Fejezetek egy önéletrajzból

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

II.

Mindkét szülői ágon a nagyszüleim parasztemberek voltak, földművelésből és állattartásból éltek.

            Anyámék egy falusi bálon ismerkedtek meg. Apám rendőr volt akkor és egy társával benéztek a bálba.

Az ismeretségből hamarosan házasság lett. A szüleimnek két házasságkötésük volt, egy polgári és egy egyházi. Úgyis mondhatnám, hogy a kor szokásainak megfelelően. Az egyházi házasságkötés titokban zajlott, mondhatnám, ez is a kor szokásaihoz igazodóan.

Apámnál ennek az indokoltsága kétszeresen fennállt, mivel rendőr volt, neki az egyházi házasságkötés a szolgálati viszonyából kifolyólag is tilos lett volna.

Ne felejtsük, az ötvenes években vagyunk!

Aztán jött az életükben 56, apám ekkor leszerelt a rendőrségtől.

Aztán jöttem én.

x x x

Négy kiló harminc dekával jöttem a világra 1958 őszén. Többek elmondása szerint igazi vasgyúróként. A körzeti orvos ezért sem akarta elhinni, hogy megkaptam a járványos gyermekbénulást.

            Aztán megkezdődött a kálváriánk. Budapestre kerültem a Szent László Kórházba, majd az ORFI, végül a Budai Területi Gyermekkórház következett.

            Anyám néhány nap alatt megőszült. Közel negyven évig festette a haját.

x x x

A középiskolás osztálytársaim, ha akarták, ha nem, kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy mit jelent az, ha egy épület nem akadálymentes. A gimnázium kétemeletes volt, egy fél emelet tizenkét lépcsőt jelentett, a másodikra fölmenni negyvennyolcat. Vándorló osztály voltunk, ami azt jelentette, hogy minden óra másik teremben volt. Naponta több mint kétszázötven lépcsőt kellett föl-le megtenniük velem.

            Még szerencse, hogy fiús osztály voltunk, tizenöt fiú és hét lány (heten voltak, mint a gonoszok). Azért a lányokban is volt cufla! Hárman megkaptak a kerekesszékkel és egy emelet meg se kottyant nekik.

x x x

Az osztálytársaimon és a barátaimon kívül leginkább apám tudta, hogy mit jelent kerekesszékkel lépcsőzni. Huszonhat éves koromig magasföldszinti lakásban laktunk, aztán jött a középiskola, majd az egyetem, az egyebekről már nem is beszélve.

            Az egyetemen lépcsőzni kellett ahhoz is, hogy a liftig eljussunk.

            Ennyi lépcsőzés után talán nem véletlen, hogy negyvenéves koromra lépcsőfóbiám lett.    

x x x

Kilenc-tízéves lehettem, amikor apám kezembe adta Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúkat, hogy olvassam el. „Ez az a regény, amit ha ötévenként elolvasol, rájössz, hogy minden életszakaszodban más oldaláról döbbensz rá a világra”- mondta. Aztán néhány hónapig ő adogatta kezembe a könyveket. Később már én is tudtam, hogy hová kell nyúlnom egy-egy könyvért.

            Különböző időszakaszaim voltak, volt, amikor csak orosz klasszikusokat olvastam, majd jött a francia, az angol, a német, amerikai, a nyolcvanas évek elején a „kis” nemzetek írói, költői, a csehek, a lengyelek… Túlzás nélkül állíthatom, még be se fejeztem az egyetemet, a klasszikusok többségét olvastam.

            Az egyetemi évek alatt kezdtem el olvasni a maiakat, elsősorban a magyarokat (Pilinszkyt, Csoórit, Nagy Lászlót, Örkényt, Déryt…). Ebben az irányultságban nagy szerepe volt a barátaimnak, akikkel kölcsönösen inspiráltuk egymást.

            Apámnak mellesleg igaza volt, A Pál utcai fiúkat valóban többször elő kell venni. Apám megadta nekem az olvasás örömét, azt, ami a sérült emberek többségénél, mint általában az embereknél, hiányzik.

x x x

A középiskolában Szabó András tanár úr apám hatását csak fokozta. Ez a tanárember is tudott valamit, amivel rabjává tett bennünket az irodalomnak, a filmnek, a színháznak. Akarva akaratlanul még azt is elérte, hogy délutánonként, esténként, de olykor még az óraközi szünetekben is Thomas Mannt, Tolsztojt, vagy éppen Svejket olvastunk

            Szabó tanár úr nem igazán tanított bennünket, hanem világlátás adott, a tanulás és az eligazodás módszerét adta a kezünkbe. Azt, hogy hogyan kell jegyzetelni, tőle tanultam, és ennek bizony a mai napig hasznát veszem.

