Füstölgés - 27.

Olvasom különböző újságokban, netes oldalakon, hogy a kormány tervezi, fontolgatja az egy fő által kapható szociális ellátások mértékének meghatározását. Aztán az, hogy mi minősül szociális ellátásnak, csak egy döntés kérdése.

          Egyik ismerősöm hívott is, hogy akkor ez most azt is jelentheti, hogy csökkenhet a rokkantsági ellátása is. Igen, válaszoltam. Némi csend után jött a reakció: „Hu, b….d meg!”

            Hát itt tartunk! Még mindig. A legkönnyebb a kiszolgáltatottak, elesettek kontójára tervezgetni.

            Nézem a facebookon a sérült, fogyatékossággal élő emberek oldalait. Szinte semmi reagálás a fenti hírre. Pedig tudhatnak róla, mert volt aki föltette a kapcsolódó írásokat ezekre az oldalakra. Úgy fest, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna mindez, ami történik.

            A döntéshozók számára biztosan az. De hogy az érintettek számára is!

            Ismerősöm azzal zárta a hivatkozott beszélgetést, hogy harcoljatok.

            A telefonbeszélgetés után eszembe jutott a görögök thermopülai hőstette. Háromszázan - más források szerint ezernégyszázan - megvédték a szorost a százezres nagyságrendű perzsa hadsereggel szemben, meghiúsították a perzsák átkelését a szorosan.

            Te jó ég, hol van ma ezernégyszáz vagy akár háromszáz ember, akikre biztosan lehet számítani?, gondoltam magamban. Hol van ezernégyszáz vagy háromszáz olyan ember - harcos -, akik közül senki nem szúrná hátba a másikat. 

            Ez a hír, ha realizálódik, olyan sérült embereket is el fog érni, akik eddig azt hitték - hihették -, megúszhatják a rosszat és kényelmesen elvoltak eddig.

            Magunkon kívül senki nem fog megvédeni bennünket.

            Ismerősömnek küldtem egy sms-t. Ha látja a görög harcosok utódait, adjon füstjelet.

            Addig én csak füstölgök.

Széljegy - 55.

Tegnap voltam az Illés Lajos emlékkoncerten. Nagyon jó volt. Ez a koncert mégis inkább arról lesz nevezetes, hogy kik nem voltak ott. Nem volt ott Szörényi Levente, Bródy János, Koncz Zsuzsa... Nélkülük el se tudtam volna képzelni egy ilyen koncertet. Egyszer talán az is kiderül, hogy miért voltak távol.

       Barátom azt mondta, higgyem el, ez is politika.

       Már ez is?

       Végkép elkopnak az illúzióim. Ennyire nincs tolerancia bennünk?

2012.09.23.

Illés Ne gondold

Félperces

Félperces emlékek...

Hová lennék nélküled?

Hová lennék,

ha nem gondolhatnék veled, 

ha nem cipelhetném

az ígéretet?

Félperces emlékek...

Kisért az emlékezet,

velőtrázón belém hatol

és ott messze valahol,

ahol nem is gondolnám,

valaki velem gondol.

Félperces történet...

Mégis kerek...

Ariadné fonala

hová vezet?

Merről merre

fújnak a szelek?

Félperces történet...

Tovagyűrűző emlékezet...

Lehet eső, fújhat szél,

lehet bármi,

hiába az igyekezet.

Megnyúlt pillanatok...

Valahol messze magamban

magam körül vagyok.

Füstölgés - 26.

Azt, hogy a szolidaritással baj van, tudjuk. Néha a bőrünkön is érezzük.

            Nem kell mindenben egyetértenünk. Sőt, nem kell semmiben sem egyetértenünk.

            Ha viszont valakit a véleménye miatt bántanak emberi méltóságot sértő módon, az az ember védelemre szorul, azt embert az adott közösségnek, ahová tartozik, meg kell védenie, illetőleg illik megvédenie.

          Legalábbis ezt gondolná az ember. A dolog azonban nem így működik. Akit méltatlan módon bántanak, abba még annak is eszébe jut belerúgni, akinek addig nem jutott.

