U r b á n – S z a b ó B é l a

Hajnalok sugallatai

- 2011., Szolnok -

Ars poetica

Kibomlani a töredékszerűségben,

mint a virág,

mely folyamatban

mutatja meg önmagát.

A j ö v ő

Megújulás

Hullajtják a szarvasok agancsaikat…

Fegyvertelenül és védtelenül is

kecsesen járják szokott csapásaikat.

Homlokukon a közelgő

tavasz fénye derül,

s az erő önmagukból, akárcsak

a víz alatt úszó, ki feljön levegőért,

újra s újra a létért fölmerül.

Akkortájt……

Akkortájt tél volt,

és karácsony,

és a lírai lebegésből

kidugta borzas hajú fejét,

majd megjelent

már-már formátlan teste,

selypítve beszélt,

szájában ormótlanná

váltak a szavak.

De a benyomással bennem

támadt érzések a felszín

alatt maradtak…,

erényeivel teljessé tett.

S ahogy eltűnt a lírai lebegésben,

várakozón maradtam,

és erős voltam,

és kétségbeesetten bíztam..,

megérintett a szeretet.

A jövő

A tavalyi falevél lehullt.

A tavasz a jövő jele.

Ha kísért a múlt,

szakíts vele.

Fekete vásznú vitorlások

húznak át az égen,

a kristálytiszta

téli kékben.

Mögöttük a széllel

vagy szél ellenében,

csapatba összeverődve

és elsimulva

a légben

érzik, mit jelent a másik közelsége,

és szüntelenül károgják:

nincsen vége.

Fergeteg

Szűköl a szél odakint,

bebocsátást kér az ablakon,

s aztán vadul tova hentereg.

egyszer még magával ragad,

s leszünk a fergeteg.

Tavaszi etűd

Karnyújtásnyira a rügyfakadástól,

magamba szívom a tél

utolsó leheletét,

hangom jókedvű hangzásba

téved…

Nem, ó nem lehet elvenni

a tavasz ígéretét!

Nem ugyanaz

Tavasz, tavasz, tavasz

és tízszer és százszor ugyanaz

Kikiabálni azt,

ami minden évben,

bölcsőt új gondolatoknak,

formát szül bennem.

Tavasz, tavasz, tavasz

és tizedszer már nem ugyanaz

mert nem az vagyok én sem.

Őszi intermezzo

Mint a szőlő, megért a fény a szememben,

őszi szonátát húz a szél szerelemben

rázzák a lombokat északi szelek,

ritkulnak már a gallyakon a levelek.

Őszies színekben suhog az erdő,

minden múló, pillanatra pillanat jő.

Őszi villanásban

Az őszi villanásban

egymásra hajló ágak,

meztelen karok

meztelen lábak

gyűlölködve és szeretve

az úton,

összekötve az esetlegességben

csupaszon.

Őszi fátyol

Őszi fátyol a testeken,

könnypára a szemeken

elmúlt a nyár, a szerelem,

s a bánat maradt velem.

E l n y ú l v a a v á r a k o z á b a n

Az öröm csöppje

Az öröm csöppje csobban szemében,

törik a fény szétnyitott tenyerében,

vonalakkal metszett a homloka,

ki dönti el: a van-nak mi az oka?

Az öröm csöppje szemében csobban

és az emberben nő a szándék, jobban,

megmártózva egészen a fényben,

megtörve az erő nyitott szívében.

Elnyúlva a várakozásban

Nem adatott meg,

hogy időben induljak,

s valójában még

el sem indultam.

Félek,

elnyúlva a várakozásban,

mert magadatott,

hogy időben én is elmúljak.

Egy önarckép elé

Leírom magam a papírra,

ahogy a festő önmagát

festi vászonra:

Egy sor és még egy,

sor sort követ,

egy sor és még egy

ez lesz a keret

és benne a részletek:

mondatba fúlt sóhajtás,

egyszavas kiáltás

és szavak, szavak,

pontok és vesszők,

kérdőjelbe csavarodó sorok

és mondatok,

felkiáltójelbe merevedők,

egymásba kapaszkodó

gondolatok,

ami bennem van, az vagyok,

az kerül a mondatokba,

s hogy mindez miért,

az a hit dolga.

Társatok

A néma társatok,

én a csend vagyok,

befelé csendülök,

teret nem kapok.

Esti órán a szobámban

a mára, a tavaszra

gondolok.

Ez a mostani

szebb minden voltnál.

Esti órán a félhomályban

magamban neked

csendülök,

mintha mindig

velem volnál.

Emberarcú templomom

Lebegő víztükörben árnyékom,

lebegő víztükör alatt hajlékom.

Egy kaviccsal magamat megdobom

csobban a víz, nyilal a fájdalom.

Tétova hullámok és már semmi nyom,

körülvesz emberarcú templomom.

Félelem

Századok művein keresztül

tágult bennem az értelem,

s ahogy szélesedett a horizont,

úgy nőtt bennem a félelem:

féltem látni a hatásokat,

veszni hagyni az arányokat,

s mind közt legnagyobb félelmem,

összefüggéseket kerestem

és tényekre leltem.

Szálka

Panaszkodik a költő, nincs kritikája.

s ha kritikát kap, akkor fáj a mája.

Zártan

Körforgás – ott bent a mély,

Körbezár a dióhéj.

Szárnyalás

Itt a dió, hol a dió,

veled lenni volna jó,

veled lenni, szárnyra kelni

a tegnapot feledni

Itt is vagyok, ott is vagyok,

veled is, ha akarod,

veled lenni szárnyra kelni

az utat megkeresni.

Önmagában elalél

A harmatos füvön végig

fodrozódik a szél

hullámot vet, akár a tó vizén…

Megfeszül az erő

és önmagában elalél,

néhány megsárgult levél a fán

nyár közepén

Mezítláb belegázolni

a zöld áramlatba,

belegázolni egy folyam

örökkévalóságába

és úszni, úszni

úszni végkimerülésig,

és az utolsó pillanatban

a folyam örökkévalóságában

ráébredni: valamiért harcoltam,

és tudni, hogy voltam.

Tűz és hamu

Tűz vagyok,

lángjaimban porladok.

Tűz voltam, hamuvá lettem.

Vagyok, s örülök,

hogy lehettem.

T ő l ü k é s f e l é j ü k

Dal

Hárfa húrjain

szökellnek ujjaim.

Dal születik,

viaskodva a szavakkal,

a gondolatokkal, az érzésekkel.

Ujj a hárfa húrjain szökell,

gyorsabban vagy lassabban,

könnyedén,

könnyed lesz az eredmény.

Dal születik a tavaszról,

s a dalban a hárfával

megjelenítem magam:

én, a hárfa, a dal és a tavasz,

valamennyien majdnem

vagy tán ugyanaz.

Belőled épültem

Formálódott a nemrégen még

újszülött.

Már akkor is a holnapra készültem,

már akkor is minduntalan

világgá akartam

bömbölni valamit.

Karodba vettél anyám, ringattál,

arcomon a szeretetre méltó

önzést simítottad

és melledre vontál,

a bimbót számba adtad,

csitítottál és csillapítottam magam.

Belőled épültem anyám,

magamba szívtalak.

Ítélet

Bírám én magam voltam,

ítéletet magam mondtam:

alkalmatlan mindenre,

ami fényt vet az emberre,

alkalmatlan embernek

és halálra ítéltetett.

Lebegés

Álmok röpítenek,

kötnek a tények

s bár mindenfélét

érzek,

mintha nem is volna más:

csak félek.

Az igazság fele

Mit nekem a szavak, a mondatok!

Mit nekem a rímek, az ütem!

Illeszkedjenek a gondolatok,

akkor lesz az ütem, igaz ütem,

és akkor találtam meg a hangot.

