2013. július 31., szerda

Napló


Olvasom, hogy a 23 éves Nicole Kelly lett Iowa szépe Amerikában. Ez így önmagában egy szimpla hír volna. Az ifjú hölgy azonban mozgássérült, a bal alkarja hiányzik.
    Költői kérdések fogalmazódtak meg bennem. Ilyen előfordulhatna nálunk? Mikor fordulhat majd elő?

x x x

Martfűn néhány napig helyzet volt, szó szerint szeméthelyzet. 
    A szemétszállítást korábban végző társasággal az önkormányzat nem tudott megállapodni a szemétszállítási díj mértékében, erre a társaság felmondta a szerződést és július 24-ével befejezettnek nyilvánította martfűi tevékenységét és összeszedte a tároló edényeket (a kukákat). 
   Az önkormányzat már másnap elkezdte a tároló edények pótlását. Az meg már mai hír, hogy holnaptól folytatódik a szemétszállítás.
    Megjegyzem, hogy hetente mindig is egyszer ürítette a szolgáltató a kukákat.
    Tagadhatatlan, hogy izgalmasak voltak az elmúlt napok. Az is tagadhatatlan, hogy ezt a pár napot többen hisztériakeltésre is használták, mintegy előrevetítve a jövő évi választások hangulatát. 
    Azt viszont nem értem, hogy amikor baj van, a bajt miért kell fokozni, miért kell hangulatkeltésre felhasználni? Azt, hogy mi miért volt, lehet és kell tisztázni, de erre nem a baj kellős közepén kell sort keríteni. Rosszul gondolom?
    Belegondoltam,  mi lenne, ha egy olyan településen, mint Martfű is, napokig nem volna vízszolgáltatás, kenyérellátás...?  Egymást gyilkonánk?
     Attól a pillanattól kezdve, hogy köztudott lett a városban, hogy folytatódik a szemétszállítás, a szemétügy több martfűi facebookolósnál lekerült a topplistáról és átvette a helyét az a hír, ma nemsokára kezdődik a Szulejmán a tévében.
 

Üzenet - 69.


Mindennek ára van. Amihez ingyen juthatsz, azért más fizet.

2013. július 27., szombat

Új világ


Új világ,
régi szerepek;
maszatoljuk
a múlt mázát;
felhők alatt,
föld felett,
jönnek-mennek
a szerepek.

Új arcok,
régi maszkok,
ugyanaz
a vonulás,
tudatalatti
jövőbe hanyatlás.

Üzenet - 68.


Az "izmusok" közül a legerősebb és a legmaradandóbb a sznobizmus.

2013. július 25., csütörtök

Shadows: Guitar Tango


Mephisto (2.)


- Szabó István filmjéről -


Első impulzusunk Höfgenről, hogy az öltözőben őrjöng, miközben a színpadon lévő kolléganőjét Dora Martin primadonnát tapsolja, ünnepli a közönség. Nem tud mit kezdeni színésztársa sikerével, nem tudja elviselni a másik sikerét. Szemtől szembe azonban gratulál a primadonnának. Ez a kettősség mindvégig meg van a jellemében. Ezt a kettősséget színes bőrű szeretője, Juliette úgy jellemzi, hogy mindig maszkot visel.
Höfgen nem tud mit kezdeni színésztársa sikerével, holott ő is sikeres színész Hamburgban. Ambíciózus tervei vannak. Forradalmi színházat – népszínházat – akar csinálni. A kikötői munkásoknak akar játszani. Nézetei, szándékai alapján baloldali, kommunista beállítottságú. Ezért kerül összetűzésbe egyik színésztársával Hancs Niklas-sal, aki a Nemzeti Szocialista Párt tagja. Höfgen hamburgi „sikerének” csúcsa, hogy jó családba nősül. A feleségének a nemzeti szocialisták hatalomra kerülése előtt így beszélt róluk: „Minden náci hitvány! Az ember bemocskolja magát, ha a közelükbe kerül. Sajnálom, hogy te ezt nem érted meg. Ez a családod híres liberalizmusa. Neked nincs világnézeted, csak játszol és kíváncsiskodol. A meggyőződés neked egy érdekes lélektani jelenség…” Höfgen ekkor még „halálos ellenségnek” tekinti a nemzeti szocialistákat.
A hamburgi társulatnál hangulatváltás lesz, ahogy a nemzeti szocialisták hatalomra jutnak. Ettől kezdve eszerint is születnek döntések arról, hogy ki hova tartozik. A fordulat után Höfgen mégse megy a feleségével külföldre, hanem a becsvágy Berlinbe viszi Lotte Lindenthtal színésznő invitálására. Berlin a sikert, a nagy szeretetet, a Mephistot és a Hamletet jelentették számára. Dora Martin mondja neki ekkor: „De magának jól fog menni Hendrik Höfgen, akármi történik egyébként Németországban.”
A film nagy jelenete a kézfogás. Höfgen, mint Mephisto, maszkban a hatalom képviselőjének a páholyába megy, ahol Lotte Lindenthal bemutatja egymásnak őket. Mephisto mélyen meghajolva kezet ráz a tábornokkal. A kivilágított, zsúfolt nézőtérről mindenki őket nézte. Ezzel a kézfogással a hatalom végérvényesen elfogadta. A Tábornok hívta, nevezte el Mephistonak is. A hatalom elfogadta Mephistot, a Sátánt. A kézfogás következménye, hogy Höfgen intendánsa lesz a színházának, tehetséges művész és sikeres, aki mindent elért és mindent elveszített. Elgyengíti, súlytalanná teszi a hatalom. Meddig lehet elmenni? Hol van az önfeladás határa? Meddig lehet elmenni a kompromisszumok útján? Hol kezdődik a megalkuvás? Menti-e a kisebb-nagyobb megalkuvásokat az így és csakis így elért siker? Menti-e a kivételezett helyzetből adódó segítségnyújtás, amely nélkül mások elpusztulnának? Segít Juliette-nek, Hans Niklasnak, a nemzeti szocialistákból kiábrándult színésztársnak, Otto Ulrichs-nak, a szintén színésztársnak, Kis Böcknek, az öltöztetőnek… Hans Niklasnak és Otto Ulrichsnak még kivételezett helyzetében sem tud segíteni. Sőt, a hatalom abban a pillanatban, amikor bekebelezte, tudomására hozza, hogy kivételezett helyzete megszűnt. Amikor Otto Ulrichs érdekében próbál eljárni a Tábornok így utasítja helyre: „Na most már elég, Höfgen! Menjen innen! Erről magának semmi tárgyalnivalója nincs…, nem ez a maga szerepköre… Maga ilyen ügyekben nem kom-pe-tens! És jobb, ha minél távolabb tartja ettől a dologtól. Adok magának egy jó tanácsot. Ne avatkozzon maga mindenbe! Jobban teszi, ha saját dolgaival törődik      „
Höfgen számára a nők egyfajta menekülést jelentettek. Három ilyen nő volt, Juliette, a szeretője, Lotte Lindenthal, a pártrfogója és Barbara a felesége. Juliette, a színesbőrű szeretője, aki tánctanára is, próbálja visszahozni a földre, próbálja megtanítani a földön járni. Höfgen vele szemben is védi viselkedését, a színházat, védi azt az álláspontját, hogy ő nem mehet el, neki a színház a feladata. Juliette Höfgennek egy kiállítás megnyitóján mondott beszédének újsághíre apropóján ez a párbeszéd zajlik le közöttük: „
Juliette: Miért kell neked ezekkel együtt szerepelni? …Beszédes mondani…
Höfgen: Mert hívnak.
Juliette: Mást is hívnak biztosan. Nem kell odamenni… Miért van erre szükséged? Vagy ennyire szeretsz köztük lenni?
Höfgen: Gondolod, visszautasíthattam? Senki nem tette volna az én helyemben, s aki állítólag az ellenkezőjét tenné, az hazudik.
Juliette: Mert te mindig jól akarsz viselkedni. Te olyan rendes fiú vagy. A jóviseletű kényelmedben akarsz maradni. Mert félsz. Így van?
