a harcok után is szilárdan állt a lábán.  Kiálltak az országért, és egyetlen határozott mozdulattal eltörölték a cenzúrát, életre hívták a sajtószabadságot, elfogadták a 12 pontot. A kiállás erőt adott, szembe szálltak az egész Habsburg Birodalommal, a tabukat ledöntötték, a mozdíthatatlannak hitt rendszert lebontották.

A 48-as ifjaknak március idusán sikerült felébreszteni a közösségi szellemet, közösséggé varázsolni az egymás mellett élő társadalmi csoportokat, civil-összefogást létrehozni. Az a titokzatos energia, mely néhány elszánt ifjú nemzete iránti odaadásából keletkezett, takarékra csavarható, elhallgatható és megtagadható akár évtizedekig is, de a legváratlanabb és legreménytelenebb pillanatokban elkezd világítani, elkezd beszélni, hívó szóvá válik.

Széchenyi István szavait idézem: „Sokan azt gondolják, hogy Magyarország volt, de én azt szeretném hinni, hogy lesz.”

Mert a jövő mindig arra van, amerre még nem jártunk, de menni szeretnénk. Ez az út sosincs készen, meg kell építeni. A jövőbe az tud eljutni, aki veszi a bátorságot, hogy elinduljon egy olyan úton, melyen korábban senki sem járt.

Az üzenőfalon, amit őseink írtak 1848 március idusán, számunkra ma az olvasható, hogy merjük vállalni, hogy magyarok vagyunk, merjünk vállalni felelősséget egymásért és hazánkért, merjünk a jövő emberei lenni. A gyermekeinkért, az ő jövőjükért.

Nekünk Petőfi Sándorék álma szerint szabad, egyenlő, testvéri életet kell teremtenünk, hiszen ez jövőnk záloga. Ma ünnep van, szép, piros-fehér-zöld ünnep, örüljünk neki, tanuljunk a múltból, és legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és arra is, hogy martfűiek vagyunk. Higgyünk a szemünknek, olvassuk le a történelem üzenőfaláról, amit szóval, tettel, vérrel a 48-as magyarok nekünk írtak oda: „Merjünk a jövő emberei lenni!”      

 (Elhangzott 2018. március 15-én a martfűi városi ünnepségen.)

Szerelemhajó

Először nagyon mérges volt, mikor Sanya újságolta neki a hírt. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy egyszer fönt lesz egy társkereső oldalon. Na, ezt most Sanya megtette helyette.

            - Ezért még egyszer vagy nagyon hálás leszel nekem, vagy szidni fogsz, mint a bokrot – mondta neki vigyorogva.

            És tessék, ott volt!

            De hogy jutott eszébe ennek a flótásnak, hogy ezt tegye vele.

            - Ha akarod, egészítsd az adatlapodat! - kiáltotta még hátra fordulva utána Sanya.

            Ott ült a gép előtt és nézte az adatlapját. Kiegészítette néhány fontosnak vélt információval magáról.

            Na, arra befizetek, hogy hány nő fog elidőzni az adatlapomnál, gondolta.

x x x

Beesett az ajtón, szinte automatikusan kikapcsolta a riasztót.

            Aztán kezdődtek az esti rituálék. Bekapcsolta a rádiót, ami állandóan szólt, ha a tévé éppen nem, begyújtott a cserépkályhába… Készített valami vacsorát, a legtöbbször valami olyat, amiből másnap ebédre is tudott vinni a munkahelyére. Az esti kakaó elmaradhatatlan volt.

            Fél nyolckor, nyolckor kezdődtek a telefonálások. Egy-két barátnő, ismerősök, a fiáék, a legritkább esetben a lánya…

            Múltak az órák, a napok, a hetek…, de semmi extra. A legtöbbször még egy filmet sem tudott végignézni.

            Aztán jött a csend, az idegesítő csend. Amikor már aludni szeretett volna, csak sírdogált, forgolódott az ágyban. Százszor, ezerszer végiggondolta az elmúlt néhány évet… Álomba gondolkozta magát.

            Két-három hete regisztrált egy társkereső oldalon. Akárhányszor bejelentkezett, mindig elcsodálkozott magán, hogy mit keres egyáltalán itt. Olykor már-már szégyellte is.

            Aztán talált egy maga korabeli férfit, aki valahogy kilógott a sorból. Többször elolvasta az adatlapját, egymást követő napokon is. Érlelődött benne a gondolat, hogy reagál az adatlapon lévő néhány információra.

x x x

Nem sok idő kellett, hogy megelégelje a dolgot. Rengeteg nő, akik keresik, keresnék a férfit…, a nagy őt. Keresik azt a férfit, aki jelenthetne nekik valamit.