Dobogja a szívem

Mit nem mond a szám,

dobogja a szívem,

vérem lükteti,

gondolat, s képezet

körbelengi.

Ha majd egymásnak felel

két szívdobbanás,

ha közös lesz az ütem,

a cél már a mienk.

Feledés

Ó, feledés,

lányos szemérmesség.

fátyolemlékezet!

Ha megnevezem, mit takar,

önmaga valótlanságát

fogalmazom meg.

Ha ezermester volnék

Ha ezermester volnék,

szivárvány, színek

játékos sokadalma,

teremtenék csendes

és vonzó csodákat.

Ezermester nem vagyok

és szivárvány sem,

de így is születik csoda,

akárhányszor kezem

gyerekarcot simogat.

A holnap tudata

Jóízű ételekre

és csókokra gondolok,

és olyan, mintha

nem is volna gondom,

A közelmúlt fia

és a ma embere vagyok,

s a holnap tudata

fáj nagyon.

A befejezetlenségig

Meglehet, valaminek a kezdete

vagyok,

előttem a kifejlet,

mögöttem a huszonöt évnyi

előkészület.

Amim volt, nem felejthető,

olyan épülő ház vagyok,

amely fölött sosem lesz tető.

Félszegen

Mint két idegen,

állunk félszegen,

te odakint,

én idebent,

s köztünk elterülve

a csend

és a csendben megfeszítve

a szerelem.

Tőlük és feléjük

Világolnak az utcai lámpák,

kora tavaszi köd ereszkedik

a városra….

Az éjszaka a piros ajkú szépeké

és mindazoké, akiket a vágy

taszít a holnap felé.

Ó, éjszaka, ó, piros ajkú szépek!

Tőlük jövök és feléjük lépek.

Gond

Fojtogat a gond,

épp csak létezni

enged.

Korlátok között

hajt a lendület.

A jövő felé

mi von?

Hogy egyáltalán voltál

Nincs idő elmerülni a fájdalomban,

nem érdemes meghalni sem.

Rád gondoltam mesterem!

Csak hadd sírjanak,

hogy korán elmúltál!

Én csak örülni tudok

ebben a pillanatban,

hogy egyáltalán voltál.

H a j n a l o k s u g a l l a t a i

Valami szépet

látni messze amott,

ameddig meggyengült

látásommal nem láthatok.

A mondott irányba elindulok

és láthattam a szépből

megannyi töredéket,

de látni messze amott

valami szépet.

És közben múlnak

az évek…

Mondják, valami szépet

látni messze amott,

csak én már

fáradt vagyok.

Jut eszembe a szépből

látott megannyi töredék,

megyek,

hátha utamba akad még.

Megakasztani az időt

Megakasztani az időt,

hogy hosszabban szerethessem őt,

hosszabban e komisz folyamban,

megnyúlva a pillanatban.

Távollétben, közelségben,

mindig együtt a jelen-létben,

formából formába a térben.

összesimulva reményben.

Mert megismerve szeretni,

szeretve jobban megismerni..

Hogy hosszabban szerethessem őt,

megakasztani az időt.

Csillag

Idecsöppent egy csillag,

szőkesége izgat

haja körbefon, mint az éj,

magába ölel, mint dióhéj.

Ének

Ének,

miattad,

érted.

Kérek,

Miattad,

Érted.

Képek,

miattad,

érted.

Érvek,

Miattad,

érted.

Tények,

Miattad,

érted.

Félek,

Miattad,

Érted.

Ének,

Miattad,

érted..

Kavics és nő

A kavics formája

magába bűvöl,

mint a kedves lányorcája.

A tavasz tisztasága

mindkettőben,

csodálatot szülő a forma

kavicsban és nőben.

A kavics lépések

nyomán csikordul,

fölsír a súly alatt

Ha bármi mozdul

általa a forma gazdagabb.

Karnyújtásnyi messzeség

Karnyújtásnyi messzeség,

mikor leszel enyém?

