2012. május 30., szerda

Napló

Ez az év tele van évfordulókkal, és különösen olyanokkal, amelyek nekem is fontosak.
       Száz évvel ezelőtt született Ottlik Géza. Leginkább az Iskola a határon című regénye alapján tartjuk számon, egykönyves író. Jó példa arra, nem kell egy könyves polcot teleírni ahhoz, hogy az emberre emlékezzenek. Az biztos, hogy ennek a regénynek mindig lesz olvasótábora.
       Ottlikról még fontos és érdemes tudni, hogy kiváló bridzselő volt.

x x x

Százéves a szolnoki Szigligeti Színház épülete. A nyolcvanas évek második felében teljesen felújították az épületet, akadálymentes is lett. Huszonötödik évada van bérletem.
       Nagyszerű előadásokban annyi jó színészt láttam itt fellépni, hogy egy blogot meglehetne a felsorolásukkal tölteni. Csak néhány név: Törőcsik Mari, Garas Dezső, Sinkovits Imre, Tolnay Klári, Koltai Róbert, Bárány Frigyes, Újlaky Dénes, Balázs Péter...

x x x

A Liszt Ferenc Kamarazenekar húsz évig Szolnok zenekara is volt. Az önkormányzat minden évben támogatta valamennyi összeggel. Ennek fejében rendszeresen felléptek a városban.
       Ebben az évben azonban a szolnoki önkormányzat már nem tud támogatást biztosítani a zenekarnak. Idei tavaszi fellépésükön stílusosan zárószámként Haydn Búcsúszimfóniáját adták elő. Ez az a darab, amelynek a végén  mindig lejön egy-egy muzsikus, és csak két hegedűs marad a színpadon legvégül.
           A döntéshozóink mindig ott kezdenek el spórolni, ahol befejezni kellene, az oktatáson, a kultúrán, az egészségügyön és a szociális szférán.

x x x

Haydn Búcsúszimfóniájáról jut eszembe, hogy valahogy így fogyunk el mi is az országban. De kik maradnak utoljára? 

2012. május 24., csütörtök

Széljegy - 48.


2011-ben csak Németországba negyvenezer magyar állampolgár vándorolt ki.
       Ezek az emberek feltehetően tartósan kívántak letelepedni német földön. A legtöbbjük már csak látogatóba jön vissza Magyarországra. Néhányan talán nyugdíjas korukban ismét váltanak és visszatelepülnek.
       A hírrel, és ami mögötte van, szegényebbnek érzem magamat. 

2012. 05. 24.

2012. május 23., szerda

Üzenet - 14.


Lassan azt is megérjük, hogy a szegénységet is adóztatni fogják. A szegényeket már adóztatják.

Széljegy - 47.


Egyik ismerősöm mesélte: "Fölajánlom a rokkantsági ellátásomat az államnak. Rossz gazdálkodó vagyok. Az állam szerint ennyiből meg lehet élni. Én nem tudok. A rokkantsági ellátásom fejében akkor tartson el az állam."

2012. 05. 23.

2012. május 22., kedd

Fejezetek egy önéletrajzból



- emlékezés és folytatás -

I.



Közel ötvenhárom éves vagyok, kerekesszékes, közismertebb megnevezés szerint tolókocsis. Úgy hozzám nőtt ez a gyógyászati segédeszköz, mint általában az emberekhez a cipő. A kerekek alattam az én cipőim. Csak én nem surranok, hanem suhanok.
            A kerekesszék, annak, aki használja, önmagában is feladat. Hát még így, a több mint ötven évvel együtt!  Fiatalként még nem így gondoltam. Akkoriban még olyan egyszerűnek tűnt minden.

x x x

Az ötvenes évek vége az utolsó hulláma volt a járványos gyermekbénulásnak - a Heine-Medin kórnak –, ami engem is elkapott. Kilenc hónapos voltam, amikor lebénultam. Épphogy elkezdtem járni.
Tizennyolc éves koromig legalább négy évet töltöttem együttvéve kórházban, a Budai
Területi Gyermekkórházba jártam. Ebben az időben Lukács László főorvost és munkatársait jobban ismertem, mint a rokonaimat általában.
    A kamaszkorom végére a különböző gyógykezelésekkel, a korrekciós műtétekkel, a gyógytornával úgy ahogy helyre pofoztak, komfortosabbá tették a kinézetemet.

