2012. március 18., vasárnap

Martfűi levelek - Útkeresés




Kedves Barátom,


ahogy telik-múlik az idő felettem, egyre inkább arra kell rájönnöm, hogy legféltettebb kincseim közé tartoznak a találkozások, az ismeretségek. Megnő a személyesség szerepe az életemben.
         Két évvel ezelőtt találkoztam Gábor Bálint római katolikus pappal Szolnokon a Caffé Freiben. A szolnoki Varga Katalin Gimnázium alapításának évfordulója alkalmából az iskola kiadott egy antológiát az egykori és jelenlegi diákok írásaiból. A kötet bemutatójára érkeztünk mindketten, ő Londonból, én Martfűről. Szinte együtt, elsőként érkeztünk, mint utóbb kiderült, ő a legmesszebbről, én kíváncsiságból.
            Alig váltottunk néhány szót, de azok maradandóak számomra. Így tudtam meg azt is, hogy 2007. óta írja a Londoni naplót netes oldalán. Barátom, ez ma már több ezer oldal. És bizony ezek fajsúlyos oldalak. Rendszeres olvasójuk vagyok.
            2012. január 29-i homéliájának - így nevezi bejegyzéseit – a címe …és sebezhetőség. Julia Kristeva „Szabadság, egyenlőség, testvériség…és sebezhetőség” (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press 2010) című esszéjéhez ír megjegyzéseket. Kristeva a Francia Fogyatékkal Élők Tanácsa jelentéséhez szól hozzá észrevételeivel.
            Gábor Bálint Kristeva kapcsán ír a két „kegyelem nélküli” világról: „Az egyik a fogyaték világa, a maga szenvedéseivel és védekező, ám egyben kétségbeejtő elszigetelésével. A másik „fogyatékos világ” a teljesítmény, a siker, a verseny, az élvezet és a látványosság világa, ami nem akar tudni magán kívül semmiről”.
            A folytatás a felelősségről szól, Kristevára utalva mondja Gábor Bálint: „Ok lehet (…) a katolicizmus, mely noha kétségtelenül együtt érző, de miközben „lehajol”, infantilizálja a fogyatékkal élő személyt. (…) A szekularizáció épp így felelős. Az a felvilágosult racionalizmus, mely miközben kiszolgálta a mindenkori gazdasági növekedést – épp a közösségi kapcsolatot, mint önértéket, hanyagolta el teljesen. Elárulta”.
             És a kiút? „Szükség van az emberi nézőpontra, szükség van tagadni a hiper-produktivitást, a mindent kitöltő konzumcsillogást, és az esztelen vallásháborúkat (politikai változatban is). Hiányainkról beszélve változhat újra gondolkodóvá a világ.”
            Aztán itt van - újra és ismét – az írástudók felelőssége, akik nem segítik az értelmezést és a megértést, akik inkább mélyítik az árkokat, mintsem hidakat építenének. „… a „világosság fiai” mindig csak a mi ízlésünk szerinti oldalon vannak.”
           Gábor Bálint szövegének mélységei vannak és többféle értelmezésre is okot adhatnak. Nézzük például ezt: „Egy országot közéleti- és civil kultúráját mélyen minősíti az internetes kommentek kultúrája. A verbális agresszió, amivel a hírportálokon találkozunk, kérdés és ítélet. Vajon mennyire képes a magyar társadalom partnerként, azaz aktívan, a másik felet bevonva, együtt élni fogyatékosaival. (…) Mi volt előbb, médiánk és kommentjeink kulturális szintje, társadalmi tudatunk, vagy az a bizonyos tojás. A kommentek mindig csak a piramis alja. A magasabb szintekről árulkodnak. A maguk primitív kirekesztő reakcióiban leleplezik, hogy „ott felül” igazán senkinek nem érdeke, hogy demokratikus közszellemet hozzanak létre.”
            Mi a megoldás, kérdezhetjük ezek után? „Bármilyen nehéz is elfogadnunk, a kilábalás egyetlen útja közös fogyatékainkról őszintén párbeszédet folytatni. Addig maradnak a kettős mércék. (…) A fogyatékkal élő embertársról nem lesz „társadalmi konszenzus”. Mert társadalmi konszenzus sincs – csak magasabb szintre emelt „kommentkultúra”. S szomorú, hogy demokráciánk holdudvara a névtelen, kommentkultúra infernója. Annyi névtelen kommentező egész Európában nincs, mint nálunk. A néven nevezetlenség kényelmes világa ez”.
           Úgy tűnik, Londonból jobban rálátni magyarországi viszonyainkra, mint itthon. Vagy egyszerűen csak Gábor Bálintnak, ennek a harmincegynehány éves fiatalembernek a tisztánlátásáról van szó. A fenti sorokkal is ajánlom figyelmedbe Londoni naplóját.
                 Baráti üdvözlettel:

                 Adalbert

2012. március 16., péntek

Ágnes Vanilla: Eltűnök hirtelen



Széljegy - 42.



Láttam egy koncertfilmet az Eric Clapton gitáros által szervezett 2011-es blues-fesztiválról. Olyan gitárosok léptek föl Clapton mellett többek között, mint Santana, B. B. King... A ma élők legjobbjai és együtt.
       Ebben a koncertben épp ez volt a legfantasztikusabb, hogy ilyen nagyságok együtt játszanak, egymást kísérik. Clapton, mint szervező házigazda, gyakorlatilag a fél csapatot végigkísérte.
       A fiatalabb generáció arról áradoztak, hogy nekik tanulás volt a fesztivál. Ki tudja, lesz-e még alkalom, és ha lesz, hányszor, hogy játszhassanak a nagyokkal.
       El se tudok képzelni ilyet nálunk, hazai szereplőkkel. Holott nem volna rossz.   


2012. március 15., csütörtök

Széljegy - 41.


Március hetedikén reggel állítólag összeomlott a facebook, nem lehetett belépni a rendszerbe. Ment a találgatás, hogy egyszerű technikai problémáról volt szó, vagy szándékosságról.
       Az egészben az a legérdekesebb, hogy voltak, akiknek mindjárt hiányzott. Lehet, hogy ők szenvedélybetegek?

Napló

Március idusára szép idő lett.
     Barátommal ünnepi istentisztelettel kezdtük a délelőttöt. Aztán részt vettünk a városi ünnepségen. Talán épp a jó időnek köszönhetően, ennyien még soha nem voltak  Martfűn.

x x x

Most délután meghallgattam Orbán Viktor miniszterelnök úr ünnepi beszédét, hallottam egy beszédet a Milla tüntetéséről is. Az összbenyomásom ennyi: szó, szó...
       Sem a résztvevők száma, sem a beszédek semmit nem döntenek el. 
     Amíg a mindennapok úgy csordogálnak, mint az elmúlt években, nem is nagyon fog változni semmi. A politikusok a helyüket keresik, pozícióikat erősítik, mi meg kapkodjuk a fejünket és egyre többen azt érezzük, süllyedünk.
     Az egy sajátos magyar groteszk, hogy százhatvannégy év után is a 12 pont többsége ma is aktuális. Negyvennyolc szellemiségével ma is lehet politizálni.

2012. március 14., szerda

Napló

Ma adták át a Kossuth-díjakat. A névsort látva nincs kifogásom, akik díjat kaptak, megérdemlik. Nyilván lehetne ötször ennyi személyt is mondani, akik akár ugyanígy megérdemelnék. Ez is egy olyan terület, ahol mindenki kedvére tenni nem lehet. 
       Úgyhogy lehet fanyalogni is akár!
      Csoóri Sándor, Demjén, Ákos, Miklósa Erika, Sebő Ferenc, Pásztor Erzsi, Piros Ildikó, Reviczky Gábor, Balázs Péter, Kelemen Barnabás... megkérdőjelezhetetlen.  

x x x 

Egyre inkább úgy tűnik, végérvényesen itt a tavasz. Még az időjárás is kedvez a húgomék hétvégi költözködéséhez. 

x x x 

Egy KDNP-s képviselő előterjesztéssel élt a MÁV-os utazási kedvezmények szűkítésére. Gyakorlatilag csak a dolgozók kapnának kedvezményt, senki más. 
       A metszőollót mindenütt lehet használni. Egyre kevesebb a szűzterület. 

széljegy - 40.


Férfi: Milyen csinos! Ha ilyen szép nőt látok, kezdem hinni, hogy szép az élet.
        Nő: Ha ilyen szépeket hallok, én is.

2012. március 11., vasárnap

Széljegy - 39.



Széchenyi István mondta:  "Nehéz magyarnak lenni, de nem lehetetlen ". Széchenyi után mondom, nehéz mozgássérültnek lenni és nehéz mozgássérültként élni, de nem lehetetlen. Habár mai világunk mindent megtesz, hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítsa.

2012. március 9., péntek

2012. március 4., vasárnap

Üzenet - 10.

Valaki egyszer azt mondta, az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk.

Napló

Végre itt a tavasz! 
       Nem szeretném elkiabálni. Az embernék még a hangulata is jobb.

x x x

Ezerrel csinálom a dolgaimat, mégis folyamatos időzavarban vagyok. Ma is csodálom apámat, hogy tudta beosztani az idejét. Gyakorlatilag mindenre jutott ideje, még arra is, hogy ebéd után egy fél órára ledőljön és szunyókáljon egy kicsit vagy átnézze az újságot. Ehhez képest én egy ma született kezdő vagyok.

x x x

Olvasom Böszörményi Gyula Fiókszavak  - a honi mozgássérültek kalauza - című kötetét. Annak idején mikor megvettem, nem kötött le, száz oldalnál tovább nem jutottam. Most viszont letehetetlen a számomra. 
       Vannak könyvek, amelyekhez fel kell nőni, meg kell érni hozzá. Böszörményié is ilyen. 
       Sok megállapításával lehet vitatkozni, mégis megkerülhetetlen. Abban föltétlenül igaza van, hogy vannak kérdések, amelyekről csak mi, sérült emberek beszélhetünk a legautentikusabban.

Üzenet - 9.

Nem szeretem a női nemet, csak az igeneket (ismeretlen szerzőtől).

2012. március 2., péntek

2012. március 1., csütörtök

Füstölgés - 18.




A legegyszerűbb történeteket a legnehezebb megérteni. Keresem is a szavakat, hogy érthető – és ne félreérthető – legyen mindaz, ami történt.
      2012. január elseje óta Magyarországon nincs rokkantnyugdíjas. Innen már csak egy ugrás, hogy rokkant se legyen.
      A változás érthető azoknál a rokkant embereknél, akik már betöltötték az öregségi nyugdíjkorhatárt. Ők sem kevesen voltak, számuk megközelítette a négyszázezer főt.
      Maradt azonban még így is háromszáznegyvenezer ember, akik maradhattak volna a rokkantnyugdíjasok körében, státuszában. Ha csak ennyi történt volna, a rokkantnyugdíjasok száma akkor is feleződött volna. Valljuk meg, ez sem lett volna kevés!
      Itt álljunk meg egy pillanatra. Az elmúlt egy évben azt nem értettem sosem, miért kell felelőtlenül dobálózni a számokkal? Miért beszéltek a döntéshozók, a médiák többsége hétszáznegyvenezer, majd – kitudja miért? – kilencszáznegyvenezer rokkantnyugdíjasról? Miért, mikor nyilvánvaló volt – a KSH és az ONYF adatai alapján -, hogy így „hamis a baba”?
      Állítólag most nyugodtabb, konszolidáltabb politizálás következik. Ez már önmagában is megnyugtató.
     Nyugodt pipázgatás közben várom, hogy egyszer valaki legalább a számok vonatkozásában kimondja,  az érdekvédelmi szervezeteknek igazuk volt.