Harangzúgás (novellák)

Urbán-Szabó Béla

                        Harangzúgás

                             Első látásra

Érettségi után nem volt kérdés, hogy tovább kell tanulnom. A hetvenes évek végén egy tolókocsis fiatalnak nem is volt olyan egyszerű eldöntenie, hogy mit is kezdjen magával, mit és hol tanuljon. Az esélyegyenlőség akkor azt jelentette, hogy arra van esélyed, amit magadnak megteremtesz, leginkább a családod révén. Akkoriban könnyebb volt pártos protekciót szerezni, mint akadálymentes épületet találni az országban.

            Pályaválasztásomat nem tanácsadók segítették, hanem egy Népszabadságbeli újságcikk. A srác szombathelyi volt és szintén zenész. Ezekkel a paraméterekkel végezte el a jogot Pesten az ELTÉ-n. Ha ő Szombathelyről el tudta végezni az egyetemet, Martfűről nekem is sikerülnie kell. Hát így kerültem a pesti jogi egyetem levelező tagozatára.

            A kétnapos konzultációkra és a vizsgákra apám – az esélyegyenlőségem két lábon járó része – vitt személygépkocsinkkal. Nekünk még a kétütemű Wartburg is azért lett, hogy legyen esélyem.

            Kezdetben a konzultációkra naponta jöttünk-mentünk Pest és Martfű között. Rövid idő múlva, az unszolásukra, gyáli barátoméknál kötöttünk ki. Három generáció ült le ilyenkor esténként és általában éjfélig beszélgettünk. Nekem a második egyetemet jelentették ezek a beszélgetések.

            A két konzultáció közötti időben tanultam, mint a kisangyal, és rengeteget olvastam. Azóta sem tudok annyit olvasni, mint azokban az években. Közben alig vártam, hogy mehessünk Pestre az előadások, de még inkább a belvárosi csatangolások miatt, mert erre mindig szakítottunk időt. És hát persze az esti beszélgetések miatt is.

            Korábban is rendszeres Pestre járók voltunk, de a belvárost az egyetemi évek alatt ismertem meg igazán. Ekkor szembesültem sok mindennel. Hogy milyen szép is a mi fővárosunk! A képeskönyvek Pestjénél sokkal szebb. Ekkor láttam életemben először koldust, és ekkor tudtam meg, hogy a szegénységnek ez formája még büntetendő is. Ha már ennie sincs mit, üssünk rajta még egyet!

           

Akkoriban a Kecskeméti utcában volt egy ajándékbolt.  Nagyon míves tárgyak voltak az üzlet kirakatában. Jövetbe-menetbe mindig elmentünk előtte.

            Mikor először láttuk, apám megjegyezte:

            - Látod, ezek nem bóvlik!

            - Nézd, milyen szép sakk! Ilyen faragott bábukat még nem láttam – csodálkoztam rendesen.

            - Az ára se semmi! – hüledezett apám. Minden oka megvolt rá, az ár két és félezer forint volt, ami az időtájt egy havi átlagfizetésnek felelt meg.

            El is újságoltam este gyáli barátom nagyapjának a mesteri kidolgozású sakkot.

            Apámtól és tőle tanultam meg sakkozni. Sokáig a barátommal ketten játszottunk ellene és még bástya előnyt is adott.

            Aztán egyszer azt mondta, hogy most már fent hagyjuk a másik bástyáját is. Elismerése volt ez annak, hogy fejlődtünk.

            - Tudod, Béla, a tudást nem a figura formája adja – mondta.

- Az a sakk-készlet akkor is szép, Nagypapa.

Abba a sakk-készletbe beleszerelmesedtem. Mikor mentünk, apámmal mindig azon tanakodtunk, hogy ott lesz-e vajon a kirakatban. Ott volt. Ez így ment majd másfél évig.

            - Ki is venne ilyen drága sakkot! – mondogatta ilyenkor apám.

            Voltak nyarak, amikor három-négy sráccal a szünidőt átsakkoztuk. Bajnokságokat szerveztünk.

            Napközben, míg meleg volt, sakkoztunk, estefelé pedig irány a grund, ahol sötétedésig ment a foci. Itt én voltam a törzsszurkoló.

A sakkon keresztül ismertem meg Győri Béla bácsit Hévízen, ahol szakszervezeti üdülésen volt ő is, mi is. Ha valaki látta, a megjelenése, ruházata alapján akár főorvosnak is nézhette. Nyugdíjazása előtt harmincöt évig sorompókezelő, szóval bakter volt.

            - Szerettem csinálni – mesélte később. – Sokat lehetett közben olvasni. El se tudom mondani neked, mennyit olvastam.

            A szakszervezeti üdülőben a kultúros hölgy sakkbajnokságot szervezett. Így ismertem meg az öreget. Mondhatom, nála intelligensebb, olvasottabb emberrel nem találkoztam azóta sem.

            Egy-egy parti után beszélgettünk. Ma már tudom, vizsgáztatott. Érdekelte, hogy miket olvasok. Aztán mesélt, ajánlott szerzőket, könyveket.. A következő másfél-két évben elsősorban az ő ajánlásai alapján olvastam. Folyamatosan biztatott a tanulásra és az olvasásra.

            Tőle hallottam először, hogy a sakkozás művészet. Hosszant ecsetelte, hogy játékstílusa alapján meg lehet mondani, hogy a másik milyen ember. Későbbi életem során ez számtalanszor beigazolódott.

Amikor láttam a kirakatban a szépen faragott sakk-készletet, mindig eszembe jutott Béla bácsi.

            Az egyik alkalommal apám azt mondta, ha sikerülnek a félévi vizsgáim, megkapom a sakkot.

            Tanultam, mint egy hülye. „Úristen, még két hónap!”, számoltam magamban.

            Aztán eljött az utolsó vizsga napja, sikerült. Csoporttársaim, ki a  sebét nyalogatta, ki örült, hogy túl van a vizsgán, sokáig mondták volna, de akkor ez valahogy nagyon nem érdekelt.

            Ahogy kimentünk az utcára, egyenesen az üzlethez mentünk. Döbbenetünkre a sakk nem volt a kirakatban. A sírás kerülgetett.

            Apám bement az üzletbe, hogy hátha… Nem volt hátha.

            Hazafelé menet alig szóltunk. Ahogy anyám meglátott bennünket, azt hitte, hogy nem sikerült a vizsgám.

            Apámmal soha többé nem beszéltünk a faragott sakk-készletről.

            Az ajándékbolt pár hónap múlva bezárt.

                      Ünnepi készülődés

Mintha tojáson járna, úgy egyensúlyozott a két teli szatyorral a jeges úton. Napok óta készült. Na, nem maga miatt! A fiáékhoz. Üres kézzel hogy is mehetne!

            - Jaj, vigyázz, Manyikám! – kiáltott rá egy női hang.

            A hang irányába félfordulatot tett, ekkor majdnem sikerült elcsúsznia.

            - Nem volna most szerencsés elesnem. Tudod? – kiáltotta vissza.

            - Tudom. Biztosan várod már te is, meg a fiatalok is.

            Már csak néhány lépés. Csak addig kibírjam!, gondolta.

x x x

Karácsony előtt már napokkal feszült volt a hangulat. Nem beszéltek róla, legfeljebb egy-egy célzás hangzott el, de kimondva kimondatlanul is ugyanaz járt az eszükben.

            Jön az anyám!, gondolta.

Nekünk ő a közös családi ajándékunk. Nem meglepetés. Apám halála óta a visszatérő rémálmunk.

            Az elmúlt tíz karácsonykor egyszer sem fordult elő, hogy azt mondta volna, most nem tud jönni, mert beteg.

            Pedig másról sem tud beszélni, csak betegségről, az ő nagy betegségeiről, hogy itt fáj, meg ott fáj. Annyira bezzeg semmije sem fáj, hogy otthon maradna!

            Az asszony arcára csak rá kell nézni. Ölni tudna, hogy jön az anyósa. Néha úgy viselkedik anyámmal, hogy más a kutyájával is szebben és jobban. Anyámról azonban minden lepereg. Mintha még csak megsérteni sem lehetne.

            Egyszer aztán felvetettük neki, hogy lemegyünk mi hozzá, legalább egy napra, ne fáradjon.

            Elhárította. Nem fáradtság ez nekem, mondta.

            Könnyebben mozog ő, mint mi ketten a gyerekkel.

            Hát, nem tudom!

            Aztán az se biztos, hogy lejönnétek, tette hozzá.

            Nem lehet megtéveszteni. Valamit megérzett.

            Azon azért végképp kiakadt, amikor az asszony azt mondta neki, jobb helye lenne neki egy otthonban, mint egyedül. Kikérte magának, mit képzelünk mi! Ő meg egy szociális otthon!

            Azt hittük, na, most tényleg megsértődött, és talán soha többet nem jön. De jött és jön, mint ahogy most is.

            Nem tudom, mire gondolt, mikor valamelyik nap telefonon mondtam neki, hogy nagyon komolyan szeretnék beszélni vele, fontos dologról lenne szó.

            Remélem, nem az otthonra gondolt!

            Gizi izgatottan kérdezte, hogy mit mondott.

            Hitetlenkedve nézett rám, amikor azt mondtam, semmit.

            Azt persze nem mondtam Gizinek, hogy arról nem szóltam a mamának, számítanánk az anyagi segítségére. Majd ha itt lesz, lesz rá alkalom.

            Ahogy azt sem mondtam, a közelgő karácsony tiszteletére éppen kirúgtak a munkahelyemről. A manapság szokásos panelek, válság, létszámleépítés.

            Gizi majdnem rosszul lett, mikor megmondtam neki. Én is mikor nekem megmondták.

Mi lesz a lakáshitel törlesztésünkkel?, kérdezte.

Addig ez eszembe se jutott. Csak kapkodtam a levegőt.

Anyád segíthetne, mondta. Ha kisebb lakásba költözne, tudna nekünk segíteni. Ha akarna.

Még két nap.

Igaza van, Gizinek. Hogy tudnánk megélni? Hogy tudnánk a törlesztő részleteket fizetni?

Az ünnepek vagy meghozzák a megoldást, vagy…

Ünnepek után út a nyomorba!

x x x

A lépcsőházban találkozott Terussal, egyik szomszédasszonyával. A postaládánál matatott.

            - Megvolt a kezelés? – kérdezte tőle.

            - Hagyd el! Azt mondta a doktor úr, hogy egy-két hónap múlva kellene egy újabb kúra. És te?

            - Valami időjárás változás lesz, fájnak az ízületeim… Most a boltban voltam, mindig lemarad valami… Készülök a gyerekekhez.

            - Ja, igen! Mondd meg nekik, puszilom őket. Régen jártak erre.

            - Alig van idejük, dolgoznak, fáradtak, idegesek…

            Lassan elkezdtek fölmenni a lépcsőn.

            - Aztán itthon ne felejtsd a gyógyszereidet! – figyelmeztette Terus.

            - Jaj, ne is mondd!

            Eszébe jutott, hogy tavaly pánikba esett, amikor kiderült a fiáéknál, hogy otthon felejtette a gyógyszereit. A menye hisztérikusan kiabált. A fia nyugtatni próbálta mindkettőjüket.

            Végül is a fia oldotta meg a helyzetet. Az egyik haverjával lejöttek a gyógyszereiért.

            Amit azután kapott, arról jobb nem beszélni.. Még a gyógyszereivel is alig tért magához.

x x x

Még egy nap!

És jön anyósom a gyógyszereivel, hacsak otthon nem felejti őket, és az elmaradhatatlan zserbójával.

Anyám tavaly kijelentette, ha jön a nászasszonya, akkor ők nem jönnek karácsony első napján. Mit lehet itt tenni.

Semmi ünnepi hangulatom. Hangulatfokozó Laci elbocsájtása is. Nem is értem, miért pont őt küldték el! Az a fittyedt szájú és az a gülü szemű haverjai sokkal gyengébb munkaerők.

Ez az élhetetlen fasz nem képes megvédeni magát. Még az anyjával szemben sem. Csak velem tud hőbörögni, ha rájön, meg a futballpályán tud ordibálni.

Amikor Laci mondta, hogy elbocsájtják, azt hittem, megőrülök. Hidegzuhany. Legalább az ünnepek nyugalmát meghagyhatták volna nekünk.

Anyósom az agyamra megy. Ha rágondolok, mindig az jut az eszembe, hogy érelmeszesedésem nem lesz, de gutaütésem még lehet.

Laci elbocsájtása miatt nem tudom, mi lesz velünk. Nem tudunk megélni. Vagy eszünk, vagy fizetjük a rezsit, a hitelt.

Anyósom tudna segíteni. Ha akarna. Ha megértené, hogy mi is a problémánk. Ha a maga nyavalyáin túl tudná tenni magát.

Te Jóisten, mi lesz velünk!? Mi lesz itt karácsonykor?

Remélem, a gyógyszereit hozza!

Anyámékat valahogy leszerelem. Legfeljebb nélkülük lesz karácsony.

x x x

Még egy nap! Milyen gyorsan ismét karácsony lett!

            Nem tudom, miről akar velem beszélni a fiam. Megijesztett, amikor azt mondta, hogy komolyan szeretne beszélni velem.

            Remélem, nincs semmi baj! Egészségesek, dolgoznak, Gergő tanul. Tán csak nem a házasságukkal van baj? Vagy talán Gizivel?

            Azt nem hiszem, hogy a fiamnak lenne valakije. Bár Gizi mellett ezen sem csodálkoznék!

            Csak itthon ne felejtsek semmit! Különösen a gyógyszereimet.

            Olyan buta a fejem mostanában!

            Nem szabad elmondanom a gyerekeknek, hogy az első adag süti leégett. Józsi, Terus férje, már a tűzoltókat akarta hívni. Füst volt a lakásban, az egész lépcsőházban.

            A kis unokám majd jót mulat, ha elmesélem neki.

            Vajon mit akarhat mondani a fiam?

x x x

Mi van anyáékkal?

Napok óta hozzájuk se lehet szólni. És ahogy néznek, egymással beszélnek!

Tegnap is anyu: „Hogy érted ezt?”

Mire apa: „A te anyád!”

Valami van. Ez már több mint a Mama jövetele előtti idegbaj.

Tegnap hívott, hogy hozza a kedvenc sütim. Oké!, üvöltöttem a telefonba. Egy kicsit süket szegény, de erre már ő is fölsikoltott, hogy halkabban.

Anyámék háta mögött legyint rájuk.

Nem kell foglalkozni velük, mondja. Ha tudnák, milyen körülmények között éltünk a nagyapáddal, szégyellnék magukat.

Fodor mamáék nem lazák. Olyan unalmasak. Mire jönnek, át kell öltöznöm ünneplőbe, szépen kell ülni, enni, és jobb, ha meg se szólalok.

Fodor papa szeme furcsán rángatózik kacsintás közben és megveregeti a vállam, amikor mama már századszor elmagyarázza, miért rossz a testtartásom.

Manyi mama más. Mindig hoz valami meglepit. Öregebb, mint Fodor papáék. Egy kicsit nagyothall, egy kicsit habókos. A múltkor is a fogkrémes tubusnak először azt hitte, hogy testápoló.

Amíg nálunk van, mesét olvas lefekvés előtt.

A múltkor már nem akart olvasni, azzal szeretett volna menekülni, hogy nagy vagyok. Neked kellene már nekem fölolvasni, mondta.

Jó ez a karácsony!

Nem tudom, mi van anyáékkal? Ész nélkül vagdalkoznak. Aztán csodálkoznak, ha magamra csukom a szobám ajtaját.

Valami nagy gáz van körülöttük!

x x x

- A néninek nem itt kell leszállnia – mondta a szemben ülő fiatalember.