Höfgen: Igen… De nekem jó…, jól viselkedni…..., én szeretek.
Juliette: Akkor viselkedj jól. Csak a kettő együtt most egy kicsit nehéz lett. Velem is lenni, jól viselkedni…. (…) A bőröm, az orrom, a hajam akkor is ilyen marad, ha én szégyellem magam érte, és mást szeretnék... Csak elfogadni tudom, semmi mást... Én mégis német vagyok. Német néger. Ez az anyanyelvem. Hová menjek?… És mi lesz velem?
Höfgen: Nem tudom, Julitte. Én azt sem tudom, hogy énvelem mi lesz.
Julitte: Te csak magaddal foglalkozol…”
Juliettenek mennie kell, el kell hagynia Németországot, ami Höfgen közbenjárására sikerül is. Egy valamiben értenek egyet: az egymás iránt érzett szexuális szenvedélyben.
Lotte Lindenthal a pályáját egyengeti. Az ő kérésére megy Berlinbe, ő mutatja be a Tábornagynak, ő segít másokért közbenjárni.
Barbara a felesége, egy jó partinak tűnik, de közbe szól a nemzeti szocialisták hatalomra kerülése. Szintén a földre szeretné lehozni Höfgent, eredménytelenül. A nemzeti szocialisták győzelmekor külföldre megy, ő marad. Még párizsi találkozásukkor is azt bizonygatja a feleségének, hogy ő semminek nem részese, ő a színházat, a német kultúrát védi. A siker vakká teszi. A párizsi kávéházbeli beszélgetésük részlete:
„Barbara: Hogy bírod ott Hendrik? Te mindent látsz és tudod, hogy mi történik Németországban…
Höfgen: Én a színházban élek.
Barbara: A színházad Berlinben van.
Höfgen: Nem tudod innen megítélni a helyzetet…
Barbara: Most már nemcsak színész vagy, Hendrik. Ez választás…
Höfgen: Én nem fogok bemocskolódni, Barbara…. És valakinek menteni kell az értékeket, nem gondolod? Most a Hamletet fogjuk játszani. Akár testszik Shakespeare a hatalomnak, akár nem.
Barbara: Tudod mi a színház a hatalomnak, Hendrik? Ékszer, fel lehet tűzni, hogy csillogjon rajta, »Nekem ez is van.« Hendrik, neked nem szabad köztük maradnod!
Höfgen: Rám szüksége van az embereimnek, a »családomnak«, ha úgy tetszik. És az intendatúra egy lehetőség, amivel élnem kell… Embereken kell segítenem, akik most nehéz helyzetben vannak.
Barbara: …..Frázisok… a te ellenállhatatlan önámításod, Hendrik, megint tökéletesen működik…”
Höfgen számára többször is megadatik, hogy kiszálljon, külföldre menjen, de soha nem él a lehetőségekkel, még a nők kedvéért sem. Nem sodródik, nem kényszer hatására cselekszik, hanem tudatosan megy előre.
A Tábornagy születésnapja. Ünneplő tömeg, estély, tánc, fényűzés, pompa. Két férfi jön le a lépcsőn, a bal oldalit Szabó István, a filmrendező alakítja. Elegánsak. A férfi odasúgja Szabónak, hogy mennyibe kerül mindez. Szabó fölnéz a mennyezetre. Csodálatos születésnap, mondja, szörnyű, hogy részt kell vennünk rajta.
Valóban résztvevőknek kell lennünk?
A film utolsó jelenetében Höfgen ott áll egyedül a stadion közepén, abban a stadionban, ahol a berlini olimpiát rendezik majd, a reflektorok kereszttüzében, mintegy a reflektorok fényességének keresztjében.. Nem menekülhet a fényből. „Én csak egy színész vagyok – kiabálta. – Mit akartok tőlem? Csak színész.”
Itt azonban ő már se nem színész, se intendáns, itt ő már csak van, mint egy kellék. Mindent elért, a hatalom körbeveszi, és nem engedi. Mephisto sikerében a hatalom foglya és talán először fél. Biztonságérzete odavan. Egyedül van és magányos. Höfgen az elfogadottak, a sikeresen és a sikerekben élni tudók közé tartozik. Tehetsége, értékei mindenre – adott esetben rosszra is – fölhasználhatók. Hagyja, hogy jellemének rosszabbik énje uralkodjon felette. Értékes ember lehetne, az adottságai megvannak hozzá, ezért folyamatosan kételkedik. Azonban minduntalan meggyőzi önmagát, legyőzi kételyeit. Ezzel egyre inkább kötődik a hatalomhoz, morálisan egyre inkább süllyed és így veszít el fokozatosan mindenkit, tulajdonképpen még a hatalom jóindulatát is.
Ezt a lelki folyamatot a Höfgent alakító Brandauer ellenállhatatlan erővel jeleníti meg. Ebben a jellemformálásban benne van az az ambivalencia, az a kettősség, ami valójában Höfgen. Szabó István szerint, akiben túl sok a megalkuvás, az nem nyerheti meg az élete biztonságáért folytatott harcot. Ha valaki csak érvényesíteni akarja önmagát, az abba bele fog bukni. Höfgen nem néz szembe azzal, hogy hol tart. Úgy csinál, mintha ahhoz semmi köze nem volna, ahol a német társadalom tart. Ez önmaga megnyugtatása, amely szerint ő nem felelős. Ellenkezőleg, ő jót akar, ő segít másokon. Ha pedig az egyén nem érzi a felelősségét, akkor ereje sincs hozzá, hogy legyőzze saját magát és továbblépjen.
 