          A problémának azonban itt még nincs vége. A többség csendes szemlélője az ilyen eseteknek. Ők valószínűleg „örülnek”, hogy nem rajtuk van a sor. Azt hiszik, hogy megúszhatják, nem kerülnek ilyen helyzetbe.

            „Vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits: Jónás imája). 

            A püfölt ember személye változik, változhat, a csendesen szemlélődő többség marad. Ebben benne van az is, hogy külön-külön nem biztos, hogy megússzuk.

        Az pedig tragikus, ha mindez egy olyan közösségben történik, amely közösség és a közösségnek a tagjai negatív társadalmi megítélésben vannak. Még inkább tragikus az eset, ha egy olyan közösségről van szó, amelynek a tagjai sérült emberek és mások által könnyen sérthetőek.

            Füstölöghetek a fentieken, de ha végiggondolom a folyamatot, érthetővé válik, hogy egy közösségben miért tehet meg valaki adott esetben bármit

            Miattunk. A hallgatag többség miatt.

            És ezen aztán lehet füstölögni napestig.

Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról - Valaki mondja meg

Mire ébredsz?

Nem tudod, mire ébredsz,

a ma a tegnapra

és a holnapra kérdez.

Pihentető beszélgetés

ölelés helyett.

Mire ébredsz?

Hát kérdezz, és kérdezz!

Hajnali sokkolás...

Tőled, a tegnaptól távolodás.

Nem tudod, mire ébredsz.

Hát kérdezz, és kérdezz!

 Marad a holnapi várakozás.

Il Divo live in Barcelona

Elmaradt ölelés

Egy elmaradt ölelés...

Hogyan hozható

vissza a pillanat?

Hogyan pótolható,

ami elmaradt?

Egy elmaradt pillanat...

Maradt a szó,

mint vértelen ölés

és szárnyainkon

a földhözragadt kötés.

Egy elmaradt ölelés,

egy elmaradt pillanat...

A félelem bennünk

ragadt.

Il Divo Adagio

Fejezet egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

VIII.

Komjáthyn keresztül ismertem és szerettem meg a hatvanas évek zenéjét a Beatlestől, a Rolling Stonestól a Shadowsig, a Tornadosig.

A hatvanas évek instrumentális zenéjét a nyolcvanas években kedveltem meg. Ez mára elsődlegesen egy generáció zenéje lett.

A fiatalok nem is sejtik, hogy milyen kincsesbánya van mögöttük.

x x x

Janske Láznéban a szanatóriumi kezelésre jött olaszokat nagyon bírtam. Szinte mindegyikükre jellemző volt az a tipikus olaszos viselkedés, nagy hang, gyors beszéd, élénk gesztikulálások, jó énekhang. Látszottak azonban közöttük a társadalmi különbségek is, mind anyagi, mind ideológiai értelemben.

            Volt egy srác, aki kommunista volt. A jobb módú olaszok alapból nem kedvelték a kommunistákat, különösen, ha maguk közül való volt. Ennek a srácnak az apja partizán volt a második világháború idején és ezt valahonnan tudták róla. Ezért a srácot még a legpubisabb olasz is tisztelte.

            Ezen akkor is csodálkoztam kicsit, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ennek a történetnek ma van különös hatása számomra.

            Valakit a nézetei ellenére is lehet tisztelni, becsülni.

x x x

Egy tavaszi napon az egyetemi felvételire készültem, amikor betoppant hozzánk Gy. Béla bácsi. Kölcsönösen nagy volt az öröm, maradt is nálunk egy éjszakára.

            Béla bácsi elégedett volt, hogy sikeresen leérettségiztem, és készülök a felvételire. Legjobban azonban a húgomnak örült, ekkor tudtam meg, hogy sokat nyaggatta a szüleimet annak idején Hévízen, hogy vállaljanak még egy gyereket.