            Alighogy befejeztük a középiskolát, fiatalon, alig negyvenévesen meghalt.

x x x

Érettségi után volt egy „sikertelen” jelentkezésem az egri tanárképző főiskola angol szakára. Valószínűleg én is hibáztam, de a tanácsadóim se voltak toppon. Egy a lényeg, hogy a felvételi félidejében egészen véletlenül derült ki, hogy ezen a szakon nincs levelező tagozat. Így egy évem kimaradt érettségi után.

            A következő évben az ELTE Állam- és Jogtudományi karára jelentkeztem, sikeres felvételi után levelező tagozaton elkezdtem az egyetemet. A technikai feladat ismét az apámra hárult, ő vitt és hozott a konzultációkra, a vizsgákra.

            Ez a közel öt év egy fantasztikus időszak volt. Rengeteget tanultam, rengeteget olvastam, ekkor kezdtem el komolyabban írni, írással foglalkozni Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg az egyetemen, olyan előadóim és vizsgáztatóim voltak, mint Lenkovics Barnabás (a későbbi állampolgári jogok biztosa), Mádl Ferenc (a későbbi köztársasági elnök), Vékás Lajos, Németh János (későbbi alkotmánybíró), Schlett István, Szegvári Péter és Névai László.

x x x

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, az egyetemen a legtöbb előadó úgy beszélt, mintha a szocializmusnak mindjárt vége volna, vagy nem is létezett volna.

            Éppen ezért volt furcsa és meglepő, mikor az egyik előadó azt mondta nekem, hogy Szabó elvtárs. Ott abban a közegben ez annyira idegen volt, hogy majdnem elnevettem magamat.

(folyt. köv.)

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

I.

Közel ötvennyolc éves vagyok, kerekesszékes, közismertebb megnevezés szerint tolókocsis. Úgy hozzám nőtt ez a gyógyászati segédeszköz, mint általában az emberekhez a cipő. A kerekek alattam az én cipőim. Csak én nem surranok, hanem suhanok.

            A kerekesszék, annak, aki használja, önmagában is feladat. Hát még így, a több mint ötven évvel együtt!  Fiatalként még nem így gondoltam. Akkoriban még olyan egyszerűnek tűnt minden.

x x x

Az ötvenes évek vége az utolsó hulláma volt a járványos gyermekbénulásnak - a Heine-Medin kórnak –, ami engem is elkapott. Kilenc hónapos voltam, amikor lebénultam. Épphogy elkezdtem járni.

Tizennyolc éves koromig legalább négy évet töltöttem együttvéve kórházban, a Budai

Területi Gyermekkórházba jártam. Ebben az időben Lukács László főorvost és munkatársait jobban ismertem, mint a rokonaimat általában.

    A kamaszkorom végére a különböző gyógykezelésekkel, a korrekciós műtétekkel, a gyógytornával úgy ahogy helyre pofoztak, komfortosabbá tették a kinézetemet.

x x x

A Budai Területi Gyermekkórház azonban a heine-medineseknek, a heinéseknek nem csak kórház volt, hanem egy olyan hely, ahol barátságok, szerelmek szövődtek, ahol emberséget, keménységet, szeretetet lehetett tanulni, tapasztalni. Ahol még a nővérek is jól kiegészítették egymást. Kettő Mucus nővér volt, egy szőke és egy barna. A szőke Mucus szelíd és csendes volt, a barna harsány és vagány. Judit néni rendkívül kemény nő volt, szigorú és rendszerető, sokat büntetett bennünket, de azért rendszeresen hozta a sült kolbász és a sült hús zsírját kajapótlásnak. Irénke néni - Ircsi néni – viszont anyáskodott felettünk. Nem is hinnénk, mennyien elférünk egy ember, egy nő szárnyai alatt! A nővérkedés előtt műtős volt Lukács főorvos mellett, de annyira sajnált minket, hogy inkább eljött nővérnek közénk.

            Tapasztalatom szerint a heinések számára a Budai Területi Gyermekkórház Lukács László főorvos idején több volt, mint kórház. Sokan jobban szerettek itt lenni, mint otthon.

x x x

Amikor a közelmúltban szóba került a Buda Területi Gyermekkórház bezárása, ökölbe szorult a kezem, kinyílt a bicska a zsebemben. Ott a helyem a bezárás elleni tiltakozók között, gondoltam.  Nekem ez a kórház szimbólum volt, az életem, az ifjúságom része. Nem tudom, hány heinés érezhette ezt akkor így?

x x x

Gyerekkoromban nem másztam fára, nem másztam át kerítéseken, nem fociztam ……, de bújócskáztam, katonásdit játszottam és a fiúk törzsszurkolója, majd szövetségi kapitánya voltam a grundon, mikor fociztak. A szomszéd lánnyal és az unokahúgommal még babáztam is, papás-mamást is játszottunk. Annyi gyerek közt éltem, hogy játék közben föl se tűnt senkinek, hogy kerekesszékes vagyok.

