Mélyről

Naszvadi Judit - Kőrösi Papp Kálmán:

Mélyről

- soroksári történet -

 

 

Lebilincselő és egyúttal megrendítő kisregény a Mélyről.

            Lebilincselő, mert nem tudtam letenni, sőt, vártam volna a folytatást. A szöveg meg a képi világ nagyon összhangban van egymással. A képek Kőrösi Papp Kálmán munkái.

            Megrendítő a szöveg tartalma miatt. A történet a társadalmi mélyről szól, amire a cím is utal. Csodálatosan megírt kisregény, a nyelvezete költői. Nemhiába Naszvadi Judit költő is.

            A kisregény alcíme, soroksári történet, balladai tömörségű és szépségű. Az előszóban Akarnay Tibor magántörténeti szociográfiának tekinti, a személyes vonatkozások miatt énkönyvnek, éniratnak.

            A történet egyébként nyomasztó. Egy kislány szemszögéből látjuk az eseményeket, ami többnyire menekülés volt az anyával. A kislány akár a szerző maga is lehet.

            Olyan döbbenetes mondatok vannak a kisregényben, mint: „Már egész kislány koromban elhatároztam, mi leszek, ha meghalok.” Vagy: „Egykor régen élet volt a házban.”, „…diszkréten elhallgatott távolságtartás ékelődött a felnőttek közé…”.

            Naszvadi Judit kisregényéből tudom, hogy a magánynak vannak mélységei. Ezt eddig csak éreztem, de nem tudtam megnevezni.

            Korai találkozás a demencia következményeivel. Találkozás az élet elesettjeivel, valamennyien a „saját univerzumuk foglyai”, de itt is fölsejlik a „derengő vidámság”.

            A kisregény képek laza fűzére, akkor van vége, amikor anya és lánya elköltöznek Soroksárról.

            De valóban vége van a történetnek, a képek sorozatának?

 

(Szülőföld Könyvkiadó, 2021., Szombathely)

 

 

                                               Urbán-Szabó Béla

Nem mese ez

Nem mese ez...

 

Ezt a történetet körülbelül egy-másfél évvel ezelőtt hallottam.

     Egy kis faluban élt a Doktor úr a feleségével. Mindenki ismerte, pedig már évek óta nyugdíjas volt, és ő is ismerte a falu apraját-nagyját.

     Aztán meghalt a felesége, aki több mint hatvan évig élt vele, társa és segítője volt. A felesége biztosította azt a hátteret, ami ahhoz kellett, hogy a Doktor úr a gyógyításnak szentelhesse az életét.

     Egy alkalommal meglátogatta régi ismerőse, betege az egyedül élő Doktor urat. Áldatlan állapotokat talált a köztiszteletben álló embernél, aki teljesen alkalmatlan volt a háztartási munkára.

     A régi ismerős megkereste a falu elöljáróit, illetékeseit, hogy valamit tenni kellene. Gyorsan kiderült, hogy a lehetséges legjobb megoldás – a Doktor úr életkorára, egészségi állapotára tekintettel -, ha a szomszédos település szociális otthonába költözne. Ezt a megoldást ő is elfogadta.

     Azonban adódott egy újabb probléma. A szociális otthonba a beugró másfélmillió forint volt. A Doktor úrnak nem volt megtakarított pénze, gyermektelenek voltak, szolgálati lakásban éltek…, nem volt miért vagyont gyűjteniük.

     Megmozdult a falu apraja-nagyja. Egy takarékszövetkezet helyi fiókjánál számlaszámot nyitottak egy hétfői napon. Még azon a héten szerdáig a falubeliek – ki mennyit tudott – összeadták a Doktor úr beugró pénzét az otthonba.

     Azóta is sokszor gondoltam erre az esetre. Dobálózhatunk a szavakkal az élet értelméről, a szolidaritásról. Előadásokat is hallhatunk, könyveket is olvashatunk ezekben a témákban. Mind-mind csak szó, szó…

     Amióta ezt az esetet ismerem, az élet értelméről a Doktor úr élete jut az eszembe, a szolidaritásról pedig a falubeliek magatartása.

     Azért ilyen kis csodák is vannak nálunk, Magyarországon.

 

Miért?

- az elkésett kérdés -

Minden halál fájdalmas, a választott halál is, vagy még inkább.

