Martfűi levelek

   - Történetünk tanpélda IV. -

Kedves Barátom, 

az új rokkantsági rendszernek semmi köze a régihez. Ez önmagában nem is volna baj, ha ettől jobb lenne, de nem jobb, hanem rosszabb.

            Az új rendszernek semmi köze ahhoz, hogy hány évet dolgoztál, mennyi volt a jövedelmet. Itt csak az számít, hogy össz-szervezeti szempontból milyen mértékű a megmaradt egészséged, és ez dönti el, hogy a rögzített kereteken belül milyen mértékű ellátásra leszel jogosult.

            Barátom, ez az új rendszer nemcsak azokra vonatkozik, akik már benne voltak a rendszerben, hanem azokra is, akik a jövőben valamilyen okból kifolyólag – baleset, betegség – lesznek kénytelenek a rendszerbe belépni.

            Még a döntéshozó uramék is elképednek majd, amikor kiderül a számukra, hogy többszázezres jövedelem után alig lesznek jogosultak százezer forintra „jobb” esetben.

            Azzal a kormányzati céllal még egyet is lehetne érteni, hogy minél több ember dolgozzon –rehabilitálódjon -, akinek ezt az egészségi állapota lehetővé teszi.

            Ha viszont annyi történik, hogy az emberek többségét kiveszem a régi ellátásból, időlegesen kap egy csökkentett ellátást, és azt mondják, vissza kell mennie a munka világába, még nem tettem semmi előremutatót.

            Ilyen világ ma ugyanis nincs!

            Kormányzati szinten folyamatosan a foglalkoztatási rehabilitációról beszélnek – papolnak. Aki pedig dolgozik, ne adj isten, azt keresetkorlátozással vagy megvonással, ha bizonyos mértéket elér.

            Barátom, megjegyzem, mellékesen itt nem nagy jövedelmekről van szó. Egy átlag rokkantsági nyugdíj (ellátás) hetvenezer forint havonta. Ha szerencséje volt az illetőnek, ehez még keresett mondjuk ötvenezer forintot. A példánál maradva, százhúszezer forint szerinted magas összeg?

            A mostani rendszerben például nagy valószínűséggel kevesebb lesz a rokkantsági ellátásod, és az áldásos intézkedések hatására a meglévő munkalehetőséget is elveszítheted. És a végén tényleg kaphatsz negyvenhétezer forintot, vagy még kevesebbet is havonta.

            A mai rendszerben intézményesített az elszegényedés.

            És amiről megfeledkeznek a döntéshozók, a politikusok:

            Az aktívkorú rokkantsági ellátottak által teljesített szolgálati idő átlagos időtartama huszonnyolc év. Vagyis nem a semmiért kapták azt, amit kaptak. A mai húsz-harmincévesek mikor fognak ilyen mértékű szolgálati idővel rendelkezni.

            Az aktívkorú rokkantsági ellátottaknál felnevelt, nevelt gyermekek átlaglétszáma nem kevesebb a magyar átlagnak. Sőt, a gyerekek taníttatási szintje szintén megfelelt eddig a magyar átlagnak.

            Az aktívkorú rokkantsági ellátottak túlnyomó többsége ötven év feletti, és viszonylag alacsony iskolai végzettségűek. A munkaerőpiacon történő elhelyezkedésük egyenlő a nullával.

            Ezt a helyzetet csak nehezíti, hogy az sem mindegy, hogy valaki hol rokkant. Egy vidéki faluban ez teljesen mást jelent, mint a fővárosban.

            Ezek az emberek adófizetők és fogyasztók voltak eddig. Ezen túl, vagy lényegesen kevesebb adót fognak fizetni, vagy semmit, ezentúl lényegesen kevesebb fognak fogyasztani.

            Ezeknek az emberek többségének megbecsülés járna, nem büntetés. Hogy a kormány kommunikációjára hajazzak, valahány csaló miatt nem kellene mindenkit büntetni.

            Barátom, befejezésül még további következtetéseket szeretnék levonni, de ezt ismét már csak legközelebb.

            Üdvözöl barátod:

            Adalbert

           

 

           

Üzenet - 19.

B.I-től hallottam: "Ha azt csinálhatod, amit szeretsz, akkor sosem dolgozol."

Széljegy - 52.

Abszurdisztánban minden megeshet. Abszurdisztán mi vagyunk.

       A hírek szerint egy szarvasmarhát elismerésben részesített az illetékes minisztérium a kimagasló tejhozamért. Az illetékes urak védőruhába beöltözve felkeresték a marhát és piros szalagot tettek a nyakába. A hírek szerint a gazda sértődésre vette a dolgot, mert ő nem részesült elismerésben.

        Marha jó!

2012.07.27.

Martfűi levelek

- Történetünk tanpélda III.  -

Kedves Barátom,

Minél mélyebbre ások a témában, annál kevésbé értem, hogy miért kellett, kell ennek így történnie.

            A rokkanttá nyilvánítás és az időközi felülvizsgálatok feltételei már 2007-től kezdődően szigorodtak. A szocialisták azonban a fokozatosság elvéből indultak ki. Látták, hogy az ellátottak száma fokozatosan csökken. Adódott ez abból, hogy egyrészt mindig van egy természetes fogyás, másrészt a természetes fogyáshoz képest évről évre kevesebben kerülnek be az ellátotti körbe, harmadrészt vannak, akik az időközi felülvizsgálattal esnek ki az ellátotti körből. Mindez évente tizenkét-tizennégymilliárd megtakarítást jelentett évente ekkortól.

            A 2010-es országgyűlési képviselő-választásokat követően az új kormány azt mondta, ez a megtakarítás kevés. Néha már tényleg úgy gondolom, hogy a mostani kormány illetékesei komolyan el is hitték, amit hangoztattak is, hogy ezek a sérült emberek csalók és nem akarnak dolgozni.

            Megkezdődött a rendszer újraszabályozása. A jogszabály-előkészítések során gyakorlatilag semmilyen érdekegyeztetés nem volt. A Fogyatékosügyi Tanács sem működött, és még ma sem működik.

            A jogalkotási folyamatnak két alapvető jellegzetessége volt, van. Az eredendő célt az első Széll Kálmán-tervből lehetett tudni, a kormány jelentős összeget kíván megspórolni ezen a területen kiadási oldalon. Azt, hogy ezt hogyan kívánja elérni, teljes egészében előre nem lehetett tudni.

            A jogalkotási folyamat során mindig csak egy-egy lépést lehetett előre látni, de a következőt már nem.

            A kormány számára ez - is - jó taktikának bizonyult. Ezzel fent lehetett tartani azt a látszatot, mintha csak eddig és nem tovább történik a szabályozás. Az érintettek pedig hihették azt, hogy a kormány nem akar  - nem mer - továbbmenni.

            A jogalkotás másik jellegzetessége a gyorsaság. A meglepetés erejével hatni mindenkire, mire bárki észbe kapna, már elfogadott az új jogszabály. A hét közepén bejelentik a tervezetet, a következő hét elején már elfogadják.

            Bizony mintha itt is hiányozna az együttműködés!

            Aztán így érkezünk el 2012. január 01-ig, amikor is a „sok” rokkantnyugdíjasból nem maradt egy sem. Lettek a rokkantsági ellátottak és a rehabilitációs járadékosok.

            A rokkantsági ellátás mértéke megegyezik a rokkantsági nyugdíjéval. Ha viszont a felülvizsgálat során átminősítik az embert, vagy nem kap semmilyen ellátást, vagy rehabilitációs ellátásra lesz jogosult (ami lényegesen kevesebb, mint a korábbi rokkantsági nyugdíj).

            A rehabilitációs ellátás folyósítása időleges, maximum három év. Elvileg ez alatt az idő alatt kellene munkát találnia az ellátottnak. Ha találna munkát, akkor már nem lenne jogosult a rehabilitációs ellátásra.

            Arra ma még senki nem tudja a választ, hogy mi lesz akkor, ha letelik a rehabilitációs ellátás folyósítására megállapított idő és az ellátottnak nem sikerül munkát találnia. Ez pedig könnyen előfordulhat. Valószínűleg kezdheti újból az egészet.

Az új rendszer legfelháborítóbb része az úgynevezett komplex felülvizsgálat. Komplex felülvizsgálat tíz-tizenöt perc alatt, és ennek is legalább a fele adminisztráció. Szóval ez vicc!

A verdikt nagyon gyorsan kimondatik a sérült emberről. Azok az esetek, amelyekről itt-ott olvasni a sajtóban, igazak, s ez csak a jéghegy csúcsa.

A komplexen felülvizsgált ember pedig értetlenül áll a világ előtt. Rosszabbul érzi magát, mint valaha, mint mikor leszázalékolták. Éppen csak hátba nem vágják és gratulálnak neki, hogy várja a munkaerőpiac.

A komplex felülvizsgálatnak olyan szigorú rendszere van, amelyre Európában nincs példa. Ebben sikerült leköröznünk az uniós országokat.