Céltalanul múlik a nap

nélküled, igen.

Ne hagyj el remény!

Hunyt szemem mögött

munkálkodik a képzelet:

ujjammal megérintelek,

bejárom a sok kis zugot,

játékos álmok játszanak

a szemhéj alatt,

míg szemed hunyod.

Ígéret vagy, várom jöttöd,

s én megjövök

Két formázó akarat,

mivé leszünk?

Te bennem, s benned én,

silány eredmény.

Karnyújtásnyi messzeség

a fuvallat által csókot ad

Bizarr képzelet,

csak a nap pirítja arcomat.

Hát mégis…

Merev alakok rajzanak körül,

kikben maradt annyi

hajlékonyság,

hogy elfogadják a szerepet,

amit a helyzet kínál.

Ó, nem vagy egyedül!

Hát mégis színház a világ!

Csak válogatott színészek

kerestetnek,

s minő szerencse, elviselhetőbb

a kínnál.

Befejeztetett

Vártál és vártalak

várakozása mindkettőnknek

üres maradt.

Mit gondoltál,

Kimondta szám:

vége, befejeztetett,

egy érzés a valóságba

temetetett.

A napfényben aranylottál

A napfényben aranylottál,

szólítlak és szólítottál,

s magadba karoltál

Mint két lepel felhők alatt,

az én megkettőzve halad,

Könnyekben fölszakadozok,

ne gyengüljön karom, s karod

A napfényben aranylottál,

csókollak és te csókoltál,

s a messzeségbe vontál.

Emlék

Csokorba kötlek benneteket,

akiket szerettem

akiket szeretek.

Formateremtő kezem alatt,

idézem a jelent,

idézem a múltat.

S ha magam vallatóra fogom:

nem kívánok mást, csak

a szeretetcsokrom.

Mint valami végtelen gombolyag

Kezed ujjai

tavaszi rügyfakadás,

szemedben a fény villanás,

a villanásban magányos

szorongás.

Tán rosszul hiszed,

én lehetek oldás.

Végződéseinket egymásba ölelve

ahogy nappalt az este,

s pereg az idő, mint valami

végtelen gomolyag,

összemosódva két érzés,

s vagyunk egy gondolat.

Köztünk, s bennünk

Köztünk feszül a vezeték,

az emberi érintés

és bennünk feszül a lék

az emberi meg-nemértés.

Egy emlékvirág

Víztükörbe lép a láb,

körhullámokban szétnyílik

egy emlékvirág:

csitri lányok csenevész mellei

keményednek a víz

simogatása alatt,

lágyan átadják magukat

a folyam ölelésének,

mint izmos legénykaroknak.

Egyikük a vízből kilépve alig

bolyhodzó szűzies ölét

kezével takarja,

a vízpartra kiülve a másik lány

odább haját bontja.

Biccen a bimbó, szökellnek

fűben a lábak,

s tovatűnt nevetve a két lány…

Azzal vigasztalódik

a virágok szeretője, nyár jön

a tavasz után.

A ma örökkévalósága

Vidáman hancúrozó fiatalok,

a frissen zöldellő réten

csobogva áradnak egymás felé

határtalan fölszabadultságban,

nem sejtik, mi rejlik

a kinyilatkoztatásban.

A ma örökkévalóságát kívánják

kipirult arcuk fényével

a böjti szélben.

Intermezzo

A vonó sötétséget húzott

a horizont húrjára,

a várost befüggönyözték

az esti fények,

egy mosoly indult el útjára

amott a sarkon,

villanó arcélek.

Fogadja-e a címzett a mosolyt,

mit kegyként, vagy talán

felhívásként, kapott?

Messze visznek

éjszaka a lábak…

Kinek hullámoznak

a formás domborulatok?

Fekete szárnyak, fekete árnyak,

feketén tornyosuló

emlékálmok, vágyak,

átjárják az ember testét,

mint rozzant viskót a szél.

Némán bólintanak az őrzők,

a házak,

s jaj, mozdulni készül a vonó.