Az ember eldobja az életét.

Mi készteti a döntő lépésre? Mi előzi meg, milyen folyamat?

Vannak-e előzetesen jelek? Ha vannak, figyelünk-e rá eléggé? Vesszük-e a jelzéseket, fogékonyak vagyunk-e rájuk?

Hát, nem! Nem úgy tűnik, hogy vesszük a jelzéseket, a legtöbbször magunkkal vagyunk elfoglalva, a hol kisebb-nagyobb magunk bajával.

Ha vesszük az adott személy jelzéseit, beavatkozunk-e, és milyen mélységben avatkozunk be?

A személy akarata ellenére beavatkozhatunk-e? Van-e felelősségünk, és ez hogyan oszlik meg?

Megválaszolatlan kérdések garmadája, és a kérdések sorát természetesen lehetne sorolni.

Abban biztosak lehetünk, hogy az a személy, aki eldobja az életét, előtte valami jelzést adott, sőt, lehet, hogy kiáltott, üvöltött, csak nem volt fülünk hozzá.

Velünk marad annak terhe, hogy mit tehettünk volna, tehettünk volna bármit is. Ennek terhe, mérlegelése felelősségünk marad. Ki-ki a lelkiismeretével számol majd el.

Ne csak vigyázzunk egymásra, most különösen a kovid miatt, hanem vegyük észre a jelzéseket, a jelzésértékű gesztusokat..

Martfűi levelek - Mi lesz itt?

 Kedves Barátom,

észrevétlenül átestünk az újesztendőbe, minden különösebb fakszni nélkül. Megszokásból megvártam az éjfélt, meghallgattam a himnuszt, aztán lefeküdtem.

            Egy darabig még hallgattam a petárdák és a házi tűzijátékok durrogását.

            Az emberek többsége nagy várakozással tekint erre az évre a választások miatt. Vannak, akik abban bíznak, hogy maradnak a jelenlegi kormánypártok, vannak, akik ellenzéki győzelmet, változást remélnek.

            Azt hiszem, az utóbbiaknak csalódniuk kell, nem lesz itt változás, ellenzéki győzelem. Nem akarják eléggé a változást, nincs bennük tűz.

            Az ellenzéki pártokban nincs önmegtartóztatás, a lemondás lehetősége és kényszere. Úgy viselkednek, mintha nem volna a másik. Nincs meg bennük a nagyvonalú gesztus, különösen egymás iránt.

            Úgy csinálnak, mintha… Mintha rendben menne minden, de nem tudják feledtetni, takarni, hogy nagyon is kilóg a lóláb. Minden nagyvonalúság nélkül piti dolgokon összekapnak, leállnak vitatkozni, komoly dolgokat hagynak feledésbe merülni.

            Ha a kormányzó pártok nem csinálnának semmit, szerintem akkor is megnyernék ezt a választást is. Ez az iszonyú, brutális nagy osztozkodás azért van, hogy jobb színben tűnjenek fel, másrészt az infláció hatását, következményeit valamelyest mérsékeljék.

            Az ellenzék egyetlen esélye és hogy még egyáltalán versenyben van, Márki-Zay Péter, miniszterelnök-jelölt. Ő aztán kap hideget-meleget minden oldalról.

            Benne látni elszánást és kitartást.

            Egyébként az ellenzék több mint tíz éve beszél az összefogásról, de ez még most sem jött volna össze - szerintem -, ha a parlamenti többség nem változtatja meg a választójogi törvényt, ha nincs kényszer az összefogásra. Majdnem hogy meg kellene „köszönni” ezt az összefogást a kormánypártoknak.

            Kedves Barátom,

            nincs az emberek között tisztelet, tekintélytisztelet meg végképp. Egy emberről mindent lehet mondani, kígyót-békát össze lehet hordani. Mindennek ára van, a politikában végképp.

            Ha valaki egy kézből eszik, számíthat rá, hogy előbb-utóbb benyújtják neki a számlát valamilyen formában.

            Nehéz megmaradni tisztességes embernek. Aki megpróbál, egyedül marad és senki sem érti, talán még önmaga sem, hogy miért marad egyedül.

            Most zárom soraim. Üdvözöl barátod:

 

 

                                                                                   Urbán-Szabó Béla