x x x

A Budai Területi Gyermekkórház azonban a heine-medineseknek, a heinéseknek nem csak kórház volt, hanem egy olyan hely, ahol barátságok, szerelmek szövődtek, ahol emberséget, keménységet, szeretetet lehetett tanulni, tapasztalni. Ahol még a nővérek is jól kiegészítették egymást. Kettő Mucus nővér volt, egy szőke és egy barna. A szőke Mucus szelíd és csendes volt, a barna harsány és vagány. Judit néni rendkívül kemény nő volt, szigorú és rendszerető, sokat büntetett bennünket, de azért rendszeresen hozta a sült kolbász és a sült hús zsírját kajapótlásnak. Irénke néni - Ircsi néni – viszont anyáskodott felettünk. Nem is hinnénk, mennyien elférünk egy ember, egy nő szárnyai alatt! A nővérkedés előtt műtős volt Lukács főorvos mellett, de annyira sajnált minket, hogy inkább eljött nővérnek közénk.
            Tapasztalatom szerint a heinések számára a Budai Területi Gyermekkórház Lukács László főorvos idején több volt, mint kórház. Sokan jobban szerettek itt lenni, mint otthon.

x x x

Amikor a közelmúltban szóba került a Buda Területi Gyermekkórház bezárása, ökölbe szorult a kezem, kinyílt a bicska a zsebemben. Ott a helyem a bezárás elleni tiltakozók között, gondoltam.  Nekem ez a kórház szimbólum volt, az életem, az ifjúságom része. Nem tudom, hány heinés érezhette ezt akkor így?

x x x

Gyerekkoromban nem másztam fára, nem másztam át kerítéseken, nem fociztam ……, de bújócskáztam, katonásdit játszottam és a fiúk törzsszurkolója, majd szövetségi kapitánya voltam a grundon, mikor fociztak. A szomszéd lánnyal és az unokahúgommal még babáztam is, papás-mamást is játszottunk. Annyi gyerek közt éltem, hogy játék közben föl se tűnt senkinek, hogy kerekesszékes vagyok.
        A gyerekek annyira alkalmazkodtak a helyzetemhez, hogy voltak játékok, amelyeket – legalább is így érzem – miattam játszottak ezek a vadóc, kajla fiúk. Gombfociztunk – igazi gombokkal és nem ezekkel a mű csapatokkal – és sakk-bajnokságunk is volt.
            Jó gyerekkorom volt.
           Aztán jött a kamaszkor, ami egy kicsit szétrázott bennünket. Ekkorra kikristályosodott, hogy kik között vannak valódi barátságok, másokkal a kapcsolat meglazult vagy meg is szűnt. A kamaszkorhoz hasonló nagy vízválasztó az az időszak volt, amikor a velem egykorú fiúk-lányok elkezdtek családot alapítani.

x x x

Volt egy-két dolog, amit kínnal, keservvel éltem meg gyerekkoromban. Ilyen volt a járógépezés és a rendszeres tornázás. Elfecsérelt időnek tartottam a rájuk fordított időt.
            Jóval később tudatosodott bennem, hogy igazuk volt a szüleimnek, amiért nyüstöltek, hogy nekem vannak olyan kötelezettségeim is, amilyenek a korosztályom bélieknek nincsenek. Emberformáló lett a kegyetlenségnek tűnő kitartásuk, erőszakosságuk.

x x x

Azt, hogy a kerekesszék komoly korlátot is jelenthet, először a tanulmányaim kezdetén kellett megtapasztalnom. A martfűi Martos Flóra Általános Iskola a hatvanas évek közepén nem tudott fölvállalni egy kerekesszékes tanulót. Mellesleg az iskolától százötven méterre laktunk.
            Az általános iskolát magánúton végeztem el. Éppen azért, mert közel laktunk az iskolához, néhány tanár vállalta a velem való rendszeres konzultációt, természetesen pénzért. Ezzel a tanulási móddal kimaradtam az általános iskolai élményekből. Tanulni viszont sokkal elmélyültebben lehetett és rengeteg időm maradt az olvasásra.
            A középiskolát nappali tagozaton végeztem a tiszaföldvári Hajnóczi József Gimnáziumban és Óvónői Szakközépiskolában. A gimi tíz kilométerre volt tőlünk. Apám vitt kocsival reggel és délután egy-két óra között jött értem. Ebben az időszakban mindig délutános műszakban dolgozott.