            - Nem?

            - Nem. Később. Két megállóval arrébb.

            - Köszönöm. Én már azt hittem…

            - Nem, nem. Nem a következő, hanem az azutáni állomáson kell leszállnia a néninek – mondta a fiatalember, miközben fölvette a kabátját. – Biztosan várja majd valaki?

            - Igen, a fiam. Ki szokott jönni elém.

            - A következő állomáson el is kezdhet öltözni a néni.

            - Igen, igen…

            - Kellemes ünnepeket! – szólt vissza az ajtóból. – És meséljen annak a fiúnak!

x x x

Kedves volt ez a fiatalember.

            Mindig is mondom Terusnak, hogy vannak rendes fiatalok is. Itt van ez is. Aztán az unokám.

            Borzalmas volt az elindulásom. Mindennek dacára csak otthon felejtettem a gyógyszereimet. Úgyhogy vissza kellett mennem.

            Szörnyű ez a feledékenység!

            Most abban nem vagyok biztos, hogy bezártam-e az ajtót. A fiamtól az első lesz, hogy felhívom Terusékat.

            Ez a feledékenység rosszabb, mint a betegség. Erre még orvosság sincs.

x x x

Alig csukta be az ajtót maga mögött, a felesége már ott volt az előszobában.

            - Anyád?

            - Egyszerűen – mondta Laci zavartan – nem értem. A leszállók között nem volt. Ahogy végigfutottam a kupék mellett, egyik kocsiban se láttam.

            Gergő csalódottan állt félig takartan az anyja mögött.

            - És hol voltál eddig? A vonat másfél órája érkezett.

            - Ott bolyongtam a vasútállomáson, az állomás körül. Hátha jött, csak nem vettem észre és ott vár valahol – magyarázta Laci egyre zavartabban.

            Gergő csalódottan elvonult.

            - Mi lesz velünk? – tűnt el egy pillanat alatt Gizi határozottsága.

            Laci bizonytalanul tárta szét karjait.

            Tordasék magukba roskadva töltötték az estét.

x x x

Másnap reggeli hír az egyik rádióban: B-n a vasútállomáshoz közel egy körülbelül nyolcvan éves ismeretlen nőt holtan találtak. Személyes iratok nem voltak nála. Rendőrségi információk szerint az idős nő kihűlt, de az idegenkezűséget sem zárják ki.

                            Segítség

Két nap alatt több tűzifa fogyott, mint általában egy hét alatt. Jóleső érzéssel állapította meg, hogy a cserépkályha melege szétáradt a lakásban.

            Az előrejelzés most nagyon bejött, gondolta. Ez most kimaradhatott volna.

            Napokon keresztül a híradások vezető híre volt, hogy támad a tél, szibériai hideg lesz és sok hó fog esni.

            Az önkormányzat kiplakátolta a várost, hogy az emberek figyeljenek egymásra, a környezetükben élőkre. Ha valaki tud a környezetében egyedül élő, elesett, segítségre szoruló emberről, jelezze a polgármesteri hivatalnak személyesen, telefonon, vagy akár e-mailen.

            Arra gondolt, hogy mi lehet a szemben lakó Terebélyes Józsival.

x x x

Ott ült magába roskadva a konyhában, nagykabátban, csizmában, kesztyűben, a téli sapkát a fülére húzva.

            Még van tíz perce, és elindul a nappali ellátóba ebédelni. Tizenöt-húsz perc alatt ott van. Hetek óta egyszer eszik napközben, amikor odamegy.

            Két hete elfogyott a tüzelője. A gázt hónapokkal korábban kikötötték nála. A ház körül elfogyott minden éghető hulladék.

            Tegnap mondta az egyik társa, hogy ő kijár a Tisza partra fáért.

            Naponta összegyűjtök annyit, hogy elég másnapig, mondta. Egy-egy nappal hosszabbítom a nyomorúságom.

            Ő még nem tart itt. Valamikor mérnök úr volt., ma senki. Ma már azt se tudják, hogy ki ő, hogy létezik-e egyáltalán.

            Lehet, hogy semmi feltűnést nem keltene a biciklire felkötött gallyakkal. Naponta egy tucat. Lehet, hogy már a szomszédok se csodálkoznának.

            Még két perc és indulhat.

            Soha nem hitte volna, hogy meg tud lenni a napi egyszeri étkezéssel. Meglehet. Nincs az a rossz, amit ne lehetne megszokni.

x x x

- Te vagy az, Ágota? Balogh vagyok, az egykori kedves szomszéd.

            - Te vagy az András?

            - Én, én…

            - Miben segíthetek?

            - Ha én azt elmondanám! A telefonvonal is elpirulna.

            - Hát, te semmit sem változol!

            - Jaj, erre a kis időre már minek!

            - Na, udvarolj még egy kicsit! Vagy mondd, miért keresel bennünket!

            - Olvastam az önkormányzat felhívását a rendkívüli helyzetről, a rendkívüli időjárásról.

            - Aha!

            - Biztosan emlékszel Terebélyes Józsira? Nálatok is dolgozott közhasznúként.

            - Igen, igen…

            - Nyilván az volt az utolsó munkája, azóta sincs. Nem is értem, hogy miből él. Egyedül van, se kutyája, se macskája, ahogy mondani szokták. Talán egy-két egere ha van. Két-három hónapja kikötötték nála a gázt. Ha minden igaz, most a villany kikötését várja. Ha valaki rászorul a segítségre, ő biztosan. Olyan élhetetlen flótás!

            - Hány szám alatt is lakik?

            - Velünk szemben, a kettőben.

            - Továbbítom a bejelentést.

            - Köszi. E-mailen is bejelentettem, de úgy voltam vele, inkább többször is, mintsem elkallódjon.

            - Köszi a bejelentést.

            - Én is köszi. Puszi.

x x x

Jó hangulatban ért haza. Felmelegedett, jó volt a kaja.

            Ahogy bement a házba, leroskadt a szobában egy fotelba. Nem vett le semmit. A félhomályban várta, hogy mi lesz. Valójában nem tudta, hogy mire vár. Csak várt, nézett maga elé, csak úgy.

            Napok óta nem mert elaludni. Talán csak percekre bóbiskolt el néha úgy ültő helyében.

            Valamelyik nap hallotta, hogy valami motoz a lakásban. Látni nem látott semmit. Szerinte egér vagy patkány lehetett. Félt tőlük. Félt elaludni.

            Idáig jutott!

            Mintha valaki zörgette volna a kaput. Talán még a nevét is kiabálták. Nem tévedett. Lassan kibotorkált.

            - Jó napot, Józsi! – kiáltotta felé egy hang, amikor megjelent a bejárati ajtóban. – Az önkormányzattól jöttünk. Hoztunk kenyeret, tejet, cukrot, mindenféle jót.

            - Nem kellett volna – motyogta maga elé Terebélyes Józsi. – Nem kellett volna – ismételte meg. – Miért? – rebegte.

            - Józsi, én csak azt csinálom, amit mondanak. Állítólag farkasordító hideg lesz, meg nagy hóesés. Aztán a polgármester úr intézkedett… Talán még ma, vagy holnap, tűzifát is hoznak a kollégák.

            Terebélyes Józsi megilletődve állta a kapuban hóna alatt a kenyerekkel és a teli nejlonszatyorral.

x x x

Néhány hónappal korábban ezt mondta neki Terebélyes Józsi:

            - András, a legjobb volna, ha felakasztanám magamat. Hidd el! Mindenkinek ez volna legjobb. A kutyának sem hiányoznék.

            - Butaság. Nekem nehogy itt valami baromságot csinálj! – fenyegetőn fölemelte a bal keze mutatóujját.

            - Mi van, apa? – kérdezte otthon a felesége.

            - Nem venném a szívemre, ha ez a tökéletlen Józsi ártana magának.

            Ezt megelőzőleg történt, hogy egyszer csak beállított hozzájuk, és pénzt kért volna, húszezer forintot.

            Zavarba jött, de gyorsan föltalálta magát.

            - Józsi, húszezer forint sok pénz, még nekünk is… Gondolkoztál azon, hogy hogyan tudnád megadni?

            Józsi lehajtotta a fejét, nem válaszolt.

            - Soha nem tudnád megadni.

            Némi csend és töprengés után így folytatta:

            - Tudod mit! Adok kétezer forintot, és nem kell megadnod. De ne felejtsd, egyszer volt Budán kutyavásár!

            Józsi abban a pillanatban, ahogy megkapta a pénzt, menésre fogta a dolgot. Mint a gyerek, ha nasit kap, úgy örült.

x x x

Látta, ahogy elment az önkormányzat mikrobusza.

            A felesége készített egy kis pakkot, kenyér, cukor, zsír, termoszban kávé… Átballagott a csomaggal Terebélyes Józsihoz.

            - Képzeld – mondta neki Józsi -, az önkormányzattól is kaptam hasonló csomagot. Ha minden igaz, még ma vagy holnap tűzifát is hoznak. Te, ezek emlékeznek rám, hogy ott dolgoztam náluk. Azért ez jó, nem?

 

                           Netes szerelem

Száraz kenyeret pirított a bögre tejbe. A kenyér több napos lehetett, annyira morzsálódott, hogy több került az asztal alá, mint a bögrébe. Egy kanállal nyomogatta a kenyérdarabokat.

            Jó lett volna megmelegíteni a tejet, gondolta. A gáztűzhely felé nézett. Már nem is emlékszik rá, hogy mikor kapcsolták ki a gázt.

            Az asztal sarkán evett. Lassan kanalazta a pépessé ázott tejes kenyeret. Arrább tolta az edényeket az asztalon, hogy legyen hely a könyökét hol megtámasztania. A maradék tejet szürcsölve itta ki a bögréből.

            Az üres bögrét a mosogatóban tornyosuló edények tetejére tette. Már régen csak azt mosogatta el, amire éppen szüksége volt.

            Nem volt nagy öröm hideg vízben mosogatni.

            Azon morfondírozott, hogy ennie kellene még valamit. Elfogyott a teje.

            Általában mindig hagy déli maradékot vacsorára. Ma azonban jól esett neki az ebéd. Nem tudott ellenállni, megette az egészet.

x x x

Terebélyesi Józsi háromnegyed tizenegy körül indult el otthonról. Tizenegy körül ért oda az iskola konyhájához. Ekkor kezdték el az ebédosztást. Néha mire odaért, már többen voltak előtte, sorba kellett állni.

            Türelmesen vártak a sorukra. Akkor volt morgolódás, ha a nagycsecsű Bözsi osztotta az ebédet. Borzalmasan lassú volt.

            - Kihűl az ebédünk, Bözsike, mire megkapjuk! – élcelődtek vele.

            Már visszafelé jött.

            A szomszéd gereblyézte a házuk előtt lévő árkot. Ez állandóan a ház körül bogarászik, futott át az agyán. Ez a mániájuk!

            - Jó napot, Józsikám! – kiáltott át hozzá.

            - Szevasz!

            - Megfőtt?

            Odament hozzá András, kezet fogtak.

            - Meg.

            - Mi a mai kaja?

            - Valami leves és valami hús krumplival – mondta némileg fanyalogva Józsi.

            - Mennyibe kerül egy ebéd Józsikám?

            - Á, semmibe!

            - Na, jó étvágyat! Haladjunk!

            Ha összefutunk, mindig megkérdezi, hogy mennyibe kerül az ebéd. Tudhatná már, hogy szociális étkeztetésen vagyok. Ez az András vagy engemet néz hülyének, vagy ő az.

x x x

Ez a Józsi nem is tudja, hogy milyen jó dolga van! Ehelyett még az ingyen ebédet is fitymálja.

            Mindig megkérdezem, hogy mennyibe kerül egy ebéd. De nem veszi észre magát!

            Na, befejezem a gereblyézést, mert nálunk is mindjárt harangoznak az ebédhez.

x x x

Hónapok óta este borotválkozott. Ezt is csak akkor, ha randija volt.

            Százéves pengéje volt, húzta a bőrét. Hideg vízzel áztatta be az arcát, amit aztán jól beszappanozott. Így indította a borotválkozást.

            Még negyedórája volt a randiig.

            A pólóra fölvett egy tiszta inget, arra pedig egy másik pulóvert, egy jobb kinézetűt. Megfésülködött.

            Valahogy már kinézek, gondolta.

            Még tíz perce volt.

            Bekapcsolta a számítógépet. Egy karfás ütött-kopott székre ült a gép elé.

x x x

Véletlenül talált rá az egyik facebook-oldalon. Némi bizonytalankodás után egyértelmű volt a számára, hogy ő az.

            Napokig csak nézegette az oldalt, a fényképeket. Hezitált, hogy bejelölje-e ismerősnek.

            Era volt. Annak idején kolléganője volt egy pesti csajos szakközépiskolában. A fénykép alapján szinte semmit sem változott.

Pedig hány év is telt el azóta? Te jó ég, több mint tizenöt!

Egy időben sokat sündörgött körülötte., célzásokat tett neki… Era azonban nem vette a lapot, megközelíthetetlen volt. Olyan rátarti nő.

Aztán ő elkerült a szakiból. Nagy tervei voltak. Kimondatlanul talán ezekkel is neki szeretett volna imponálni.

Egy darabig még hívogatta telefonon. Ahogy a nagy terveiből nem lett semmi, úgy maradtak el a telefonhívások is. Azóta még csak nem is hallott róla.

Csak addig gyűjtögette a bátorságot, hogy bejelölte a facebookon ismerősnek. Három nap múlva igazolta vissza. Így kezdődött kapcsolatuk új szakasza.

Néhány üzenetváltás után abban maradtak, hogy skypon beszélgetnek egymással, úgy csinálják, hogy láthassák is egymást. Hetente kétszer-háromszor randiztak így.

x x x

Az első alkalommal alig bírt megszólalni.

            - Era, semmit sem változtál.

            - Dehogynem! Lehet, hogy nem látszik, de érzem.

            Kis szünet után.

            - Viszont te, Józsi, szedtél föl néhány kilót.

            - Mi tagadás…

            Folyt a szó közöttük végeláthatatlanul. Mintha mindketten erre vágytak volna, hogy egyszer csak megnyílhassanak – valakinek.

x x x

Ahogy lekapcsolta a villanyt, odament az ablakhoz. Résnyire fölhúzta a redőnyt.

            - Ez a Józsi még mindig fent van. Biztosan netezik – szólt a feleségéhez.

            - Mit tud ez állandóan a gép előtt dekkolni! – az asszony a másik oldalára fordult. – A lehullott falevelekkel is foglalkozhatna valamennyit.

            - Na, ja! – így András.

            Fázósan odabújt az asszony mellé. Biztosan szexvideókat néz, gondolta.

x x x

Izgatottan topogott az ajtó előtt.

            - Azonnal! – hallatszott bentről.

            Megkésett randevú.

            Nyílt az ajtó. Ő állt az ajtóban, Era.

            - Terebélyesi Józsi! – mondta őszinte örömmel. – Isten hozott!

            Kellemes hétvégét töltöttek együtt. Habzsolták a perceket. Mintha a fiatalságuk elmulasztott perceit szerették volna pótolni.

            A búcsú percei fájdalmasak voltak. Nyújtották volna a perceket, a pillanatokat, de a francba azzal a menetrenddel! Indult a vonat.

            Teli várakozással, reménnyel váltak el. Semmi konkrétumban nem maradtak. Csak abban voltak biztosak, hogy találkozniuk kell, folytatniuk kell.

            Ahogy távolodott a vonat Pesttől, Terebélyesi Józsi reményei úgy fogytak. Egyre távolabb érezte Erát képletesen is. Közeledett az otthoni valóságába.

