A szél

A hőség terén

az aszfalt s az ég között

kergetett a szél.

Egy pillanat - a helyzetről

Amikor Kassai Viktor kiutazott a foci EB-re, még sokan arra gondoltak, akiket egy kicsit is érdekel a foci, hogy akár a döntőt is vezetheti, de legalábbis a kisdöntőt mindenképp. Ahogy első játékvezetését láthattuk, ez még megerősítést is nyerhetett bennünk.

            Aztán az Anglia-Ukrajna mérkőzésen hiba történt, egész pontosan nagy hiba. Ennek az lett a következménye, hogy a legjobb nyolc között már nem számítottak rá.

            Egyszer fent, egyszer lent.

            Az Anglia-Ukrajna meccs után már csak erre a hibára fognak emlékezni.

            Ettől még jó meccset is vezethet.

            Eltelt egy-két nap, és amikor Kassai nyilatkozott az esetről, elismerte, hogy hibázott. Nem magyarázkodott, nem köntörfalazott.

            Az ilyen elismerés – beismerés – ad reményt a jövőre nézve. És nemcsak Kassai Viktor esetében.

                                                                                                                      

Napló

Már az időjárásra sem lehet biztosan számítani. Szélsőségek között ugrál a hőmérő higanyszála, egyik napról a másikra akár tizenöt fokos eltérés is lehetséges.

x x x

Az elmúlt napokban szinte mindig megkérdezte valaki, hogy ott leszek-e a vasárnapi demonstráción a Hősök terén Budapesten. Néha úgy kérdezik, mintha nem is tudom, hogy mi múlna ezen a napon.

       Először is a vasárnapi demonstráció nem Petőfi-meccs (most vagy soha).

       Ne legyenek túlzott elvárásaink! Ha kellemes meglepetés érne bennünket a demonstráció hatására, akkor örüljünk.

       Egy évvel ezelőtt még a bennünket érintő lehetőségek védelméért harcolhattunk volna, ma ezek elvesztése miatt harcolhatunk.Két teljesen különböző alapállás.

       A társadalmi közmegítélésben ma mínuszban vagyunk, egy évvel ezelőtt még ez sem egészen így volt.

       Ezért sem értem a facebook különböző oldalain, fórumain lévő kapcsolódó beírásokat.Ha egy kívülálló olvassa ezeket a bejegyzéseket, nem valószínű, hogy a szolidaritás érzés fel fog támadni benne irántunk.Ezen írások alapján biztosan nem.

       A megértés, az egyetértés halvány jelét se nagyon látom.Ahogy azt sem látom, hogy megérett volna bennünk az a felismerés, hogy nekünk partnereket, szövetségeseket kell keresnünk a társadalmi megítélésünk változása és a saját jól felfogott érdekeink miatt.

       Leragadunk egy-egy szón, egy-egy mondaton... Ahelyett, hogy elfogadók, befogadók lennénk, erre figyelemmel gyakorolnánk gesztusokat, inkább egymásnak esünk. Nemcsak egymást taszítjuk, hanem a társadalom tagjait is magunktól.

       A minap mondta valaki, hogy ebben az országban az emberek lassan nem mernek egymás szemébe nézni. Mi sérült emberek egymás szemébe tudunk-e - még - nézni?

       Vasárnap, július elsején atomizált egyedekként leszünk egymás mellett a Hősök terén, vagy egy közösség tagjaiként?

       A válasz bennünk van.

Széljegy - 50.

Amiről hír van, abból előbb-utóbb valami be szokott jönni.

       A nyugdíjakat érintő változásokra vonatkozólag legalább két verzióról lehet hallani, olvasni mostanában. Az egyik, hogy valamilyen százalékos mértékű adó terhelné a nyugdíjakat. A másik szerint a nyugdíj egy részét utalványban kapnák a nyugdíjasok.

       Bármelyik változat jön be, vagy akár egy harmadik, senkinek nem lesz jó. Annak a legkisebb a valószínűsége, hogy nem lesz változás.

Üzenet - 16.

A WU2 zenekar egyik tagjától hallottam: "Ha már nem vagyunk jók, legyünk legalább hangosak!"