            Mit is?

            Hát ez az!

            Egy valami derül ki biztosan, nem érzik jól magukat a bőrükben. Arról viszont egyiküknél sincs szó, hogy ezt mennyire gondolják komolyan. Arról meg végképp semmi, hogy mit tennének meg azért, hogy változzon az életük, áldoznának-e bármit is magukból.

            Magától soha nem regisztrált volna egy társkereső oldalon, de mióta Sanya föltette, mintha úgy várt volna valamit. Még magának sem tudta megmondani, hogy mit.

            Hátha…

            Minél többször ment föl az oldalra, ez a hátha egyre messzebb került.

x x x

Napokig nézegette a férfi adatlapját. Nézte másokét is, de mindig visszatért hozzá.

            Semmi kivagyiság, semmi magamutogató fényképek, semmi extrém bejegyzés.

            Amit olvasott, tényszerű volt. Mintha ez az ember tényleg olyan lenne, az volna, mint amit leír. A többiekéhez képest ennyiből ez még extrémnek is volna tekinthető.

            A férfi adatlapján a sokadik visszatérés után három információ keltette föl leginkább a figyelmét.

            Az első ez volt: „Nyugodt vagyok, aki szeretetre, társra vágyik.”

            Arra, hogy mik azok, amikről soha nem tudna lemondani, ezt írta: „Az emberi kapcsolatokról, a szerelemről.”

            A szenvedélyéről ezt írta: „A művészetek, írással foglalkozok.”

            Lesz, ami lesz alapon, ezeket a bejegyzéseket megjelölte. Ezek tetszettek neki.

x x x

Este azzal a szándékkal lépett be az oldalra, hogy törli magát. Meglepetésére egy nő három bejegyzését is megjelölte, hogy tetszik neki.

            Egy kedves, mosolygós hölgy nézett rá kezében tartva – feltehetően – az unokáját.

            Valamit vissza kellene reagálnom, gondolta.

            Azt kérte a nőtől, hogy írjon magáról valamit.

            Akkor este izgatottan feküdt le.

x x x

Arra kapta föl a fejét, hogy Zsuzsika, az egyik takarító néni a munkahelyén ráköszönt.

            - Jó reggelt, Milcsike!

            - Jó reggelt!

            Próbált elviharzani mellette, de a következő pillanatban megállította.

- Képzelje Milcsike, a fiúk tegnap este már megint! Ne tudja meg, hogy mit hagytak maguk után! Marikával alig győztük lehordani az üvegeket… Nem értem ezt a Krisztikét, hogy engedheti…

Ezt ő sem értette.

- Ne haragudjon Zsuzsika, de rohannom kell.

- Milyen csinosak vagyunk ma is Milcsike! – kiáltotta utána egy férfi hang.

Hátra se nézett, úgy kiáltotta vissza:

- Köszönöm.

Az irodában még senki nem volt. Az elmúlt években a kollégáknak még egyszer sikerült munkaidőkezdésre beérniük. Erről is Kriszti, a főnökasszony tehet.

A társkeresőre gondolt, egész pontosan arra a férfira, Gézára.

Bekapcsolta a gépet. Kíváncsi volt, hogy mi történt este óta. Míg beesnek a kollégák, lesz ideje megnézni.

Ketten is írtak neki. Egy Kálmán nevezetű férfi és igen, Géza is.

Érezte, hogy zavarban van.

x x x

Alig tudott a munkájára figyelni. Mintha összezavarodott volna benne minden. Éva néni, a mindenes is megkérdezte, hogy nincs tán valami baj.

            A nőre gondolt a társkeresőn. Olyan dolgokra reagált az adatlapján, amire még senki. És még a kerekesszéke sem zavarta.

            Az életére gondolt, az eddigi kibaszott életére… Minden percben meg kellett felelnie valaminek, valakinek. És soha nem tudta, hogy lesz-e értelme, eredménye.

            Kezdődött azzal, hogy nem volt választási lehetősége, tanulnia kellett. És tanult tizenkilenc évig.

            Aztán jöttek a különböző kötelezettségek… Kialakult egy kép róla, aminek szintén meg kellett felelnie. Ebben a képben az ő akarata egyre kevesebbet számított, senkit nem érdekelt, hogy mit gondolt, mit érzett, az meg végképp senkit, hogy mit szeretett volna.

            A családja örült, hogy keveset kell foglalkozniuk vele. Ha valami bajuk volt, mindig megtalálták.

            Aztán a nők, érzelmileg, anyagilag kihasználták. Egy idő után már nem is próbálkozott kapcsolat kialakításával…

            És most itt van ez a hölgy a társkeresőn. Eldöntötte, hogy majd csak otthon nézi meg, válaszolt-e. Nem tudta eldönteni, mit szeretett volna inkább.