Elveszni végképp a semmiért!

Démoni éjszaka

A kertek alatt démonok

járják a táncukat,

a bokrok alatt lányok

szétvetik lábukat,

arcukon a holdfény játszik,

távolról árnyak örült

vonaglása látszik…..

Démoni játékok, démoni éjszaka!

Ma szikrázik a gyönyör,

vonagló árnyak démoni játéka…

Csillagfények hullnak

lányok hajából,

mámoros öröm loccsan

kedvesek szavából….

Jöjjön, ami már dereng,

ami felé hajlik a sóhajtás

és új köntösben folytatódik

a démoni körforgás.

Vágyra vágy

Ajkad szirmából kibomlik

a csók,

bomlanak sorban és nem utolsók,

mert vágyra vágy kell,

s egymásra borul két sziromlepel.

Vágytól lebegő tekinteted,

vágyat formál két kezed

mert vágyra vágy kell,

s két lélek egymásba lehel.

Átsuhanva az éteren.

gyönyörtől édes éjjelen,

mert vágyra vágy kell,

s a pillanatban két ember

egymásra lel.

Villanás a pillanatban

Éji sötétségben,

lányszirmok védettségében,

tombol a vágy,

lüktet a szenvedély.

Tombol és lüktet!

És a hullámzó test alatt

gyönyör fakad,

villanás a pillanatban,

édes ringatózás

távoli vizeken,

szétárad testben és lélekben.

És eleresztenek a lányszirmok,

eleresztenek a lánykarok

reménnyel:

lesz még éji sűrűség,

lesz homály és fény,

lesz még villanás a pillanatban.

Mert az a villanás,

az a pillanat,

az a villanás a pillanatban,

vonz és nyugtot nem hagy.

Hajnalok sugallatai

Csend közelben gondolatom

körötte kereng,

melle kibomlott rózsájának

illata körbe leng.

Átjárja a szobát,

minden kis zugot,.

elment teste illatával,

szája ízével itt hagyott.

És összeköt a messzeség,

s ami a miénk, a megélt,

És álmodok: vagyok,

s már nem az, akit itthagyott.

Felém rebben a harmatos réteken,

olyan, mint valami gondolat,

egy állapot képe,

s vele a hajnalok

halovány fénye.

Reggeli fuvallat,

baráti szél sodorja felém,

látom feszülni a szerelmet,

a vágyat szemében

és combja fehéren feszülő

ívén.

Csak azt tudom:

szeretni akarok,

a ma elé, a holnap felé

ezt sugallják a hajnalok.

Nem történt semmi

Nem történt semmi,

mondtad,

de rajtad kívül senki.

Nem történt semmi

mondtad,

de jó volt együtt lenni.

Nem történt semmi

Mondtad.

Mi a valami, ha ez semmi?

Nem történt semmi,

mondtam.

Tovább kellene menni

Mondd meg!

Mondd meg,

ha nem kellek,

vagyok a jelen

és a múlt leszek.

Mondd meg,

ha kellek,

vagyok a jelen

és a jövő leszek

Ha nem érted,

együtt nem értjük

- szeretlek

és most is ölellek.

H ú r j a i n k

Előre

Esti időszütte.

Előremenetel

a nullpontról,

nem fontos a győztes.

Nem előbbre

Az ember följebb akar

kerülni, nem előbbre.

Ez az önzés útja.

Tagadjuk, hitegetjük

magunkat, tőlünk

idegen,

s úgy lépdelünk rajta,

mint mágneses teren.

A kövér nő

A kövér nő,

ha összefutunk az utcán,

mindig mosolyog rám,

és kacsint,

két cinkos, akiknek

közös titka van.

Ahogy elsöprő lendülettel nevet,

a feltörő robaj alatt hullámzik

a teste.

A látvány mosolyra késztet,

s fölvillanyozódik körötte

az édes vidámság.

Egy ember, egy nőalak,

aki bármit tesz, mindent

belead.

