Kedves Barátom,
Advent, a várakozás ideje van. Ha
jól belegondolunk, bizonyos értelemben egész életünk a várakozásban telik.
Mindig várunk valakire, valamire.
Már
a csecsemő is. Várja az anya melegséget árasztó közelségét, a cicit, a hamit.
Aztán,
ahogy múlnak az évek, mindig várunk valakire, valamire… Úgyis mondhatnám,
mindig meg akarunk felelni valakinek, valaminek…
Aztán
van egy pont, amikor már csak annak az egynek szeretnénk megfelelni: a
párunknak, a társunknak… Ez a legnehezebb, a legtöbbször ez nem sikerül…
Miért?
Mikor ezt szeretné legjobban mindenki… Miért nem sikerül?
Pál
Feri atya mondta, mit ér az igazam, ha boldogtalan maradok, leszek…
Mit
számít az igazunk, ha nincs, aki szépeket mondjon nekünk, ha nincs, aki
megöleljen, aki szeretgessen bennünket.
Nem
kell megtagadnunk önmagunkat, de a vélt vagy valós igazságunkhoz mindenáron
való ragaszkodás legalább olyan hiba, mintha nem lenne igazságunk.
Hol
van a szeretetünkben az alázat?
Ahhoz,
hogy ne ragaszkodjunk föltétlenül igazunkhoz, alázatra van szükség a másik
iránt. Azt kellene belátnunk, hogy ezzel nem veszítünk, hanem nyerünk.
Megnyerjük egymást a jövőnek.
E
nélkül mit adunk át a gyerekeinknek, az unokáinknak? Látszatokat, tárgyakat…
Hol van életünk példája, ami a legjobb példázat.
Hol
van a szeretet példázata?
Egy
japán mondás szerint a kenyér az élet, értelme a rózsa.
Érted,
a tövises, szúrós rózsa, ami ezzel együtt szép, amire ezzel együtt vágyik
minden ember.
Igen, szépek,
szerethetőek, szeretetre vágyók vagyunk, erre vágyunk, de tüskéink, hibáink is
vannak. Ezeket a tüskéket kellene egymáson, egymásban elsimítanunk.
Tudod,
amikor most adventi készülődésben vagyunk, ezeket is végig kellene gondolnunk.
Legalább egyszer-egyszer, legalább így karácsony előtt, és akkor talán a világ
is szebb lehetne – egyszer, egy pillanatra legalább.
Ezzel
a gondolattal búcsúzok most, barátod:
