Hobo Blues Band A vadászok kara

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XI.

Ekkoriban ismertem meg B. Lacit és feleségét, mindketten heine-medinesek voltak. Laci nevelő volt a közeli bentlakásos homoki általános iskolában, ahol enyhe és középsúlyos fogyatékos gyerekek tanultak.

            Az ő példájuk példázat volt a barátaim számára, hogy előbb-utóbb én se fogom megúszni a házasságot.

x x x

Janské Láznéban egy alkalommal megkérdezte M. Imi, hogy szeretnék-e megtanulni úszni. Fiatalos lendülettel válaszoltam, hogy igen. Na, akkor ő megtanít, mondta.

            Így kezdődött. Ettől a naptól kezdve napi egy-két órát tanított - okított – az úszásra. Kezdetben a pancsolóban, ahol az én lábam is leért a medence aljára. Ez a tudat nekem is biztonságérzetet adott.

            Annyira jól haladtunk, hogy egy hét után a nagy medencében gyakoroltunk.

            Imi folyamatosan biztatott, bátorított. De nem csak ő! Akik körülöttünk voltak és látták, hogy mit csinálunk, miben mesterkedünk, szurkolóink lettek. Ott akkor mindenki azt szerette volna, hogy sikerüljön a próbálkozásom.

            Amikor először végigúsztam az uszodát, nagy ováció tört ki. Imivel akkor este megünnepeltük az esetet.

            Azt érzést el se tudom mondani. Nekem az úszás élménye a járás élményét pótolta tizennyolc éves koromban. Hogy ott vagyok a vízben és nem süllyedek el, ez korábban elképzelhetetlen volt a számomra addig! És még haladok is előre!

            A mai napig hálás vagyok Iminek a tanításért, a csendes rámenősségéért. Azért ez is kellett.

x x x

Olyan intenzíven se előtte, se utána nem olvastam, mint mikor Tibor barátom hozta a szamizdatos könyveket, fénymásolt iratokat, folyóiratokat. Szolzsenyicin Gulágját, a több mint ezerötszáz oldalt, egy hét alatt olvastam el. Ennyi időm volt rá, Tibi az egyik hétvégén hozta, a másik hétvégén pedig már vinnie kellett. Szó szerint kézről kézre adtuk ezeket a könyveket, iratokat akkor.

            Akkor kezdtem olvasni Bibót, Méray Tibort, Arthur Koestlert…, a Beszélőt. Így olvastam a Társadalmi szerződést is a Beszélőben. Ez volt az a pont, amikor már nem csak arról volt szó, hogy valami nem jó, nem tetszik, hanem itt már szó volt valami olyasmiről is, hogy minek kellene lennie.

x x x

Egyik ismerősöm megkérdezte, hogy tulajdonképpen hányszor voltam kint Janské Láznéban. Miért?, kérdeztem vissza. Mert olyan sokat írsz róla a visszaemlékezéseidben, válaszolta.

            Ismerősöm hitetlenkedett, mikor közöltem vele, hogy csak egyszer voltam kint. Azt meg már nem is mondtam neki, hogy írhattam volna még a liftes néniről, a mamikáról, aki egy alkalommal se mulasztott el megsimogatni a vállamat, az idős bicebóca gyógytornász férfiről... Ők egy másik történet szereplői lehetnek. Írhattam volna a hosszú sétáinkról.

            Azt korán megtanultam, hogy a teljességet sosem az jelenti, ha mindent kipakolunk a tarisznyánkból.

x x x

Sokan biztattak annak idején, az nem probléma, hogy a húgom és köztem akkora a korkülönbség, mint amekkora, tizenhét év.  Egyszer csak össze fogtok öregedni, mondogatták.

            Igazuk lett, ma már a húgomnak is vannak ősz hajszálai, rólam meg ne is beszéljünk. Vagyis a legjobb úton vagyunk afelé, amiről a biztatók szóltak.

            A köztünk lévő korkülönbségnek viszont van egy mai napig tartó előnye. A mai napig nagyon jó a kapcsolatom a húgom generációjával. Közülük többekkel baráti kapcsolat is kialakult.

            Így ismertem meg B. Petit és B. Árpit még általános iskolásként, később Tamit, Olgát, Emesét középiskolásként, vagy Anettát, Mariannt, Szilvit, Ágit egyetemistaként, majd a párjaikat is, már akinek lett.

x x x

Hetedikes volt B. Peti, amikor a húgom révén megismertem. Rengeteget beszélgettünk. Törzshelyünk volt a házunk végén a platánfa árnyékában lévő pad. Ezt a fát a bölcsek fájának neveztük el.

            Peti már az általános iskolában kivételes tehetség volt, különösen történelemből. Az olvasottsága, tájékozottsága fantasztikus volt. Már ekkor is jellemző volt rá, hogy nagyon szerette a történelmi példákat, adomákat. Szinte minden helyzetre tudott egy-két esetet. Ő tanult a történelemből.

            Az egyik kedvenc példázata a következő volt: Kant német filozófusról közismert volt, hogy soha nem tette ki a lábát Helsingörből, és délutánonként mindig sétált a városban. A legenda szerint egy alkalommal valamilyen oknál fogva elmaradt a délutáni körútja. Na ekkor tört ki a franci forradalom a tizennyolcadik században.

            Sokan nem értették, hogyan tudunk órákat beszélgetni, ezzel mintegy utalva a köztünk lévő korkülönbségre is. Hát az előzőleg elmondottak miatt!

 

Cseh Tamás: Karácsony

Napló

Ha az elmúlt évre gondolok, csak kérdőjelek vannak bennem. 

       A politikusok miért mennek folyamatosan szembe korábbi állításaikkal? Írhattam volna azt is, hogy az elveikkel? A politikusoknak vannak egyáltalán elveik?

       Írhattam volna azt is, hogy általában az emberek miért mennek szembe elveikkel, korábbi állításaikkal? Ma már a kimondott, leírt szó csak ennyit ér?

       A politikai pragmatizmus, az emberi haszonelvűség felülírhat minden elvet?

       Az emberek észrevették egyáltalán, hogy a politika új házat - hazát - épített köréjük? 

       Megkérdezte már valaki, hogy anyagilag ez mibe került eddig és mibe fog kerülni a jövőben?

    Mi kellene ahhoz, hogy az emberekben több szolidaritás legyen, társadalmi csoportok kiálljanak egymásért, egymás mellett?  

      Hová lett a szavak tartalma? A plágium nem plágium, a megszorítás nem megszorítás, a tandíj nem tandíj...? Minek nevezzem ezt az egészet? Újra tanuljuk a magyar nyelvet? Már ahhoz is szótárt kell használnunk, hogy egymást értsük?

     A tiltakozó diákok, hallgatók szülei, nagyszülei, testvérei mit csináltak, mikor ők éppen próbálták védeni az érdekeiket? A szülők, nagyszülők mit gondoltak, ki fizeti majd a révészt? 

     Lehet, hogy a politikusok már nem is bánják, ha a fiatalok külföldre mennek tanulni, dolgozni? Nem azt gondolják, hogy ennyivel is kevesebb az itthoni elégedetlenkedő? 

       Nyugdíjasok szoktak forradalmat csinálni? 

      Mit gondolnak az emberek, amikor az ételért sorban állókat látják, amikor azt hallják, hogy valaki a saját lakásában hűl ki?

       Mit gondolnak az emberek önmagukról és gyerekeikről, önmaguk és gyerekeik jövőjéről?

       Ha nem keressük közösen a válaszokat ezekre a kérdésekre, ki fog nekünk válaszolni?...

      

x x x 

Tavasz a télben. 

       Kegyes volt hozzánk az időjárás karácsonykor és az azt követő napokban is. A gyerekek biztosan örültek volna egy kis szánkózásra alkalmas hónak.

The best of Mozart

Idézetek - 14.

„…az a fajta ember, aki öregnek született.”

x x x

„A lélek védelme csak az életben maradottak számára fontos.”

x x x

„A tényekkel nem lehet vitatkozni. Sem indulatokkal, sem indulatok nélkül.”

x x x

„Végtére is nem kevésbé fontos annál, ami történik, az, hogy az ember hogyan éli meg.”

x x x

„Tudnom kell, hol az a határ, ahol már nem jog a tévedés a másik ember számlájára.”

x x x

„Aki belehal az elhanyagolható kis részletekbe, annak nem volt szerencséje.”

x x x

„Csak annyit, ha segíteni keveset is tudok, ártani legalább ne ártsak.”

x x x

„Végtére is egy ember szépen, illedelmes halkan belehalhat más hibás döntésébe.”

x x x

„A sok új benyomás lazítja a túlhajtott munka feszültségeit.”

(Fejes Endre: A fiú, akinek angyalarca volt)

Üzenet - 36.

„Lehet, hogy az a nemzet, amelyik nem segít magán, azon az Isten sem segít? Lehet, hogy az a nép, amelyik folyton csak maszatolja a bűneit, ahelyett, hogy előbb bevallaná, aztán megbánná, az nem számíthat az isteni föloldozásra? Lehet, hogy aki folyton mástól (Isten Úrtól, Sors Elvtárstól, Állam Bácsitól) várja a megváltást, ahelyett, hogy maga állna neki a megváltozásnak, annak nincsen remény, nincsen remény?" (Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk)

Kylie Minogue: The Loco-Motion

Krónika 2012. december 17-ről

Hogy valami jóról is írjak!

            Hetvenkét másodpercről szeretnék szólni, Csillag Ádám filmrendező másodperceiről.

    Csillag Ádám hetek, hónapok óta ott van szinte minden polgárjogi, emberjogi, esélyegyenlőségi társadalmi eseményen, amelyek felvételre érdemesek. Krónikás, semmi különös.

      Évek, évtizedek múlva ezeknek a felvételeknek az alapján is megírható lesz mai mindennapjaink hiteles története. Hitelesebben, mint politikusaink nyilatkozatai alapján.

       December 17-én is tette a dolgát. Ott volt a budapesti Szalay utcában is a diákok tüntetésén, erről is készült a Gimnazisták lázadása című dokumentumfilmje. Ennek része az a bizonyos hetvenkét másodperc.

            A fiatalok skandálják, hogy „Viszlát Viktor, viszlát Rózsa, mi vagyunk a helyzet kulcsa!” szöveget.

            A kamera rátéved egy háromrészes emeleti ablakra. A jobbszélső ablakban megjelenik egy fiatal nő – egy anya egy babával -, majd a másik két ablakszárnyban szintén egy-egy fiatal nő egy-egy kicsivel, akik szemmel láthatóan élvezik az utcai látványosságot.

        Az utcai tömegből többen észreveszik az ablakban lévőket. Egyre többen kezdik skandálni: „Szervusztok, szervusztok!”, majd: „Ti vagytok a jövő! Ti vagytok a jövő!”. Közben a kamera végigpásztáz a sorfalat álló rendőrök bakancsain.

           Az egész jelensor hetvenkét másodperc. Egy filmetűd, ami rendesen szíven üti az embert. Amit vagy megnézel huszonötször, és még akkor is találgatod, hogy valójában mi is fogott meg benne, vagy írsz egy tanulmányt, és akkor sem biztos, hogy megfogtad a lényeget.

            Egy ilyen hetvenkét másodpercre szokták mondani, hogy nagyon el lett találva.

          Ezt a filmrészletet - filmetűdöt – látni kell! Nagyon emberi. A gyerekeink mutatnak éppen példát.

            Miről is? Miből is?

            Hát ez az! Ezt kellene megfejtenünk. Ezért kell megnézni ezt a filmet. 

Széljegy - 58

Ha egy társadalom a gyerekeken akar spórolni, akkor ott baj van. Ha az egyre kevesebb lélekszámú gyereken, akkor ott nagyon nagy baj van. Ha pedig a sérült gyerekeken, az tragédia.

        Baj is van és tragédia is.

       Egy pár nappal ezelőtt találkoztam egyik ismerősömmel, aki egy sérült gyerekekkel foglalkozó speciális óvodában dolgozik. Elmondása szerint december 31-ével megszűnik a sérült gyerekekkel való foglalkozás anyagi okok miatt. Januártól nem tudják fogadni a gyerekeket. El se tudja képzelni, mihez kezdenek a szülők a gyerekekkel.

      A minap láttam egy összeállítást a jászberényi Maci óvodáról. Az alapítványi ovi munkatársai ugyanazt mondták el, amit ismerősöm. Nem tudják, hogy mi lesz januárban a sérült gyerekekkel és velük, a legrosszabb esetben megszűnnek.        
       Ez olyan, mintha az állam lemondana ezekről a gyerekekről.

       Van hozzá szavunk? Lesz hozzá szavunk?

2012.12.25. 

Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk

- könyvajánló -

Időutazáson vesz részt, aki elkezdi olvasni ezt a Magvetőnél 2009-ben megjelent karcsú kötetet. Az utazás a kisesszéken keresztül íróktól írókig, művektől művekig tart.

            Még mielőtt bárkit csalódás érne, rögzítem itt az elején, hogy ezeknek a kisesszéknek semmi közük a klasszikus esszékhez, a klasszikus íróportrékhoz és műelemzésekhez. Ahogy a nyári mikulásnak se sok köze van a decemberihez.

            Ezek a kisesszék – nem is biztos, hogy jó ez a meghatározás, de az egyszerűség kedvéért mégiscsak neveznem kell őket valahogy – érzésekről, hangulatokról szólnak. Eldönthetetlen, hogy Cserna-Szabó az érzéseihez, hangulataihoz találta meg ezeket az írókat, műveket, vagy fordítva.

            Arra viszont készüljön föl mindenki, hogy határozottan jól fog szórakozni. Talán még olyanok is lesznek, akik hangosan fölnevetnek olvasás közben. Ne szégyelljék! Ne tartsák vissza magukat!

            Cserna-Szabó nem vesz tudomást az irodalmi közhelyekről, félretolja a kiüresedett masékat. Már-már szemtelenül, pimaszul ír szerzőkről, művekről. Akár föl is háborodhatnánk!

            Holott csak arról van szó, hogy Cserna-Szabó „az égben lebegők csarnokából” lehozza ezeket a szerzőket, műveket közénk, a mai Magyarországra a maga fiatalos lendületével.

            Ezért nem érzem szentségtörésnek Isten nem segít, Kölcsey bukott imája című írását, amelyben megpróbálja a mára értelmezni a himnuszt. Ennek az írásnak a végén teszi föl a következő kérdéseket: „Lehet, hogy az a nemzet, amelyik nem segít magán, azon az Isten sem segít? Lehet, hogy az a nép, amelyik folyton csak maszatolja a bűneit, ahelyett, hogy előbb bevallaná, aztán megbánná, az nem számíthat az isteni föloldozásra? Lehet, hogy aki folyton mástól (Isten Úrtól, Sors Elvtárstól, Állam Bácsitól) várja a megváltást, ahelyett, hogy maga állna neki a megváltozásnak, annak nincsen remény, nincsen remény?”

            Lehet ezekkel a kérdésekkel vitatkozni? Mondhatja-e bárki is, hogy ezek nem a ma kérdései?

            A szerző látásmódját jól példázza a következő részlet is: „Ha a   keresőprogramba beírjuk a „boccaccio” szót, a gép első helyen egy pécsi szexbolt honlapját fogja kidobni: rücskös óvszerek, spéci villantós fehérneműk, művaginák, zselés vibrátorok és egyéb erotikus segédeszközök.

            És még mielőtt bárki felháborodna ezen a ledér világon, jelentsük ki, nagyon is rendben van ez így, ennél nem is lehetne jobban, hiszen Boccaccio főműve, a Dekameron hatszáz éven keresztül volt a Gutenberg-galaxis egyik legkedveltebb erotikus segédeszköze. Nem véletlenül égette meg e könyvet Savonarola, az a csávó nem lobbantott lángra akármit – értette ő a tréfát, csak nem szerette. A savonarolai melót egyébiránt már Boccaccio el akarta végezni – ha Petrarca nem fogja le, porrá égeti a Dekameront.”

            Ezekben a sorokban benne van a középkor szellemisége, benne Boccaccio és műve, a Dekameron helye és mai világunk kuszasága.

            Cserna-Szabó egyszer sem írja le, hogy olvassuk az általa megidézett szerzőket, műveket. Mindenesetre szemtelenkedő stílusával közelebb hozza hozzánk azokat.

Holdviola: Mikor lesz már nyár?

Idézetek - 13.

„Az ember évekig fújja az ügyeletes zseni után az éppen legdivatosabbnak tűnő szavakat. Teheti bátran, felelőtlenül. Eszébe sem jut végiggondolni, miket beszél. Gépisen mondja az állandóan hallott szöveget. Ha véletlenül megérinti egy szerény szó értelme, vagy bele botlik akaratlanul az eredménybe, melyet majomkodása hozott létre, már más az ábra. Shaw írja Szent Johannájában, hogy más dolog dühödt haraggal máglyát követelni egy bűntelen élő ember alá, és más az ártatlant megégni látni.”

x x x

„Egy kis bajt abból is össze lehet hozni, ha az ember nagyon odafigyel.”

x x x

„Értelmes ember nem hazudik olyant, amiről azonnal tudni lehet, hogy nem igaz.”

x x x

„… már nem hisz feltétlenül a pénz, rang, szülők társadalmi helyzete szerinti összetartozásban, s ennek következtében az elkülönülésben sem.”

x x x

„Mondják, a kutya az emberhez ragaszkodik, a macska a helyhez, ahol lakik. A gyík a boldogsághoz.”

x x x

„Ha a szavak értelmét egyetlen pillanatra megtalálod, veszélyhelyzetbe jutsz.”

x x x

„Használni akarom az előttem járók tapasztalatát, s később az utánam jövők lendületét.”

x x x

„Rabja szép elképzeléseinek, hozzájuk akarja alakítani a kevésbé szép valóságot.”

x x x

„Talán a tökéletessége sok nekem. Jó néven vennék pár porszemet a cipőjén. Esetleg egy homályosabb foltot.”

x x x

„Valójában még ahhoz is elhanyagolt, a maga mércéje szerint, hogy kilépjen az utcára.”

(Fejes Endre: A fiú, akinek angyalarca volt)

Rolling Stones: Tell me...

Karácsonyi varázslat

                                               

                                    Súlyos teherként rám telepszik

                                    a melegség és a szeretet…

                                    Mindez nekem jólesik.

                                    Karácsony van, mindenkit ölelek.

                                    Ilyenkor minden más,

                                    pedig nincs is változás:

                                    és mégis a fájó seb jobban fáj,

éhesebb az éhes száj,

megnő, kitárulkozik az öröm

és csalfa testvére a káröröm.

Nem szeretni mily nagy kár!

Te is, ő is ellenkezőjére vár.

Akik szeretnek,

viszonzást csak remélnek…

És inkább szeress!

Mindenki keres,

s hátha gyöngyszemét

benned találja meg.

Súlyos teherként rám telepszik

                                    a melegség és a szeretet…

                                    Mindez nekem jólesik.

                                    Karácsony van, mindenkit ölelek.

Kicsi szentem

                                                            Kicsi szentem,

                                                            kicsi szentem,

                                                            egymás kezét fogjuk

                                                            az adventi csendben.

                                                            Kicsi szentem,

                                                            kicsi szentem,

                                                            esti homályban,

gyertyafényben

téged várunk

az ölelésben.

Kicsi szentem,

kicsi szentem,

decemberi hóesésben

arcunk tisztul,

ragyog szebben.

Kicsi szentem,

kicsi szentem,

bárki bármit mondhat,

tetteimmel a jövőnek

óvlak.

Kicsi szentem,

kicsi szentem,

csak egyszer mondhatnám,

általad is minden rendben.

Kicsi szentem,

kicsi szentem,

kezünket fogva

vonulunk

az adventi csendben.

Nincs alku

                 
Föl, föl a hegyre!
A hűségben nincs alku,
benned, mint batyu.

                       

Holdviola: Vágta

Napló

Túl vagyunk advent harmadik, örömvasárnapján. Nekem a legnagyobb öröm, hogy pár nap múlva itt van karácsony, egy kis fék az életemben, életünkben.

       Fogynak a gyertyák.

x x x

Vidnyánszky Attila lett, lesz az igazgatója a Nemzeti Színháznak 2013. július 01-től öt évig. Balog Zoltán miniszter ma délelőtt hirdette ki a pályázati eredményt. A miniszter úr legfőbb indokolási érve az volt, hogy Vidnyánszkytól várható a nemzeti értékek képviselete.

     Az első perctől lehetett tudni, hogy ez lesz az eredmény. Ennyi erővel kinevezéssel is meglehetne mondani, hogy ki az igazgató, feleslegesnek tűnik számomra ez a pályáztatás. Eljátsszuk a mintha demokráciát. 

        Alföldi Róbertnek marad az erkölcsi elégtétel, tudja, hogyan vesztett.

        Mikor tapasztaljuk már meg egyszer a politikai önmegtartóztatást?

x x x

Reggel esett az eső. Barátomék ma vágtak hízót Szarvason.. Nemigazán disznóvágásra alkalmas az idő, ennél már a néhány fokos fagy is jobb.

x x x

Kíváncsi leszek, hogyan alakul a felsőoktatás körüli mizéria. A diákokban, hallgatókban a Fidesz-kormány tagja szembe találták magukat huszonöt évvel ezelőtti önmagukkal. Magukra ismernek-e?

Balkán Fanatik: Repülj madár...

Üzenet - 35.

A magyar országgyűlés 2012. december 10-én elfogadta az ország 2013. évi költségvetési törvényét. A kockázatokról és mellékhatásokról egyeztessen orvosával, pszichiáterével és gyógyszerészével!

Holdviola: Én az éjjel nem aludtam egy órát sem

Füstölgés - 29.

Ma már a napnál világosabb a számomra, hogy a mai körülmények között nem tudnám elvégezni az egyetemet. A szüleim gyári munkásként nem tudnák finanszírozni az ezzel együtt járó költségeket.

            Ha nem végeztem volna el az egyetemet, nem tudtam volna teljesíteni kerekesszékesként a rokkantsági nyugdíj megállapításához szükséges munkaviszonyban töltött időt. Vagyis a tanulmányaim révén tudtam elkezdeni dolgozni vidéki lakókörnyezetemben.

            Ha ezek a feltételek nincsenek, nem bírtam volna családot alapítani, gyereket vállalni, adófizető polgár lenni.

            Ma azért idegeskedek, hogy tudok-e gondoskodni a lányomról, meg tudok-e élni a következő hónapban…

            A mai ismereteim alapján tudom, hogy a másodikos középiskolás lányom továbbtanulását - ha a feltételek változatlanok maradnak – nem fogom tudni támogatni. Ezt a tudatot a legszörnyűbb megélni.

            A tizenhat éves lányom már arról beszél, hogy kénytelen lesz külföldre menni… Azt még nem tudja, hogy már tanulni is, vagy csak dolgozni.

            Ma divatos dolog életpálya-modellekről beszélni. Amiről fentebb írtam, az az én életpálya-modellem, egy rokkant emberé.

            Még csoda, hogy van bennem indulat a füstölgésre. Mi mást tehetnék? Tehetek mást?

Széljegy - 57.

Ma van az emberi jogok világnapja.

Ma kiknek vannak – emberi – jogaik Magyarországon? A hajléktalanoknak, a fogyatékossággal élőknek, a gyerekeknek… vannak?

Annak az ötven fölötti asszonynak, akiről éppen a minap állapították meg, hogy jogi értelemben nem minősül megváltozott munkaképességűnek és éppen ezért nem jogosult semmilyen rendszeres szociális ellátásra, de megmaradt a betegsége, a gyógyszerköltsége, megmaradtak a háztartási költségei, mihez van joga?

Annak a sérült óvodáskorú gyermeknek, aki ma kimarad a korai fejlesztésből, lesz esélye később foglalkoztatási rehabilitációra, vagy milyen esélye lesz?

Ma van az emberi jogok világnapja.

Jogod van, ha pénz, paripa, fegyver fölött rendelkezhetsz. E nélkül csak a szád járhat, míg be nem fogják.

2012.12.10.

Balkán Fanatik: Ha Te tudnád....

Motiva: Szerelem, szerelem...

Üzenet - 34.

Aki folyamatos szabadságharcban él, egy idő után elfelejti, hogy miért is harcol.

Üzenet - 33.

"Ami nem öl meg, az szépen, adagonként betegít" (Karafiáth Orsolya, Magyar Narancs, 2012. december 04.).

Holdviola: Bánat utca

Holdviola: Erdő, erdő

Ünneplés helyett

December 03-a a fogyatékossággal élők világnapja.

Átlagos hétfői nap. A hírekből hallom, hogy voltak hivatalos megemlékezések, a köztársasági elnök úr is mondott beszédet.

Egyik kolléganőm ma volt orvos-szakértői bizottsági felülvizsgálaton. Egyik ismerőse délután megsúgta neki, hogy az egészségkárosodása huszonnyolc százalék lett a korábbi ötvennégy helyett.

Ez a huszonnyolc százalék semmire nem jogosítja, semmilyen rendszeres ellátást nem kaphat. A ma hatályos előírások szerint nem minősül megváltozott munkaképességűnek.

Annyi problémája, betegsége van, hogy egy apernégyes lapra nem férne el a fölsorolása. A gyógyszerek tartják egyben. A havi gyógyszer-költsége tizenötezer forint.

 A betegségei éppen elégségesek ahhoz, hogy sehová ne vegyék fel dolgozni. Feltéve, ha egyáltalán talál munkahelyet.

 A sérült emberek érdekvédelmi szervezeteinek nincs mit ünnepelniük. Nem is ünnepelnek.

Ennek a napnak a sérült emberekről kellett volna szólnia. De nem rólunk szól, nem rólunk szólt.

A sérült emberek fokozatosan veszítik el jogaikat, megélhetési és esélyegyenlőségi lehetőségeiket… Szimpla szociális kérdéssé lettünk. Megérkeztünk a hatvanas évekbe. Vissza a kiindulási ponthoz.

Quimby Magam adom

Idézetek - 12.