            Belépett a kapun. Pillanatok alatt valódi önmaga lett. A tegnapelőtti.

            Nagyot rúgott a rányávogó macskába.

x x x

Ült a gép előtt. Jószerivel egyetlen kapcsolata a világgal. A villanyra is ezért volt szüksége, hogy ez a köldökzsinór megmaradjon.

            Megjelent az ismerős jel. Pár pillanat és ott volt vele szemben.

            - Jó estét, Erika!

            - Jó estét, Józsi!

            Ezért érdemes élni, ezekért az estékért, gondolta.

x x x

Napok óta kínlódott a hóval. Nagyjából elhányta a ház körül, aztán kezdhette elölről.

            Napok óta nem látta a szembeni szomszédot. Még dél körül sem. Ha semmi másért nem, de legalább az ebédért kimozdult otthonról.

            - Láttad mostanában Józsit? – kérdezte a feleségét.

            - Nem. Miért?

            - Nem is tudom. Különös, semmi mozgás nála.

            - A részeges haverját se láttad?

            - Majd csak előkerül. A múltkoriban is odavolt egy hétvégét.

            - Na, ja!

            Érdeklődött a közvetlen szomszédnál is. Ő se tudott semmit Józsiról.

            Arra is felfigyelt, hogy a redőny is napok óta ugyanúgy van.

            Odament Józsi kapujához.

            - Valami baj van? – kiáltott oda Karcsi, egy másik szomszéd. 

            - Nézd, nincsenek lábnyomok a hóban! – mutatott a kapun túlra a mellé lépő Karcsinak. – A redőny is mintha napok óta így lenne.

            - Hát ez nem jellemző Józsira!

            Szóltak Lacinak, az ismerős rendőr srácnak. Éppen szolgálatban volt.

x x x

Kovács László rendőr zászlós átmászott a kerítésen. A bejárati ajtó nyitva volt. Akkor már sejtette, hogy baj van.

            Állítólag három napja halott volt. Azt is mondják, hetek óta nem szedte a szívgyógyszerét. Bontatlan dobozt is találtak. Más azt mondta, hetek óta nem váltott ki gyógyszert.

            - Lehet, hogy ez a Józsi meg akart halni? – kérdezte a feleségét.

            - Szegény ördög…

            - Olyan, mintha készült volna a halálra.

x x x

Öröm volt a szabadban dolgozni. A hosszú tél után jólesett neki a tavaszi munka. Az árkot gereblyézte.

            Egy fehér Ford állt meg az út szélén. Egy jól szituált negyvenes nő szállt ki belőle.

            - Ez itt a kettes szám? – kérdezte tőle.

            - Az a ház az – mutatott Terebélyesi Józsi házára.

            - Biztos? – kérdezte gyanakodva a nő.

            - Hölgyem, tizenöt éve lakunk itt.

            Közelebb lépett a nőhöz. Finom parfüm illata volt.

            - Furcsa – mondta az. Benyúlt a táskájába és képet vett ki.

            - Ezt a házat keresem…

            Egy tetőteres ház volt a képen, rendezett környezettel.

            - Nem ismerős. Ilyen ház nincs itt a környéken. Kié a ház?

            - A barátomé. Két hónapja nem jelentkezik… Nem tudom elérni sem… Erre jártam, gondoltam megkeresem.

            - Hogy hívják a barátját?

            - Terebélyesi József. Ismeri?

            Andrásnak egy pillanatra elakadta lélegzete.

            - Ismertem.

            - Hogy érti? – kérdezte a nő zavartan.

            - Több mint két hónapja meghalt. Napokkal később úgy találtuk meg a házában.

            Most a nő szava akadt el. Zavartan nézett maga elé. Nem szólt többet. Andrásnak úgy tűnt, hogy sírt. Beült a kocsiba és elhajtott.

x x x

A feleségének elmesélte a délután történteket.

            - Szerinted Józsi és az a nő…? – kérdezte az asszonyt.

Nem fejezte be a mondatot, annyira hihetetlen volt a számára, ami megfordult a fejében. Maga elé meredve mondta:

- Nem tudom… Már semmit sem értek. Ki volt az az ember, akit mi Terebélyesi Józsiként ismertünk?

 

                      

 

 

 

    

        Egy csók

           

Hirtelen izgatott lett. Mintha a jövő-menő emberek között a nő arcát látta volna megvillanni.

            Hónapok óta nem látta, nem hallott róla semmit. Amióta felmondott neki, még csak telefonon se bírt vele beszélni.

            Lehet, hogy nem is ő volt, hesegette el magában a gondolatot. Hisz csak hátulról látta félprofilból.

            Hosszant ácsorgott a pláza könyves boltjának kirakata előtt. Némi hezitálás után fogta magát és bement az üzletbe.

x x x

            Évek óta nem talált stabil embert a Szolgálat élére, egymást váltogatták a vezetők. Mire beletanultak, mindig közbejött nekik valami, szerelem, családi okok. Vagy egyszerűen mire beletanultak a munkába, meg is utálták.

            A legutóbbi csaj is hétfőn bejelentette, hogy a hétvégén megy Angliába repülőgéppel. A következő hét hétfőjén kezdenie kellene az új munkahelyén

- Kérlek, segíts! - mondta. - Amit itthon kereshetek, abból nem lehet megélni.

Ez igaz volt.

Zsófia mindenről beszélt, csak arról nem, hogy szeretne menekülni is az otthoni körülményektől.

Segített, elengedte.

Baba, a gazdaságis dühöngött.

- Már megint más munkája szakad a nyakunkba.

Nem értette meg Baba, hogy hiába élne Zsófival szemben a jogi lehetőségekkel, abban nem lenne köszönet. Azt is nekik kellene rendbe rakniuk.

x x x  

                                                     

A tíz pályázat között alig volt két-három értékelhető.

A papír, az papír!

Honnan veszik ezek az emberek, hogy ez elég!, gondolta. Soha nem dolgoztak szociális területen. És most hirtelen úgy érzik, ez szívük vágya. Mit is tehetnének, nincs más lehetőségük. Próbálkoznak, szerencsétlenek. A sok pályázó egyáltalán nem azt jelenti, hogy van alkalmas is. Előbb-utóbb lesz egy döntés, a többi zsákbamacska.

x x x

Lencsés Lívia is az esélyes pályázók közé tartozott.

- Olvastam az önéletrajzában, hogy dolgozott egy református szolgálatnál.

- Igen. Ott nagyon szerettem…

- Akkor miért hagyta ott?

Mintha elpirult volna.

- Hogy is mondjam..? – zavarban volt. – Az egyik ügyfelem belém szeretett…

- Hát…

- Azt hittem, tudom kezelni a helyzetet… Egy darabig talán tudtam is… Kerekes-székes volt. Egy idő után már zaklatott…

- Az nem szerencsés, ha a segítő és a kliens között szerelmi kapcsolat szövődik.

- Nem szerencsés…

- Abból mindig csak baj lehet…

- Igen.

- Ha nem tévedek, maga úgy oldotta meg a problémát, hogy inkább eljött…

- Valahogy így… Azt a férfit nem lehetett szeretni. Akarta, hogy szeretve legyen, de mindeközben a világra haragudott. Aki őt szereti, sérültebb lesz előbb-utóbb, mint ő, belepusztul.

- A mi klienseinktől nem kell tartania… Idősek…

Kis csend.

- Na, ezt megbeszéltük…

Újabb csend.

- Van itt még valami – mondta bizonytalanul. – Akarom, hogy tudja…

- Hát ne kíméljen!

x x x

Egy óra is eltelhetett mire kijött a könyvesboltból. Nem vett semmit, csak nézelődött. Korábban ezreket hagyott itt, ma már nagy ritkán fordul elő, hogy vesz egy-egy könyvet. Konvergencia-program, mondogatta.

Ahogy kilépett, körbenézett. A nőt kereste a jövő-menő emberek között, de nem látta. Lehet, hogy már elment.

Megmagyarázhatatlan volt számára, de most szívesen beszélgetett volna vele.

Elhatározta, hogy fölmegy az emeletre, iszik egy kávét.

Mikor meglátta, hogy jön föl a mozgólépcsőn, félúton megállt a keze a kávéscsészével.

            Erősen nézte. A nő is észrevette, hosszan mosolygott rá, viszonozta. A szabad kezével intett felé. Ezt is viszonozta a nő.

x x x               

Lencsés Lívia kissé zavartan ült vele szemben és csak nézett azokkal a nagy barna szemeivel.

- …Mit tartogat még nekem? - kérdezte bíztatóan.

- Az életemnek volt egy időszaka, amire nem lehetek büszke… Annyit ittam, hogy kórházi kezelés lett a vége…

Elhallgatott. Maga elé nézett.

- És? - kérdezte tőle.

Még magát is meglepte ez a kérdés.

- Nincs és…

- Tart még a kezelés

- Nem… Szerencsém is volt - mondta bizonytalanul.

- Nézze Lívia, azt nem mondom én sem, hogy nagyszerű dolog, ami történt magával… Ami viszont történt, megtörtént. Engem és a klienseket a munkája érdekel.

A nő arcán szemmel látható volt a megkönnyebbülés.

Negyedóra alatt megegyeztek a legfontosabb kérdésekben. Egy hét múlva kezdhetett.

Érezte, hogy a nő bizalomra vágyik. Arra gondolt, ha megkapja tőlük, úgy fog dolgozni, mint a kisangyal. Mondta is neki:

- Megkapja a bizalmat. Ne éljen vissza vele!

A nő sejtelmesen mosolygott, és csak nézett azokkal a melegséget sugárzó szemeivel.

Tévedett. Lencsés Lívia úgy ment el tőlük, hogy még csak el sem köszönt. A papírügyeket levelezéssel rendezték. Felmondott neki.

      Érthetetlen volt számára az egész.

x x x

Ott ült mellette Lencsés Lívia. Semmit sem változott.

- Mi van veled? Dolgozol már?

- Á, még nem. Ebben a városban még csak biztatni se bíztatnak. Három hete elkezdtem Pesten is munkát keresni…

Le sem vette a szemét a nő arcáról… Figyelt is meg nem is arra, amit mondott. A tudatáig biztosan nem jutottak el a szavai.

- … Képzeld, közben megismerkedtem egy pesti férfival…, három gyereket nevel…A múlt hétvégét már velük töltöttem. Meglátjuk mi lesz… Nem szeretnék cselédnek szegődni hozzájuk.

            Fogalma sem volt róla, hogy mennyire látszhatott rajta a csodálkozás. Nem is nagyon tudott szóhoz jutni, Lívia pedig csak mondta, és mondta.

- És most te mesélj! - váltott váratlanul.

- Mit is mondhatnék? Ugyanazt csinálom, mint eddig… Remélem ugyanúgy vagy még jobban…

Több mint másfél órát beszélgettek, nevetgéltek. Ennyit még soha, még akkor sem, amikor együtt dolgoztak.

- Örülök, hogy összefutottunk. Azt pedig köszönöm, hogy nem haragszol rám… Elkísérsz a liftig?

- El, persze.

Ott gurult a kerekesszékkel a nő mellett. A liftnél tétován, csendben vártak.

- Hát, szervusz Lívia.

A lehajló nő arcára puszit adott. A nő szájon csókolta.

Mire magához tért már egyedül volt a lift előtt.

Hetekig próbálta hívni telefonon a nőt, sikertelenül. Azóta se látta és beszélni se beszélt vele. Néha olyan érzése volt, hogy talán igaz sem volt az a csók.

 

 

                            Telefonhívás

                                                                                                                                                     K. F. emlékére

Feri bácsival évek óta ismertük egymást, amikor munkakapcsolatba is kerültünk.. Ő egy győri civil szervezetnek volt a gazdaságisa, én meg egy Szolnok megyei szervezetet vezettem. A munkakapcsolat úgy alakult ki közöttünk, hogy az általunk képviselt szervezetek országos szövetsége ellenőrző bizottságának lettünk a tagjai. Aztán, mint bizottsági tagok, együtt jártunk az ország különböző részeire a tagszervezetekhez ellenőrizni.

            Feri bácsival szerettem együtt dolgozni. Ez egész pontosan azt jelentette, hogy mindig a célhelyen találkoztunk. Alig jutottam szóhoz mellette, mindig mesélt, adomázott. Akár szégyellhetném is magam, de nem tudom, hogy voltak-e gyerekei. Azt tudom, hogy a feleségével élt, ő is nyugdíjas volt.

            Egy idő múlva egyre többet panaszkodott, hogy a felesége, Márika, sokat betegeskedik. Reggel ellátta, utána be az egyesületbe, délben haza, ebédeltetés, délután pedig koraestig a közelben lévő Zöldfa nevű kiskocsma.

            Elmondása szerint sosem rúgott be. Mindig csak annyit ivott, fröccsözött, amitől legfeljebb csak spicces lett az ember.

            Történt egyszer, hogy valamiért sürgősen el kellett volna érnem. Koradélután volt. Hívtam az otthoni számát, a felesége vette föl a telefont.

            - Nincs itthon a Feri. Ilyenkor bent van még az egyesületben – mondta.

            Tudtam, az egyesületben hiába keresném. Feri bácsinak meg elvből nem volt mobilja. És akkor beugrott a Zöldfa. Máris tárcsáztam a tudakozót. Miután megtudtam a számot, hívtam a kiskocsmát.

x x x

Feri bácsi délután három-négy óra között jött le a Zöldfába. Heti három-négy alkalommal volt ez így. A vendégeskedése akkor sűrűsödött meg, amikor adóbevallási időszak volt és most nagyon közeli volt a bevallási határidő.

            Ilyenkor Feri bácsinak kánaán volt. Pénzt soha nem fogadott el egy-egy bevallás elkészítéséért. Attól viszont nem zárkózott el, ha fröccsre meghívták. Kétheti fröccs volt egy-egy bevallás elkészítése. Egy bevallási időszak után egy fél évre biztosítva volt a fröccs.

            Azon a napon is ott ült a törzsasztalánál, mindenféle papír kiterítve körülötte. Mikor számolt és a rubrikákat töltögette, nem szerette, ha szólnak hozzá, annál beszédesebb volt utána. Nem szerette a munkát elkapkodni. Beosztással él az ember itt is, mondogatta.

            Nagy számolgatásban volt éppen, amikor Janika pincér hangja riasztotta fel:

            - Feri bá, telefon!

            - Telefon? – meredt maga elé értetlenül.

            - Igen. A vonalason keresik.

            - Ki az ördög lehet az, aki tudja, hogy itt vagyok – motyogta, miközben oda botorkált a pulthoz. Janika átnyújtotta neki a telefont.

            - Nagy ember maga Feri bá, ha még itt is keresik – mondták neki a kocsma vendégei, miközben már szuszogva ült vissza az asztalához.

            - Tán csak nem az asszony volt? Vagy az Úr szólította? – kiáltották át hozzá.

            Jólesett neki az élcelődés. Mit tudják ezek, hány helyen tartanak számon, dünnyögte maga elé somolyogva a szemüvege mögött!

                          Az örökség

A napfény hirtelen betöltötte a szobát miután felhúzta a redőnyt. Végérvényesen itt a tavasz, gondolta.

Hosszú volt a tél, hideg és csapadékos. A legtöbbször a postaládáig nem mert elmenni a csúszós járda miatt. Ha Lacza Józsi nem járt volna át lesózni a járdát, ki se tudott volna mozdulni egész télen.

Csörgött a telefon.

            - Jövök már, jövök - motyogta maga elé.

            - Te vagy az Gyula?... Hát én csak, csak. Főleg most már, hogy ilyen idő van. És ti?…   Mikor?... Holnap? Holnap dél körül?... Jól van. Hol lennék? Nem nagyon megyek én sehová… Jól van.

            Ez is csak akkor jön, ha éppen erre van dolga, gondolta.

            Most a csengő szólalt meg. Ahogy megjelent az ajtóban, Lacza Józsi kiáltott rá a kapuból.

            - Betti néni, ha gondolja, lenyírhatom a füvet. Akár ma is, vagy valamelyik nap.

            - Köszönöm Józsi. Majd meglátjuk. Ha minden igaz, holnap jön Gyula.

* * *

Már csak utasként szeretett vonatozni. Gépen lenni szeretett a legkevésbé. Utált korán kelni, utálta a nem tudom, mikorra érek haza állapotot. Harminc éve csinálja. Egy év se kell, és ott hagyja a vasutat.

            Teljesen elálmosította a kerekek monoton kattogása. Ilyenkor bezzeg el tudott volna aludni, éjszaka meg nem bír. Bármikor fekszik le, három-négy óra között mindig felébred. Aztán csak forgolódik.

            Még majd egy óra mire megérkezik Betti nénihez. Amilyen kedvvel járt korábban az öreglányhoz, annál kínosabbnak érezte az utóbbi időben ezeket a látogatásokat.

            - Nyugi apa - csitította a felesége - Elsősorban a lányunkért teszed, meg magunkért is. Mégiscsak te vagy az egyetlen örökös.

            Ez Betti néni szavajárása volt: „Fiam, anyád után, te vagy az egyetlen örökösöm.” Soha nem felejtette el, hogy erre minden egyes alkalommal figyelmeztesse.

            Vajon mára mit talál ki nekem?, gondolta.

Tavasztól ősz derekáig a fűnyírás visszatérő munka volt, aztán ezen felül a legváltozatosabb feladatokat találta ki neki. Átrendeztette vele a nagyobbik szobát, aztán legközelebb vissza mindent, meg ehhez hasonlókat… Az indulásig annyi szusszanásnyi ideje volt, míg elment az illemhelyre és megitta a Betti néni által készített bűnrossz feketekávét.

            Annak idején egyszer megjegyezte, hogy milyen jó az a kávé, amit a felesége vesz. Biztatta Betti nénit, próbálja ki, meglátja milyen jó.

            „Nyugdíjas vagyok, fiam, nekem már ez is megteszi”, válaszolta.

            - Hová lesz az út, fiatalember? - kérdezte egy öreg vele szemben.

            Fölrezzent. Nem is emlékezett rá, mikor jött be az öreg a kupéba.

            - Pestre.

            - Akkor együtt utazunk. Képzelje, randira megyek!

Kimeresztette a szemét. Jól megnézte magának az öreget. „Ez igen”, gondolta. Bezzeg ő már nagyon régen randizott. A lánya útját egyengette, a család ügyeletes futára volt, kihasználták, mert ingyen utazhatott a vonaton.

* * *

Lacza Józsi egy kicsit félrehúzta a függönyt.

             - Gyere már el az ablaktól! – szólt rá a felesége. – Még meglát valaki, hogy leskelődsz!

            - Ki látna meg! Csak az a vidéki barom, legfeljebb. És aztán, ha észrevesz! Tehet egy szívességet. Már megint füvet nyír. Ennek mániája a fűnyírás!

            Mikor egyszer-kétszer látta füvet nyírni, megkérdezte tőle, hogy kertész? Pillanatok alatt fölhúzta az orrát. Kikérte magának, ő a Betti néni rokona.

            Bazmeg, röhögött magában, ez még rosszabb!  A vidéki rokonnál nincs rosszabb.

            - Évekig azt se tudta, hogy van egy nagynénje, most meg, ide eszi a fene – fordult a felesége felé.

            - Hagyd már! Mit irigyelsz tőle? A fűnyírást? Az a lényeg, hogy Betti néni kedveli Zsófinkat. Ennek a Gyulának meg, ha kevés a vidéki kertészkedés, kertészkedjen kedvére Pesten is.

            Lacza Józsinak eszébe jutott, hogy egy alkalommal megkérdezte Betti nénit, ki ez az idegen férfi.

            - Tudja Józsi, szegény volt uram húgának a fia. Mozdonyvezető.  Ha van egy kis ideje itt Pesten, elugrik hozzám.

            - Ne haragudjon már, hogy megkérdeztem… De tudja, annyi mindent lehet hallani.

            - Jaj, ne is mondja Józsi!

            - Itt az utcán is mindenféle idegen alakok mászkálnak. Sose lehet tudni. Meg aztán végül is Betti néni csak egy egyedülálló nő. Azután szomszédok vagyunk, vagy mi az ördög! Annyival tartozunk a másiknak, hogy figyelünk egymásra.

* * *

Mit kukucskál ez ott! Józsi, jó nézni, hogy a másik dolgozik!

            A francba, annyiszor megfogadtam, nem várom meg, hogy ekkorára megnőjön a fű.

            Mit keres ezeknek a lányuk Betti néninél? Már másodszor látom itt, mikor jövök. Mit csinál ez, se nem tanul, se nem dolgozik.

            Nem tudom, mikor és hogyan hozakodjak elő a dologgal. Kíváncsi vagyok, mit szól majd a nyakas öregasszony.

            A leányunk is meglátogathatná egyszer-egyszer. Az öregeknek az kell, hogy sündörögjenek körülöttük. Erika velünk se foglalkozik, nemhogy mással.

            Ez a kis fruska nem akar elmenni?

* * *

A szomszéd szólt át a sövény fölött.

            - Szervusz, Gyuszi.

            - Szia, Józsikám.

            - Megnőtt?

            - Meg, a fene essen bele… - méltatlankodott a fűnyírót takarítva.

            - Mi újság felétek vidéken? - kérdezte Lacza Józsi, „a vidéken” szót megnyomva.

Ez úgy beszél, mintha mi ott vidéken már nem is emberek volnánk. Utálom ezt a pesti gőgöt.

            - Nem láttad még kijönni Zsófit?

            - Nem, még nem.

            - Kedveli Betti néni. Azt szokta mondogatni, hogy mióta Freddy kutya elment, már csak ez a lány maradt neki szívének kedves.

            - Lehet, hogy szokta mondani, én még nem hallottam - vágott vissza Gyula, Józsi célzatos megjegyzésére.

            Zsófi karcsú alakja most jelent meg a bejárati ajtóban.

            - Csók, Betti néni – köszönt vissza a háta mögé a szép arcú lány az ajtóból.

            A lányom emiatt a lány miatt is járhatna ide, gondolta.

* * *

A felesége számon kérőn szólt a telefonba.

            - Kérdezted már?

            - Nem - mondta visszafogott hangon. - Még nem volt alkalom rá.

            - Haza ne gyere, míg nem beszéltél az öreglánnyal! Ne mindig magadra gondolj! A lányodra is.

            - Jó, jó…

            Könnyen osztja az észt otthonról. Ha tudná, hogy körbe kell udvarolni Betti nénit a legegyszerűbb dolgokban is. Egyszer kipróbálhatná.

            - Na, aztán csak ügyesen, apa!

* * *

A férje öt éve, Freddy fél éve ment el.

A Freddy halála előtt két héttel a vitrinben megrepedt egy pohár. Ez rosszant jelent, az anyja is mindig ezt mondta neki. Mi lesz még itt?, gondolta. A férje halálát könnyen elviselte Freddyvel. Freddy után nincs senkije, csak a szomszédok és ez a Gyula.

            Emlékszik mikor Józsi felesége, az az okoskodó Klárika megjegyezte a háta mögött, hogy a kutya elvesztését jobban megsirattam, mint az uramét.

            Azt hiszik ezek, hogy nem hallok. Számító népség! A végén már a lányuk is csak akkor volt hajlandó Freddyt elvinni sétálni, amikor nagy néha megkértem, ha a zsebébe dugtam egy kis pénzt.

            Azok a délutáni séták Freddyvel felejthetetlenek. És visszahozhatatlanok.

            Ahogy kiadta a lelkét a szerencsétlen, két hét után nem bírta tovább, egyedül tette meg azt az utat ezután, amit addig Freddyvel.

            Eleinte szokatlan volt, kezdetben egy-egy gyerek kérdezett a kutyusról. Azt hitte senki sem figyelt rájuk, és lám-lám, számon tartották őket.

            Így ismerkedett meg Ibolyával és a kislányával, Laurával is. Ahogy a lányka meglátta, már messziről integetett neki.

            Rendszeresen találkozgattak a kis téren. Egy alkalommal a kis Laura rosszul lett, az anyja gyomorrontásra gyanakodott. Siettek haza, de Laura nyöszörgős kérésére Iboly is biztatta, tartson velük.

            Ezt követően gyakran megfordult Vígh Eduárdéknál, leginkább akkor, mikor a kislány betegeskedett.

* * *

Tanácstalanul toporgott Betti néni előtt.

            - Ki vele! Látom, mondani akarsz valamit.

            Nagy nyögdécselések közepette előadta a kérésüket.

- Szó sem lehet róla Gyuszikám - csattant föl Betti néni - hogy is juthatott ilyen az eszetekbe!

            - Mint egyetlen lehetőség…

            - Szó sem lehet róla! Még hogy bejelentkezzen hozzám a lányotok!

            - Semmi nem változna Betti néni. Bejelentkezne, de nem költözne ide Erika.

            - Szó sem lehet róla!...Sokat szenvedtem a nagybátyád mellett, anyuddal se sokat találkoztunk, hál istennek… A családodban még te vagy a leghasználhatóbb, fiam… Anyád után az egyetlen örökösöm vagy… Sajnos nekünk nem lehetett gyermekünk. Ne rontsuk el az egyre jobbra forduló kapcsolatunkat.

            Leforrázva állt a szoba közepén. Erre nem számított. Tudta, hogy nehezen megközelíthető, nehezen megkörnyékezhető Betti néni, de amit most kapott, több volt, mint amire gondolni mert.

            Hogy adom ezt elő az asszonynak? El se fogja hinni. Még azt is megkapom, hogy szóba se mertem hozni a témát.

* * *

Józsi lerogyott a hokedlire.

- Így kiöltözve még nem láttam Betti nénit - mondta a sütővel kínlódó feleségének. - Úgy ki volt öltözve, ahogy a templomba szoktunk.

- Lehet, hogy odament, nem?

            - Á, nem. Azt mondta, hogy ebédre hivatalos.

            - Ebédre! - csodálkozott Klárika.

            - Jól hallottad! Ebédre.

            - Még ilyet! Mi történt?

            - Hát ez az! Valami van, elég titokzatos volt.

            - Hogy ez még nem jutott az eszembe!

            - Mi?

            - Hát mi is meghívhatnánk egyszer ebédre.

            - Igazad van.

            - Beszélek is vele – mondta Klárika sokatmondóan.

* * *

A cserépkályhában ropogott a tűz.

   - Apa, föl kellene hívni Betti nénit.

   - Minek? Én nem hívom…

   - Nem úgy van az! Lehet, hogy ma már ő sem úgy gondolná.

   - Na, az aztán nem fog változni! Ha nagyon akarod, holnap fölhívom… Bár nem sok értelmét látom. Ha valami olyan történt vele mostanában, ami állítólag rosszat jelent, még csak szóba se áll velem. Elmondása szerint Freddy kutya halálát is előre tudta.

   - Ne, mondd már! Fel a fejjel, apa! Mégiscsak te vagy az örököse.

   - A franc essen bele! Megdolgoztam már ezért…

* * *

A tervezetthez képest egy hónappal később megy Betti nénihez. Közben harminc centis hó is esett.

            A kerekek monoton kattogása most is elálmosította. Még fél óra, hogy Pestre érjen. Azóta az eset óta nem volt Betti néninél. Talán kétszer-háromszor beszélt vele telefonon. A telefonbeszélgetés alapján úgy tűnt, nincs semmi gond.

            Igaza volt az asszonynak. Már megint.

            Ezt az öreget itt velem szemben, mintha már láttam volna. Hol láttam, te szentég! Hogy láttam, az biztos.

Persze. Épp akkor is Betti nénihez voltam úton.

            - Randira megy megint, uram?

Az öreg gyanakodva nézett rá.

            - Nem emlékszik, hónapokkal ezelőtt találkoztunk? Ugyanígy ezen a járaton. Akkor dicsekedett vele.

            Az öreg szeme huncutul felragyogott.

            - Igen, igen. Most is randira megyek, de ez már egy másik.

            - Hát, nem semmi!

            - A szerelemben nincs korhatár, fiatal barátom. És maga hová tart?

            - A nagynénémhez. Pesten él. Nincs senkije, gyerekük nem lett. A feleségem most is felcuccolt.

            - Akárhogy is van, rendes maguktól.

            Addig-addig beszélgettek, hogy észre sem vették, időközben beértek Pestre.

* * *       

Már harmadjára nyomta hosszan a csengőt. Semmi. Olyan még nem volt, hogy az első csengetés után ne jelent volna meg Betti néni madárfeje a kis ablakban.

            - Szervusz, Gyuszikám! - kiáltott át a sövény fölött Lacza Józsi. - Ne is csöngess! Gyere be hozzánk.

            Mint akit fejbe csaptak, úgy ült ott Laczáék konyhájában.

            - Ez van. Mi sem akartuk elhinni, hogy egyik pillanatról a másikra váratlanul elment. Pont karácsony szentestéjének napján. Állítólag szépen fel volt öltözve, mintha készült volna valahová.

            - A francba, nem is tudtunk róla.

            - Eszünkben volt, hogy értesítünk benneteket, de nem tudtuk az elérhetőségeteket. Hiába ismerjük egymást évek óta, de ennek a lehetőségéről sosem beszéltünk.

            Az utolsó mondatot némi szemrehányással mondta Lacza Józsi.

            - Kik fedezték fel? - kérdezte Gyula magába roskadva.

            - Egy fiatal pár jött. Azok mentek be a lakásba úgy este hét óra felé. Nekik volt kulcsuk.

            - Kik ők?

            - Itt laknak valahol az utca végén - vette át a szót Józsitól Klárika. - Így utólag összerakva a képeket, a bizalmába férkőztek Betti néninek. Sejtheted, hogy miért?

            Gyula lefőve ült a hokedlin.  Úristen, futott át az agyán!

            - Azóta semmit nem tudunk, hogy mi történt. Ezek a fiatalok tudhatják, amit tudnak. Talán kétszer láttuk itt őket.

            Laczáék útba igazították, hogy körülbelül hol találja meg ezeket a fiatalokat.

* * *                   

Alighogy kettesben maradtak, Klárika kifakadt.

            - Ez a szerencsétlen hülye is hiába szaladgált ide, hiába nyírta a füvet.

            - Micsoda világ lett - hümmögött maga elé Józsi. - Valahol mi is elszámoltuk magunkat.

            - Ne beszélj bolondokat! Az viszont biztos, hogy egy magányos öregasszony védtelen a világgal szemben.

* * *  

Viszonylag könnyen megtalálta Vígh Eduárdékat, azt a bizonyos fiatal párt. A fiatalasszony egy szépen berendezett szobában ültette le.

            - Pont jókor jött, hogy itthon talált bennünket – mondta Vígh Eduárd, - A kislánnyal ellenőrzésen voltunk a kórházban. Nem régen érkeztünk haza.

            - Elnézést, hogy így magukra törtem - szabadkozott Tóth Gyula.

            - Laczáéktól, a szomszédéktől hallottam, hogy mi történt Betti nénivel.

            - Ez nekünk is, mindenkinek meglepetés volt.

            -  Hát még nekem, egy órával ezelőtt. Laczáék szerint maguk találtak meg.

            - Úgy volt, hogy karácsony estéjén átjön hozzánk vacsorázni, meg hogy egy kicsit családias körben legyen. Hatra volt megbeszélve, hogy jön, sokalltuk a késését. Próbáltuk hívni telefonon, nem vette fel. És hát valóban volt ok az ijedelemre.

            Egy-két perc csend után Vígh folytatta.

            - Két órája halott volt, mikor megtaláltuk. Mi úgy tudtuk, hogy nincs senkije. Soha nem beszélt arról, hogy volna valaki hozzátartozója. Sőt, többször kijelentette, hogy egészen maga van. Így aztán nem kutakodtunk azután, hogy értesítsünk bárkit is a haláláról.

            Ismét csönd lett hármójuk között. Gyerekhang hallatszott a lakás távolabbi részéből.

            Víghné vette á a szót.

            - A hagyatéki leltárnál derült ki, hogy van végrendelet.

            Az asszony egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta.

             - A végrendeletben Betti néni bennünket jelölt meg örökösül. Teljes körűen.

            Tóth Gyulába mintha kést szúrtak volna. Ez a nap csupa meglepetés. Belévillantak Betti néni szavai, amiket mindig mondogatott neki.

            - Betti néni a végrendeletében kérte, hogy hamvasszuk el, a hamvait a kutyája hamvaival együtt szórjuk a Dunába - mondta Vígh Eduárd. - Ennyi volt a végrendeletben.

            A házaspár egymásra nézett. A férfi kiment, majd kis idő múlva visszajött egy díszes urnával.

            - Mivel erről nem szólt a végrendelet, ez magát illet, mint hozzátartozót. Betti néni férjének a hamvai vannak benne.

            A férfi átnyújtotta Tóth Gyulának az urnát, aki önkéntelenül nyúlt érte.

            - Találtunk rengeteg fényképet, szerintem a legtöbbje családi vonatkozású. Ha gondolja, válogasson belőlük, vagy akár el is viheti az egészet - ajánlotta az asszony.

            - Nem, nem köszönöm - rebegte Tóth.

            Arra sem emlékezett, hogy egyáltalán elköszönt-e Víghéktől. Valahogy kitámolygott a lakásból hóna alatt a nagybátyja hamvait tartalmazó urnával.

* * *    

 - Itt van az örökségem - mondta és letette az urnát Laczáék konyhaasztalára. – Ez mind.

            Laczáék értetlenül néztek hol egymásra, hol Tóthra.

            - Igen, ez az örökségem.

            -  Mi ez? - kérdezte bátortalanul Lacza.

            - A nagybátyám hamvai.

            - Úristen! - csapta össze a kezét Klárika.

            - Nem mondod! – így Lacza József.

            - De igen.

             - Hogy mik vannak! - szörnyülködött tovább Laczáné Klárika – Ne hagyják annyiban Gyula! – folytatta. - Biztosan lehet tenni valamit.

            - Hát nem semmi volt ez az öregasszony – csettintett Lacza. - Megtévesztett valamennyiünket, és kihasznált bennünket.

            Lacza József nem fejtette ki, hogy mire gondolt. A többiek sem kérdezték, mintha kimondatlanul is tudtuk volna, hogy miről van szó.

* * *

A felesége el se akarta hinni a történteket, amikor telefonon közölte vele.

            - Miket beszélsz már! Hogy hoznád az örökséged! - kérdezte. – A szokásos módon már megint ökörködsz.

            - Itt van mellettem egy szatyorban. Itt utazik velem.

            - Apa, ne hülyéskedj!

            A felesége nagy nehezen megértette, hogy bizony ez nem vicc, most nem tréfálkozik a párja.

            Ahogy letette a telefont, Tóthné percekig állt hátát a cserépkályhának vetve. Az a vén kurva!, gondolta.

* * *

Ez egy rémálom. Valaki jöjjön, csípjen meg! És majd fölébredek. Kik ezek a Víghék? Ismeretlen befutók.

            Meddig ugráltatott volna még maga körül.  Még hogy én az egyetlen örökös! A kellő pillanatban pont ő felejtette el!

            Mintha többet ittam volna a kelleténél. Ez nem igaz. Mondja már valaki, hogy nem igaz! Ez egy rossz álom, egy vicc.

            Hallgathatok az asszonytól. Felocsúdik az első sokkból, és nem állok meg előtte.

            Na, úgy látom megjöttem. Öt perc és jön a csatlakozás.

            - Fiatalember! – kiáltott utána egy idősebb nő. – Itt felejtette a szatyrát!

            Ez sem jött össze.

* * *

Tóthék hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy a nagybácsi hamvait tartalmazó urnát kiteszik a garázsba egy polcra.

            Aznap éjjel csak forgolódtak egymás mellett az ágyban, szótlanok voltak. Nem akartak beszélni a történtekről. Még nem.

            Nyomasztotta őket az érthetetlenség, a düh és az elkeseredettség kavargott bennük.

            Aznap éjjel nem aludtak. Fáradtabban keltek fel, mint ahogy lefeküdtek.

            Reggel vették észre, hogy egy pohár elpattant a konyhaszekrényben.

                   

 

 

 

 

  Parti hánykolódás

Szia! Szióka! Végre, hogy el tudtalak érni!… Sokszor kerestelek, de vagy csak kicsörgött, vagy átmenetileg nem vagy elérhető, mondta egy hang. Már azt hittem, hogy velem van bajod. Valamiért megsértődtél, és nem akarsz velem beszélni…

            Itt ülök a Balaton partján, az Ezüstpart Hotel vízparti lejárójának lépcsőjén… Erre sétáltam. Ahogy fölvetted a mobilt, épp itt voltam, gondoltam, leülök.

            Veled mi van? Sehol egy pasi?… Tényleg?!

            Lejöttünk két napra szétnézni az üdülőben… Anyám konyha-malackodik, apám mindjárt nekiesett a csónaknak Stevvel, elkezdték festeni.

            Képzeld, nem tudom, mi törtét Stevvel, mi ütött belé, de engem majdnem a guta ütött meg. Ez a faszfej visszament Pestre…

            Valami baromságon összeszólalkoztunk. Ha agyon ütnél se tudnám megmondani, hogy konkrétan min. Tudod, ahogy mondani szokták, szó, szó…, aztán fölpattant a kerti székből, berohant a házba. Pár perc múlva jött a hátizsákjával és csak annyit mondott, helló, Pesten találkozunk…

            Ezt a hülye helyzetet! Nálam már csak anyámék néztek értetlenebbül. Mindjárt nekem estek. Bőgtem, mint egy taknyos gyerek.

            Anyámék nem hitték, hogy nem tudom, hogy mi van Pistával… Titkolok valamit, mondták. Apám ordítozott, hogy megöli azt a buzit.

            Még egyszer nem fog a csalijával horgászni! Amilyen hülye tud lenni apám is, lekezelte volna, ha kéznél van.

            Aztán anyám is sírásban tört ki. Magát okolta, hogy nem tán az ő erőszakoskodását elégelte meg „ez a fiú”. Na, erre jól leteremtettem. Nehogy már egy ilyen seggfej miatt magát okolja!…

Próbáltam hívni, nem vette föl. Már rég fel kellett, hogy érjen Pestre. Vagy az ördög tudja, merre kujtorog!…

Úgy érzem, most egy ideje komoly a dolog. Egy ideje érzem, valami nincs rendben… Az utóbbi időben egyáltalán nem kezdeményez, nem közeledik hozzám…

Itt nagyon klassz idő van… És Pesten?… Gyér a forgalom, alig van még érdeklődés… Órákat el tudnék ücsörögni itt a parton…

Nézd már, egy egészen jóképű hapsi! Vagy öt perce le sem veszi rólam a szemét. 

Mit bámulsz? Nem félsz, hogy elgurul a szemed?… Na, elszégyellte magát!

Remélem, nem érte semmi baj ezt a faszfejt!

És mi van a te pasiddal? Mesélj! Ki ez az új fazon?… Na, ne izélj már!… Mi ez a nagy titkolózás?…

            Hol ismerkedtetek meg?… A neten? Hát ott elég sok köcsög van… Nehéz kifogni egy értelmes férfit…           

Tudod, annak idején Steve-vel is ott akadtunk össze… Hát, per pillanat úgy fest, nekünk nem jött be…

Hol volt az első randi?… Nem mondod?! A Margit-szigeten?… Azért csodálkozok, mert ezzel a buzival mi is ott találkoztunk először… Nem mondtam volna?!… Nem létezik!… Én már nem is emlékszek… Szóval ott találkoztunk…

            És milyen a pasi?… És az ágyban?… Steve-ről ezt nem mondhatom, talán még az elején… Mostanában nem penge… Túl voltunk rajta, aztán szinte rohan a fürdőszobába….

            Na, mesélj már!… Úgy kell minden szót kihúzni belőled…

            Mit nyekeregsz?

Ez a jóképű már megint itt ólálkodik.

Miről akartál velem beszélni?… Nekem a jövő hét nem jó… Még van egy vizsgám… Semmit nem tanultam eddig… Remélem, jó lábbal kell fel az öreg…

            Na, ne kéresd magad?… Vágj bele!…

Nem, ne…! Ez vicc!… Hogy te meg Steve? Ugye, tréfálsz? Ez nem lehet igaz… Mondd, hogy nem igaz!… Te, a legjobb barátnőm?

            Arról a disznóról, egy ideje már semmi jót nem feltételeztem, de rólad gondolni sem mertem voltam…

            Te szemét! Ezt így idevágod a képembe! Hogy hogy nyugodjak meg?! Te büdös k…! Te nyugodt lennél az én helyemben?

            Hogy tehetted ezt? Te képmutató dög!

És a múltkor még eljössz velem a színházba, mintha mi sem volna. Hogy tehetted? Mennyi bőr van neked a pofádon?

Mióta tart? Három hónapja? Ez őrület! Milyen barátnő vagy? Mi neked a barátság?

Ez a hülye már megint itt őgyeleg a hátam mögött… Mit bámulsz?

Te, Nóra, tán csak nem nálad van ez a seggfej?… Éreztem… Add csak ide egy pillanatra!

            Nem, nem! Mégse.. Gyűlölöm. Dögöljön meg!

            Vigyázz, Nóra! Nehogy azt hidd, hogy veled nem fogja megtenni! Becsap az mindenkit, még önmagát is…

            Ne legyen egy perc nyugtod sem! Figyeld a jeleket! Ha kezded rosszul érezni magadat, amikor együtt vagytok, ha több lesz a fájdalmad, mint az örömöd…, az már jelent valamit. Ha túl vagytok rajta és rohan ki a zuhanyozni egyedül, biztos lehetsz benne, az agya és a farka már máshol van…

            Ne legyen egy nyugodt perced se!

            Bocsássak meg?! Én?! Szerinted, hogyan bocsáthatnék meg? Te megbocsátanál?… Ne hápogj! Tudod, hogy nem…

            Mondhatsz most bármit. Nem ugyanaz ám úgy általában beszélni a dolgokról, mint konkrétan benne leni nyakig…

Mondd meg annak a köcsögnek, ne legyen olyan nagyra magával! Nem egy nagy szám!…

            Hogy? Azt kérdezi általad, hogy megbocsátok-e neki? Hát ez tényleg nem százas!

            Ezt komolyan kérdezed? Ezek után menjek veled Horvátországba nyaralni?… Te sem vagy százas…

Mondd meg annak a seggfejnek, hogy megcsaltam…! Az egyik évfolyamtársammal, azzal, akit ő is kiszúrt… Az férfi volt! Nem egy kétperces puhány… Vele mindig jó volt… Vele meg már azt sem tudom, mikor volt jó utoljára…

Ez a barom itt nem tágít mögöttem… Kezdek rágerjedni… Mondd meg annak a köcsögnek, hogy most is meg fogom csalni valakivel! Ez itt mögöttem biztosan kapható lesz…

            Na, csá picinyem! Az a tökéletlen meg duguljon beléd!

            Szióka!

       

  

      Harangzúgás

A főtörzs nézte, addig nézte a forgalmat, hogy néha el-elbóbiskolt. Ilyenkor egy-egy elsuhanó kamion zajára riadt fel. Hunyorogva nézte a közeledő járművek lámpáját.

            Arra gondolt, milyen jó azoknak, akik elnyújtózva az ágyukon aludhatnak.

Azért jó a ti házasságotok, röhögött az arcába egy alkalommal a szomszédja, mert nem vagytok minden éjjel az asszonnyal sülve-főve együtt.

A legszívesebben lenyomott volna neki egyet.

Mi ez, morfondírozott magában? Az ez, harangzúgás! Alig éjfél után? Itt valami nem stimmel.

A község felé vette az irány.

Micsoda forgalom van ma éjjel, gondolta!

A rendőrautó lassan gurult be a községbe. Ahogy egyre beljebb ért, a lehúzott ablakon keresztül hallotta, hogy a harangzúgás a református templom felől jön.

A főtörzs odahajtott. Kiszállt a kocsiból, szétnézett. Senkit nem látott. Az éjszakai csendben a harangzúgás még hangosabbnak hallatszott, mint általában.

Lenyomta a templomajtó kilincsét. Zárva volt. Tanácstalanul álldogált, egyik lábáról a másikra dőlt.

Mitévő legyek, tette fel magának a kérdést?

x x x

Az asszony vállánál fogva megrázta a férjét.

            - Te, Lajos, hallod ezt?

            Újból megrázta a férfit. Az álmosan nyöszörgött.

            - A harangzúgás nem a mi templomunkból jön?

            - Miii…!? – ugrott föl egyszeriben a templom kántora. – Ez tényleg az! – hüledezett.

            - Harangzúgás éjszaka? Lajos, ez nem normális.

            - Itt valami történhetett.

            - Nem kellene megnézned?

            - Hát nem is tudom… Valaki bent jár a templomban? A tiszteletes úr nem szólt semmiféle éjjeli rendezvényről. Aztán itthon sincs.

            - Kapd össze magad fiam! Nézd meg mi történhetett!

            A férfi egyik lábát már letette az ágyról.

            - Biztos jó ötlet ez? – kérdezte elbizonytalanodva.

            - Hát nem is tudom… - mondta most az asszony. – Ha idegenek járnak a templomban, még le is üthetnek.

            - Egyedül nem volna tanácsos odamenni.

            - Tudod mit, fiam, jobb lesz ebből kimaradnunk.

            - Igazad lehet, Klári.

            - Muszáj nekünk mindent észrevennünk?

            - Igazad van, Klárikám – mondta a férfi egyetértőn és a lábát visszadugta a takaró alá.

            Az asszony lekapcsolta a villanyt. Némán feküdtek egymás mellett, hallgatták a harangzúgást és várták, hogy ismét el tudjanak aludni.

x x x

Csörögni kezdett a mobil. A férfi félálomban nyúlt a telefon felé, kotorászott az éjjeliszekrényen.

            - Halló… - nyöszörögte a telefonba.

            - Halló, polgármester úr! Itt Bandi főtörzs. Polgármester úr, baj van. A református templomban zúg a harang, és nem akar abbamaradni.

            - Micsoda!

            - Igen, jól tetszett hallani. Csak zúg, zúg, mintha az automata bekattant volna, nem akar kikapcsolni.

            - Mi van Dezső? – kérdezte felébredve a polgármesterné a férfit.

            - Semmi… Várj!

            - Ezt hogy tetszik érteni polgármester úr? – szólalt meg a vonal túlsó végén a főtörzs.

            - Ezt nem magának mondtam Bandi.

            - Valahogy be kellene jutni a templomba, polgármester úr. Mitévő legyek?

            - Várjon már Bandi! Így hirtelen most magam sem tudom… Mindjárt visszahívom.

            - Mi van Dezső? – kérdezte ismét a polgármesterné.

            - Hallgasd csak!

            Jól kivehetően hallották a harangzúgást.

            Már egészen megszokták, hogy mióta Keller Dezsőt megválasztották polgármesternek, két-három hetente egy éjjel mindig történik valami „esemény” a településen.

            - Valahogy be kell jutni a templomba. Meghibásodhatott az automata. A harang nem halkul el.

            - Még csoda, hogy nem verte fel a községet! – méltatlankodott az asszony.

            - Megvan! – kiáltott fel a férfi.

            Odalépett a vonalas telefonhoz.

            - Fölhívom az E-ont, megkérem őket, hogy áramtalanítsák a községnek azt a részét.

            Az E-on ügyeletese nehezen értette meg, hogy miről van szó, de megígérte, utánanéz, hogy miben segíthet.

x x x

A főtörzs egyik cigit a másik után szívta.

            Hülye helyzet, gondolta. A harang zúg, én meg itt topogok a templom bejáratánál éjnek évadján.

x x x

A polgármester idegesen járkált fel s alá a telefon mellett. Várta a hívást, mégis amikor megcsörrent, összerezzent.

            - Az E-onos ügyeletes volt – magyarázta a feleségének. – Nem tudnak segíteni, mert a templom nem önkormányzati tulajdon, hanem egyházi. Ezért én nem rendelkezhetek.

            - Most mi lesz? – kérdezte Liz, a felesége.

            - Be kell jutni a templomba, másképp nem fog menni.

            Az asszony némi töprengés után.

            - Hogy hívják azt az idősebb nőt, aki a református templomban takarít? Neki biztosan van kulcsa.

            - Igen, igen…

            - Úgy rémlik, Guti mamának szólítja a többi asszony…

            - Igen, igen… Milyen Guti is? A francba, nem jut eszembe!

            Kicsit később felkiált.

            - A telefonkönyv! Olvasd csak a g-betűs előfizetőket… Hátha így beugrik a teljes neve…

            Líz megkereste a telefonkönyvet.

            - Most már csak az kell, hogy legyen vonalasa…

            Szép lassan kezdte olvasni a neveket.

            - Á, ez az! Guti Andrásné. Hívom gyorsan Bandi főtörzst.

x x x

Már négy-öt perce nyomja a csengőz. Egy öblös hangú kutya a hátsó udvarban hangosan ugatott,

            A bejjárati ajtó mögött világos gyúlt.

            Na, végre, gondolta!

            - Jó estét! Rendőrség. Guti Andrásnét keresem.

            - Rendőrség? – szólalt meg csodálkozva egy férfi hang.

            - Igen. Guti Andrásnét keresem…

            - Rossz helyen jár. Ez a 15-s szám, ő pedig a 17-ben lakik.

            Ó, még ez is, gondolta.

x x x

Az asszony mindjárt nekiesett a férjének.

            - Ki volt az?

            - A rendőrség.

            - A rendőrség? Mit akartak ilyenkor?

            - Guti mamát kereste Bandi főtörzs, a Tóth Pisti fia.

            - Ilyenkor? Mit akarhatnak tőle?

            - Honnan tudjam – méltatlankodott a férfi, miközben visszavackolta magát az ágyba.

            Az asszony meg éppen kiugrott az ágyból. Lekapcsolta s villanyt. Résnyire följebb húzta a redőnyt.

            - Nem látok semmit. Biztosan a fia csinált már megint valamit.

            - Biztosan.

            - Te, Imre, hallod ezt?

            - Mit?

            - Mintha harangoznának.

            - Ilyenkor? Beszélsz már badarságokat…

            Hallgatóztak.

            - Tényleg – állapította meg a férfi.

            - Micsoda éjszaka - szörnyülködött az asszony és visszafeküdt a kihűlőben lévő helyére.

x x x

.A 17-s házszámnál kezdte el nyomni a csengőt. Néha a kaput verte ököllel.

            A szomszédok hamarább felébrednek a zajra, mint Guti mama, gondolta.

            Nem adta fel, csengetett, dörömbölt.

            Nagy sokára megjelent az ajtóban kócosan, leengedett ősz hajjal, hosszú hálóingben egy idős nő.

            - Tessék? – rebegte nyöszörgő hangon.

            - Jó estét! Elnézést a zavarásért, a rendőrségtől jöttem.

            - Tessék?...

            - A rendőrségtől jöttem. Tetszik hallani a harangzúgást?

            - Mi zúg?... A rendőrség?

            Biztosan Józsi fiam csinált már megint valamit, gondolta.

            - Nem tudok semmit…

            - Tessék hozni a templom kulcsait! Elviszem Margit nénit és vissza is hozom…

            -  Hová visz?...

            Éjszaka jönnek, zsörtölődött magában. Autóval, mint régen. Már ezek is kezdik. Szentég, mi lesz itt!

            - Nem tudok semmit! Nem megyek sehova!

            Guti mama becsapta az ajtót. Lekapcsolta a villanyt, ismét sötétség borult a házra.

            A francba! A polgármesterünk csak azt nem mondta, hogy Guti mama süket, mint az ágyú, háborgott a főtörzs.

x x x

- Nem baj Bandi, majd kitalálunk valami mást. Menjen vissza a templom bejáratához és várjon!

            A polgármester tett néhány kört a szobában.

            - Ez a harang meg csak zúg, zúg… Mintha vészhelyzet lenne… Mintha jönnének a törökök, vagy legalábbis tűzvész volna…

            - Nyugodj meg- csitította a felesége. – Majd csak megoldódik ez a probléma is.

            - A választáskor ezt irigyelték tőlem a vetélytársaim!? Éjjel egy órakor hogyan hallgatassunk el egy harangot?

            Rótta a köröket.

            - Megvan!

            Tárcsázott.

            - Jó estét, Géza! Elnézést a zavarásért. Tíz perc múlva találkozzunk a református templomnál! Hozzon magával szerszámos ládát is! Majd mindent megmagyarázok.

x x x

A fiatalasszony értetlenkedett.

            - Nem mondod, hogy a polgármester volt?

            - De igen…

- Ugye, nem csalsz meg, Géza?

Az asszony hangja elég fenyegető volt.

- Jaj, nyuszikám! Ne viccelj már!

- A múltkor is éjjel kettőkor rohantál, mert állítólag a barátodhoz kellett menned, akihez állítólag betörtek. .. Nekem gyanúsak ezek az éjszakai elrohanásaid.

- Tönkreteszel ezzel az örökös féltékenységeddel! Gondolod, ha randizni megyek, munkásruhában mennék és szerszámos ládával?

- Hát elég különös!

- Nyugodj meg, nyuszikám! – megcsókolta a felesége homlokát.

- Miért kell menned tulajdonképpen?

- Nem is egészen értettem…. Ha jól értettem, a református templomba kell bemenni.

- Éjszaka?

- Én sem értem…

- Nehogy belekeveredj valamibe, Géza!

- Jaj, ne kezd már megint, nyuszikám! Ez az örökös gyanakvás…

x x x

Ott álltak hárman a református templom bejáratánál, a polgármester, a rendőr és egy mesterember a szerszámos ládájával.

            - Hát szépen nézünk ki így a templom előtt. Ha látna bennünket valaki, nem tudom, mit gondolna.

            - Csak ez az istenverte harang hallgatna már el! Bocsássa meg tiszteletes úr az iménti szavaimat! Ami igaz, az igaz, ez a harang most föladta nekünk a leckét – mondta Bandi főtörzs.

            A templomba viszonylag könnyen behatoltak. Ügyes keze volt Gézának.

            A polgármester egyenesen ment a harang automatájához.  Kihúzta a zsinórt a konnektorból.

            - Még szerencse, hogy a templom műszaki átvételekor a tiszteletes úr megmutatott mindent.

            - Szinte hihetetlen, milyen jó ez a csend! – sóhajtotta Bandi főtörzs.

            Fekete Gézának megszólalt a mobilja.

            - Minden rendben van, nyuszikám. Nem sokára megyek, várjál meg!

            Lassan botorkáltak a félhomályban a bejárat felé. Ijedten álltak meg mind a hárman. Az ajtóban állt egy alak.

            - Kik maguk? Rendőrt hívok… - kiáltotta egy férfi.

            - Ne tessék fáradni, már itt vagyunk – mondta nevetve Bandi főtörzs.

            Az esperes úr volt az a szomszédos városból, akinek az E-onos ügyeletes szólt, hogy valami műszaki hiba lehet a templom harangjával. Jót nevettek.

            - Ha én ezt elmesélem az Erdélyből hazatérő tiszteletes úrnak! – így a polgármester.

x x x

A helybeliek közül sokak számára máig kérdés, hogy azon a bizonyos éjszakán kiért is szólt a harang?

               Kutya, egy élet

Hajnali séta az udvaron, a ház körül. Még minden nyugodt, a lassú ébredés a madarakkal kezdődött. A ház macskája tisztes távolban megállt előtte és ráfújt. Két lépést tett feléje, mire a macska beszaladt a farakások közé. Néhány évvel ezelőtt még megkergette volna. Azt a gazdasszony kedvence is tudta, hogy ma már nem, ezért egyre szemtelenebb vele.

            A hajnali őrjárat után lefeküdt a ház bejárati ajtaja előtt. Van még egy kis ideje a ház lakóinak az ébredéséig.

x x x

Kíméletlenül csörgött a vekker. Álmos nyújtózkodás. Indításként megissza a reggeli felesét a konyhában. Munkásruha, bekeveri a moslékot, etetés. Mire végez, az asszony lefőzi a kávét, kiteszi a reggelit az asztalra.

            Mielőtt leül reggelezni, még egy feles, aztán a kávé. Reggeli után irány a fürdőszoba. Mire összekapja magát, az asszony kirakja a ruháját.

Elindulás előtt még benéz a gyerekekre. Az asszony néha a kapuig kíséri. Búcsú puszi.  

            Az utcán felül a szolgálati kerékpárra, irány a posta. A hangos csaholások jelzik, hogy más is felkelt vagy el sem aludt.

x x x

Ott ült a kapuban. A gazda előbb ürítette ki a postaládát a reklámanyagoktól.

            - Aztán panasz ne legyen rád! – mondta fegyelmezőn. Ezt egy hétköznap reggel sem mulasztotta el. Így ment ez télen-nyáron, már vagy tíz éve.

            Farkcsóválva körbeugrálta a gazdát, majd hátsó lábára ült a kapuban és várt. Nem sokáig kellett várnia, néhány perc múlva befordult zöldes nyári egyenruhájában a biciklijén Gyuri, a postás.

x x x

Nem tudom, mi baja volt ma reggel a főnökasszonynak, nagyon raplisan kezdett. Valami történhetett tegnap este náluk. Vagy az éjjel. Ezeknek a családi zűröknek mindig mi isszuk meg a levét másnap.

            Faluszerte azt beszélik, hogy a férje, az állomásfőnök úr, jóba van a forgalmista lánnyal. Potom huszonöt éves. Huszonöt évvel fiatalabb nála.

            Azt mondják, szemrevaló lány. Olyan faros, begyes. Ezt beszélik. Pedig hát az állomásfőnök úr nem panaszkodhat a főnökasszonyra sem, annak is megvan mindene. Még nekem is vér szökik az arcomba, ha az asztal fölé hajol egy papírért előttem. Amit ott látni lehet…!

            De miket is gondolok! Az én Mariskám mellett levegőhöz se nagyon lehet jutni. Olyan gyorsan közénk pottyantotta azt a két szép, csodálatos gyereket, hogy eszmélni sem volt időm. Amikor az elsővel terhes lett, nem volt kérdés, hogy feleségül veszem-e. Ez itt nálunk becsület dolga!

            Na, az én kis komám vajon vár-e már? Ennek még hiányzása sem volt. Á, látom, most is ott vár a kapuban!

x x x

A meghatározhatatlan fajtájú kutya, mindenki Talpasa, két-három vakkantással üdvözölte a sarkon feltűnő Gyuri postást.

            Ahogy leszállt a bicajáról, jobb kezével beletúrt a kutya kócos bundájába, mire az megnyalta a kezét.

            A Szabad Földet becsúsztatta a gazdáék postaládájába.

            - Gyere Talpas, menjünk! Várnak bennünket – szólt a kutyának.

            Elől ment Gyuri postás, mögötte kocogott Talpas. Így mentek háztól házig, egyik utcából a másikba.

x x x

Annak idején még a régi postás, Kövesi Dénes akadt Talpasra.

De az is meglehet, hogy fordítva volt. Egy a lényeg, hogy egymásra találtak. A falubeliek egyszer csak azt látták, hogy a kutya kísérgeti a postást. Előtte ment három-négy méterrel. A soron következő kapunál megállt, aztán tovább.

            Az őket megugató kutyáknak nem válaszolt. Tűrte a csaholó megaláztatást. Mintha tudta volna, hogy ez a tisztséggel jár.

            Egy alkalommal azonban hiába várták őket haza időre. Mindkét helyen kezdtek idegeskedni, mert nem volt ez szokásuk, hogy elmaradjanak.

            Joli mama csak úgy a kacsatömő kötényében átrohant Letenyeiékhez, hogy ők hátha tudnak valamit. Letenyei gazda vállalta magára, hogy körbemegy a falun és érdeklődik.

            A Gulyás kocsmában találta meg a két tekergőt. Talpas az ajtó előtt szunyókált, az öreg Dénes meg bent iszogatott. Munka közben is előfordult, hogy egyszer-egyszer beugrott nyáron egy fröccsre. Olyan azonban még nem volt, hogy be is ült volna.

            A megtalálás örömére Letenyei is nekibátorodott néhány pohár erejéig. A két öreg zárórakor, este kilenckor botorkált ki a kocsmából.

            Talpas zavarban volt. Nem tudta hirtelen eldönteni, hogy most melyiküket is kísérje haza.  Végül Letenyeivel, kenyéradó gazdájával baktatott haza.

x x x

A kocsmabeliek nem tudták mire vélni, hogy az öreg Kövesi Dénes bepityókázott. Ilyenre nem emlékeztek.

            Néhány nap múlva egyikőjük jött a hírrel, hogy meghalt a Magdus gügye fia a kórházban.

- Hát ezért rúgott be Dénes! – mondta egyikőjük sokatmondóan.

A többiek helyeslőn bólogattak.

            A faluban azt beszélték egykor, hogy Magdus törvénytelen fia Kövesi Dénestől, a postástól van.

- Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna azzal a szerencsétlennel, ha az anyja előbb megy el – így Korpás Lacó. Magában hálát adott a jóistennek, hogy nem tőle volt az a fiú, mert bizony ő is megkörnyékezte Magdust, aki tálcán kínálta magát a falubeli férfiaknak. Három gyereke volt, állítólag három apától, de bizony még csak élettársa sem volt.

x x x

Dénes postás közkedvelt ember volt a faluban. Mindenkihez volt egy-egy szava, még a gyerekekhez is.  Szeretett beszélgetni.

            Magdusnál azért mintha nyújtotta volna a szót. Ilyenkor Talpasnak mindig volt egy kis ideje szunyókálni.

            Aztán egy nyár eleji napon, mikor a nap már delelőn járt, Talpas zajra lett figyelmes a háta mögött. Ahogy hátranéz, látja ám, hogy öreg barátja csúszik le az árokba, a bicikli meg ráborult.

            Odarohant, körbenyalta a nyöszörgő férfit. Segélykérőn vakkantott néhányat. Majd elrohant Kövesi Dénesék házához.

            Joli mama, ahogy meglátta Talpast, mindjárt érezte, hogy baj van. Rohant a kutya után.

            Talpas a falu széléig loholt a nagy fehér autó után, amibe betették öreg barátját. Azon a napon látta utoljára.

x x x

Talpas napokig nem találta a helyét. Alig evett, alig ivott. Kedvetlen volt.

            Az új postás, Gyuri próbálta leginkább vigasztalni. Beszélt hozzá, játszott vele.

Eltelt egy-két hét és már együtt rótták a falubeli utakat.

            Gyuri postás sokban hasonlított az öreg Dénesre. Mindenkihez volt szava, de leginkább mégiscsak Horváthék legkisebb lányához, Marikához.

            A nyár, a szünet az övék volt. A szülők és Olga, Marika nővére, a szomszédos városban dolgoztak. A posta átvétele így Marikára maradt.

            Talpas kihasználta ezeket perceket. Mindig kapott valamit, aztán jóleső érzéssel szunyókált. Álmában is hegyezte a fülét, hogy amikor kell, máris ugorhasson folytatni az utat.

            Eljött az a nyár, amikor a kapun keresztüli évődéshez képest új fejezet kezdődött a fiatalok életében. Gyuri postás és Talpas a kukoricás felől közelítették meg Horváthék hátsó udvarát, ahol már Marika várta és beengedte őket.

            Talpas oda kucorodott mindjárt a kis lábasához, ami mindig tele volt finomságokkal. Mire fölocsúdott, a fiatalok eltűntek a házban.

x x x

Teltek-múltak az évek. Talpas egyre kullogósabb lett. Gyuri postásnak egyre gyakrabban kellett hátranéznie, nehogy lemaradjon.

            Hiába, a kutyaélet is csak múlik…

            Egy reggel Gyuri zárva találta Letenyeiék kertkapuját.

            - Talpas! – kiáltotta.

            Semmi.

            Letenyei csoszogott előre nagy nehezen.

            - Baj van, Gyurikám.

            - Ne mondja már, Letenyei bácsi! Talpas?

            - Nem bír lábra állni az ártatlan. Üzentünk az állatorvosnak. Talán most délelőtt jön is.

            Ott guggolt a kutya mellett. Talpas fájdalmasan nyüszített, mégis csillogó szemmel nézett rá.

Az állatorvos sem bírt segíteni.

            Soha nem hitte volna magáról, hogy egy kutyát meg fog siratni.

x x x

Gyuri nem találta a helyét. Abban bízott, hogy eltelik egy-két nap, hét, hónap, és megszokja, hogy egyedül rója a falut.

            De nem!

            Szótlan lett, elmúlt a jókedve. Nem bírta tovább és egy nap bement a főnökasszonyhoz.

            - Mi van Gyuri? Mondja bátran!

            - Főnökasszony – kezdte megilletődötten -, a posta nem biztosíthatna nekem egy szolgálati kutyát?

            Az asszony egy kicsit előrehajolt, mintha nem volna benne biztos, hogy jól hallja, amit hall.

            Gyuri a szétnyílt blúztól, és ami mögötte volt, még jobban zavarba jött.

- Ne marháskodjon, maga felnőtt ember! Ne gyerekeskedjen már!

x x x

Az asszonyt nem hagyta nyugodni a beosztottjával folytatott beszélgetés. Ő azon eszi magát, hogy a férje valahol azzal a lotyóval hetyeg, ez a fiú meg nem találja a helyét, mert megdöglött egy kutya. És még csak nem is a kutyája!

            Most vagy én nem vagyok normális, vagy ez a fiú – gondolta -, vagy egyikünk sem, vagy ez az egész világ nem normális!

            Az asszony magába roskadtan ült az íróasztalnál. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a Gyuri postással.

            Nekem az egész életem válságban van, ez a fiú meg egy kutya miatt nyafog itt nekem!

- Főnökasszony! – Gyuri nyitott be az ajtón.

- Jöjjön csak! 

            - El akartam köszönni.

            - Jöjjön! Csukja be az ajtót!

            Az asszony kilépett a hivatali asztala mögül. Egészen közel álltak egymáshoz.

            - Gondolkoztam azon, amit valamelyik nap mondott. Rájöttem, magának nem kutya kell…

            Húzta magához a férfit.

            - Na de főnökasszony!

            - Látom én, ahogy néz… Engem nem lehet megtéveszteni… Ahogy néz, szinte ég a bőröm…

            A férfi kezét a mellére húzta…és az arcába lihegte:

            - Ez kell magának és ez kell nekem! Valami nekem is jár ebben az életben. A jussomat akarom!

                                  Zűr

Szeretett továbbképzésekre, tanfolyamokra járni. Ilyenkor biztos lehetett abban, hogy mikorra kell órára mennie és mikor végez. Aztán a napi képzési idő is rövidebb volt, mint egy-egy szolgálat.

            Azért is szerette ezeket a napokat Vaba, mert olyan kollégákkal is találkozott, akikkel máshol nem szokott. Sőt, olyan kollégákkal találkozhatott, akikkel csak itt és sehol máshol.

            Most éppen a disel-motorvezetői tanfolyamon volt a sor. Sutyu került mellé padtársnak, hajdúnánási volt. Ott élt feleségével és három gyerekével. Többször találkoztak már. Az volt a szavajárása felé, hogy majd megtudja, ha neki is lesz gyereke, pláne ha három is.

            Sutyu nem volt valami lángész. A vizsgákat második-harmadik nekifutásra tudta csak letenni. Ezt tudta róla már mindenki. Tudta a tanfolyamvezető is, aki egyáltalán nem örült Sutyu ittlétének, tanulási buzgalmának. Rontja a tanfolyami átlagot, mondta fejét vakarva.

            A tanfolyamvezető felkérte Jonics Jánost, egy idősebb, tapasztalt kollégát, hogy korrepetálja Sutyut. Jonics János éppen azért, mert ismerte Sutyut és mert koránál és tapasztalatánál fogva méltatlannak érezte a felkérést, nem vállalta a korrepetálást.

            A tanfolyamvezetőt megdöbbentette a visszautasítás. Tanácstalan volt. Tudta, ha nem segítenek Sutyunak, akkor megint a második vagy a harmadik próbálkozásra sikerül majd a vizsgája.

            A legközelebbi alkalomkor így szólt a csoporthoz:

            - Baj van elvtársak! – mondta kimérten, lassan, hatásszünetet tartva. – Jonics úr nem vállalta Kovács István, magunk között Sityu elvtárs korrepetálását. Valamit pedig tennünk kell, ha nem akarjuk, hogy a csoportátlag rossz legyen…

            Döbbent csend. Néhányan magukban kuncogtak a szomszédjuk oldalát böködve. Mindenki nézett, a fejét forgatta és várt, most mi lesz.

            Váratlanul fölállt Jonics János. Kivörösödve, az indulattól dadogva mondta:

            - Ezt nem érdemeltem. Felháborítónak tartom, hogy engemet itt leuraznak. Tanfolyamvezető elvtárs, ez tűrhetetlen! Mi az, hogy Jonics úr! Az apám is jó elvtárs volt. Sőt, még a nagyapám is a szocdemeknél a második világháború előtt. Elhagyom a csoportot, félbehagyom a tanfolyamot. Ez szégyen rám nézve is, és a csoportra is!

            A tanfolyamvezető rákvörös lett, érezte a levegőben a botrány szagát.

            A társaság többsége nem bírta visszatartani a röhögést.

            - Elvtársak, ez botrány! – hebegte a tanfolyamvezető. – Én nem is értem… Egy elszólásnak ekkora jelentőséget tulajdonítani… Azt remélem, hogy elhiszik az elvtársak, hogy ez egy szimpla elszólás volt… Magamat se értem… Biztosan a fáradtság teszi… Amikor az ember már maga sem tudja néha, hogy miket hord össze…

            Az ügy a pártbizottságon folytatódott. Mindenki azon volt, hogy az ügyet a legcsendesebben elsimítsák.

            Jonics Jánost némi ráhatással sikerült eltántorítani elhatározásától. A felesége, aki a megyeszékhely állomásán volt pénztáros, rendkívüli jutalmat kapott áldozatkész munkájáért és fizetésemelést

            A tanfolyamvezető egy pártfigyelmeztetést kapott. Azért még sem kellett volna uraznia!

            Vaba onnan tudta, hogy minden rendben és változatlan, elsimították az ügyet, hogy a legközelebbi oktatási napon ott volt Jonics, Sutyu és a tanfolyamvezető is. A változatlan helyzeten a csoport egyik tagja sem akart már röhögni.

            Néhány hónap múlva Sutyu második nekifutásra sikeres vizsgát tett úgy, hogy Jonics korrepetálta, amiért is pártdicséretben részesült.

                     Ámokkörforgás

Megszokott útvonala volt munkába menet és hazafelé is. A kettő nem ugyanaz volt, hazafelé a Spar felé ment. Délutánra mindig volt egy listája, ami alapján be kellett vásárolnia.

            Nem véletlenül szeretett reggelente erre menni. Egy integetés erejéig így láthatták egymást Dórával szinte mindennap. Kellett ez a reggeli megerősítés. Tudni azt, hogy jól van és gondol rá.

            Többször előfordult, hogy nem állt kint az erkélyen, és az ablakban sem volt. Ilyenkor mindjárt hívta mobilról, hogy mi történt. Egy alkalommal felhívni sem tudta, nem volt kapcsolat.

            Zavarodottan, félőrültként ért be a munkahelyére. Nem is nyugodott meg csak akkor, mikor Dóra délután hívta. Lemerült a telefonja, a töltőt meg nem találta.

            Most ott volt az erkélyen, teregetett. Ahogy meglátták egymást, mosolyogtak.

            Az ember nem is gondolná, hogy mi minden lehet akár egy mosoly mögött is!

x x x

Hónapok óta tervezgették a jövőt.

            Keresek én annyit, hogy neked nem kell, mondogatta a férje. Esztergályosként dolgozott Németországban.

            Kezdetben azzal ment ki, hogy csak addig dolgozik külföldön, míg összeszedik magukat. Ma már azt mondja, bolond volna hazajönni. Meg aztán mire!

            Egy ideje hívja őt is, hogy menjen ki véglegesen. Folyamatosan elzárkózott ettől. Itt él minden rokona, ismerőse, ide kötik a gyökerei. Meg mégiscsak ez a hazám, mondta végső érvként.

            Gyökerek, haza!, csattant föl ilyenkor a férje. A mérge nevetésbe fordult.

            Kínlódtak a kettősségben, a különélésben.

            Ilyen lelkiállapotban futottak össze Robival a Spar parkolójában. Odarohant hozzá készségesen, hogy segítsen bepakolni a csomagtartóba.

            - Ennyire látszott, hogy bénázok? – kérdezte tőle.

            Így indult. Ennek már öt hónapja. Mára Robi lett a legerősebb kapocs, aki az országhoz kötötte.

            Mielőtt összejöttek, lelkiismeret-furdalása volt. Nem is a férje miatt, abban biztos volt, hogy van valakije odakint, hanem Zsú, Robi felesége miatt.

x x x

Zsú nem hiszi el, hogy addig feszíti a húrt, míg tényleg otthagyom.

            Katonás rendben megy nálunk minden, és mára már semmi sem működik.

            Minden könnyebb volna, ha nem lenne a két gyerek.

            Torkig vagyok az örökös háborgásaival, méltatlankodásaival! Semmi nem jó úgy, ahogy éppen van.

            Távolról fölismert egy-két kollégát, akik sietősen mentek be a hivatal bejáratán.

            Összerándult a gyomra. Itt sem olyan már, mint régen. Egyik átszervezésből bukunk a másikba. Mindig variálnak valamit a jobbítás szándékával. Az embernek meg az az érzése, mintha egyre rosszabb lenne.

x x x

Csodálkozva állt meg az irodája nyitott ajtajában. Az íróasztalánál egy idegen férfi ült, és babrált valamit a számítógépén.

            - Jó reggelt! - szólt oda neki.

            - Jó reggelt!

            - Mi tetszik? – kérdezte föl sem nézve a gépről.

            - Én itt dolgozok.

            - Mától én is… - mondta a férfi kicsit elbizonytalanodva.

            - Maga az én székemen ül az íróasztalomnál, és a gépemen csinál valamit.

            - Ne haragudjon! Nekem azt mondták, hogy ez az én szobám és itt fogok dolgozni. Én csak azt csinálom, amit mondanak.

            - Nem értem.

            - Á, Robikám! De jó hogy látlak – hallotta a háta mögött a főnöke hangját. – Megismerkedtetek már? Kertész úr az új kolléga, a szobádban fog dolgozni. Tudod, átszervezés… Ott fent kitalálnak valamit, mi meg hajtsuk végre… Mindig rajtunk csattan az ostor…

            Rákacsintott, mintha ebből neki már mindent tudnia kellene.

            De nem tudott semmit, és nem is értett semmit.

            - És velem mi lesz?

            A főnökét annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen elhallgatott. Erre még senki nem gondolt.

            - Veled? Hát… Gyere menjünk a nagyfőnökhöz. Egyeztetünk vele, hogy akkor most mi van.

            Karon fogta és húzta magával.

            - Várj, Robikám! Előre megyek…

            Egyedül maradt a folyóson. Mintha forgott volna vele a világ. Fogalma se volt róla, hogy mennyi ideje várakozhatott.

            Egyszer csak megjelent az ajtóban kivörösödve a főnöke. Tanácstalanul széttárta a karját.

            - Egyelőre az van Robikám, hogy most menj szépen haza.

            - Ki vagyok rúgva? – szaladt ki a száján önkéntelenül a kérdés.

            - Dehogy! – vágta rá gyorsan amaz verejtékező homlokát törölgetve. – Egy kis zavar támadt a gépezetben. Addig maradj otthon, amíg nem szólunk! Megpróbáljuk elrendezni a dolgokat… Tudod, mondtam már, ez az örökös átszervezés. Új idők új szele.

            Az utolsó szavakat inkább már csak hallani vélte.

            Támolyogva ment végig a folyosón, ment le az emeletről.

            Arra már nem is emlékezett, hogy találkozott-e valakivel.

            - Ilyen hamar letelt ma, Tarjás úr? Kérdezte a portás.

            Nem válaszolt.

            Talán biccentett.

x x x

A felesége szinte megrémült, amikor meglátta.

            - Beteg vagy? – kérdezte izgatottan.

            - Nem, nem…

            Az asszony kérdőn nézett rá.

            - Hazaküldtek.

            - Hogy érted azt, hogy hazaküldtek? Kirúgtak?

            Elmondta a történteket.

            - Én még ilyet nem hallottam!

            - Én sem… Elhiheted…

            - És akkor most mi lesz?

            - Várunk...

            - Az ember mit is várjon ezektől!

            Fel-alá járkált a szobában.

            - Amiket mostanában lehet hallani, arról jobb nem beszélni!

x x x

Először Dóra is hitetlenkedett, aztán mindent elkövetett, hogy nyugtassa.

            Annak örült, hogy Robi hirtelen és váratlanul jött szabadidejéből több időt tudott vele tölteni. Ez nagyon jó volt, de nem ilyen áron kellett volna.

            Az első napokban még csak-csak megbírta nyugtatni kedveskedő szavaival, ölelésével.

            Ahogy azonban múltak a napok, a férfi idegessége ráragadt. Eljutottak odáig, hogy egyszer-egyszer veszekedtek is. Ilyenkor egyiküknek sem kellett a másik kedvessége, ölelése.

x x x

Zsú egyre kibírhatatlanabb lett. Néhány nap múlva kétségbe vonta szavahihetőségét.

            - Se telefon, se levél…?

            - Mondtam, hogy semmi! – válaszolta ingerülten.

            - Erika is azt mondta, hogy ez képtelenség. Ilyen nincs.

            - A barátnőd már csak tudja!

            - Nem tudja…, de gondolkozik.

            Zsú hangnemet váltott.