            Béla bácsival ismét jókor találkoztam az egyetem megkezdése előtt. Olyan tanácsokkal, lelki fröccsel látott el, amiknek a mai napig hasznukat veszem. Kellett a segítség akkor a felvételi előtt. Nem voltam én akkor biztos semmiben, a legkevésbé magamban.

x x x

A filmeknek korán a szerelmese lettem. Annak idején – elsősorban a hetvenes években – különböző sorozatok voltak az MTV 1-n, rendezői és színész-sorozatok. Heteken keresztül így láthattam Visconti, Antonioni, Pasolini, Fellini (csupa olasz), Kuroszava, Fassbinder filmeket…

            Így láthattam a magyar rendezők közül Jancsó, Fábry, Makk Károly, Sándor Pál, Szabó István és Bacsó filmjeit.

            Aztán ott voltak a színészek, Greta Garbo, Marlene Dietrich, Ingrid Bergman…

            Ma egy filmklub nem tud olyan sorozatot összehozni, mint ami akkoriban szombat esténként ment a tévében. Visszatekintve ez egy misszió volt. Akkor ezt viszont senki nem tekintette annak, csak úgy jöttek ezek a filmek.

            Nem szeretnék provokatív lenni, de a mai negyven éven alattiak közül nem tudom, hánynak mond egyáltalán valamit a fenti nevek közül bármelyik is.

x x x

Első nagy filmélményem Keleti Mártonnak A tizedes meg a többiek című filmje volt. Gyerek voltam még, amikor először láttam. Az életkorból adódóan kezdetben a történet, a beszólások fogtak meg a fantasztikusan jó színészek – Sinkovits Imre, Major Tamás, Darvas Iván, Márkus László, Szabó Gyula, Horváth Tivadar – játékában.

            Aztán amikor már sokadjára is megnéztem, be kellett látnom, hogy sokkal több ez a film, mint egy vígjáték. Ez a film nagyon is rólunk szól, magyarokról.

            Nálunk mindig van valaki a spájzban, akit nem vártunk. Ma lehet, hogy épp az IMF. Ma is mindig elhagyjuk az eszünket valahol, de senki nem kiabál utánunk, hogy itt vagyok.

            Egyik barátommal ezt a filmet éveken keresztül többször megnéztük karácsonykor vagy a két ünnep között, ez egy szertartás volt, ami idővel bővült az Indul a bakterházzal, a Csapd le csacsival. Szórakozni akartunk és kikapcsolódni.

x x x

Kócos kis ördögök voltunk. Voltak közös élményeink. Mi iskolába jártunk szombaton is, és a szüleink dolgoztak. Aztán hogy örültünk, hogy nem kellett már…!

            Mi tudjuk mit jelent az egy tévécsatorna, majd a kettő. Elvoltunk így is, nem hiányzott a második, a többi meg pláne nem.

            Sőt, hétfőn adásszüneti nap volt. Egy mai fiatal számára felfoghatatlan egy ilyen helyzet, amikor több tucat csatorna között válogathat és bármikor.

            Nekünk a bambiról elsőre egy csatos üveges üdítőital jut az eszünkbe, és csak utána egy kedves mesehős.

            Mi még tudjuk, ki volt Bene, Fazekas, Détári, Nyilasi…

            Mi még tudjuk, mit jelentett a Fradi szív. Hová tűnt? Eltűnt. Hiányzik egyáltalán azok közül is valakinek, akik emlékeznek rá.

            Mi még tudjuk, mi volt a Fradi B-közép.  Hová lett a Fradi B-közép? Hová lettek ezek a kemény fiúk, akik még néhány évvel ezelőtt is balhét balhéra halmoztak? Hová lettek az indulataik?

            És hová lett a Fradi? Elveszett a politika, a politikusok játékszereként?

            Mi tudjuk, ki volt Végh Antal, de valójában még tőle sem tudtuk meg, hogy miért beteg a magyar foci. Azóta is beteg, tartósan. Talán nem túlzás, már meglehet, hogy fogyatékos is.

            Mi még tudjuk, ki volt Faragó Tamás, Gerendás… Mi még tudjuk, ki volt Wichmann Tamás…

            Mi tudjuk, ki volt Romy Schneider, Audrey Hepburn… Mi tudjuk, ki volt Latinovits, Gábor Miklós, Mezei Mária…

            Szerettük a Miénk itt a tér című magyar filmet, Bujtor Istvánnal, Margittai Ágival… Nekünk még volt terünk. A mai fiataloknak már a grund se mond semmit. Nekik lassan már A Pál utcai fiúk se mond semmit.