 

Pörgésben

                                                     



                                                Pörög az élet fonala,
                                                megbotlik néha
                                                Illés szekerének lova.
                                                Gyí! Rajta, rajta!
                                                Lendületét az élet
                                                születésével kapta.
                                                Aki lemarad,
                                                hoppon marad.
                                                Illés visszanéz:
                                                Gyí! Rajta, rajta!
                                                Pörög az élet fonala,
                                                rázkódik az élet maga.

2013. július 24., szerda

Napló


Tegnap rehabilitációs foglalkoztatás témájú kerekasztal-beszélgetésre voltam hivatalos Szolnokon. A téma fontosságára tekintettel - ahogy a szervezők kérték - visszajeleztem, hogy részt kívánok venni a rendezvényen. A megadott időpont előtt a Mozgássérültek Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesülete Támogató Szolgálatának gépkocsivezetőjével megérkeztem a helyszínre, ahol pillanattok alatt kiderült, hogy a rendezvény a harmadik emeleten lesz és nincs lift. Megköszöntem a recepciós hölgynek a tájékoztatást és eljöttünk. 
     Kerekesszékesként nem fogom magamat felcipeltetni a harmadik emeletre egy olyan rendezvény miatt, ami a rehabilitációról szól.
       A rendezvény további érdekessége, hogy egy szállodában került rá sor és a szállodában - vagyis nem akármilyen épületben - nincs lift. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a szállodát három-négy évvel ezelőtt teljesen felújították. 
      Mikor jöttünk el, a recepciós hölgy megkérdezte, hogy nem ebédelünk.e meg, az ebédlő a földszinten van. Ugyanis a kerekasztal megbeszélés ebéddel kezdődött.
        Hát erről ennyit!
        Természetesen nem hagyom annyiban a dolgot.  

x x x

Július hetedikén 74 éves korában elhunyt Buda Béla pszichiáter. 
        A nyolcvanas években rengeteg előadását hallgattam a rádióban. Nagyon szerettem és rengeteget tanultam tőle.

Még, még...!




                                                 


                                                Azt mondom, még, még…!

                                                Vállat vonsz, elég, elég…

                                                Szeretni sosem elég,

                                                messzebb vagy

                                                mint földhöz az ég.

                                                Karjaim fáradt indaként

                                                lehanyatlanak,

                                                magához ránt

                                                az alkonyat.

                                                Szeretni sosem elég,

                                                messzebb vagy

                                                mint földhöz az ég.

                                                Magába ölel a sötétség.

                                                Keresd a fényt, a fényt!

                                                Szeretni sosem elég…

                                                Néha a földhöz

                                                simul az ég.

2013. július 21., vasárnap

Napló


Vannak, akik - köztük olykor jómagam is - hónapok, évek óta mondják, mondjuk, hogy baj lesz a hene-medinesek és általában a mozgásfogyatékosok jövőjét illetően. Addig, míg valakinek nem lesz személyes érintettsége, konkrét példája, hiszi is, meg nem is. A legtöbbjükben benne van az az érzés, hogy hát őt aztán nem érheti ilyen-olyan probléma.
      Aztán elég ha arról hallunk, hogy kerekesszékes ismerősünk azért nem tudja kivizsgáltatni magát, mert nem bír felfeküdni a vizsgálóasztalra. Aztán jön a kérdés, hogy mit lehet ilyenkor csinálni?
      Nem értem, hogy miért kell megvárnunk azt, míg a baj kopogtat az ajtón. Miért ördögtől való feltelezés az, hogy például egy kerekesszékesnek is előbb-utóbb fel kell feküdnie egy orvosi vizsgálóasztalra? Hogy egy kerekesszékes nőnek szüksége lesz egy nőgyógyászati vizsgálatra, egy férfinak prosztatavizsgálatra?
       Néhány évvel ezelőtt még vígan és dalolva fölpattantam az asztalra, de ma már néhány évvel öregebben, néhány kilóval nehezebben ez már nem megy. Különösen aktív kerekesszékből nehéz megoldani ezt a mutatványt. 
       Egyértelmű, hogy intézményes megoldásra volna szükség.  
      Azt meg végképp nem értem, hogy miért kell annak nekiesni - elsősorban a "sorstársak" részéről -, aki egyáltalán szóba meri hozni a problémákat?

x x x

Mi lesz az OTP-vel, kérdezgetjük egymást pár napja ismerőseimmel? Miért értékesítette a pénzintézet menedzsmentje néhány nap alatt a részvényeinek a többségét? Miért tette ezt az elnök-vezérigazgató? Ha ilyen lépésre szánja el magát a menedzsment, nem kellett volna esetleg ezzel egyidejűleg lemondania? 
       Kérdések vannak, válaszok talán lesznek.