Hogy mindez milyen következményekkel jár? Milyen következtetések vonhatók le? Legközelebb innen folytatom.

Üdvözöl barátod:  

Adalbert

Martfűi levelek

- Történetünk tanpélda II. -

Kedves Barátom,

ahogy azt korábbi levelemben is jeleztem, a rokkantsági nyugdíjrendszer átalakítását megelőzően a jogi megalapozással párhuzamosan folyt a kommunikációs előkészítés is. Azért szükséges a változtatás, mert sok a csaló a rendszerben. Így lettek csalók a leszázalékolt emberek.

És ez így ment hónapokon keresztül, és tulajdonképpen tart a mai napig is.

Az érdekvédelmi szervezetek vezetőinek még az a lehetőség sem adatott meg, hogy úgy istenigazából elmondhassák a véleményüket.

Egész pontosan elmondhatták, elmondhatják az ATV-ben, a Clubrádióbaqn, kisebb újságokban. Ettől a téma mindjárt baloldali, ellenzéki lett, ezek után meg már még úgyse.

A kommunikáció másik szelete, a csalókon túl, a számháború. Túl sok az ellátott. Hány rokkantsági nyugdíjas van?

A kormány képviselői, kormánypárti képviselők következetesen magas számokat mondtak. Kezdetben hét-nyolcszázezer, majd már több mint kilencszázezer emberről beszéltek.

Lehetett mondani bármit, hogy hibásak a számok, rossz a viszonyítási alap…, az ONYF és a KSH adatai szerint is

A probléma ott volt, hogy a kormány képviselői az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött személyeket is beszámították, akiket nem kellett volna. Az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött személy ugyanis már így is, úgy is ellátott.

Ha őket nem számítjuk, háromszáznegyvenezer ember maradt a rendszerben, ez pedig már uniós viszonylatban egyáltalán nem sok.

A kommunikáció harmadik iránya, csapása, hogy a változtatásokkal mit szeretne elérni a kormány, mennyi pénzt szeretnének megtakarítani.

Már a 2011. évi költségvetési törvényben, a Széll Kálmán-terv I-ben, majd a 2012. évi költségvetési törvényben és a Széll Kálmán-terv II-ben meghatározásra kerültek a költségvetési előirányzatok. Ehhez kapcsolódóan meghatározásra került, hogy ez mennyi embert érint, hány megváltozott munkaképességű embert kell visszavezetni a munkaerőpiacra.

Barátom, ez nem az, az eset, mikor a gombhoz varjuk – keressük – a kabátot?

Megfogalmazzuk a célt, ennek eléréséhez szabjuk a feltételeket. Aztán a nyomaték kedvéért csalónak nevezzük az érintetteket.

Ezt a helyzetet minek nevezzem? Te minek neveznéd?

Morálisan ezt minek nevezzük?

A kormányzati kommunikáció csimborasszója azonban még csak most jön, ez a kormányzati kommunikáció negyedik csapása.

Végrehajtották a változtatásokat, az érintettek többségét padlóra küldték. A kormány ekkor csináltatott egy közvélemény-kutatást a Századvég Alapítvánnyal.

Hát mit ad Isten – így lenne ötösöm – a kutatás eredményei visszaigazolták a kormány intézkedéseit. A társadalom többsége jogosnak tartja a változtatásokat.

Vagyis ami történt, történik, az a társadalmi elvárásoknak megfelel. Ez az utólagos ideológiai igazolás a szememben már-már súrolja politikai aljasság kategóriáját.

Barátom, mit szólsz te mindehhez?

Az elmúlt harminc évben a társadalmi szemlélet-váltásért harcoltunk, mint érdekvédők. Azért, hogy a társadalom elfogadja a sérült embert olyannak, amilyen.

Ma mínuszosabb a társadalmi megítélése a sérült embereknek, mint valaha. Másfél évi „sikeres” kormányzati munka – kommunikáció – eredményeként visszapottyantunk a hetvenes évekbe. 

Idáig jutottunk - visszafelé.

Hamarosan folytatom. Addig is üdvözöl barátod:

Adalbert

Napló

Az élet úgy hozta, hogy pénteken a Bánki tónál voltam. Ez öt-hat kilométerre van Rétságtól. 

       Egy héttel ezelőtt még a nevét sem hallottam, ma azt mondom, hogy az ország egyik legszebb része. Nagy felfedezés a számomra.

       A tó völgyben van, fürdőzésre és csónakázásra alkalmas. A falu, Bánk félkörívben terül el az északi partján.

       Bánk néhány száz fős falu, szép, tiszta és rendezett.

       Csak ajánlani tudom. Aki teheti, nézze meg, töltsön ott el pár napot.

 x x x

Hétfőn moldvai táncházban voltam Martfűn. Kezdéskor alig voltunk húszan, a végére több mint százan lettünk. 

       A moldvai népzene rendkívül dinamikus, állandóan pörög. Öröm, bánat, bájos erotika van ebben a zenében.

       A résztvevők életkora a kétévestől a hatvanévesig terjedt. Micsoda zenei érzék van ezekben a kicsikben is!

Idézetek - 3.

"Árad belőle a megbízhatóság, a biztonság. Az az ember, akivel át lehet menni a sivatagon úgy, hogy nála legyen a kulcs."

x x x

"Az élet lármás, de az emberek jók."

x x x

"Kegyetlen fajta a nő. Mindent tud. Ha kell, sír, ha kell, nevet. Ha kell, buta, ha kell, okos. Ha szüksége van rá, beteget játszik. Fehér ruha, kitárt szív. Szép fogadkozás. Nászinduló. Nászút. Blúzában keble, száján mosoly, karjában puha ölelés. Lelke mélyén vigyorog a fenevad. És öt percig nem emészti magát áldozatáért."

(Fejes Endre: A fiú, akinek angyalarca volt) 

Cím nélkül

                                                          

                                               Gondolatok árnya a homlokon

                                               elmosódott nyomok a homokon

                                               csillagok és szentjánosbogarak

                                               egymásba szívják fénycsókjaikat

                                               ahogy minden förtelmes iszonyban

                                               úgy bujkál a félsz minden viszonyban

                                               félsz nem pihentető árnyékában

                                               semmisül a hullám tajtékjában

                                               piros vidámsággal az arcokon

                                               és eltűnt nyomokkal a homokon.

Tárlány Művek: Csiririp

Martfűi levelek

- Történetünk tanpélda I. -

Kedves Barátom,

meglehetősen tanácstalanul mozgok mai világunkban. Egyre kevésbé értem, hogy mi és miért történik. Vagy néha nagyon is értem, és attól bizonytalanodok el. Abban az egyben biztos vagyok, hogy az elmúlt két-három évben és a következő két-háromban kevés dolog van, lesz, amire jó szívvel fogok emlékezni évek múlva.

            Ahhoz, hogy a mai történéseket megértsük, tíz, de minimum legalább másfél-két évet kell visszamennünk.

            A Fidesz úgy bukta el 2002-ben a választást, hogy tulajdonképpen megnyerte. A vezérkara szerintem már akkor eldöntötte, ha még egyszer hatalomra kerülnek, a következő választást már nem bízzák „a véletlenre”.

            Tulajdonképpen ezen előfeltevés nélkül érthetetlenek azok a közjogi változtatások, amelyeket a Fidesz a 2010-es országgyűlési képviselő-választások után megkezdett.

            Mindenki a gazdaságban várt valami áttörés félét, ehelyett kaptuk a közjogi változtatásokat. Úgyis mondhatnám, derült égből villámcsapásként. Az áttörést jelentő gazdasági lépésekre azóta is várunk.

            Az új alkotmány – alaptörvény – lerakta azokat az elvi alapokat, amelyeken minden ezt követő változtatás alapul. Már ekkor lehetett sejteni, tudni, hogy a nyugdíjszerű ellátásokkal, elsősorban a rokkantsági nyugdíjakkal „baj” lesz.

            Az új alkotmányos szabályozás megteremtette ennek az ellátórendszernek és a kapcsolódó kérdéseknek a teljesen újraszabályozási lehetőségét. Jómagam már ekkor elkezdtem kongatni a vészharangot.

            Ideges, ingerült, feszült felvetéseimre, attól függően, milyen lelkiállapotban voltam, az volt az ellenvetés, hogy mi ellen tiltakozzunk, amikor még semmi konkrétum nincs. Az érintettek nyugalmának, visszafogottságának legfőbb indoka az volt, hogy „rémeket” látok, ezt úgy sem meri megtenni a kormány.

            Azzal próbáltam érvelni, hogy legalább azokat a minimumokat fogalmazzuk meg, amelyekhez foggal-körömmel fogunk ragaszkodni.

            Gyakorlatilag egyedül maradtam a véleményemmel.

            A kormány pedig átrajzolta a térképet, újra írta a szabályokat.

            Nehogy azt hidd, hogy nehéz volt előrelátni ezeket a változásokat! Ha egy lejtőn lévő kocsiból kiveszed a féket, azt a jóisten sem állítja meg. A lejtőn lévő ország közjogi rendszerének átírásával a kormány kivette a fékeket a közjogi rendszerből.

            A működési mechanizmus elszabadult. Ma már nem számítanak az írott és az íratlan szabályok. Ha egy előírás az utamban van, két pillanat alatt eltörlöm, megváltoztatom. Személyre szabott törvényeket hozok, így lesz… Tudjuk, ismerjük a példákat.

            Hol van itt nemzeti együttműködés?

            Egy jó gondolat teljesen kiüresedett.

            Együttműködök a haverokkal, de legfőképpen önmagammal.

            Az elvi megalapozással párhuzamosan zajlott a kommunikációs előkészítés. Ez legalább annyira félelmetes volt, mint az elvi - jogi - megalapozás. Sőt, rosszabb volt. Ennek is intőjelnek kellett volna lennie.

            Minderről azonban majd legközelebb. Addig is üdvözöl barátod: 

Adalbert

A csend gömbje

A másik csendje

elterül közöttünk, mint

a bánat gömbje.

Die Toten Hosen Alles aus liebe

Széljegy - 51.

Úgy irányítalak, hogy a kanyar után célhoz érsz. Nyugodtan mész tovább abban a tudatban, hogy legalább az utat tudod. A kanyar után viszont azt tapasztalod, hogy szakadék van.

        Ezt a helyzetet minek nevezzük?

   A legújabb kormányzati intézkedések hatására a meglévő foglalkoztatási rehabilitációs rendszer szűkülni fog, nemhogy bővülni. A visszaminősített embereket egy nem létező világba irányítják. Aki meg még éppen dolgozik, az alól most rúgják ki a sámlit.

      Ezt a helyzetet minek nevezzük? 

2012.07.15.

Benkó Dixiland Band When the saint

Üzenet - 18.

A horgász és a politikus nagyon hasonlít egymásra. Mindketten megmagyaráznak mindent.

Fejezetek egy önéletrajzból

 - emlékezés és folytatás -

V.

Egy alkalommal Tibi barátom is velünk jött, innen ment tovább Pécsre, ahol a közgázon tanult. Akkor is az Egyetemi templom előtt parkoltunk, fent a járdán. Ahogy kiszálltunk, még percekig beszélgettünk a kocsi mellett mielőtt elváltunk.

            Már hazafelé jövet mesélte apám, hogy amikor lement volna a kocsihoz valamiért, nem találta a slusszkulcsot. Végigtapogatta a zsebeit, többször körbement a Wartburgon, alánézett, a kulcs sehol.

            Odament hozzá egy fiatalasszony fehér köpenyben és megszólította, hogy mit keres.

            Szegény apám előadta, hogy ilyen még nem fordult vele elő, nem találja a kocsi kulcsát.

            A fiatalasszony megkérdezte, hogy a kulcs milyen volt.

            Apám megmondta.

            A nő megkönnyebbülten felnevetett. „Egy idős úr behozta hozzánk a szemben lévő fodrászüzletbe, a kocsi csomagtartóján találta”, mondta, és apám kezébe nyomta a kulcsot.

            Apám ezt az esetet mindig úgy emlegette, hogy amikor a legkevésbé gondoljuk, akkor is vannak, lesznek jó emberek, akik átsegítenek bennünket az aktuális problémáinkon.

x x x

Korán nagy levelező lettem. A hatvanas-hetvenes években nem nagyon volt más kapcsolatlétesítési, -fenntartási lehetőség, forma az utazáson kívül. Az utazás az nekem eleve problémás volt, főleg akkoriban. Így hát maradt a levelezés.

            A levelezés is nem is akárhogy! Írásban, borítékban elküldve. Hol volt akkor még számítógép? Telefon se nagyon. Főleg vidéken.

            Kórházi kiruccanásaim okán sok ismerősöm, barátom lett szerteszét az országban, akikkel a legtöbb esetben a levél volt az egyetlen kapcsolattartási lehetőség. Kisebb-nagyobb intenzitással írtunk egymásnak rendületlenül.

x x x

Még tízéves sem lehettem, amikor először szembesülhettem a fehér lap kihívásával. Amikor először kellett egy lapot megtöltenem érthető, logikus gondolatokkal.

            Aztán kezdeti időszakban jött apám, átnézte, hogy mit és hogyan írtam. Volt, amikor háromszor-négyszer íratta újra velem a szöveget. Néha a sírás kerülgetett. Ilyenkor megengedte – és ez volt az engedékenység -, hogy másnap befejezhetem.

            Biztos vagyok benne, hogy apám a világhálón megjelenő szövegek hatvan százalékát stilisztikai okokból nem engedné megjelenni, a kommentezők beírásainak kilencven százalékát ugyanilyen okból.

            Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy pedig csak nyolc általánosa volt.

            Az ellenőrzésnek két módja volt, vagy fel kellett olvasnom, amit írtam, vagy ha kevesebb ideje volt, gyorsan átfutotta. A felolvasáskor a kritikus szavakra rákérdezett, hogy hogyan írtam (egy l, vagy kettő, egy t, vagy kettő…).

            A felolvasásnak volt egy külön pedagógia célzata is, amiből apám nem csinált titkot. ”Az a minimum, hogy el tudd olvasni, amit írtál”, mondta. Ma már tudom, hogy nemes egyszerűséggel ez azt jelentette, szépen írjál.

x x x

Apám szép lassan engedte el a kezemet. Egy idő után már nem ragaszkodott hozzá, hogy megbeszélje velem az általam írtakat.

            Az első irodalmi jellegű írásomnak is részese volt.

            Ötödikes voltam, amikor magyar irodalomból azt a házi feladatot kaptam, hogy Petőfi Sándor István öcsémhez című versét alapul véve válaszoljak Istvánnak, mintha én volnék Petőfi.

            A válaszlevél megszületett, ez félig próza, félig vers volt. A magyar tanárom, Emi néni, mindjárt tudta, hogy nem egyedül írtam. Ismerte apámat, őt is tanította. Az esetből nem csinált ügyet, azt mondta, most már mindig ilyen jót kell írnom.

            Emi néni ezt követően nyomta a kezembe Mikszáth Kálmán Tót atyafiak című novelláskötetét. Ebben van egy novella, ami hasonló esetről szólt. Innen tudtuk apámmal, hogy Emi néni is tudta, nemcsak az én szülemény a válaszlevél.

            Az már egy másik történet, hogy ez volt az első találkozásom Miszáthtal.

x x x

Harmadikos középiskolás voltam, amikor kijuthattam Janské Láznéba, a magyarországi heine-medinesek csehszlovákiai Mekkájába.

            Janské Lázné a Szudéták dél-keleti lábánál fekszik, közel Trutnov városához. Mozgásszervi megbetegedések gyógyítására alkalmas gyógyüdülőhely.

            Nemzetközi találkozóhely is volt már akkor is, a hetvenes évek utolsó harmadában. Jöttek ide, természetesen a cseheken és a szlovákokon kívül, olaszok, németek és magyarok. A legtöbben visszajárók voltak.

x x x

Kint ismerkedtem meg M. Imrével, szobatársam volt. Itt találkoztam K. Jánossal, akivel a hatvanas években együtt voltunk a pesterzsébeti Virág Benedek úti bentlakásos intézményben. Itt ismertem meg a pásztói U. Jenőt, akit magunk között Furfangos Frigyes mesternek hívtunk. Azóta sem találkoztam egyikőjükkel sem.

            Imréről a minap hallottam. Megnősült, három gyermeke lett, és még mindig Nagykátán él. 

            János tavaly hunyt el. Vannak, akik azt mondják, hogy post-poliós lett. A Post-polió szindróma a heine-medinesek demoklész kardja.

Jenőről még csak hallani sem hallottam semmit. Egyszer pásztóiaktól érdeklődtem, hátha tudnak róla valamit. Róla semmit, de az édesapjáról annyit megtudtam, hogy köztiszteletben álló tanára volt a helyi gimnáziumnak.

               

Benkó Dixieland Band: Petite Fleur

Üzenet - 17.

Könnyebb magunk mögött becsapni az ajtót, mint folyamatosan nyitva tartani.

Beethoven: Silencio

Üzenet - 16.

A sérült embereknek a budapesti 2012. július 01-i demonstráció a Hősök terén már történelem. És hol a jövőnk?

Napló

Hogy mennyire hat a kommunikáció?

       Már fent voltunk Pesten és a leparkolt kocsitól mentünk a július elsejei demonstráció színhelyére. Egy mellettünk elmenő kisebb társaságtól kérdezte egy középkorú hölgy, hogy hová mennek. A csoportból válaszolta valaki, hogy tüntetni a sérült emberekért. Mire a középkorú hölgy megjegyezte, minek tüntetnek, mikor tegnap bemondták a tévében, hogy sérült emberekre több mi0lliárd forintot szán az állam.

       Azt a bejelentést, amelyre a középkorú hölgy gondolt, Soltész Miklós államtitkár tette előző nap egy rendezvényen, mintegy mellékesen és nyilván a másnapi demonstrációra gondolva.