            Kócos kis ördögök voltunk, hogy idézzek egy Metró szám címét. És tényleg azok voltunk.

Egy pillanat - a jövőről

Egy átlag rokkantsági ellátás havi hetvenezer forint körül van. Ha szerencséje van az ellátottnak, ehhez még keresni tud havi harminc-ötvenezer forintot. A kettő együtt legjobb esetben is százhúszezer forint.

            Ez így együtt is kevesebb, mint a mai magyar átlagbér. Ha valaki még fogyatékossági támogatást is kap, azzal talán van annyi.

            Ez  a jövedelem most csökkenhet, mert az orvosi felülvizsgálat folytán a rokkantsági ellátás mértéke csökkenhet vagy meg is szűnhet.

Ha megállapítják, hogy az ellátott rehabilitálható, a rehabilitációs ellátás mértéke körülbelül a fele az említett rokkantsági ellátásnak. És emellett nem is dolgozhat az ellátott.

Ha fog dolgozni, a bére nagy valószínűséggel a minimálbér körül lesz.

Ha a rokkant ember jövedelmének a csökkentése sikeres, és erre minden esély megvan, sikerül elérni azt is, hogy ezek az emberek nem fognak tudni bekerülni egy szociális otthonba.

Ma egy szociális otthonban az átlag személyi térítési díj nyolcvan-százezer forint között van. Ezeknek az embereknek annyi jövedelmük nem lesz, hogy egy szociális otthonban térítési díjat tudjanak fizetni.

            Milyen jövő felé megyünk?

Egy pillanat - az emlékezésről

Emlékezzünk!

            Tizenöt évvel ezelőtt halt meg Lady Diana, az angol uralkodóház egyik legnépszerűbb tagja az elmúlt harminc-negyven évben.

            Halálának körülményei máig tisztázatlanok. A történelemnek mindig voltak tisztázatlan rejtélyei, amelyeket illetően csak reménykedhetünk, hogy egyszer tisztázódnak.

            Egy idő után már nem is fontos, hogy mi is történt valójában. Velünk van, miénk a legenda. És nekünk valójában ez a fontos.
 

Idézetek - 11.

„Emberrel élni, akit nem szeretünk, a legiszonyúbb halál.”

x x x

„Mit kell tenni, hogy fölfogják végre, ez az ország az ő hazájuk is? Nem szánalmas, elesett szerencsétlenek. Hol az a folyó, amelyben megmártsák magukat, hogy észrevegyék végre, mankó nélkül is tudnak járni, élni. Az egészséges, ép embert gátolja, nem segíti a mankó. Mikor értik meg végre, hogy itt megfordult a mese? Nyugodtan bárhová elmehet a király, nem meztelen. Nem csalók szőtték-varrták a ruhát. Azok csalnak, akik nem hajlandók észrevenni. Akik el akarják hitetni, hogy meztelen.”

x x x

„Sok munka árán bármikor lehet szép látszatot teremteni.”

x x x

„… drága italtól is csúnya részeg lehet az ember…”

 x x x

Mélységes meggyőződése, hogy az élethez a csalás, becstelenség minden fajtája kivédhetetlenül hozzátartozik. Tapasztalatból tudja, minden galádság legbiztosabb segítőtársa a tisztességes emberek tapintata, ártani nem akarása, átgondolatlan szánalma.”

x x x

„Isten tartsa meg a jó szokásukat. Mindig maradjanak ilyenek. Hűtelenek ahhoz, akit szeretnek, hogy szolidaritásukkal azt segítsék, amitől undorodnak.”

x x x

„Ha nem ismeritek meg az igazit, nem is hiányzik, majd meglátod.”

x x x

„A legszebb férfikort nem viseli oly gráciával, mint a rongyait.”

 (Fejes Endre A fiú, akinek angyalarca volt)

Napló

Beszéljünk a helyzetről őszintén!

       Hát ez a legnehezebb. Lehet-e ott őszintén beszélni, ahol nagyon eltérő érdekek dominálnak? Hát nem. Ott csak mellébeszélni lehet.