Mint gyűrött papírlap

                                                         

                                               Ráncok az arcon –

                                               mély évődések,

                                               fáradt a test –

                                               törődött a lélek;

                                               osztódó ráncok,

                                               az arcon védtelen nyomok,

                                               a szférák bűvölő zenéje,

                                               az anya alváshoz készülő

                                               gyermekének szóló meséje,

                                               egy vetkőző nő erotikus látványa,

                                               az agyban átsuhanó

                                               minden idők izgalma…

                                               Mint gyűrött papírlap,

                                               olyan vagy.

                                               Elég volt,

                                               a szemétkosárba doblak! 

Fejezetek egy önéletrajzból

 - emlékezés és folytatás -

IV.

Harmadéves lehettem az egyetemen, amikor apámnál diagnosztizálták a Parkinson-kort. Ahogy ezt megtudtuk, hetekig trauma ült a családon, valamennyien tudtuk, hogy ez mit jelent és mivel jár.

            Minden rosszban van valami jó is. Azzal, hogy apámat a betegsége miatt leszázalékolták, nekem tudott könnyebben segíteni. Szerencse volt továbbá a bajban, hogy másfél évtizedre sikerült stabilizálni az állapotát.

            Szegény apám csupán „egyszer hagyott cserben”, a doktorrá avatásomon. Az ünnepélyes pillanatok annyira elerőtlenítették, hogy az ünnepséget nem bírta végigállni mögöttem. Ezért van az, hogy az akkor készült fényképek egy részén ő áll mögöttem, a másik részén keresztapám.

x x x

A középiskola félidejénél járhattam, amikor megtudtam, hogy apám közel egy évig levelezett különböző minisztériumokkal, hatóságokkal és dr.P. Ferenccel, aki bíró volt, majd az Igazságügyi Minisztériumba került, és akkor egy jogi ismeretterjesztő műsort vezetett a tévében, annak érdekében, hogy kaphatnánk-e pénzbeli hozzájárulást a benzinköltségekhez.

            Akkor ez a levelezgetés nem járt sikerrel, de befejeztem a középiskolát és alighogy elkezdtem az egyetemet, bevezetésre került a mozgássérültek részére a benzinutalvány.

            Azt korántsem szeretném állítani, hogy apámon múlott a benzinutalvány bevezetése. Az viszont biztos, hogy a maga építőkockáját – sok hasonló problémával küzdő emberrel együtt – hozzáadta ehhez az ügyhöz.

x x x

Kálmán barátommal még a Budai Területi Gyermekkórház „Á” épületében ismertük meg egymást. A későbbiek során is sokszor voltunk együtt kórházban, de később már, ahogy cseperedtünk, a „B” épületben. Az ismeretségünk szép lassan barátsággá terebélyesedett.

            Kálmán két végén égette a gyertyát, hajszolta az életet. Ehhez a pénze is megvolt, az érettségi után mindjárt el kezdett dolgozni az Országos Meteorológiai Intézetben.

            Hamarosan vett egy NDK-ás csodaautót, egy kislibazöld Trabant Hycomatot. Sokat jártunk csavarogni, vele voltam látogatóként először a Marcin is.

            A szülei állandóan velem példálóztak előtte, mert tanultam, megnősültem… Ez engemet nagyon zavart, de kettőnk között sosem okozott problémát.

            Kálmán mindig szerelmes volt. Az igazi azonban sosem adatott meg neki. Az ember életében mindig vannak megválaszolhatatlan kérdések. Az ő életében az egyik ilyen , hogy mi lett volna, ha összejön a nagy szerelem. 

            Sokáig úgy gondoltam, hogy ő csinálja jól. Addig a pillanatig gondoltam ezt, míg egy reggel nem kelt fel többé. Álmában érte a halál, harmincnyolc éves volt.

            A lányom születését vártam, s közben elveszítettem az egyik legjobb barátomat. Ekkor tudatosult bennem, hogy az ember elveszítheti a hozzá legközelebb állókat is.

x x x

Az egyetemen az elsők között szerettem vizsgázni. Jobb azon túlesni, amíg vár az ember, addig is csak idegeskedik, másrészt átveszi és továbbadja a többiek idegeskedését.

            Egy alkalommal később értünk föl. Az évfolyamtársaim azzal fogadtak, hogy milyen eredmények születtek. Hát csapnivalóak! Az addigi vizsgázók kétharmadát kirúgták, a legjobb jegy a gyenge kettes volt.

            A várakozók többsége gyorsan el is ment azzal, hogy inkább halaszt. Volt közöttünk egy győri srác, K. Miklós, aki azt mondta, ő nem engedheti meg magának, hogy nem vizsgázik le. Ha kirúgják, kirúgják, de vizsga nélkül nem megy el.

            Meggyőzött, mindketten vizsgáztunk, gyenge hármassal megúsztuk.

            Miklós arról győzött meg, hogy én sem engedhetem meg magamnak, hogy potyára megyek föl Pestre, és még csak ki se rúgnak. A potyautazás luxusát sem apám, sem önmagam miatt nem engedhettem meg. Ezzel a felelősséggel különösen apámnak tartoztam.

            Ezért a felismerésért a mai napig hálás vagyok K. Miklósnak.

x x x

K. Miklósról utólag tudtam meg, hogy az egyik szemére nem lát, így végezte el az egyetemet.

            Minden tiszteletem az övé.

            Tulajdonképpen mit tudunk a másikról? Amikor azt mondjuk, hogy ismerjük, valójában mit tudunk róla?

x x x

Apám korán megtanított sakkozni. Nem is sejtette, hogy mit adott a kezembe. Vagy talán nagyon is!

            Olyan tanítóim voltak, mint Lukács főorvos a Budai Területi Gyermekkórházból, Kálmán barátom nagyapja, Béla bácsi, az öreg bakter, vagy Sax Gyula nemzetközi nagymester.

            A főorvos úr megoperált, aztán két nap múlva leült velem sakkozni.

            Kálmán nagyapja egész nap gazdálkodott, gyümölcsöst művelt, aztán esténként – és főleg télen – és ha lehetett, hétvégén sakkozott. A hatvanas évek elején a Pest megyei sakkbajnokságon az egyik évben harmadik lett.

            Aztán ott volt Béla bácsi, akinek négy szenvedélye - gyengéje - volt, a lányai, az olvasás, a sakk, és a nők.

            Sax Gyulával a Budai Területiben ismerkedtem meg. Arra már pontosan nem emlékszek, hogy a jobb vagy a bal kar volt heine-medines. Ez a srác tényleg nagy volt. És kiemlékszik rá?  Sakktörténelem.

            Béla bácsi mondogatta, ahogy sakkozol, annak alapján megmondom, hogy ki vagy. A sakk művészet mondta és a játékstílusod elárul.

            A sakkban tanultam meg, hogy emelt fővel is lehet veszteni. Nem kell mattig játszani, hogy kiderüljön, ki a jobb. Az olyan elegáns, ha az ember több lépéssel a vég előtt belátja, hogy vesztett.

            A sakk tartást ad az embernek.

(Folyt. köv.)

Napló

Mennyi idő kell a teljes élethez?

       A tiszavirágnak egy nap. 

       Láttatok már tiszavirágzást? Ezt látni kell. Ki kell fogni a pillanatot, mert jószerivel egy-két napig tart egy-egy szakaszon a Tiszán.

       Éppen ezért adódhat elő, hogy több Tisza menti ismerősöm sem látta még, holott évtizedek óta a Tisza mellett élnek. 

x x x

A minap barátomék szépen rendezett kertjében a barátommal "vétkeztünk" A vacsora: füstölt szalonna, sajt, lecsókolbász, retek, paprika, paradicsom, fehér kenyér és Kőbányai sör.

      A szalonnában úgy ment a kés, mint a vajban. Ezt a kolbászt nevezte szegény apám kettő-nyolcvanas anno a hatvanas-hetvenes években kolbásznak. És hát a Kőbányai! 

       Igazi retró vacsora volt.

       Egyikünk párja sem volt jelen, aki szóvá tehette volna a fajsúlyos vacsorát.

       Különben meg, ennyi legyen a mi nagy vétkünk!

Idézetek - 2.

"Ütni pontosan kell. Nem szabad vagdalkozni értelmetlenül. Csodálkozni is fölösleges. Hogy visszaütnek, nem az a csoda. Az az egyetlen természetes" (Fejes Endre: A fiú, akinek angyalarca volt).

Közöny

Nincs hozzá közöm.

Felhőktől a felhőkig

maradt a közöny.

Idézetek - 1.

"Ahol a fény, ott az Isten. Ahol az Isten, ott a békesség. Ahol a békesség, ott nem születhet bűn" (Fejes Endre: A fiú, akinek angyalarca volt)

Összekacsintás

Ha négy-öt magyar

összehajol,

előtte, közben, utána,

összekacsint valahol.

Állsz és nézel,

mint kívülálló

nem tudsz semmit,

de érzed,

forog a daráló.

Tegnap még csábítottak

szirén hangok,

ma már miattad

szólnak a harangok.

Mondhatod a szót,

mondhatod egyre,

összekacsintásnál

nem számíthatsz többre.

Gondolatok Radnóti Miklós Töredék című verséhez

A vers keletkezésének dátuma 1944. május 19.. Nem sokkal korábban íródtak az Ötödik ecloga és a Nem tudhatom című versek, nem sokkal később a Hetedik ecloga és a Levél a hitveshez. A vers a Tajtékos ég című posztumusz kötetben jelent meg 1946-ban.

Klasszikus formákban és humanizmusban született versek ezek. A forma itt már poétikai és erkölcsi követelmény.
Az Ötödik ecloga alcíme szintén Töredék, a verset Radnóti Miklós Bálint György emlékére írta.
A Töredék anaforikus szerkezetű, minden versszaka így kezdődik: „Oly korban éltem én e földön…”.
Minden költő oly korban élt, él, fog élni itt e földön… Egyik kor sem ideális, mindegyiknek megvan a maga nyűge, baja, mindegyiknek megvan a maga szeplője, szégyenfoltja.
Radnóti ezt a versét a második világháború idején, a halál árnyékában, a munkaszolgálatos táborok megaláztatásai között írta. A cím egyrészt utal a vers töredékszerűségére, másrészt az élet, a világ teljességének hiányosságára, a hiányból adódó morális problémákra.
A Töredék, mint minden nagy vers, konkrét és időtlen. A vers keletkezésének körülményei, az adott kort konkréttá teszik, korhoz - is - kötött.
A következő sorok: az ember „… míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek…”, vagy: „… mikor ki szót emelt, az bújhatott…”, átvezetnek bennünket a mába, sőt, a jövőbe, az időtlenségbe.
A vers befejező versszaka ellentmondásos, a költő - miközben - megírja a verset, arról szól, hogy: „Oly korban éltem én e földön, / mikor a költő is csak hallgatott…”.
Az ellentmondás éppen az, hogy a költő sosem hallgat (hallgathat). Ha hallgat, akkor valószínűleg nem költő. Radnótit nyomasztotta a kor, amelyben élt. Foglalkoztatta a kérdés a megszólalás lehetőségéről, értelméről.
Az utolsó versszakkal összecseng Radnóti egy másik verse, a Töredék 1944-ből című: „Nem dolgozom. / A versíró kedv meg jó?”
A költő Esaiás prófétától várja a megszólalást, akinek jövendölései sokszor beigazolódtak. Esaiás könyve a vigasztalások könyve, melynek központi része a jövendölések. Itt olvashatjuk a Biblia legszebb ígéreteit a Megváltóról. Isten felkínálja a szabadulás kegyelmét a bűn fogságában vergődő embernek, mintegy azt sugallva, hogy van értelme a munkának, a küldetésnek, végső soron az életnek.

Üzenet - 15.

Nekünk kerekesszékeseknek a legtöbbször nem a lépcsők jelentik az akadályt föl a mennybe, hanem saját magunk.

Napló

Szombaton egy kisközösség közgyűlésén voltam. Erről úgy általánosságban írtam egy füstölgést annak apropóján, hogy hogyan működött jelen esetben a kisközösségi demokrácia. Ezt az írást föltettem több portálra és a facebook több oldalára.

       Ezért az írásomért kaptam hideget és meleget egyaránt. A különböző portálokon csak pozitívak voltak a visszajelzések. A facebookon viszont megoszlottak, különösen azokon az oldalakon, ahol a résztvevők magukra ismerhettek. Az egészben az a legérdekesebb, hogy akik nem értettek velem egyet, meg se kíséreltek válaszolni a kérdéseimre. Mondván, azért nincs igazam, mert azokra ez és ez a válasz. Egész pontosan egy ember volt, aki legalább próbált válaszolni. A magam részéről ezért becsülöm is.

       Sajnos - még mindig - igaz a közmondás, ne szólj szám, nem fáj fejem. 

       Úgy gondolom, hogy amíg gond nélkül átlépünk írott és íratlan szabályokon, amelyeket egyébként másoktól, más színtéren elvárunk, addig csak a dagonyázás megy kicsiben és nagyban országunkban.

       Mindenesetre ezen az összejövetelen jó volt találkozni olyan emberekkel, akikkel ez ritkán adatik meg számomra.

x x x

A szombati nap eseményeihez tartozik, hogy délután kimentünk a Vörösmarty térre az ünnepi könyvhét rendezvényeire. Az egyik standnál megláttam Hankiss Elemért, amint dedikálja legújabb könyvét, amelynek a címe A Nincsből a Van felé - Gondolatok az élet értelméről. Vettem egyet és beálltam a dedikálásra várók sorába. 

       Ahogy a szerzőhöz értem, éppen nem volt mögöttem senki. Dedikálás alatt és után beszédbe elegyedtünk egymással. Olyanokat kérdezett tőlem például, hogy mivel foglalkozok, így kerekesszékesen van-e az életnek értelme, s ha igen, szerintem mi az?

       Megköszöntem neki, hogy harminc évvel ezelőtt pozitív példaként említette egyik tanulmányában a mozgássérült emberek érdekvédelmi mozgalmának kialakulását.

       Abban maradtunk, hogy hosszú még az út a Van felé. 

    

Valóság

Mi a valóság?

Eső után szivárvány

között egy virág.

Széljegy - 49.

Egyik kormánypárti politikusunk szerint nem az a fontos, hogy hányan lesznek tengeribetegek a hajón, hanem az, hogy a hajó a kikötőbe érjen.

       Nem tudom, akkor is ez volna-e a véleménye, ha ő is tengeribeteg lenne?

2012. 06.07.

Fejezetek egy önéletrajzból

 - emlékezés és folytatás -

III.

A heinések gyermekkorukban kénytelenek voltak megtapasztalni a korrekciós műtétek miatt, hogy mi a fájdalom. Ezekkel a műtétekkel sokan járóképesek lettek, sokaknak a járását stabilizálták. A legtöbbünknek azonban jobbik esetben is csak esztétikai csinosítást jelentett.

            Az operációk sajátossága volt, hogy nagyon sokáig helyi érzéstelenítéssel történtek (a Budai Területiben legalábbis). A ma emberfia el sem tudja képzelni, hogy mit jelent ez!

            Az ember ébren van és hallja, kalapálják, vésik… a csontját. Úgy szorítja össze a fogait, hogy majd kitörnek.

            Hányszor, de hányszor állt a fejemnél Löveyné Ica néni, a főnővér, hogy a fájdalomtól izzadt arcomat törölgesse a műtét alatt. Te jó ég!

x x x

Egy alkalommal azt mondták Kálmán barátom szülei, hogy baj van a közös nyaralással. Csak akkor nyaralhatunk, ha Karcsival – az öccsével – figyelünk rá éjszaka, és ha kell, segítünk.

            Kálmán ugyanis epilepsziás lett, és mindig éjszaka, alvás közben – álmában – volt rohama. Semmit nem kellett csinálnunk, csak lefognunk, és néhány percen belül lenyugodott.

            Az első egy-két alkalom szörnyű volt, de aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, csináltuk, amit kell. Tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, Karcsi pedig tíz.

            Gyerekkorban könnyen elfogad az ember mindent.