            - Robi, te hülyének nézel? Engem, mindenkit… Nézz rám! Neked felmondtak. Elküldtek, és nem mered bevallani….

            Robiban megállt a levegő! Elállt a szava. Igaztalan vádak voltak a felesége részéről, de még igaza is lehet.

            Elszörnyedt, erre még gondolni sem mert. Hideg verejték ült ki a homlokára.

            - Holnap fogod magad, bemész a hivatalba és érdeklődsz. Ennyi idő után már nem türelmetlenség, ha az ember érdeklődik. Rossz rád nézni! Annyit fogytál pár nap alatt, hogy kiesel a nadrágból.

            Zsúnak igaza volt, három hét telt el, és még nem szólt neki senki. Lépni kell. Ez a bizonytalanság a legrosszabb.

            Az asszony az elmúlt napokban már naponta hisztérikus rohamban tört ki. Romokban látott mindent… Mi lesz velük, a gyerekekkel, a nyaralással...? Ezekre a kérdésekre ő sem tudta a választ. Ha válaszolni próbált, annál rosszabb volt.

x x x

Tarjás Róbert három hét után megunta a várakozást. Az egyik délelőtt fogta magát és bement a hivatalba. A portás utána szólt, hogy talán betegnek tetszett lenni.

            - Hát… - kezdte volna, de félbehagyta a mondatot.

            Mit jópofáskodjon, mikor egyáltalán nincs kedve ilyesmihez!

            Néhány ismerőssel összefutott a folyóson. Épp csak köszöntek egymásnak. Úgy sietett mindegyik, mintha késésben volnának valahonnan. Nyilvánvaló volt a számára, hogy nem akartak olyan helyzetbe kerülni, hogy meg kelljen állniuk beszélgetni vele.

            A főnöke három perc alatt elintézte.

            - Ne tudd meg! Kész bolondok háza! Ami most itt van… Átszervezés jobbra, átszervezés balra, aztán újra.

            Most miért mondja mindezt?, gondolta. Nehogy már sajnáljam! Fogalma sincs, hogy micsoda ostobaságokat mond!

            - Tulajdonképpen az átszervezések miatt kell megválnunk tőled is.

            Majd némileg engedett a határozottságából a hangjában.

            - Ha bármiben a segítségedre lehetek, szóljál! Azt pedig ne felejtsd, ha később úgy alakulnak a dolgok, számítunk rád!

            Szinte kitámolygott az irodából. Minden lehetőséggel számolt, csak ezzel nem.

            Zsúnak igaza lett.

            Mindenféle kérdés kavargott a fejében. Szédült bele.

            A portás mikor meglátta, megrémült.

            - Nincs tán valami baj? – kiáltotta utána.

            Ment, csak ment. Vitte a lába, maga sem tudta, merre. Addig szeretett volna menni, míg vége nincs valahol a világnak.

            Ilyet még nem is hallott, ami és ahogyan vele történt.

            - Ilyen is csak veled történhet meg! – mondja majd vádlón a felesége.

            Mit mond majd Dórának?

            El se tudta képzelni, hogy az a több tízezer, százezer ember mit csinálna hasonló helyzetben. Ő úgy érezte, megőrül.

            A zuhanásra és a csobbanásra még emlékezett.

            Aztán elsötétült minden.

x x x

Az erkély korlátjára támaszkodva állt. Abba az irányba nézett, amerről nap, mint nap megjelent Robi alakja.

            Most is jöttek-mentek az emberek. Ő viszont már soha nem fog feltűnni a sarkon.

            Mikor meghallotta a történteket, rosszul lett. Végre volt valami biztató az életükben. Tervezték a jövőt. Egy pillanat alatt szertefoszlott minden.

            Robi feleségét a temetésen látta először, és vélhetően utoljára. Erős volt, számon kérő határozottsággal nézte a gyászolókat.

            Nem ment oda részvétet kívánni. Ő hozzá sem ment senki. Kit érdekelt az ő gyásza?

            A következő napokban szerette volna közölni Robival. Magában százszor lejátszotta, hogy hogyan fogja. Tervezgette az ünnepélyes körítést.

            Héthetes terhes volt. Ma már csak elképzelheti, hogy mennyire örült volna neki. Nincs senki, akinek újságolhatná. Magára maradt az örömével, ahogy a bánatával is.

            Esténként lejárt a hídra. Oda, ahonnan feltehetően Robi is leugorhatott. Hányszor megfordult a fejében, hogy csak egy mozdulat, és ott lehetnének hárman.

            Most is ott állt, a híd korlátjára támaszkodott. Hosszant nézte a víz folyását, szinte megszédült a nagy víztömeget látva.

            Két férfi távolodott tőle a hídon. Lassan ballagtak, miközben hevesen vitatkoztak.

            Számolatlanul múltak a percek. Néha csobbant a víz, és csak folyt, folyt, belésimulva az örökkévalóságba.

       Mi fér egy barátságba?

Együtt ebédelt Zsókával a Kassai kerthelyiségében, az idén először. Még az ebéd is jobban esett kint a szabadban.

            Ráérősen ballagtak visszafelé a munkahelyükre. Visszamenőben mindig kevesebbet beszélgettek. Ilyenkor gondolatban már dolgoztak, vagy ki tudja merre kalandoztak a gondolataik. Leginkább az otthoniak körül.

            Képzelgései gyakran forogtak Zsóka körül. Csupa bűbáj két lánya volt. Akár a lányaim is lehetnének, gondolta. Nekik nem lehetett gyerekük. Hosszú vizsgálati procedúrák után kiderült, hogy a felesége miatt.  Pedig mindent megpróbáltak. Évek teltek el, hogy egyik orvostól mentek a másikhoz. Minden orvos új remény, aztán előbb-utóbb mindegyik széttárta a karját, nincs mit tenni.

            Zsókával olyan dolgokról is tudott beszélgetni, amikről a feleségével egyáltalán nem. Még a szexről is, a feleségével tizenöt évi házasság után sem.

x x x

Ebéd előtt, ahogy kijövünk az irodából, ömlik belőlünk a szó, még ebéd közben is. Aztán ahogy visszafelé jövünk, mintha belénk fagyasztották volna. Alig ejtve egy-két mondatot ballagunk vissza.

            Néha olyan érzésem van, hogy szinte vonszoljuk magunkat, nyújtanánk a perceket a végtelenségig. Mintha mindketten ugyanazért, hogy minél tovább lehessünk egymás mellett.

            Csak tudnám, mire gondol ilyenkor? Róla évek alatt tudtam meg annyit, amit másról napok, hetek alatt.

            Hogy zavarba jött, amiikor a házaséletükről, a szexuális szokásaikról kérdeztem annak idején. Aztán nehezen belejött, elfogadta ezt a témát. Ma már van, amikor ő hozza szóba.

            Barátok lettünk, bizalmasok.

            Döbbenet ült ki az arcára, mikor mondtam neki, hogy nekem a barátságba a szex is belefér. Napokig nem szólt hozzám. Később azzal jött, hogy neki felesége, nekem meg férjem van.

            Akkor felvilágosítottam, hogy évek óta nincs semmi köztem és a férjem közt, az utolsó akciónk a fiatalabbik lányunk volt.

            Pali el se tudja képzelni, milyen idegen számomra a férjem!

            Oda van néha két hétig is, járja Európát azzal a dög kamionnal. Egyszer csak hazaesik pár napra, és akkor érezze jól magát az ember.

            Ez a Pali olyan áldott jólélek, hogy meg nem csalná a feleségét!

x x x

Hajnalban indult, mint mindig, amikor még alig vannak az utcán. Legfeljebb a hasonszőrűek. Akik szintén a szemétben keresik a szerencséjüket. A múltkoriban majdnem összebalhézott egy csapattal, a területére tévedtek.

            Fél öt körül már élénkült az utca. Áruszállítók, gyáristák, melósok miatt. Aztán jöttek a gyerekes szülők, leginkább anyák, kicsit később az iskoláskorú gyerekek, fiatalok.

            Hajnaltól kezdve folyamatosan a kutyasétáltatók. Az ismerős helyeken már meg se ugatták a kutyák.

            Körülbelül nyolctól koradélutánig nyugalom, csönd. Alig jönnek-mennek az utcákon.

            Nem bírta megszokni a kinti életet, a kukákat. A kukásokat végképp nem. Holott ő is az volt, az lett. Soha nem hitte volna.

            Mindig attól félt, hogy ismerőssel találkozik. Amikor először esett át a tűzkeresztségen, azt hitte, hogy belehel a szényenbe. Kibírta, az elsőt is, a tizediket is …

Mindenesetre azért növesztett szakállt, hogy kevésbé legyen fölismerhető.

            Ma még nem evett semmit. Itt meg körülötte ebédelni rohantak az emberek, vagy már visszafele jöttek.

            Úgy támaszkodott a nejlonszatyrokkal teleaggatott kerékpárra, mintha mankója lenne.

            Hirtelen forróság öntötte el. Két volt kollégája jött vele szemben kényelmes lassúsággal. Hát ezek meg mit keresnek erre?, kérdezte magában.

            Nem tudta, mitévő legyen. Ha visszafordul, az feltűnő. Megállt és féloldalasan hátat fordított a közeledőknek. Úgy tett, mintha keresne valamit az egyik szatyorban.

            Annyi történt, hogy nekik szerencséjük volt, neki meg nem. Létszámleépítés volt, valakiket el kellett küldeni. Ő is beleesett ebbe a körbe.

            Elindult vele a lavina. Egyik baj hozta a másikat. Sose tartozott a szerencsés emberek közé.

            Hallotta a hangjukat, ahogy elmentek mögötte. Pali és Zsóka, gondolta. Jó lenne velük beszélgetni egy kicsit. Megkérdezni tőlük, mi újság, mi van a többiekkel? Biztosan meglepődnének, ha megszólítanám őket. Meglepődnének? Mindenki azt tartotta róluk, hogy valami van közöttük.

            Nem volt lelkiereje elébük állni.

            Kis ideig nézte, ahogy távolodnak. Tényleg úgy mennek ott egymás mellett, mintha lenne köztük valami.

            Hirtelen visszafordult és odalépett a közelben lévő kukához.

x x x

Zsóka sosem értette, hogy miért tartok ki a feleségem mellett. Ő pillanatok alatt ott tudná hagyni a férjét, mondta. Még a két gyerekkel is. Szerinte nekem könnyebb volna elszakadnom a páromtól gyerek nélkül.

            Nem is sejti, hogy ezek csak látszatok. Az idő és a problémák is erős kapocs. Nálunk az. Nehéz ügy ez!

            Úristen! Az meg ott a Zsiga. Alig ismerem fel. Hogy néz ki! Valamikor fésülten, frissen borotválva, vasalt ingben nyakkendősen, zakóban, vasalt nadrágban schole cipőben rohangált az irodaházban. Most meg zsíros haj, kesze-kusza szakáll, a jó ég tudja hány napos, pecsétes ruha…

            Hová tud süllyedni az ember pillanatok alatt ebben a mai világban! Hová, szent ég!

            Két évvel ezelőtt, amikor a fenntartónk képviselője bejelentette, hogy létszám leépítés lesz, öt embert el kell küldeni, valamennyien becsináltunk, féltünk. Abba az ötös keretbe elvileg bármelyikünk bekerülhetett volna. Elvileg.

            Zsiga, ez a balsors belekerült, holott, igazság szerint, nekem kellett volna.

            A főnök miatt úsztam meg. Hetekig suttogtak a hátam mögött, hogy azért, mert csókos vagyok.

            Zsiga minden szempontból jobb volt nálam.

            A házasságunk a munkanélküliséget már nem bírta volna el. Jöhetett volna akár még a válás is, meg ami evvel jár, aztán talán nekem is az utca…

            Akár a tükörképem is láthatom ebben az emberben.

            Nyilvánvaló, nem akarja, hogy észrevegyük, azért fordult el. Érthető is.

            Ha ezt elmesélem a feleségemnek! Vajon Zsóka, mindebből mit vett észre?

            Az arca rezzenéstelen.

            Elmegyünk úgy mögötte, hogy sem ő, sem mi nem reagálunk. Tíz évig dolgoztunk együtt. Mondhatnám, még barátok is voltunk.

            Úristen, a kukában kotorász! Az az ember, akivel együtt jártam meccsekre, együtt stíroltuk a nőket…

            Na, húzzunk innen! Remélem, Zsókának nem tűnik fel, ha megszaporázom a lépteim.

x x x

Pali reménytelen eset. Ragozhatom én ennek oda-vissza. Képtelenség kizökkenteni a bejáratot punnyadtságából.

            A lányok is kedvelik. Elvan velük. De a lényeget tekintve hidegen hagyja az egész… Nem mer örülni nekik, nehogy észrevegyen otthon rajta valamit az asszony.

            Látom, hogy kínlódsz és szenvedsz, szegeztem neki valamelyik nap. Hogy én ne mondjak neki ilyeneket, mondta. Akkor old meg valahogy az életedet, baszd meg!, volt a viszontválaszom.

            Az meg ott egy ismerős arc! Egy volt kolléga. Hú, de fölvitte a jóisten a dolgát! Ahogy látom utcai zenész lett.

            Szerencsétlen flótás! Semmi nem jött össze neki az életben, se nő, se család, se munkahely…

            És most itt van szakadtan, topisan, lerongyolódva… Ennyit a biztonságról és a tervezhető jövőről.

            Pali, nem tudom, észrevette-e? Ő vajon mit szól ehhez? Állítólag még barátok is voltak.

            Tényleg, hónapok óta szóba se hozza. Korábban még csak-csak megemlítette, hogy mi lehet Zsigával.

            Biztosan észrevett bennünket. Direkt fordult úgy, mintha nem látott volna meg bennünket.

            Te jó ég! Elmegyünk úgy mellette, mögötte, hogy nem köszönünk egymásnak. Mintha vadidegenek volnánk.

            Mi játszódhat le Paliban? Észrevette egyáltalán? Nem értem…, ennyit ért a barátságuk.

            Zsiga hónapokig próbált közeledni hozzám, mindenféle ajánlatokat tett. Egy idő után fölhagyott a próbálkozásaival. A sikertelenség elvette a kedvét. Könnyen föladott mindent. Talán ezért is alakult olyan szerencsétlenül az élete.

            Ha elmondanám Palinak, vajon mit szólna hozzá?

            Hu ha…! Nem is látszik a feje Zsigának, úgy benne van a kukában…

            Mi történ ezzel a Palival? Szinte szalad… Menekülsz, kedvesem?

x x x

A folyosón határozatlanul álldogáltak egymással szemben. Mit is mondhatnának a másiknak a történtek után?

            - Zsóka, hogy is mondtad? Mi is fér bele szerinted a barátságba?

            A nő halkan, már-már suttogva válaszolta, nehogy meghallja valaki, holott üres volt a folyosó:

            - A szex.

            - Mikor mehetnék föl hozzád? – nyögte ki a férfi.

            - Hát, nem is tudom… Majd megbeszéljük… Mi történt Pali? Jól vagy?

            - Használjunk ki mindent, ami belefér a barátságba, amíg nem késő.

            Zsóka tágra nyílt szemmel bámult.

            Bizonytalanul léptek el egymás mellől a tétova jövő felé.  

Tartalom:

Első látásra                                                                3

Ünnepi készülődés                                                    8

Segítség                                                                   17

Netes szerelem                                                         22

Egy csók                                                                  31

Telefonhívás                                                            37

Az örökség                                                              40

Parti hánykolódás                                                    55

Harangzúgás                                                            61

Kutya, egy élet                                                        71

Zűr                                                                           79

Ámokkörforgás                                                        82

Mi fér egy barátságba?                                             91