       Ahogy ez látszik a sérült emberek esetében is. Abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy baj van, napnál világosabban látszik, hogy mennyire eltérőek az érdekek.

       A kormány közénk dobta a békétlenség szikráját.

       Van, akit csak az érdekel, hogy addig húzhassa, ahol éppen van, ameddig lehet, mert ez jó neki.

       Aki egy kicsi affinitással is rendelkezik a sérült emberek és általában a fogyatékos emberek csoportjainak tagjai iránt, tudja, hogy mennyire nem heterogén csoportokról van szó az egészségügyi, anyagi, lakókörnyezeti, foglalkoztatási helyzetüket illetően. 

       Itt közös nevezőket találni nagyon nehéz. Főleg azoknak, akik csoportelőnyüket kihasználva nem is akarnak. Sőt, ők gátjaik is annak, hogy bármiféle érdekközösség, együttműködés kialakulhasson. Ők azok, akik általában mintegy relativizálnak minden helyzetet, és pillanatok alatt bebizonyítják, hogy még mindig az a legjobb, ami éppen van. Akik pillanatok alatt bebizonyítják, hogy nincs mit tenni. Ha nagyon feszíted a húrt, oda dobják neked a gyeplőt, hogy akkor csináld. Te meg pénz, paripa, fegyver és legfőképp információ nélkül nem tudsz mit mondani. Erre ők, ugye meg megmondtam.

       Ez azonban így nem vezet sehová. A többség számára semmiképp. Ez a káosz, amit épp a döntéshozók szerettek volna elérni, de mi kínáljuk fel nekik tálcán. Nekik meg pont ez a jó, ők ezt akarták.

       Tabula rasa-t kell csinálni! Végiggondolni mindent, amiről már azt hittük, hogy túl vagyunk rajta. Nem a valós vagy vélt sérelmeket kell felhánytorgatni, hanem tudni kell bölcsen mérlegelni a helyzetet, és ha kell, félreállni.

       Mindez nehéz ott, ahol a pénz az úr. Márpedig a sérült emberek között az érdekkülönbözőséget leginkább a pénz jelenti, illetőleg a pénzben kifejezhető szempontok. 

       Ne szépelegjünk, ez már nagyon régen így van, csak addig, míg többnyire előre, pozitív irányba mentek a dolgok, ez általában senkit nem zavart, senkit nem érdekelt. Amikor baj van, akkor meg már minden számít.

       Ha nem teszünk semmit, ha nem változtatunk, lesznek, akik pillanatnyi előnyöket elérhetnek, de a többség végképp süllyesztőbe kerül, míg végül valamennyien marginális pacák leszünk egy társadalom margóján, és lesznek dísz-sérültek, akiket lehet mutogatnia a médiának és a döntéshozóknak, hogy lám-lám...!

       Döntsük el, hogy mit akarunk! Ha mi nem tudjuk, helyettünk senki nem fogja...

   

Egy pillanat - a tekintet elkerüléséről

Már messziről láttam, hogy valaki ül a fal mellett a kirakat előtt. Az emberek jönnek-mennek előtte. Feltűnő, hogy rá se néz senki.

            Közelebb érek és látom, hogy egy egy férfi ül a fal előtt, mintha a kirakat része lenne. A töröküléses lábához támasztott papírra nagy betűkkel ez van írva: „MA MÉG NEM ETTEM.”

            A férfi, meghatározhatatlan korú, mereven néz maga elé. Mintha nem szeretne az emberek szemébe nézni, ahogy azok sem az övébe. Az emberek megállás nélkül mennek el előtte, talán a szemük sarkából lepillantanak rá. Tekintet kerül tekintetet.

            Egy kép egy kolduló férfiról. Egy kép egy élő szoborról.
 

Egy pillanat - egy tanévnyitóról

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanévnyitóján a miniszterelnök úr is beszédet mond. Minden a protokoll szerint történik Rendületlenül.

            A hallgatók közül egyre többen lesznek rosszul. Mire vége a tanévnyitónak, már ötvenen is vannak. Akik – még – bírják, nem győzik rosszul lett társaikat kikísérni a sorból…

            Minden a forgatókönyv szerint történik. Rendületlenül.