        A gyerekek annyira alkalmazkodtak a helyzetemhez, hogy voltak játékok, amelyeket – legalább is így érzem – miattam játszottak ezek a vadóc, kajla fiúk. Gombfociztunk – igazi gombokkal és nem ezekkel a mű csapatokkal – és sakk-bajnokságunk is volt.

            Jó gyerekkorom volt.

           Aztán jött a kamaszkor, ami egy kicsit szétrázott bennünket. Ekkorra kikristályosodott, hogy kik között vannak valódi barátságok, másokkal a kapcsolat meglazult vagy meg is szűnt. A kamaszkorhoz hasonló nagy vízválasztó az az időszak volt, amikor a velem egykorú fiúk-lányok elkezdtek családot alapítani.

x x x

Volt egy-két dolog, amit kínnal, keservvel éltem meg gyerekkoromban. Ilyen volt a járógépezés és a rendszeres tornázás. Elfecsérelt időnek tartottam a rájuk fordított időt.

            Jóval később tudatosodott bennem, hogy igazuk volt a szüleimnek, amiért nyüstöltek, hogy nekem vannak olyan kötelezettségeim is, amilyenek a korosztályom bélieknek nincsenek. Emberformáló lett a kegyetlenségnek tűnő kitartásuk, erőszakosságuk.

x x x

Azt, hogy a kerekesszék komoly korlátot is jelenthet, először a tanulmányaim kezdetén kellett megtapasztalnom. A martfűi Martos Flóra Általános Iskola a hatvanas évek közepén nem tudott fölvállalni egy kerekesszékes tanulót. Mellesleg az iskolától százötven méterre laktunk.

            Az általános iskolát magánúton végeztem el. Éppen azért, mert közel laktunk az iskolához, néhány tanár vállalta a velem való rendszeres konzultációt, természetesen pénzért. Ezzel a tanulási móddal kimaradtam az általános iskolai élményekből. Tanulni viszont sokkal elmélyültebben lehetett és rengeteg időm maradt az olvasásra.

            A középiskolát nappali tagozaton végeztem a tiszaföldvári Hajnóczi József Gimnáziumban és Óvónői Szakközépiskolában. A gimi tíz kilométerre volt tőlünk. Apám vitt kocsival reggel és délután egy-két óra között jött értem. Ebben az időszakban mindig délutános műszakban dolgozott.

x x x

A középiskolában volt részem integrált oktatásban. Ez alapvetően a következőkön múlott: a szüleim anyagilag bírták az ezzel együtt járó költségeket, apámon, akinek mindezt fizikailag is kellett bírnia, az iskola igazgatóján, aki csak annyit mondott, ha tudjuk vállalni, ami ránk esik, akkor a többit az iskolának is vállalnia kell, és nem utolsó sorban az osztálytársaimon.

            Az osztálytársaim három településre valók voltak: Martfűre, Tiszaföldvárra és Homokra. Martfű egy betelepült kisváros, elsősorban ipari háttérrel.  Tiszaföldvár és Homok tradicionális alföldi települések, a lakosaik mezőgazdasági munkából élnek és részben eljárnak máshová dolgozni. A települések között nem csak gazdasági értelemben van különbség, hanem – és legfőképp – az emberek szemléletében, beállítódásában, illetőleg az emberek egymáshoz való viszonyulásában is.

      A tiszaföldvári és a homoki osztálytársaim viszonyulása volt a legpozitívabb hozzám, az iskolán belül rajtuk múlott, hogy a négy gimnáziumi évet végig tudtam csinálni.  Leginkább a földvári gyerekekre számíthattam. Ennek az okát sokáig nem értettem, míg végül egy véletlen folytán rájöttem a kérdés nyitjára.

       Ezek a gyerekek a tiszaföldvári Belterületi Általános Iskolában állattartással – nyúltartással - is foglalkoztak. Be voltak osztva, hogy az állatokat kinek mikor kell etetni, tisztán tartani délután is, hétvégén és ünnepnapokon is. Nekik mondtam évekkel később az egyik osztálytalálkozón, hogy számukra azért nem volt különleges feladat nekem segíteni, mert a gimiben én lettem „a nyuluk”. Ezek után talán nem véletlen, hogy ebből a körből kerültek ki a legjobb barátaim.

(folyt. köv.)