„A játékosok arcán sem a játék öröme, sem az edzés akarása nem látszik. Nem azért vannak itt kora reggel, mert játszani szeretnek, nem azért, mert meg akarnak tanulni valamit, nem mert gyakorolni akarnak, nem mert mozogni akarnak.

            Nem akarnak semmit.

            Unják egymást, a játékot, a korai felkelést.

            És még ez sem egészen igaz.

            A reggeli tenisz státuszszimbólum. Itt kell lenni, jelen kell lenni. Napközben vitatkozni kell a reggeli szettekről. Olyan hévvel kell vitatni egy-egy mozdulatot, mintha fontos volna. Mintha ez legalább érdekelné őket.

            Az egész kép élettelen, hazug. Unott arcú, álmos, nyűgös árnyékok ütögetik a labdát.

            Érdemes néhány percig figyelni játékukat.

           Egy-egy jó védés, egy-egy nehezen elcsíphető labdalendülő arcáról villanásnyi időre eltűnik az egyenunalom. Az akció közben élő, fiatal emberek képe ugrik szemünk elé. Majd visszaváltoznak unott árnyékké. Sem sikert, sem kudarcot nem reagálnak. Pillanatok alatt válnak a jó mozdulatok újra álmos, kényszeredett közönnyé.”

x x x

„Ha a hiány hasonlóvá tehet egymáshoz embereket, akkor abban hasonlít a többiekhez, hogy neki sem öröm itt lenni.”

x x x

„Ahol nincs dolga az embernek, onnan nem lehet elkésni.”

x x x

„De ahol nagyon várják az embert, oda könnyen érkezhet későn.”

x x x

„Csak így tovább, tisztogasd szép fénylőre az utadba kerülő talpakat. A nyelv nem szappan, az nem kopik el.”

x x x

„Rábízhatsz mindent, nagyon jó az ízlése. És bután tisztességes. Ostobán. Húsz év alatt soha senkitől semmit nem vett még el. Lopással azért már találkozott. Tőle szoktak lopni.”

 (Fejes Endre: A fiú, akinek angyalarca volt)

Balkán Fanatik - Hajdú Klára: Ha én szabad lennék

Ha tudjátok, hallgassátok jó hangosan!

Füstölgés - 28.

 

Olvasom a netes újságokat és a kommenteket. A legtöbbször olyan érzésem van, mintha a kommentelők el se olvasnák az eredeti beírást vagy egymást. Vagy – ami még ennél is rosszabb -, mintha nem egy nyelvet beszélnének.
        Szóval nagy a hangzavar, bábeli a hangzavar.

      Így aztán rendesen mellébeszélnek egymásnak. Ebből félreértések sorozata adódik, egy idő után senkit nem érdekel, hogy mivel kezdődött az egész.
       Mindenki mondja a magáét. Aztán senki nem érti, hogy mit nem ért a másik. Hellyel-közzel marad a füstölgés, és rosszabb esetben az indulat.

       Azért vannak további fokozatok. Az egyik az, amikor a másik gondolatait már azzal kétségbe vonják, hogy jön ő ahhoz, hogy egyáltalán ilyet ír! Miért fáj neki, ami fáj, miért rossz az, amit rossznak érez?

        Az meg már-már aranyos, amikor az egyik meg akarja mondani a másiknak, neki mi a jó, mi a segítség…

      A legrosszabb viszont az, amikor a beírók egymás minősítik gondolataik, érzéseik miatt. És úgy, hogy a legtöbbször nem is igazán tudják, miről van szó.

     A tűrőképességen túl van, amikor mindez párosul rosszindulattal, méltánytalansággal és méltatlansággal is.

         Könyörgöm, egy kis figyelmet, türelmet, megértést a másik iránt!

        Ne feledjük, a bábeli hangzavarban mindig lesz egy hang, amely uralni akarja a többit, pecázik a zavarosban! De ez már egy másik füstölgés.

Üzenet - 32.

A létezéshez pénz is kell, a boldogsághoz nem feltétlenül.

Fejezetek egy önéletrajzból

                                                        

- emlékezés és folytatás -

X.

A szüleim többszöri nekifutásra sem tudták elintézni a hatvanas években, hogy az ORFI-ba bekerüljek. A sikertelenség okáról, okairól nem igazán beszéltek.

            Annak idején, még szinte csecsemőként, a László Korház után töltöttem itt néhány hónapot. A családi elbeszélésekből tudom, hogy meg akartak operálni, amit a szüleim nem engedtek. Lehet, hogy ez volt az ok, amiért később „nem kívánatos” személy lettem az ORFI-ban. 