x x x

A középiskolában volt részem integrált oktatásban. Ez alapvetően a következőkön múlott: a szüleim anyagilag bírták az ezzel együtt járó költségeket, apámon, akinek mindezt fizikailag is kellett bírnia, az iskola igazgatóján, aki csak annyit mondott, ha tudjuk vállalni, ami ránk esik, akkor a többit az iskolának is vállalnia kell, és nem utolsó sorban az osztálytársaimon.
            Az osztálytársaim három településre valók voltak: Martfűre, Tiszaföldvárra és Homokra. Martfű egy betelepült kisváros, elsősorban ipari háttérrel.  Tiszaföldvár és Homok tradicionális alföldi települések, a lakosaik mezőgazdasági munkából élnek és részben eljárnak máshová dolgozni. A települések között nem csak gazdasági értelemben van különbség, hanem – és legfőképp – az emberek szemléletében, beállítódásában, illetőleg az emberek egymáshoz való viszonyulásában is.
      A tiszaföldvári és a homoki osztálytársaim viszonyulása volt a legpozitívabb hozzám, az iskolán belül rajtuk múlott, hogy a négy gimnáziumi évet végig tudtam csinálni.  Leginkább a földvári gyerekekre számíthattam. Ennek az okát sokáig nem értettem, míg végül egy véletlen folytán rájöttem a kérdés nyitjára.
       Ezek a gyerekek a tiszaföldvári Belterületi Általános Iskolában állattartással – nyúltartással - is foglalkoztak. Be voltak osztva, hogy az állatokat kinek mikor kell etetni, tisztán tartani délután is, hétvégén és ünnepnapokon is. Nekik mondtam évekkel később az egyik osztálytalálkozón, hogy számukra azért nem volt különleges feladat nekem segíteni, mert a gimiben én lettem „a nyuluk”. Ezek után talán nem véletlen, hogy ebből a körből kerültek ki a legjobb barátaim.


(folyt. köv.)

2012. május 16., szerda

Napló

Hirtelen októberi időjárás lett, egyik napról a másikra húsz fokot esett a hőmérséklet. Olyan októberinek tűnik az időjárás. Korai volt az öröm a melegnek.

x x x

Láttam Szabó István legújabb filmjének, Az ajtónak a bemutatóját Szolnokon. A film levetítését követően közönségtalálkozó volt a rendezővel. 
       Szabó István egyre jobban belejött a beszélgetésbe. Beszélt, mit beszélt, kis előadást tartott a film jelenéről, jövőjéről, az arcokról, a különböző időszakok női ideáljairól. Látszott rajta, hogy élvezi a tanári mentalitást. Valahogy úgy tetszett, a végtelenségig mondja, ha a moderátor le nem állítja az előrehaladott időre tekintettel.
       Azt most csak mintegy mellékesen jegyzem meg, hogy a film nagyon jó volt,

x x x

Áder János lett az új köztársasági elnök. Az első fideszesként beszélt a társadalmi kiegyezés szükségességéről. Hát majd meglátjuk, hogy egy fecske marad-e, akinek szintén nem sikerül nyarat csinálnia.

x x x

Elhunyt Valkó Mihály tanár úr, újságíró. Egy jelenség volt Szolnokon. Mindenütt ott volt, ahol színházról könyvről, filmről, zenéről szó volt. Válláig érő ősz hajával, bölcs megjegyzéseivel színt vitt a környezetébe. Évtizedekig írta színikritikáit a szolnoki Néplapba. A Verseghy Ferenc Gimnázium magyar-francia szakos tanára volt, a húgomat is tanította.

2012. május 14., hétfő

2012. május 13., vasárnap

Széljegy - 46.


Egy vidéki hölgy nehéz anyagi helyzetére hivatkozással segítségért fordult az önkormányzathoz. Fizetési elmaradásai is voltak, elsősorban közüzemiek.
    Az önkormányzat elutasította a kérését. Az indokolásban hivatkoztak rá, hogy a kérelmezőnek rendszeres jövedelme van - 22.800.-Ft -, és ebből, ha szerényen is, de meg lehet élni.
       Az ember azt hinné, hogy a képtelenségnek is van határa. Hát nincs!
    Nagyon megköszönném, ha mindazok, akik azt állítják, hogy 22.800.-Ft-ból, vagy akár 47.000.-Ft-ból meg lehet élni, ehhez használati utasítást is adnának, hogy hogyan.

2012. 05. 13.


2012. május 11., péntek

Haydn: Búcsúszimfónia (részlet)



Üzenet - 13.