            Hányan dőltek ki a sorból az elmúlt időszakban ebben az országban? Hányan mentek tönkre, lettek öngyilkosok? Hányan nem esznek egy-egy nap, mert nincs mit? Észrevesszük őket?

            Megy minden a forgatókönyv szerint. Ahogy eldöntetett. Nincs pardon…

The Doors koncert

Idézetek - 10.

„És az ember ember módra szeretne élni. Anélkül, hogy megalázza magát minduntalan. Hogy ne kerüljön szembe önmagával. Hogy hihessen valamiben. És hogy azt, amiben hinni tud, ne kelljen kiárusítania. Hogy ne legyen az egész élete egy vég nélküli kiárusítás. Sem méricskélés, hogy mit adjon el, hogy megtarthassa, ami fontosabb, amihez jobban ragaszkodik.”

x x x

„Sose fogom megérteni, miért kell egy jó kertész helyett sok protekcióval egy rossz tanárt képezni.”

x x x

„A póz mögül hol agresszivitás, hol hataloméhség, hol pénzéhség, hol talptisztogatás villan elő. Ezek a leplezett indulatok jól megférnek egymással, nem volna szükséges összevillongásokhoz vezetniök. Hogy mégis sor kerül vitára, azt jelzi, az itt kialakult hamis összetartozás látszata húz álarcot értelmes, gondolkodó, jó szándékú fiatalok valódi arca elé.”

x x x

„Mondogathatod, csak nyárspolgár tart televíziót. Fecseghetsz te is a fecsegők között bármilyen baromságokat. Gondolkodnod se kell, gondolkodnak helyetted. Csak arra kell vigyáznod, pontosan tarts be minden utasítást. Hetekkel előre tudni fogod, melyik színházban, melyik moziban hol kell tapsolnod, bravóznod, fütyülnöd. Véleményen nem kell törnöd a fejed, azt készen megkapod. Cserébe, ha kedved tartja, sóhajtozhatsz, nyöghetsz. No lám, mondod majd, no lám, megint eljött a szomorú ősz, a bágyasztó szél, a sárguló falevelek. A kedélyemet szürke felhők nyomják. Micsoda társadalomban élünk? Ilyen rövid nyarat is ősz követ? Szeretném tudni, ezt hogy képzelik?  Hol a barikád? Tolja már alám valaki.”

x x x

„Most már kiverekedték, vagy ha úgy tetszik, kiverekedtük a létjogosultságát többféle elképzelésnek. Most lehetne azon dolgozni, hogy az elgondolások valóban jók legyenek. Visszafelé igazolni a nem mindig tiszta eszközökkel megvívott harc létjogosultságát. De nem. Azon törik a fejüket, hogy folytatják. Ugyanazt akarják játszani, ami ellen mindeddig tiltakoztunk. Munkát, embert lehetetlenné tenni, kikészíteni mindent, mindenkit, aki mást akar.

            (…)

            Az nem elfogadható tétel számomra, hogy akinek a vezetékneve kezdőbetűje az ábécé elején található, annak minden ötlete ragyogó, az ábécé végén meg a hülyék foglalnak helyet. De ez fordítva sem igaz. Ezt nem lehet rám kényszeríteni. Akkor volnék áruló, ha már ilyen nagy szavakkal élünk, ha mától az az eszme vezérelne, amely ellen tegnap még verekedtem. Magammal legalább békességben akarok élni. Nem túl sok, de ehhez ragaszkodom.”

x x x

„Nem szeretem a macskát. Megöli a madarat. A macskának emberarca van.” 

(Fejes Endre A fiú, akinek angyalarca volt)

Üzenet - 23.

Van, akit a hallgatásommal bántok meg, van, akit a szavaimmal. Akkor mit tegyek?

Napló

Érezni lehet a levegőben a feszültséget. Az emberek általában idegesek, ingerlékenyek. 

       Jómagamon is érzem mindezt. Tudom, hogy akaratlanul is megsértek, megbántok embereket, és elsősorban olyanokat, akiket szeretek, akiket a legkevésbé akarnék. Ez az élet, a mai élet paradoxona. 