            Pedig a hatvanas évek felé már jómagam is szerettem volna idekerülni. Ismerőseim elmondásaiból tudtam, hogy milyen klassz hely, amit néhány látogatás alkalmával személyesen is megtapasztalhattam. Lukács főorvos úr kórházához képest itt szanatóriumi körülmények voltak. Ezzel együtt is szerettem járni a Bólyai útra.

x x x

Az ORFI-hoz képest nekem Janské Lázné-ba való kijutásom gyakorlatilag sima ügy volt. Emlékszek, amikor ebben az ügyben Pesten voltunk egyeztetni az illetékesekkel – az illetékes elvtársakkal -, leginkább azt kérdezgették tőlünk, hogy honnan tudunk erről a lehetőségről.

            Apám kapásból föltalálta magát. Olyan társaim szüleire hivatkozott, akikről tudtuk, hogy vezetőbeosztásban vannak.

            Apám hivatkozása természetesen igaz volt, ilyen szülőktől is hallottunk Janské Láznéról. Az viszont a politikai érzékét jellemzi, hogy érezte, ott akkor ezt hangsúlyozni kell.

            Néhány hét alatt zöld utat kaptam.    

x x x

Miközben írom ezeket a följegyzéseket, eszembe jut időről-időre, hogy miért pont ezek a történetek, érzések fogalmazódnak meg bennem. Aztán kezembe került Gárdonyi Géza Gyermekkori emlékeim című írása. Ennek Előszavából idézek: „Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek:

            Születtem…

            Most magam is írjak egy ilyet?

            Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle. Voltaképpen minden embernek meg kellene írnia a maga életét.

            Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás.

            Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet, vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki; a fő az, hogy van.

            Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és a földet mutatja.

            Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekre a lelke kifejlődött. A mézeskalácsos is formába teszi a tésztát, mielőtt kisütné. Minden nyomás vonalat és formát hagy a tésztán. Az emlékezés ilyen nyomásoknak a megőrzése az emberi lélekben.

            Próbaképpen összejegyeztem, hogy mire emlékszem a gyerekkoromból, s elbámulva láttam, hogy azok a hatások, amelyek megmaradtak az emlékezetemben, olyanféle szálak, mint a gyertya fonala, amelyre a stearin rárakódik.

            Megtalálom a múltban a jövöttet. Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, itt-ott már az azonosítóképességemet, mely nélkül író nem lehettem volna…”

Ilyeneket írt Gárdonyi Géza több mint száz évvel ezelőtt. Az ilyen sorokat olvasva visszahőköl az ember: Ez én vagyok! Ezt én is írhattam volna!

A pipa is, a füstölgés is igaz, a számok iránti közömbösségem is…

Az ilyen visszahőkölések miatt kell olvasni és írni.

De hol vagyok én az íróságtól?

x x x

Janské Lázné-ba történő utazásunk előtt izgalomban volt az egész család. Az autónk két nappal az utazás előtt lerobbant. A jó öreg Wartburg! Mondhatnám, mikor robbant volna le, ha nem, akkor!

            Végül is keresztszüleim Trabijával mentünk. Hihetetlen, mennyi minden elfért egy Trabantban!

            Szeptember közepe felé járt az idő, és nyárias meleg volt. Úgy indultunk, hogy majd valahol sátort verünk, s majd másnap reggel folytatjuk utunkat.

            Hát ez sem egészen így lett! Már ami a sátorozást illeti. A változtatás ötletét keresztapám adta, miután meglátta a szalmabálákat az egyik földterületen.

            Apámék körberakták szalmával a Trabit, hogy ne látszódjon az útról. Mi pedig befúrtuk magunkat a szalmakazalba.

            Életem első és utolsó esete volt ez, hogy így aludtam egy éjszakát. Minden az mellett szólt, hogy nekem az a janské láznéi kiruccanás egy kalandtúra is.

x x x

Serettem a tiszás éveket. Annyira lendületet vettem a munkában – ahhoz képest, hogy csak a rokkantsági nyugdíjhoz szükséges éveket akartam megszerezni -, hogy a munkaviszonyom fennállásának ötödik évében kiváló dolgozó lettem.

            Ez volt az a pillanat, amikor a főnököm el kezdte emlegetni, lassan időszerű lesz megbarátkoznom a gondolattal, hogy le kell tennem a szakvizsgát. A kiváló dolgozói címem ünneplése közben, a harmadik konyak után erre ígéretet is tettem.