            A nő válaszolt.

x x x

Örült, hogy egy értelmes emberre akadt a net világában. Ült a gép előtt a novemberi éjszakában…

            Nem tudta eldönteni, hogy mit vár ettől a levelezéstől, ettől a férfitől? Mit várhat egyáltalán? Mit várhat ötvennyolc évesen még az élettől?

            És Géza vajon mit vár egy ilyen ismerkedéstől?

            A barátnői folyamatosan nyaggatták, hogy váljon el. Évek óta külön éltek. Aztán ott vannak a gyerekei, az unokái, a munkája…

            Mit, kit vállalhat be így? Mihez van joga? Mihez lehet joga?

            Vagy ő neki már csak ez van, egyik gyereke családjától a másikig? Ő már nem szerethet egy férfit sem? És őt sem szeretheti senki?

            Válaszolt a férfi írására, az elérhetőségét is megadta.

x x x

Vasárnap volt, november 22-e, igazi őszi nap.

            Napok óta gyűjtötte a bátorságot, hogy fölmerje hívni Milcsikét.

            Adddig-addig tépelődött, hogy eldöntötte, fölhívja. Vesztenivalója nincs, legrosszabb esetben marad minden a régiben.

            A hívószám kicsengett, majd a telefonba szólt egy női hang.

- Tessék!

- Halló, jó napot kívánok. Kárpáti Géza vagyok. Zavarhatok néhány percre…

A néhány percből másfél óra lett első nekifutásra. Akkor is azért szakították meg a beszélgetést, mert a férfi ebédre volt hivatalos az édesanyjához. A beszélgetést azonban délután folytatták. Aztán másnap este is.

Valahogy így kezdődött, próbáltak egymáshoz közeledni életük terhével…

Néhány nap múlva a férfi egyik barátja sms-ben megkérdezte, hogy mi újság vele. Ezt írta vissza: „A szerelemhajó elindult…”

Nőnapi emlékezés

A figyelem az év egy napján különösen a nőkre összpontosul, mégpedig a nőnapon.

            A gyermek már együtt él édesanyjával születése előtt, és a születésénél fogva élete során mindig kapcsolata van a nőkkel, a bölcsőtől, amíg él, a sírig.

            Anyaként, nagymamaként, testvérként és számtalan szerepben van jelen életünkben a nő. Ők teszik széppé, elviselhetővé, emberibbé ezt a világot.

            A nőkhöz versek, zeneművek, regények íródtak, festmények, szobrok, filmek készültek róluk, tudósok, politikusok voltak közöttük.

            A munkabírásuk fantasztikus, kikezdhetetlen.

            A jóságuk, a gyöngédségük utolérhetetlen és pótolhatatlan.

            Ők fogják össze a családot, számon tartják a családi eseményeket.

            Vannak köztük szigorúak, kemények, mikor mit követel meg az élet. De legjellemzőbb rájuk a lágyságuk és a kedvességük.

            Kívánom minden férfitársamnak azt az egy nőt, akivel élhetnek hosszú életet, akivel megélhetik a szerelem teljességét, szépségét. Én is szeretem azt az egy nőt.

            A nők azok, akikért érdemes volt megszületni, akikért érdemes élni. 

Áradó szerelem

Éltető felem
vagy... Hát megtaláltalak!
Szerelmünk árad.

Napló

Elhúnyt Tandori Dezső költő, író, műfordító, nyolcvanéves volt.

      Nem volt közéleti ember, alig-alig mutatkozott, nyilatkozott. Különös, úgyis mondhatnám, különc szereplője volt irodalmunknak.

           Nem közismert róla, hogy álnéven még krimiket is írt.

       A Lánchid Söröző volt a törzshelye. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol szívesen és rendszeresen mutatkozott.

          Jellegzetes sapkája szinte mindig rajta volt.

         Talán a madarak nyelvén is értett, lásd a verebekhez való különös viszonyát.

         Az egyik legjelentősebb műfordító, ő fordította magyarra Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényét. Ha semmi mást nem fordított volna, akkor is kimagaslót alkotott volna e körben.

x x x

A február 28-i Új Néplapban májd egy egész oldalas írás jelent meg rólam írói tevékenységem kapcsán. Egészen jó írás.

Követendő versmondás...

YOUTUBE.COM

Urbán-Szabó Béla versei Juhász Ilona tolmácsolásában

Urbán-Szabó Béla versei Juhász Ilona tolmácsolásában

Beteg gyerek

Egy beteg gyerek

Isten megbicsaklása;

gyógyulás áldás.