            Ha baj volt éjszaka, mint a rakéta, ugrottunk. Érdekes mód úgy ugrottunk, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.

            Kálmán sohasem sem emlékezett rá, hogy mi történt vele éjszaka.

x x x

Nálunk otthon szinte mindig szólt a rádió, az Orionton – ez a fekete, fehér és szürke bakelit csoda -, korábban a Sokol, végül a Sirius de Luxe, ami még a mai napi üzemel. Így vált életem részévé a zene, kezdetben a könnyűzene, később a komolyzene.

            Zenei mindenevő voltam. A hatvanas években volt egy rock korszakom (Shadows, Tornados, Beatles, Paul Anka…). Ismertek és kevésbé ismertek egyaránt.

            Ezt a korszakot követték a nehézfiúk, a hardrock (Deep Purple, Black Sabbast). Led Zeppelin , Ten Years Atfter, Cream…).

A nyolcvanas években lettem Pink Floyd, Vangelis és Mieke Oldfeeld  rajongó.

Az említettekkel együtt, párhuzamosan a kedvencek között voltak a magyar együttesek, énekesek is (Illés, Omega, Metró, Piramis, Hobo Blues Band…, Koncz Zsuzsa, Zoltán….

A diszkózene sem került el, a szomszéd srác, Miki, naponta gondoskodott róla. Ha akartam, ha nem, kénytelen voltam hallgatni a Baccarát, a Boney-M-t, az Abbát. Az Abba kivételével nem is vettem föl diszkó számokat. Ha lettek volna ilyenek, akkor sem hallgattam volna többet azokat, mint így.

x x x

Egyik középiskolás osztálytársam, „Hosszú” Pista, kerékpárral gyakran átkerekezett hozzám magnózni. Hozta a ZK-magnóját, nekem is az volt. Órákra bezárkóztunk a szobámba.

            Szegény mama egyszer megjegyezte, hogy milyen jó elbeszélgetünk. Ha tudta volna, hogy a legtöbbször öt értelmes mondatot sem váltottunk! Ha szóltunk is, egyszavas mondatok voltak: „Most.”,  „Indíts!”, „Állj!”

x x x

Nagy technikai fejlődés zajlott le nálam, mikor a ZK-t lecseréltük Tesla B-400-ra. Minőségi ugrás volt ez. Akinek nem volt ZK-ja, az el se tudja képzelni, hogy ez mit jelent.

x x x

A jogi egyetemre nem véletlenül jutottam el. Olvastam egy írást dr.D. Jánosról, aki Little-kór miatt volt kerekes-székes és szombathelyi létére el tudta végezni a jogi egyetemet az ELTÉ-n.

Az egyetem után a szombathelyi földhivatalban helyezkedett el.. Megnősült, lett két lánya.

Közben, 1978-ban megalakította az ország első mozgássérültek egyesületét, a Vasakaratot. Ez így kimondva, leírva végtelen egyszerűnek tűnik, de akkoriban egyáltalán nem volt az. Sőt, kifejezett ellenállással szemben kellett mindezt megcsinálni. Ezzel és így indult a mozgássérült emberek érdekvédelmi mozgalma.

Hankiss elemér szociológus Diagnózisok című könyvében, mint pozitív példára hivatkozik erre, ami szocialista viszonyok között megvalósulhatott.                                                                                                            

x x x

Gyerekkoromban vagy tíz éven keresztül nyaraltunk együtt a barátomékkal, K. Kálmánnal és az öccsével, ők nálunk Martfűn, én pedig náluk Gyálon és Tason.

            Ezek a nyarak felejthetetlenek a számomra. A barátoméknál megtapasztalhattam, hogy milyen az, mikor három generáció él együtt. Náluk szerettem meg a horgászatot. A nagyapától tanultam meg komolyabban sakkozni, hogy hogyan kell a parázs alatt krumplit sütni…

x x x

Az első komolyzenei élményeim is Kálmán barátomékhoz kapcsolódnak. Mi gyerekek a nagyszülőkkel ebédeltünk – a szülők dolgoztak ilyenkor -, amit általában tizenkét órakor - plusz-mínusz ót perc kezdtünk, tizenkét óra húsz perckor kezdődött a rádióban a Ki nyer ma? – Játék és muzsika tíz percben, amit szertartásszerűen, csendben kellett hallgatnunk evés közben.

            Aztán huszonöt éviig, amikor csak tehettem, hallgattam a Ki nyer mát. Sokan voltak a visszatérő játékosok, akiknek a nevét, ha már hallotta az ember, lehetett tudni, hogy mire lehet számítani. Fogalmam se volt, hogy a hang mögött ki milyen ember lehetett, például U. Rudolf szállítómunkás volt az egyik legtöbbször nyerő játékos.

            Én pedig szép lassan belészerelmesedtem a komolyzenébe.

x x x

Szabó tanár úr tanítását – hogy megtanultam jegyzetelni – az egyetemi évek alatt kamatoztattam először. Jól jegyzetelni, külön művészet. Volt olyan jegyzetem, amelyből a fél évfolyam tanult.

            Vannak dolgok, amelyeknek a jelentőségét az eredet történéshez képest jóval később ismerjük föl. Ilyen volt Szabóka – így becéztük – tanítása is.

(folyt. köv.)

Kincsünk

                                                      

Álmok, kedvesem,

szaporák, mint a kavics,

nekünk most a kincs.

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

II.

Mindkét szülői ágon a nagyszüleim parasztemberek voltak, földművelésből és állattartásból éltek.

            Anyámék egy falusi bálon ismerkedtek meg. Apám rendőr volt akkor és egy társával benéztek a bálba.

Az ismeretségből hamarosan házasság lett. A szüleimnek két házasságkötésük volt, egy polgári és egy egyházi. Úgyis mondhatnám, hogy a kor szokásainak megfelelően. Az egyházi házasságkötés titokban zajlott, mondhatnám, ez is a kor szokásaihoz igazodóan.

Apámnál ennek az indokoltsága kétszeresen fennállt, mivel rendőr volt, neki az egyházi házasságkötés a szolgálati viszonyából kifolyólag is tilos lett volna.

Ne felejtsük, az ötvenes években vagyunk!

Aztán jött az életükben 56, apám ekkor leszerelt a rendőrségtől.

Aztán jöttem én.

x x x

Négy kiló harminc dekával jöttem a világra 1958 őszén. Többek elmondása szerint igazi vasgyúróként. A körzeti orvos ezért sem akarta elhinni, hogy megkaptam a járványos gyermekbénulást.

            Aztán megkezdődött a kálváriánk. Budapestre kerültem a Szent László Kórházba, majd az ORFI, végül a Budai Területi Gyermekkórház következett.

            Anyám néhány nap alatt megőszült. Közel negyven évig festette a haját.

x x x

A középiskolás osztálytársaim, ha akarták, ha nem, kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy mit jelent az, ha egy épület nem akadálymentes. A gimnázium kétemeletes volt, egy fél emelet tizenkét lépcsőt jelentett, a másodikra fölmenni negyvennyolcat. Vándorló osztály voltunk, ami azt jelentette, hogy minden óra másik teremben volt. Naponta több mint kétszázötven lépcsőt kellett föl-le megtenniük velem.

            Még szerencse, hogy fiús osztály voltunk, tizenöt fiú és hét lány (heten voltak, mint a gonoszok). Azért a lányokban is volt cufla! Hárman megkaptak a kerekesszékkel és egy emelet meg se kottyant nekik.

x x x

Az osztálytársaimon és a barátaimon kívül leginkább apám tudta, hogy mit jelent kerekesszékkel lépcsőzni. Huszonhat éves koromig magasföldszinti lakásban laktunk, aztán jött a középiskola, majd az egyetem, az egyebekről már nem is beszélve.

            Az egyetemen lépcsőzni kellett ahhoz is, hogy a liftig eljussunk.

            Ennyi lépcsőzés után talán nem véletlen, hogy negyvenéves koromra lépcsőfóbiám lett.    

x x x

Kilenc-tízéves lehettem, amikor apám kezembe adta Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúkat, hogy olvassam el. „Ez az a regény, amit ha ötévenként elolvasol, rájössz, hogy minden életszakaszodban más oldaláról döbbensz rá a világra”- mondta. Aztán néhány hónapig ő adogatta kezembe a könyveket. Később már én is tudtam, hogy hová kell nyúlnom egy-egy könyvért.