Olvassátok és okuljatok, Henri Boulad írta:

"Hiszem,
Hogy a jó erősebb a gonosznál
A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél
A megbocsátás erősebb a bosszúnál
Hiszek
Az ember jóságában mely minden hamisságon,
Minden álnokságon, rosszindulaton és gonoszságon,
Minden emberi durvaságon és önzésen túl létezik.
Mert hiszem, hogy az ember eredendően jó.
Jobb annál, mint amit tesz,
igazabb annál, mint amit mond,
és finomabb annál, mint amilyennek látszik."

(Schäffer Erzsébet)

Széljegy - 45.


Az országgyűlési képviselőknek, ha lassan is, leesett a tantusz, hogy magas lett a kiszabható közlekedési bírságok összege. A döbbenet erejével valószínűleg az első sárga csekkek hatottak.
       Csak azt nem tudom, hogy képviselőuramék mire gondoltak - vagy hol jártak gondolatban -, amikor megszavazták a kapcsolódó törvényt.
       Szóval most sokallják azokat az összegeket, a harminc-ötvenezer forintokat, amelyekből kénytelenek havonta élni.
       Vajon mikor jön el az az idő, mikor ezek a képpviselők komolyan elgondolkoznak azon, hogy ennyi pénzből ma Magyarországon valóban meg lehet-e élni. 

2012. 05. 11.

2012. május 6., vasárnap

Melissa Vanema: Il Silenzio


 



Arcok - történetek IV.

Párbeszéd a budapesti Récsei Üzletházban, a CBÁ-ban 2012. május 03-án:
       - Délután le lesz zárva a belváros - kiáltotta oda egyik kolléganőjének egy jól megtermett asszonyság.
       - Kik tüntetnek már megint? - kérdezte az némi rosszallással a hangjában.
       - Bruce Willis forgat.

Készülődés

                              Radnóti Miklós emlékére


Neked az ország
nem csak egy táj, 
neked reménnyel
teli a világ.
Mentél, amerre
mondták,
hűséged zaboláz.

Egyre jobban ölel,
szorít a táj,
már nem is érzed,
valami fáj.
Mentél, amerre
mondták,
hűséged zaboláz.

Te csak ne félj, várj!
Kanyargós út után
készülök már.
Amerre mentél,
megyek hozzád...
Nekünk kereken
a sarkos világ.

2012. május 5., szombat

Esti út


A pesti Broadwayn,
dalt játszik a szaxofon
esti utamon.

Napló

Száz évvel ezelőtt született Wallenberg. Eltűnése, halála körülményeit még ma sem ismerjük, hiába múltak el évtizedek. 
       A történelemnek vannak rejtélyei, amelyek csak a későutókor számára lesznek ismertek Mi még nem ennek az utókornak vagyunk a fiai, lányai.

x x x

Hobó Hármasoltár címmel tartott előadást a költészetnapja alkalmából Szolnokon. Viszockij, József Attila és Jim Morison verseiből mondott, énekelt.
       Megjegyzem, hogy a Hármasoltár cím Pilinszkytől van.
       József Attilától az Eszmélet című verset kezdte mondani, amikor a terem előtti aulában az ott lévők hangoskodni kezdtek. Megállt és kérte a szervezőket, hogy szóljanak a hangoskodóknak. Mégiscsak József Attiláról van szó, mondta. Ahogy ismét csend lett, előről kezdte a verset.
       Mondhatnánk, nagy bajú Hobó. De azt is mondhatjuk Hobóval együtt, József Attila valóban megérdemli a figyelmet, a csendet. 

x x x

Orbán Viktor kormányfő mondta az Újvidéki Magyar Szónak adott interjúban: "világosan érezzük, hogy nemcsak a magyarországi magyarok, hanem a határon túli magyar közösségek is velünk vannak, ők ezt ki is nyilatkoztatják, bátorítanak bennünket, üdvözletüket küldik, imádkoznak értünk és mindent megadnak annak érdekében, hogy a magyar kormány a nemzetközi színtéren sikerrel vívhassa meg nemcsak a magyarországi magyarok, hanem az egész magyar nemzet jövője szempontjából kulcsfontosságú küzdelmet" (Origo hírportál, 2012. május 05.).
       Imádkozok azért, hogy mind a kormányfő, mind a kormány valamennyi tagja hallja meg, lássa meg, milyen helyzetbe hozták intézkedéseik a magyarországi sérült embereket. Ehhez a belátáshoz kívánok nekik bölcsességet, jó egészséget (sajnos ez nekünk, sérült embereknek már nincs)!

Szorításban


Mint homokszemek,
szorítanak bennünket,
s leszünk kevesebb.