       Nem véletlenül hangzanak el az ilyen típusú nyilatkozatok akkor, amikor.

       Abban a középkorú hölgyben az maradt meg az egészből, hogy ezek a sérült emberek tüntetnek, elégedetlenkednek, mikor pedig az állam áldoz rájuk, gondoskodik róluk. És lehet, hogy még azt is gondolja magában, történik mindez akkor és úgy, mikor a gyereke, az unokája kénytelen kimenni külföldre dolgozni.

       Hát így és ennyire hat a kommunikáció!

       A médiában természetesen arról nem beszélnek, hogy a Soltész Miklós által elmondottak a sérült emberek körében semmilyen problémát nem fognak megoldani.

x x x

 Az újságírók, a riporterek meg mintha elfelejtették volna hogyan kell kérdezni. Mintha elfelejtették volna a szakmájukat.

x x x

Sajnos a vasárnapi demonstráció kapcsán is beigazolódott, hogy ebben a társadalomban hiánycikk a szolidaritás. A rokkant, a fogyatékossággal élő emberek nagyon magukra hagyatkozva voltak. Hol voltak például ezeknek az embereknek a családtagjaik? Hol voltak szüleik, a gyerekei, a testvéreik, ezeknek a barátjaik, barátnőik...?

       Mennyire szolidáris velünk legalább a közvetlen környezetünk?

       Mennyire szolidárisak egymással szemben a sérült emberek? Hol voltak a különböző betegségcsoportokba tartozók és képviselőik?

       A rokkant ember nem csak mozgássérültet jelent, vasárnap pedig jószerivel csak mozgássérültek voltak a demontsráción. A jelenlegi problémák pedig minden sérült embert érintenek.

       Ha ezt nézzük, bizony vasárnap meg kellett volna töltenünk a Hősök terét.

 x x x

Azt hiszem, ideje lesz elkezdenünk építkezni. Minden érintett számára van és lesz lehetőség beleadni apait-anyait. Ugyanis majdnem a nulláról indulunk.

Martfűi levelek - Egyensúlyozunk

Kedves Barátom,

a helyünket keressük, legalábbis próbálkozunk. Keressük az utat jobbra, balra… Néha vargabetűt teszünk, üresjáratban vagyunk. Néha utat tévesztünk.

            Ez azonban mindig utólag derül ki. Mindvégig egy pallón egyensúlyozunk.

            Keressük a gyökereinket - is. A közös múltunkban, az egyéni múltunkban. Mi vállalható és mi nem. Hol vannak a határok? Az egyik oldalon Nyírő József, Vass Albert…, a másikon Németh László, Kodolányi János, Bibó István…

            Hol vannak a népiek?

            Hol van Csoóri Sándor? Hol van a Nomád napló esszéinek írója?

            Akár úgyis kérdezhetném, hol vannak az értelmiségiek?

           „…Van egy triviális adok-kapok: eddig ti voltatok, mostantól mi jövünk. Ezt nem nevezném kultúrpolitikának, de sok kárt okoz. Mindenki érzi, mennyire fenyegető a helyzet, a gazdaság törékenysége, a politikai kilátástalanság, és ezért zajlanak így, rapid módra, hisztérikusan és rosszkedvűen a területfoglalások…”, mondja Esterházy Péter (Magyar Narancs, 2012. évi 16. szám, azt interjú Vári György készítette az íróval).

          A minap egyik ismerősöm arról beszélt, hogy olvasta egyik írásomat valamelyik netes oldalon. Ma már az is nagy szó, ha egyáltalán észreveszik, felfedezik az embert valahol. Ha még el is olvassák, az már szinte a csodával határos.

            Olyan gyorsan zajlanak körülöttünk az események, hogy már számon tartani sem tudjuk. Lassan, kínosan lassan szembesülünk a változásokkal.

            Attól, hogy meg is értsük azokat, még messzebb vagyunk. Csak mire mindez eljön, nem lesz-e késő?

         Mintha fennakadt volna a lemez. Mintha mindezt már láttam, átéltem volna… Néha az életkor büntetés, a fiatalabb évjárat kegyelmi állapot. Fiatalon könnyebb hinni. Kötelező.

            Barátom, ismét csak Esterházyt idézve ugyanonnan: „… valahogy a pozíció megváltoztatja az ember perspektíváját…”. Eltűnnek a régi fogadkozások, elporladnak a fenntartások.

            Olyan mintha egy labirintusban volnánk, ami mindig ugyanoda visz. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy ezt már ne sokszor éljem át. De miért kell ennek mindig így történnie?