            Különböző időszakaszaim voltak, volt, amikor csak orosz klasszikusokat olvastam, majd jött a francia, az angol, a német, amerikai, a nyolcvanas évek elején a „kis” nemzetek írói, költői, a csehek, a lengyelek… Túlzás nélkül állíthatom, még be se fejeztem az egyetemet, a klasszikusok többségét olvastam.

            Az egyetemi évek alatt kezdtem el olvasni a maiakat, elsősorban a magyarokat (Pilinszkyt, Csoórit, Nagy Lászlót, Örkényt, Déryt…). Ebben az irányultságban nagy szerepe volt a barátaimnak, akikkel kölcsönösen inspiráltuk egymást.

            Apámnak mellesleg igaza volt, A Pál utcai fiúkat valóban többször elő kell venni. Apám megadta nekem az olvasás örömét, azt, ami a sérült emberek többségénél, mint általában az embereknél, hiányzik.

x x x

A középiskolában Szabó András tanár úr apám hatását csak fokozta. Ez a tanárember is tudott valamit, amivel rabjává tett bennünket az irodalomnak, a filmnek, a színháznak. Akarva akaratlanul még azt is elérte, hogy délutánonként, esténként, de olykor még az óraközi szünetekben is Thomas Mannt, Tolsztojt, vagy éppen Svejket olvastunk

            Szabó tanár úr nem igazán tanított bennünket, hanem világlátás adott, a tanulás és az eligazodás módszerét adta a kezünkbe. Azt, hogy hogyan kell jegyzetelni, tőle tanultam, és ennek bizony a mai napig hasznát veszem.

            Alighogy befejeztük a középiskolát, fiatalon, alig negyvenévesen meghalt.

x x x

Érettségi után volt egy „sikertelen” jelentkezésem az egri tanárképző főiskola angol szakára. Valószínűleg én is hibáztam, de a tanácsadóim se voltak toppon. Egy a lényeg, hogy a felvételi félidejében egészen véletlenül derült ki, hogy ezen a szakon nincs levelező tagozat. Így egy évem kimaradt érettségi után.

            A következő évben az ELTE Állam- és Jogtudományi karára jelentkeztem, sikeres felvételi után levelező tagozaton elkezdtem az egyetemet. A technikai feladat ismét az apámra hárult, ő vitt és hozott a konzultációkra, a vizsgákra.

            Ez a közel öt év egy fantasztikus időszak volt. Rengeteget tanultam, rengeteget olvastam, ekkor kezdtem el komolyabban írni, írással foglalkozni Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg az egyetemen, olyan előadóim és vizsgáztatóim voltak, mint Lenkovics Barnabás (a későbbi állampolgári jogok biztosa), Mádl Ferenc (a későbbi köztársasági elnök), Vékás Lajos, Németh János (későbbi alkotmánybíró), Schlett István, Szegvári Péter és Névai László.

x x x

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, az egyetemen a legtöbb előadó úgy beszélt, mintha a szocializmusnak mindjárt vége volna, vagy nem is létezett volna.

            Éppen ezért volt furcsa és meglepő, mikor az egyik előadó azt mondta nekem, hogy Szabó elvtárs. Ott abban a közegben ez annyira idegen volt, hogy majdnem elnevettem magamat.

(folyt. köv.)

Széljegy - 48.

Az egyik politikus - frakcióvezetőből éppen most lett államtitkár - arról beszélt, hogy a jövőben a szociális válság kezelésével kell foglalkozni.

       Egy másik politikus - aki éppen most lett frakcióvezető - beiktatásakor arról beszélt, hogy a jövő feladata a középosztály gondjainak a kezelése.

       Hogy is van ez? Mindenkinek mondjunk valamit, ez a lényeg? Még akkor is ha ezek egymásnak ellentmondanak?

20102. 06. 01.

Májusi éj

Májusi holdfény,
fölemel, röpít a szél.
Lelked hozzám ér.