 x x x

125 évvel ezelőtt született Füst Milán. Sok kedvencem van a magyar irodalomban, ő az egyik. 
     A hatvanas évek derekán A feleségem története című regényére tekintettel még Nobel-díjra is előterjesztették. 
        Állítólag rendkívül jó előadó volt, a Látás és indulat a művészetben előadás-sorozatából egy vaskos könyv is lett. 
       Egyik idős barátom mesélte, hogy Füst Milán előadásaira nem csak a bölcsészek jártak, hanem aki csak tehette - köztük ő is - abban időben. Az előadóterem minden alkalommal zsúfolásig megtelt. Füst Milán előadásai az irodalom apropóján az életről szóltak, volt ott szó filozófiáról, gazdaságtanról, pszichológiáról... is. 

2013. július 20., szombat

Mephisto (1)


- Szabó István filmjéről -

A gyerekkor élményei, az indulás, a kezdetek eseményei minden művész életében, művészete alakulásában meghatározó tényezők. Bergman mondta: „Ha az embernek nincs valami személyes mondanivalója, ne csináljon filmet.” A személyes mondanivaló gyökerei szinte majdnem minden esetben a gyerekkorba nyúlnak vissza. Vannak művészek, akik ezt egy az egybe tudatosan fölvállalják, művészi élményeiket, mondanivalójukat ide vezetik vissza. Mások, mint Szabó István is, nem vagy alig beszélnek gyerekkorukról, azt mintegy művészi homályban hagyják és csak az alkotásokból következtethetünk vissza, hogy a személyes indíttatás innen ered.
    Szabó István 1938-ban született Budapesten. Apja sebészorvos volt, anyja is az egészségügyben dolgozott. Apja 1945-ban meghalt, félárvaként nőt fel. A budai Toldy Ferenc Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Máriássy Félix osztályába járt. A főiskolán Huszárik Zoltánnal, Gábor Pállal, Elek Judittal, Gyöngyössy Imrével, Kardos Ferenccel, Kézdi Kovács Zsolttal és Rózsa Jánossal járt egy osztályba. 1958-ban alapító tagja a Balázs Béla Stúdiónak.
Tanítványai elmondása szerint Máriássy Félix tanítási módszerének lényege a folyamatos kérdezés volt. Miért? Miért ez vagy az, miért így vagy úgy? A művésznek, a rendezőnek a miértre kell válaszolnia. Ha nincs válasz a kérdést akkor is fel kell tenni.
Szabó István rendezői munkássága is ebben a szellemben indult és tart jelenleg is. Már az indulása is sikeres volt, főiskolai vizsgafilmjei a Koncert, majd a Variációk egy témára. Mi történik egy zongorával az utcán (Koncert)? Az emberek különböző viszonyulása a zongorához és egymáshoz. Játékosság és öröm. Még egy zongora köré is szerveződhet közösség – védjük meg a zongorát az esőtől. A Variációk egy témára a második világháború, a háborús trauma újszerű megközelítése a filmes eszközökkel (kép, hang, zene). Ezekre a kisfilmekre már jellemzők az induló nagyfilmek sajátossága, a költőiség és az etűdszerűség.
Szabó Istvánnak ez a rendezői indulása a francia új hullámmal rokon. Leginkább Truffaut-hoz áll közel. Ábrázolásmódja, nyelvezete, lírai hangvétele és önéletrajzi ihletettsége innen ered. A személyesség ilyen varázsának a magyar filmművészetben nem volt előzménye, hagyománya. Ezt az alkotói hozzáállást, szemléletet erősíti meg első nagyfilmjeiben, az Álmodozások korában, az Apában és a Szerelmesfilmben.
Az elmúlt három film mintegy laza trilógiaként foglalja össze a rendezői pályán induló rendező gyerekkorának, ifjúságának legfontosabb témáit, alkotó módszerét.
Az Álmodozások korának a készítésekor 26 éves. Miről is szólhatna a film, ha nem a nemzedékének az út-, a hely- és biztonságérzet kereséséről? Nem az a tipikus nemzedéki film, amely az a fiatalok és idősek generációja közötti ellentéteket sarkítja és hangsúlyozza. Ezt jól példázza, hogy Jancsi, a film főszereplője Flesch mérnökkel, az „öregek” egyik képviselőjével találja meg leginkább a közös hangot. A film befejező képsorai: a telefonos kisasszonyok reggeli ébresztést végeznek, sorra mondják az ébresztő szokványos mondatát: „Tessék felébredni!”. A narrátor befejező szavai: „Miért kell fájdalom ahhoz, hogy felnőtt legyen az ember? Meddig tart a fájdalom és mikor válik tapasztalattá?” Ez a befejezés annyira szimbolikus és sokrétű, hogy szinte mindegyik Szabó-film végéhez hozzá lehetne illeszteni valamilyen formában.
A biztonságérzetért való harcról szól a személyesség hangján az Apu kisfiútörténete és a Szerelmesfilm kapcsolatkeresése.
Némileg módosul a témaválasztás Szabó István következő két filmjében. A Tűzoltó utca és a Budapesti mesék álmai a közösséggé szerveződés és az összetartozás lehetőségeiről, igényeiről szólnak. Az álmok mögött pedig ott van a város, Budapest.
A Budapesti mesékkel Szabó Istvánnak egy alkotói korszaka lezárul. A megjelenítés módszerét tekintve ezt a korszakot összefoglalóan a filmetűdök, a „képszimfóniák” korszakának is nevezhetjük. A váltás egyrészt az események etikus megjelenítésében áll. Ez visszatérést jelent az európai tradícióhoz a hagyományos filmes elbeszéléshez. Másrészt előtérbe kerül az egyén szerepe, személyisége, felelőssége az adott közösségben. Ennek a korszaknak első darabja a Bizalom című film. Hogy mennyire sikeres volt a váltás, már az is jelzi, hogy ezt a filmet is Oscar-díjra jelölték. Amit nem sikerült elérni a Bizalommal, azt megkapta a következő film, a Mephisto, Oscar-díjas lett.
Szabó István alkotói korszakának egyik jellegzetessége ebben az időszakban a megőrizve meghaladni. A biztonságérzetért való napi harcról szólnak ezek a filmek is a Bizalom, és a Mephisto egyaránt.
A Mephistot Szabó István egy karakter történeteként is értelmezi, egy tehetséges ember karaktere történeteként. A film kérdései: Egy ember a biztonságérzete, az érvényesülése érdekében meddig mehet el? A megfelelés az alkalmazkodás útján tett engedmények meddig minősülnek kompromisszumnak és honnan számítódnak megalkuvásnak?

(folyt.köv.)

Egy pillanat - Münchausen báróról



2009-ben meg jelent meg egy könyv Münchausen báró kerestetik címmel Hankiss Elemér és Heltai Péter összeállításában, alcíme szerint Mit kezdjünk a nagy magyar válsággal? (a Médiavilág Kft. kiadása). A kötetben közel száz szerző - tudós, közgazdász, újságíró… - fejti ki a véleményét előre megadott kérdések köré fonva gondolatait a mai magyar valóságról.
         Münchausen báró az a példázatszerű személy, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. Valahogy így kellene tennünk nekünk is a szerzők szerint.
         Wermer András Válságtangó című írásában írja a kötetben: „De válságban vagy-e? Elért-e a válság? Félned kell-e, vagy elég felkészülnöd?…. A válasz a vitorlázás-tankönyvben található. Mi a válság? Azaz, mit nevezünk viharnak?…. Vihar az, ami neked, aki a hajót irányítod, vihar. Ne nevess rögtön. Ez a semminek látszó meghatározás, igen mély gondolat. Amíg ura vagy a helyzetnek, neked még nincs vihar. Mindegy mekkora a szél sebessége, ha úgy megtanultál vitorlázni, mint Fa Nándor, akkor a másoknak félelmetes szél számodra a szokásos utazósebességet biztosítja. Ha nem tudod, mit kell tenned, már a vitorlákat dagasztó szél is a vesztedet okozza.” Wermer András gondolatát folytatva, neked ekkor már vihar, azaz válság van.
         Azt sem szabad felednünk, hogy a válság nem azonos időben, módon és mértékben ér el bennünket, már ha elér valamennyiünket. Ilyenkor a szolidaritás az az érzület és az ezzel együtt járó tevékenység teremthet közöttünk egy közös nevezőt és teheti elviselhetőbbé a válságot azok számára, akiket már elért.
          Wermer András írja továbbá: „Aki pedig a világot vágyik megváltoztatni maga körül, jó ha tudomásul veszi, egyetlen dolgot tehet. Saját magát kell megváltoztatnia.” Miért hisszük, hogy nélkülünk is megy? Miért hisszük, hogy nekünk nincs felelősségünk, nekünk semmit nem kell tennünk, nekünk elég csak várnunk – mondjuk a sült galambra. A sült galambnak az a tulajdonsága, hogy nem repül, soha nem teljesedik be.

2013. július 14., vasárnap

Remények


Az emberek
még remélnek,
előttük úsznak
a remények.
Utol nem érhetik,
mert jaj nekik!

Az emberek
már félnek,
tudják, kopnak
a remények.
Ha már végképp
nem tehetik,
ó, jaj nekik!