       Sajnálom, harcolok ellene magamban, de minduntalan csapdába esek. Ettől pedig csak még idegesebb, ingerlékenyebb leszek.

      Irigylem azokat az embereket, akik könnyen lazulnak, egyik helyzetből könnyen tudnak váltani a másikba.

x x x

Számomra nagy tanúságai vannak a mozgássérült emberek facebookos oldalainak: 

       1. Közös nevezőnek kevés a kerekesszék, a mankó, a járógép, a bicegés... 

       2. Sokkal inkább összeköt vagy szétválaszt két embert, hogy egyikünk-másikunk hogyan nőtt fel, milyen körülmények között élt - hogyan szocializálódtunk -...., illetőleg milyen körülmények között él jelenleg. És ezen belül nem beszélve a különböző kulturális hatásokról. 

       3. Az ugyanannyi jövedelem is mást jelent annak, aki egyedül él, akinek gyereke van, illetőleg gyerekei vannak, sőt, mást jelent Pesten, egy vidéki városban vagy egy faluban. 

     4. Mindenkinek mást jelentenek a problémák egészségileg, anyagiakban, segédeszközben, szociális ellátásban, foglalkoztatásban... 

       5. Az előzőekből kifolyólag nagyon eltérőek az érdekeink is, nem is beszélve részérdekekről. 

    6. Az is kevés a közös nevezőhöz, hogy közösen szidjuk adott esetben a kormányt, vagy kárhoztatjuk valamiért az érdekvédelmet.... 

       7. A közös nevező bennünk van. Elfogadónak és befogadónak kellene lennünk, és végtelenül toleránsnak. Leginkább a könnyebb helyzetben lévőknek. Ehhez viszont újra kellene valószínűleg születnünk.

     Ezekre az összegző gondolatokra volt, aki azt mondta, hogy vakítás és rizsa. Mondta ezt anélkül, hogy bármit cáfolt volna a fölvetéseimből.

       A gondolataimba mindenki azt lát bele, amit akar. Ez ellen tehetetlen vagyok.

       Én szomorúan konstatálom a dolgokat.

       Én még emlékszek a Heine-Medin Szekció közgyűlésére, ahol korábban vehemensen netezők szép csendesen üldögéltek. Aztán amikor szóvá tettem a közgyűlés után, hogy azért itt valami nem volt rendben, még én kaptam. Hát ennyit "a nagy" tenni akarásról!

       Sőt, én még emlékszek a MEOSZ májusi küldöttközgyűlésére is, ami olyan szép csendesen folyt le, mintha semmilyen problémánk nem volna.   

       Kevés az a lehetőség, ahol közvetlenül, személyesen megnyilvánulhatunk. Ha még ezeket sem használjuk ki, akkor tulajdonképpen mit akarunk?! 

         Néha olyan érzésem van, hogy valójában semmit. 

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

VII.

Janske Láznéban némi irigykedéssel tapasztaltam, hogy a csehek és az olaszok között milyen sokan tudnak gitározni.  Az olaszok szinte mindegyike szépen énekelt is.

            Az olaszok között volt egy srác, Giorgio, aki a legjobban, legszebben játszott. A többiek fölnéztek rá.

         Gyakran előfordult, hogy este összejöttünk valamelyik szobában nyolcan-tízen, akik közül csak M. Imi és én nem játszottunk hangszeren, és pillanatok alatt szabályos gitárkoncert kerekedett. A szólót általában Giorgio játszotta.

            A zene olyan összekötő kapocs volt ezek között a legkülönfélébb emberek között, aminél erősebbet el sem lehetett volna képzelni. Mi meg áhítattal hallgattuk őket, Imi elmondása szerint én szájtátva.

x x x

Amikor megtudtam, hogy anyám terhes, tizenhat éves voltam. Először vegyes érzéseim voltak. Örültem is, meg nem is. Örültem, hogy testvérem lesz, és egy kicsit restelltem, hogy tizenhét évesen lesz egy kistestvérem.

      Anyám harminchetedik születésnapján született meg a húgom. Mindenki örömére, különösen az enyémére. A keresztségben a Hedvig nevet kapta.

            Az osztálytársaim többsége összebeszélt és egy délután eljöttek meglátogatni anyámat és megnézni csöppnyi húgomat. Ennyien egyszerre soha nem voltak nálunk. Az eset érdekességéhez az is hozzátartozik, hogy olyanok jöttek el, akiknek volt testvérük.

x x x

A diploma megszerzését követően jött a következő nagy feladat: a tanultakkal valamit kezdeni kellene. Az első körben – most úgyis mondhatnám, hogy természetesen – mindenütt elutasítottak.

          Ahogy a nyolcvanas évek elején nem voltak akadálymentesítettek a közintézmények – különösen az iskolák -, a munkáltatók, a munkahelyek még kevésbé. Még ma is csak mosolygok, ha kiáll egy illetékes – úr – a közvélemény elé és a foglalkoztatási rehabilitációról beszél.

            Az elmúlt harminc évben egy illetékes elvtársat, urat sem hallottam arról beszélni, hogy mit jelent a rehabilitáció Budapesten az V. kerületben, egy vidéki városban vagy egy faluban. E nélkül ugyan lehet beszélni a rehabilitációról, de ennek így se eleje, se közepe, se vége.

             Hát nincs is teljes körű rehabilitáció azóta sem!

      A kezdeti sikertelenség nem vette el a kedvünket a próbálkozástól. Újra és újra nekilendültünk.

            A kitartó és sokadik megkeresések után jött a hitegetések kora. Majd utánanéznek, hogy mit lehet tenni és szólnak, ha van valami. Ha mi nem érdeklődünk, sosem szólt volna senki.

            Az álláskeresés kilenc hónapig tartott. Egy szülés előtti kihordási idő. Ahogy a gyermek is megszületik, úgy lett meg vajúdással az állásom is. A martfű Tisza Cipőgyár jogi csoportjánál kezdtem el dolgozni, mint jogi előadó.

x x x

V. András barátom a mai napig emlegeti egyik akkori mondásomat: „Elégedett leszek, ha annyi ideig fogok tudni dolgozni, hogy jogosultságot szerezzek rokkantsági nyugdíjra.”

         Barátom azért is emlékeztet erre a mondásomra, mert bizony már harminc éve lesz lassan, hogy dolgozok.

            Amikor azonban az ember fuldoklik egy helyzetben, már annak is örül, ha levegőt kap. Valahogy így voltam én is akkor ezzel a munkalehetőséggel.

x x x

Az én foglalkoztatásom külön munkaszervezést igényelt. A kezdeti időszakban ebből apámra is oroszlánrész hárult. Mivel elsődlegesen otthon dolgoztam, hozta-vitte a munkát. Míg egészségi állapota engedte, hetente-kéthetente bevitt a munkahelyre és jött értem.

         Egy év elteltével elkezdtem tárgyalásokra is járni, bíróságra – elsősorban munkaügyekben -, gazdasági egyeztetésekre.

       Apám szerepét szép lassan átvették a kollégák. Egy idő után már a különböző szakterületek, osztályok munkatársai is – a szolgálati út betartásával – kijártak hozzám.

x x x

Szerettem Komjáthy György könnyűzenei műsorait a Petőfin. Sokan kárhoztatták, hogy az ő zenei ízlése határozza meg, hogy ebben a műfajban mit hallgathatunk a magyar rádióban. Ebben volt némi igazság, de még így is szerettem, sőt, nyugodtan mondhatom, a korosztályombeliek is szerették.

             Középiskolások voltunk, és gyakran azért rohantunk haza, hogy fölvegyük Komjáthyt. Aztán akinek sikerült, adta tovább.

      Lehetett tanulni a bevezetőiből, a kommentálásaiból beattörténetet. Ezekben a bevezetőkben volt tárgyi tudás, a legritkább esetekben hozakodott elő bulvárpletykákkal.

           A mai fiatalok el se tudják képzelni, hogy mi volt ez, milyen lehetett. Annyit tudok mondani, hogy a mai – főként kereskedelmi – zenés műsorokból nagyon hiányzik mindez. De a mai ebben a tekintetben is más világ az akkorihoz képest.