            Megint csak Esterházyt idézem Szőcs Géza államtitkár kapcsán: „… Egyes interjúiból úgy tűnik, azt gondolja, még mindig jobb, ha ő van ott, mint bárki más, és hogy mi el se tudjuk képzelni, mennyit harcol a fafejű bürokratákkal, hogy legalább az legyen, ami van. Sajnos ez is minden elemében kádárista logika, noha bizonyára van benne igazság. Azt viszont még így sem értem, hogy azok, akik egyszemélyes döntéseket hoznak, átírogatják a díjlistákat, eldöntik, melyik filmforgatókönyvet kell támogatni, melyiket nem, szóval úgy bánnak az állami forrásokkal, mint hűbérbirtokkal, a pályázó művészekkel, mint hűbéresekkel, miért gondolják, hogy nem éppen ugyanúgy viselkednek, mint Aczél György. Vagy Nagy Katalin cárnő. Legjobb esetben inteligensen, antidemokratikusan…” (hivatkozás ugyanaz, mint fent).

            Ma ott tartunk, hogy Szőcs Géza a minap lemondott. Másrészt a társadalom többségének ma már fogalma sincs, ki volt Aczél György.

            Kedves Barátom, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a nullán vagyunk, mind a mentális beállítódásainkat, mind a jövőképünket illetően.

            Cáfolj meg! Én örülnék a legjobban, ha megtudnál.

            Addig is üdvözöl barátod:

            Adalbert

Messze

Messze vagy, messze,

szavam szavad kereste,

és ránk borult 

az este.

Tett nélküli

helyben járás,

csendbe burkolt

kiáltás.

Körbefon

az éji varázs,

halk sikolyba

fúlt kacarászás.

Messze vagy, messze,

szavam szavad kereste...

Jött az éj előtt

az este,

és jön a reggel,

a holnap keresztje.

Napló

Kedves érdeklődő olvasó, aki idetévedsz az oldalamra, légy szíves, szánj rá negyedórát, hogy megnézed  a következő negyedórás kisfilmet! 

       Ha kell, a sérült emberek miatt. Ha kell, hogy örülhess, nem tartozol közéjük. Ha kell, hogy tudd, bármikor közéjük kerülhetsz. Ha kell, hogy megérintsen egy érzés. Ha kell, hogy tudd, mi a szolidaritás. Ha kell, hogy tudd, mi az élni akarás.  Ha kell, hát miattam.

       Légy erős! Íme a film: http://youtu.be/x2-GcA11yY0

x x x

Ha vannak kérdéseid, tedd fel magadnak. Ha még maradnak kérdéseid, tedd fel a politikusoknak, a döntéshozóknak. Ha így sem vagy elégedett, gondold végig, mit tehetnél. Ha ezek után sem tudsz aludni, mert álmodban bevillan egy eldeformálódott láb, keress társakat a cselekvéshez. Ha végképp nem találsz senkit, engem megtalálsz. 

Napló

Ma demonstráción voltam fent Budapesten a Hősök terén.

       A rendezvény közel negyven fokos hőmérsékletben zajlott. Ezen a napon a meleg - a hőség - volt a legnagyobb ellenfelünk.

       A felszólalók közül nekem Iványi Gábor metodista lelkész és dr.Hegedűs Lajos MEOSZ-elnök hozzászólása tetszett a legjobban.

x x x

Időben hazaértem és így módom, alkalmam volt megnézni az M1 tévécsatornán Obersovszky Péter műsorát, A lényeg-et.

       A műsorvezető egyik riportalanya a szociális ügyekért felelős Soltész Miklós államtitkár volt. Az államtitkár úr folytatta a számháborút, egyszerűen érthetetlen, hogy az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltő személyeket miért kell - még mindig - a teljes rokkantsági nyugdíjasok közé számítani.

       A riporter alapvető kérdéseket nem tett fel, például:

       Miből adódnak az eltérések aközött, amit a minisztérium, és amit az érdekképviselet - a MEOSZ - mond a számarányokat illetően?

       Miből gondolja a kormány, hogy a sérült embereknek lesz munkahelyük, mikor a nem sérült embereknek sincs?

       Miből gondolja a kormány, hogy csökkentett jövedelemből, ellátásból a sérült ember jobban, könnyebben meg fog élni, mint korábban?

       A kormány, és a kormánypárti képviselők miből gondolják,hogy mennyiből lehet ma megélni Magyarországon?

       A kormány, a kormánypártok részéről hol van a keresztényi elkötelezettség?...