2013. július 13., szombat

Napló


Egy héttel ezelőtt Szolnokon a Tisza-parti nyár rendezvény keretében a Holló-együttes megzenésített verseket adott elő a Hajósok terén. Műsorukban nekem is előadtak egy megzenésített versemet:


                    Intermezzo






                                      A vonó sötétséget húzott

                                      a horizont húrjára,

                                      a várost befüggönyözték

                                      az esti fények,

                                      egy mosoly indult el útjára,

                                      amott a sarkon,

                                      villanó arcélek.





                                       Fogadja-e a címzett a mosolyt,

                                       mit kegyként, vagy talán

                                       felhívásként, kapott?

                                       Messze visznek

                                       éjszaka a lábak…

                                       Kinek hullámoznak

                                       a formás domborulatok?



                             

                                      Fekete szárnyak, fekete árnyak,

                                      feketén tornyosuló

                                      emlékálmok, vágyak,

                                      átjárják az ember testét,

                                      mint rozzant viskót a szél.

                                      Némán bólintanak az őrzők,

                                      a házak,

                                      s jaj, mozdulni készül a vonó.

                                      Elveszni végképp a semmiért!



      Ez a versem a Hajnalok sugallatai című kötetemben jelent meg, amelyet az Udergroud Kiadó adott ki 2011-ben. 
       A lányommal hallgattuk a műsort. El se tudom mondani, hogy milyen élmény volt így együtt. A végén megállapította, hogy szerinte jó feldolgozás volt. A részéről azt hiszem, hogy ez volt a legnagyobb dicséret, amit kaphattam akkor.
       Egyébként ez tényleg olyan, mintha ha a hóhért akasztanák.

x x x

A határ most a napraforgók miatt szép. Mint egy imresszionista festmény. Fantasztikus!
       Miért nem tudunk örülni ilyen látványnak, híreknek?

x x x

Mai hír: Felakasztotta magát Olvasztó Imre, az Indul a bakterház főszereplője, negyvenhét éves volt. 
       Nekem és egyik barátom számára ez a film egy kultikus film, minden évben megnézzük legalább egyszer, és mindig fedezünk föl olyan motívumokat, amiket addig még nem. 
       Egy a lényeg, mindig jól szórakozunk.
       Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hogy miért tette. Ez az élete örök rejtélye.  
       Kedves Imre, valahol tútóta.
       Elhunytának tudatában már ez a film is más lesz, mint eddig.
       Adjon neki a Jóisten békét és nyugodalmat!






Ágnes Vanilla: Születésnapodra


2013. július 11., csütörtök

Tony Parsons: Még egy esély


"Kerouacra és Cassadyre gondoltam, amint átszelik egész Mexikót, egy percet sem aggódva azon, hogy esetleg felkenődnek a szélvédőre. Az Útonban senki sem kapcsolja be a biztonsági övet. Senki sem aggódik a lakáshitele miatt. És senki sem izgul a magánnyugdíj-pénztára miatt.
       Mert vannak olyan pillanatok az életben, amikor meg sem fordul a fejedben, hogy bajod is eshet. A szabadságérzés elillanó percei, amikor halhatatlannak hiszed magad. Amikor tudod, hogy a világon semmi sem árthat neked. És ez, gondoltam magamban, a legjobb dolog az életben" (fordította: Dedinszky Zsófia, Európa Könyvkiadó, 2011.).

Kötődések


Üres életek,
helyedet keresed.
Száguldás
a semmibe...
Helyedet keresed, 
nem tudod még,
miből mibe...
Új arcok
régi keretben;
mondhatsz bármit,
nincs független,
kötődésed van,
haszonelvűséged
határtalan.
A keret lehetne
más,
csak te lehetsz
hibás.
Ott vagy,
ahol vagy, 
már nem 
az vagy,
kinek gondolod
magad.
Életek, életed
üressége,
életünk sötét
mélysége.




Ágnes Vanilla: Rejtettelek


2013. július 10., szerda

Ágnes Vanilla: Két karodban



Ágnes: "Nagyon rövid az élet. Hiszek abban, hogy nem hátradőlve kell várni, hogy majd egyszer valaki csinál valamit, amitől változnak a dolgok. Semmi nem lesz magától, kesergés, panaszkodás helyett cselekedni kell. Közben észre kell venni másokat, meg kell fognunk egymás kezét." (www.beol.hu, Licska Balázs, 2013.07.10.)

2013. július 9., kedd

Egy pillanat - a terjeszkedő államról






Hol hangosabban, hol csendesebben terjeszkedik a magyar állam. Most két pillanat alatt újrarendezték a takarékszövetkezeti rendszert. Az érintettek köpni-nyelni nem tudtak, s már az állam foglyai voltak.

            Rosszmájú megjegyzések szerint az államnak a takarékszövetkezetek nyolcszázmilliárdnyi mobilizálható pénzére fájj a foga. Ezek egyértelműen csak feltételezések.

            Az érintetteknek még csak tiltakozni sem volt idejük. Mire tiltakozhatnának, nyár közepe van, uborkaszezon. Harminc-negyven fokos melegben kit érdekel majd néhány takarékszövetkezeti vezető, pénzügyi elemző akadékoskodása.

            Az új harci jelszó: „Meghalt az állam, éljen az állam!”

            Az állam pedig… Mi vagyunk? Vagy kik? Ők?

2013. július 8., hétfő

Ne felejtsétek!


Mi nektek
az Isten,
ha korlátotok 
nincsen?
Arcotok ára
ez a szirupos
álca...
Hiába, kezetekben
a kártya,
a szerencsét
más is várja.
Most nektek 
áll a zászló...
Ne felejtsétek,
mindig célpont
a hátsó!

2013. július 7., vasárnap

Egy pillanat - egy falu önérzete






Egy ezerhatszáz lelket számláló kis falu, Kübekháza, az Államkincstártól 3.480.-Ft feladat-finanszírozási támogatást kapott a júniusi hónapra. Az önkormányzatnak ebből kellene finanszírozni a közvilágítást, ebből kellene adni a jogosultaknak szociális segélyt.
            Külön is szeretném hangsúlyozni, hogy mindezt 3.480.-Ft-ból. Nem többől, nem kevesebből. Hogy hogyan jött ki ez a szám, arról nem szól a fáma.
            Az összeült önkormányzati képviselő-testület határozatot hozott, hogy köszönik szépen a támogatást, de ők ezt az összeget visszautalják az Államkincstárnak, végsoron az államnak.
            Ez nem vicc! És nem egy Mikszáth-novella története! Ez egy mai huszonegyedik századi magyarországi történet.

Örök




Nincs eleje, s vége,
egy haiku az élet
örök meséje.

Üzenet - 67.


A tehetséghez szerencse kell, az élethez pedig nagy bátorság is.

The Tornados: Telstar


2013. július 4., csütörtök

Szeressétek Odor Emíliát!





- filmajánló -



A napokban egy elfeledett film villant belém, Szeressétek Odor Emíliát!, Sándor Pál rendezte, 1968-ban készült és 1970-ben mutatták be.

            A szereposztás fantasztikus, a főszerepet Szabó Ildikó játssza, további szereplők Bulla Emma, Súlyok Mária, Törőcsik Mari, Ronyecz Mária, Moór Marianna, Pataki Ágnes.

            Azt kevesen tudják, hogy Szabó Ildikó maga is filmrendező lett, Hótreál, Gyerekgyilkosságok, Csajok.

A film: egy millenniumi leányneveldébe érkezik Odor Emília, az örök lázadó tizenhat éves, a kissé szeles, érzékeny, de határozott és következetes pesti lány, aki feldúlja a világtól távol lévő, elszigetelt Zrínyi Ilona Leánynevelő Intézet katonás rendjét. 

            Szembeszáll az intézmény normáival, vezetésével. Ráveszi a lányokat, hogy ne tűrjék a mindennapos megaláztatásokat. 

            A zsarnok igazgatónő cselhez folyamodik, azzal próbálja leszerelni Emíliát, hogy ő is elutazhat a millenniumi ünnepségre. A lány érzi, tudja, hogy ez a kegy a lányok előtti hiteltelenítése miatt van. Az addig vele tartó lányok ellene is fordulnak.

Emília csapdahelyzetbe került. A lányok közül csak ő látja át az igazgatónő mesterkedését

Az igazgatónő a szemébe is mondja, hogy nem várják vissza. Ha elmegy az ünnepségre, lejáratja magát a lányok előtt, azt meg nem teheti meg, hogy nem megy el. A lány az utazás előestéjén öngyilkos lesz, leveti magát a kastély tetejéről.

        Az élet rendre választás elé állítja az  embert. A legtöbben elfogadják a felkínált lehetőséget, ezzel adott esetben mintegy belekurvulva a világba.

            A Régi idők focijában Sándor Páltól nagyon megtanultuk, hogy kell egy csapat, mindig kell. Odor Emília is kialakít egy csapatot maga köré, de ez a film arról is szól, hogy mindig vannak, lesznek, akik nem akarják, nem szeretnék, hogy legyen csapat.

Azt hiszem, többet kellene néznünk az 1960 és 1990 között készült magyar filmeket.


2013. július 2., kedd