A mosoly, a kacsintás,

a némelykori nevetés

a kövér nőtől,

az is segít,

és szívem a holnapra kedvet kap.

Húrjaink

Azonos húrok feszülnek

rajtunk és bennünk,

csak a vonót húzza más.

Játékszerei egymásnak,

játékszerei egy

láthatatlan kéznek.

Szól a capricció

Nincsen ének.

Az utca

Színes tárlat az utca:

a mindig mosolygós

kövér nővel,

a gyerekekkel

sétáló anyákkal,

a bizonytalanul

lépő öregekkel,

és a többiekkel,

és a tárgyakkal.

Miénk az utca,

Itt átélt élménnyé

lesz a történés.

Végig érve rajta bánom,

hogy nem hosszabb a hossza,

s egy másikon folytatom utam,

de az már nem az én világom.

Öregek

Reggeli borzongásban kel a Nap,

homályban születik a derengés.

Aszott bőrű öregek járják útjukat,

élvezettel járják a mindennaposat.

Ők az elmúlás, s rájuk

terült a felejtés,

nekik egybefolyik a nappal

és az éjszaka,

tagjaikban munkálkodik az idő

minden évszaka.

Reggeli borzongásban kel a Nap,

homályban születik a derengés.

Jeladás a mának: még vannak,

s valójában létük nem több,

mint tünékeny lebegés.

Ugyanaz

Beléd képzelek valamit,

magamból egy részt,

s ha megszakad, ami

összeköt, bánom az egészt.

Éle a szónak

Ahogy támad a szél,

a kiáltás is elér,

befejezett a mozdulat,

s rezdül a levél.

Elér a kiáltás

és éle a szónak,

kimondva a gondolat

döf és vág,

akár a rossznak, akár a jónak.

A szótlan gyerek

E zajos gyerek most miért szótlan?

Fülig pirul csak, ha kérdem.

Igen, büdös van valóban,

s valami puha nyomja térdem.

A Holdról

( változatok)

Nézd a Hold ezüst karéját,

élével a sötétségbe vág

és szikrákat vet az égre,

álmot az emberek szemére.

Nézd a Hold sötét udvarát,

fénytelen, tehetetlen tömeg,

fölveszi a Hold alakját,

mintha nem is akarna többet.

Változatok a hangulatra

Kukorica, széna, szalma, törek.

Miért búsulsz? Mi van veled öreg?

Gyújtsunk rá az örök pipára

És füstölögjünk másik világra.

És itt állok pőrén

megmártózva jóban,

rosszban,

s érzem testem bőrén,

nyakig maradtam a

koszban.

Jött

Jött, s a holnapot vigyázza.

- Jöttem porban, jöttem sárban.

Jött izzadságtól nedvesen, elcsigázva.

- Jöttem bottal a kézben,

jöttem lázban.

Jött, mindig úton,

hiába volt háza.

- Jöttem, s elveszek.

de a holnapért járt a lábam.

Hajnalok sugallatai

U r b á n – S z a b ó B é l a

Hajnalok sugallatai

Megújulás

Akkortájt……

Fekete vásznú vitorlások

Fergeteg

Tavaszi etűd

Nem ugyanaz

Az öröm csöppje

Elnyúlva a várakozásban

Társatok

Félelem

Zártan

Dal

Belőled épültem

Lebegés

Dobogja a szívem

Feledés

Ha ezermester volnék

A holnap tudata

A befejezetlenségig

Tőlük és feléjük

Gond

Hogy egyáltalán voltál

Valami szépet

Megakasztani az időt

Kavics és nő

Karnyújtásnyi messzeség

Hát mégis…

A ma örökkévalósága

Intermezzo

Démoni éjszaka

Villanás a pillanatban

Nem történt semmi

Nem előbbre

A kövér nő

Húrjaink

Az utca

Ugyanaz

Éle a szónak

A szótlan gyerek

Jött

Nincsenek megjegyzések: