Martfűi levelek

Martfűi levelek - Útkeresés

Kedves Barátom,

ahogy telik-múlik az idő felettem, egyre inkább arra kell rájönnöm, hogy legféltettebb kincseim közé tartoznak a találkozások, az ismeretségek. Megnő a személyesség szerepe az életemben.

         Két évvel ezelőtt találkoztam Gábor Bálint római katolikus pappal Szolnokon a Caffé Freiben. A szolnoki Varga Katalin Gimnázium alapításának évfordulója alkalmából az iskola kiadott egy antológiát az egykori és jelenlegi diákok írásaiból. A kötet bemutatójára érkeztünk mindketten, ő Londonból, én Martfűről. Szinte együtt, elsőként érkeztünk, mint utóbb kiderült, ő a legmesszebbről, én kíváncsiságból.

         Alig váltottunk néhány szót, de azok maradandóak számomra. Így tudtam meg azt is, hogy 2007. óta írja a Londoni naplót netes oldalán. Barátom, ez ma már több ezer oldal. És bizony ezek fajsúlyos oldalak. Rendszeres olvasójuk vagyok.

       2012. január 29-i homéliájának - így nevezi bejegyzéseit – a címe …és sebezhetőség. Julia Kristeva „Szabadság, egyenlőség, testvériség…és sebezhetőség” (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press 2010) című esszéjéhez ír megjegyzéseket. Kristeva a Francia Fogyatékkal Élők Tanácsa jelentéséhez szól hozzá észrevételeivel.

        Gábor Bálint Kristeva kapcsán ír a két „kegyelem nélküli” világról: „Az egyik a fogyaték világa, a maga szenvedéseivel és védekező, ám egyben kétségbeejtő elszigetelésével. A másik „fogyatékos világ” a teljesítmény, a siker, a verseny, az élvezet és a látványosság világa, ami nem akar tudni magán kívül semmiről”.

       A folytatás a felelősségről szól, Kristevára utalva mondja Gábor Bálint: „Ok lehet (…) a katolicizmus, mely noha kétségtelenül együtt érző, de miközben „lehajol”, infantilizálja a fogyatékkal élő személyt. (…) A szekularizáció épp így felelős. Az a felvilágosult racionalizmus, mely miközben kiszolgálta a mindenkori gazdasági növekedést – épp a közösségi kapcsolatot, mint önértéket, hanyagolta el teljesen. Elárulta”.

     És a kiút? „Szükség van az emberi nézőpontra, szükség van tagadni a hiper-produktivitást, a mindent kitöltő konzumcsillogást, és az esztelen vallásháborúkat (politikai változatban is). Hiányainkról beszélve változhat újra gondolkodóvá a világ.”

      Aztán itt van - újra és ismét – az írástudók felelőssége, akik nem segítik az értelmezést és a megértést, akik inkább mélyítik az árkokat, mintsem hidakat építenének. „… a „világosság fiai” mindig csak a mi ízlésünk szerinti oldalon vannak.”

     Gábor Bálint szövegének mélységei vannak és többféle értelmezésre is okot adhatnak. Nézzük például ezt: „Egy országot közéleti- és civil kultúráját mélyen minősíti az internetes kommentek kultúrája. A verbális agresszió, amivel a hírportálokon találkozunk, kérdés és ítélet. Vajon mennyire képes a magyar társadalom partnerként, azaz aktívan, a másik felet bevonva, együtt élni fogyatékosaival. (…) Mi volt előbb, médiánk és kommentjeink kulturális szintje, társadalmi tudatunk, vagy az a bizonyos tojás. A kommentek mindig csak a piramis alja. A magasabb szintekről árulkodnak. A maguk primitív kirekesztő reakcióiban leleplezik, hogy „ott felül” igazán senkinek nem érdeke, hogy demokratikus közszellemet hozzanak létre.”

     Mi a megoldás, kérdezhetjük ezek után? „Bármilyen nehéz is elfogadnunk, a kilábalás egyetlen útja közös fogyatékainkról őszintén párbeszédet folytatni. Addig maradnak a kettős mércék. (…) A fogyatékkal élő embertársról nem lesz „társadalmi konszenzus”. Mert társadalmi konszenzus sincs – csak magasabb szintre emelt „kommentkultúra”. S szomorú, hogy demokráciánk holdudvara a névtelen, kommentkultúra infernója. Annyi névtelen kommentező egész Európában nincs, mint nálunk. A néven nevezetlenség kényelmes világa ez”.

    Úgy tűnik, Londonból jobban rálátni magyarországi viszonyainkra, mint itthon. Vagy egyszerűen csak Gábor Bálintnak, ennek a harmincegynehány éves fiatalembernek a tisztánlátásáról van szó. A fenti sorokkal is ajánlom figyelmedbe Londoni naplóját.

     Baráti üdvözlettel:

Martfűi levelek

- Történetünk tanpélda II.

Kedves Barátom,

ahogy azt korábbi levelemben is jeleztem, a rokkantsági nyugdíjrendszer átalakítását megelőzően a jogi megalapozással párhuzamosan folyt a kommunikációs előkészítés is. Azért szükséges a változtatás, mert sok a csaló a rendszerben. Így lettek csalók a leszázalékolt emberek.

És ez így ment hónapokon keresztül, és tulajdonképpen tart a mai napig is.

Az érdekvédelmi szervezetek vezetőinek még az a lehetőség sem adatott meg, hogy úgy istenigazából elmondhassák a véleményüket.

Egész pontosan elmondhatták, elmondhatják az ATV-ben, a Clubrádióbaqn, kisebb újságokban. Ettől a téma mindjárt baloldali, ellenzéki lett, ezek után meg már még úgyse.

A kommunikáció másik szelete, a csalókon túl, a számháború. Túl sok az ellátott. Hány rokkantsági nyugdíjas van?

A kormány képviselői, kormánypárti képviselők következetesen magas számokat mondtak. Kezdetben hét-nyolcszázezer, majd már több mint kilencszázezer emberről beszéltek.

Lehetett mondani bármit, hogy hibásak a számok, rossz a viszonyítási alap…, az ONYF és a KSH adatai szerint is

A probléma ott volt, hogy a kormány képviselői az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött személyeket is beszámították, akiket nem kellett volna. Az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött személy ugyanis már így is, úgy is ellátott.

Ha őket nem számítjuk, háromszáznegyvenezer ember maradt a rendszerben, ez pedig már uniós viszonylatban egyáltalán nem sok.

A kommunikáció harmadik iránya, csapása, hogy a változtatásokkal mit szeretne elérni a kormány, mennyi pénzt szeretnének megtakarítani.

Már a 2011. évi költségvetési törvényben, a Szél Kálmán-terv I-ben, majd a 2012. évi költségvetési törvényben és a Szél Kálmán-terv II-ben meghatározásra kerültek a költségvetési előirányzatok. Ehhez kapcsolódóan meghatározásra került, hogy ez mennyi embert érint, hány megváltozott munkaképességű embert kell visszavezetni a munkaerőpiacra.

Barátom, ez nem az, az eset, mikor a gombhoz varjuk – keressük – a kabátot?

Megfogalmazzuk a célt, ennek eléréséhez szabjuk a feltételeket. Aztán a nyomaték kedvéért csalónak nevezzük az érintetteket.

Ezt a helyzetet minek nevezzem? Te minek neveznéd?

Morálisan ezt minek nevezzük?

A kormányzati kommunikáció csimborasszója azonban még csak most jön, ez a kormányzati kommunikáció negyedik csapása.

Végrehajtották a változtatásokat, az érintettek többségét padlóra küldték. A kormány ekkor csináltatott egy közvélemény-kutatást a Századvég Alapítvánnyal.

Hát mit ad Isten – így lenne ötösöm – a kutatás eredményei visszaigazolták a kormány intézkedéseit. A társadalom többsége jogosnak tartja a változtatásokat.

Vagyis ami történt, történik, az a társadalmi elvárásoknak megfelel. Ez az utólagos ideológiai igazolás a szememben már-már súrolja politikai aljasság kategóriáját.

Barátom, mit szólsz te mindehhez?

Az elmúlt harminc évben a társadalmi szemlélet-váltásért harcoltunk, mint érdekvédők. Azért, hogy a társadalom elfogadja a sérült embert olyannak, amilyen.

Ma mínuszosabb a társadalmi megítélése a sérült embereknek, mint valaha. Másfél évi „sikeres” kormányzati munka – kommunikáció – eredményeként visszapottyantunk a hetvenes évekbe. 

Idáig jutottunk - visszafelé.

Hamarosan folytatom. Addig is üdvözöl barátod:

                                                                                                             

Martfűi levelek

- Történetünk tanpélda III.

Kedves Barátom,

Minél mélyebbre ások a témában, annál kevésbé értem, hogy miért kellett, kell ennek így történnie.

            A rokkanttá nyilvánítás és az időközi felülvizsgálatok feltételei már 2007-től kezdődően szigorodtak. A szocialisták azonban a fokozatosság elvéből indultak ki. Látták, hogy az ellátottak száma fokozatosan csökken. Adódott ez abból, hogy egyrészt mindig van egy természetes fogyás, másrészt a természetes fogyáshoz képest évről évre kevesebben kerülnek be az ellátotti körbe, harmadrészt vannak, akik az időközi felülvizsgálattal esnek ki az ellátotti körből. Mindez évente tizenkét-tizennégymilliárd megtakarítást jelentett ekkortól.

            A 2010-es országgyűlési képviselő-választásokat követően az új kormány azt mondta, ez a megtakarítás kevés. Néha már tényleg úgy gondolom, hogy a mostani kormány illetékesei komolyan el is hitték, amit hangoztattak is, hogy ezek a sérült emberek csalók és nem akarnak dolgozni.

            Megkezdődött a rendszer újraszabályozása. A jogszabály-előkészítések során gyakorlatilag semmilyen érdekegyeztetés nem volt. A Fogyatékosügyi Tanács sem működött, és még ma sem működik.

            A jogalkotási folyamatnak két alapvető jellegzetessége volt, van. Az eredendő célt az első Széll Kálmán-tervből lehetett tudni, a kormány jelentős összeget kíván megspórolni ezen a területen kiadási oldalon. Azt, hogy ezt hogyan kívánja elérni, teljes egészében előre nem lehetett tudni.

            A jogalkotási folyamat során mindig csak egy-egy lépést lehetett előre látni, de a következőt már nem.

            A kormány számára ez - is - jó taktikának bizonyult. Ezzel fent lehetett tartani azt a látszatot, mintha csak eddig és nem tovább történik a szabályozás. Az érintettek pedig hihették azt, hogy a kormány nem akar - nem mer - továbbmenni.

            A jogalkotás másik jellegzetessége a gyorsaság. A meglepetés erejével hatni mindenkire, mire bárki észbe kapna, már elfogadott az új jogszabály. A hét közepén bejelentik a tervezetet, a következő hét elején már elfogadják.

            Bizony mintha itt is hiányozna az együttműködés!

            Aztán így érkezünk el 2012. január 01-ig, amikor is a „sok” rokkantnyugdíjasból nem maradt egy sem. Lettek a rokkantsági ellátottak és a rehabilitációs járadékosok.

            A rokkantsági ellátás mértéke megegyezik a rokkantsági nyugdíjéval. Ha viszont a felülvizsgálat során átminősítik az embert, vagy kevesebb ellátást kap, vagy nem kap semmilyen ellátást, vagy rehabilitációs ellátásra lesz jogosult (ami lényegesen kevesebb, mint a korábbi rokkantsági nyugdíj).

            A rehabilitációs ellátás folyósítása időleges, maximum három év. Elvileg ez alatt az idő alatt kellene munkát találnia az ellátottnak. Ha találna munkát, akkor már nem lenne jogosult a rehabilitációs ellátásra.

            Arra ma még senki nem tudja a választ, hogy mi lesz akkor, ha letelik a rehabilitációs ellátás folyósítására megállapított idő és az ellátottnak nem sikerül munkát találnia. Ez pedig könnyen előfordulhat. Valószínűleg kezdheti újból az egészet.

Az új rendszer legfelháborítóbb része az úgynevezett komplex felülvizsgálat. Komplex felülvizsgálat tíz-tizenöt perc alatt, és ennek is legalább a fele adminisztráció. Szóval ez vicc!

A verdikt nagyon gyorsan kimondatik a sérült emberről. Azok az esetek, amelyekről itt-ott olvasni a sajtóban, igazak, s ez csak a jéghegy csúcsa.

A komplexen felülvizsgált ember pedig értetlenül áll a világ előtt. Rosszabbul érzi magát, mint valaha, mint mikor leszázalékolták. Éppen csak hátba nem vágják és gratulálnak neki, hogy várja a munkaerőpiac.

A komplex felülvizsgálatnak olyan szigorú rendszere van, amelyre Európában nincs példa. Ebben sikerült leköröznünk az uniós országokat.

Hogy mindez milyen következményekkel jár? Milyen következtetések vonhatók le? Legközelebb innen folytatom.

Üdvözöl barátod: 

                                                                                                              

Martfűi levelek –  Gyengítjük magunkat

Kedves Barátom,

Hirtelen fagyos lett a levegő. De szó szerint. Március idusán, amikor a tavaszt várnánk, volt az idei tél leghidegebb éjszakája.

            De fagyos lett a légkör mástól is. Inkább széttartás van ma nálunk, mint összetartás. Ma már még a barátok is könnyen lemondanak egymásról. Könnyebb ugyanis lemondani a másikról, mint megértéssel venni a másik hülyeségét, elsimítani a másik lelkében dúló vihart, vagy legalábbis csendesíteni…

            Kedves Barátom, nekem is sikerült beleszaladnom egy ilyen utcába, a kérdés, hogy foglya maradok-e a zsákutcának. Föloldozást az a másik adhatna. Kérdés, akar-e adni?

            Látom, sikeresen elvan mindenki a saját problémáival. Azt viszont észre sem vesszük, hogy így még védtelenebbek, még kiszolgáltatottabbak vagyunk, leszünk.

            Gyengítjük saját magunkat. Azt hisszük, egymás játékszerei vagyunk, holott lehet, hogy velünk játszanak.

            Úgy adódott, hogy a március 15-i városi rendezvényen én mondtam az ünnepi köszöntőt. Jószerivel csak a fiatalokról beszéltem, a márciusi ifjakról és a mostaniakról. Bennük még van reményem.

            Ők még olyanok, mint a tiszta víz. Akkor is, ha néha látjuk, hogy valamit visz a víz. Ők még fiatalok, és csak remélni tudom, hogy demokraták is.

            Ha elveszítjük fiataljainkat, mert külföldre mennek dolgozni, adófizető polgárokat is veszítünk velük. És az idősebbek támaszait is.

            A minap mesélt egyik ismerősöm a tapasztalatairól. Egyre többen mennek ki az ismeretségi köréből olyanok is külföldre dolgozni, akiknek egyébként anyagi okokból semmi okuk nem volna, csak közérzületileg nem érzik jól magukat itthon.

            Nem tudom, milyen Magyarországot kellene építenünk, hogy ezek a fiatalok visszajöjjenek, vagy egyáltalán ki se menjenek? Tényleg, milyet? Ezen gondolkozott már bárki is?

            Kedves Barátom, nem akarom az elmúlt huszonhárom-huszonnégy évben visszaidézni, hogy kinek mit kellett volna másképp csinálnia. Ezeknek az éveknek valamennyien a részesei voltunk. Nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá.

            Ezzel azt is akarom mondani, hogy nemcsak a mindenkori politikai halmon lévő irányzat felelőssége a kérdés, hanem a mindenkori ellenzéké is. Beszéltünk erről az elmúlt években bármikor is?

            Itt mindenki felelős - különböző mértékben -  azért, ami van.

             Barátom, nekem sem öröm, hogy ilyesmit kell írnom. A legjobban annak örülnék, ha Te vagy bárki más meggyőzne ennek az ellenkezőjéről.

            Befejezésül engedj meg egy történetet. Egy férfi elmegy kádihoz, átad neki egy gyűrűt, és azt kéri, hogy egy szót véssen bele, ami akkor is használ, ha valaki beteg, ha valami fáj, ha bánatos vagy, ha nem bírsz magaddal… A kádi azt kérte, hogy másnap menjen vissza a gyűrűért.

            A férfi másnap visszament a kádihoz. Megvan a gyűrű?, kérdezte. Igen, felelte a kádi.

            A férfi átvette a gyűrűt, amibe valóban be volt vésve egy szó: „Elmúlik.”

            Talán az igaz szerelem kivételével ez mindenre igaz. Az nem múlik el, abba bele is lehet halni.

            Mivel a történet alapvetően igaz, egyáltalán nem mindegy, hogy mi marad - utánunk.

            Ezzel búcsúzik barátod:

 

 

 

 

Martfűi levelek  –

Egyensúlyozunk a tudatlansággal

Kedves Barátom,

aminek a legtöbben örülünk, az valószínűleg a kellemes tavaszi időjárás. Kevés olyan kérdés, téma van ma, amiben ennyire egyetértenénk.

            Nehéz együtt gondolkozni, amikor az embernek legtöbbször olyan érzése van, mintha nem egy nyelvet beszélnénk, mintha nem egy országban élnénk.

            Az ukrajnai válság apropóján riporterek az utcán kérdeztek járókelőket, hogy tudják-e hol van Ukrajna? A válaszok, illetve a nem válaszok eléggé kiábrándítóak voltak. Teljesen mindegy volt, hogy milyen korosztályhoz tartozott a megkérdezett.

            A valósághoz az a válasz volt a „legközelebb”, amely szerint Európában.

            Ezek az emberek mit értenek meg az ukrajnai válságból vagy általában mindabból, ami körülöttük történik?

            Ezekben a fölvetésekben elég volna egy kis tájékozottság, információszerzés, urambocsá, egy kis tudás. De mit kezdjünk az olyan problémákkal, hogy nyílt utcán lelőnek egy fiatal nőt? Vagy miért jó az államnak, ha a forint gyenge, mikor deklaráltan a devizahiteleseknek szeretnének segíteni?

            Az emberek általában ezekig a kérdésekig el sem jutnak. Sőt, sok esetben esélyük sincs, esélyük sem lesz, hogy eljussanak eddig. A szakképzésben például a közismereti tárgyak szinte teljesen kiszorultak. Az így végzős fiataloknak a jövőben esélyük sem lesz a továbbtanulásra. Szerencsés esetben egy gyorstalpalós képzést el tudnak végezni, ami után még mindig nagy kérdés lesz, hogy mire mennek vele.

            Tényleg egy lebutításban lévő, lebutítandó társadalom vagyunk?

            Mivel a magyar gazdaság nem vagy alig-alig növekszik, az a helyzet, hogy a magyar felsőoktatás, a szakképzés elsősorban Nyugat-Európának oktat, képez.

            Faramuci módon majdnem hogy érthető, hogy a magyar állam fiskális szempontból erre a területre nem kíván több pénzt fordítani, sőt, inkább elvon forrásokat. Rövidtávon ez lehet, hogy figyelembe vehető indok, de sem közép-, sem hosszútávon nem.

Rövid- és középtávon ez a szemlélet a fiatalok külföldön történő elhelyezkedési esélyeit is rontja, ronthatja. Közép- és még inkább hosszútávon rontja a magyar gazdaság fejlődési, növekedési esélyeit.

Azt pedig már csak halkan jegyzem meg, évtizedek óta tanpélda, a fejlődés alapja az oktatás (lásd Finnország, az ázsiai országok legtöbbje…). Mi pedig innen vonunk el forrásokat.

Kedves Barátom, aztán csodálkozunk, ha a megkérdezettek többsége nem tudja, hol és merre van Ukrajna. Hát nincs min csodálkozni!

Tovább is van, mondjam még?

Az oktatás a társadalmon belüli mobilitásnak is az alapja. Ha a jelenlegi tendencia marad, nem nehéz megjósolni, ahová születtél, nagy valószínűséggel ott is maradsz.

Ezt akartuk? Így akarjuk?

Barátom, ezekkel a kérdőjelekkel búcsúzok.

Üdvözöl barátod:

Martfűi levelek

- Mihez képest?

Kedves Barátom,

minden valamihez képest jó vagy rossz, vagy egyszerűen csak más. A tavalyi évhez képest mindannyian szeretnénk valami jobbat, szebbet. Így év elején még reménykedünk, bár már látjuk az árnyak vetülését az idei évre.

            Úgy kezdtük ezt az évet is, hogy szinte minden drágább lett. Ezen olyan nagyon már nem is lepődünk meg. Amennyire vissza tudok emlékezni, ez mindig is így volt. Ezen még a rendszerváltás sem változtatott. Ez olyan politika-semleges szokás.

            Charles Dickenstől a minap olvastam az Ó, bár egész éven át tartana a karácsony! című írást. Olyan ez a tizenkilencedig századi próza, mintha ma íródott volna. Mintha az életérzések, a történésekre való hivatkozások maiak volnának. Mintha köztünk járt volna Dickens, de legalábbis a Jóisten.

Dickens sorait idézem: „… Ó, karácsony ideje! Igazi mizantrópnak kell lennie annak, akinek nem jut eszébe valami kedélyes emlék karácsony alkalmával. Vannak, akik úgy vélekednek: a karácsony már nem az, ami hajdanán volt, hogy minden újabb karácsony elhomályosít vagy megsemmisít egy-egy dédelgetett álmot, egy boldog célt, hogy a jelen csak arra jó, hogy emlékeztesse az embereket ínséges helyzetükre, csekély jövedelmükre. S arra, hogy valaha bőséggel megvendégelt barátok mily hidegen néznek vissza rájuk, akik szükségben és nyomorban élnek. Ne figyeljetek oda e komor emlékezésekre! Kevés hosszú életű ember van, aki ne tudna ilyen képeket előhívni az év bármely napján. Így hát ne várj az év háromszázhatvanöt napja közül a legvígabbra siralmas emlékeid elmeséléséhez, hanem húzd oda széked a tűz közelbe, töltsd poharad és küldj körbe egy dalt – és ha a szobád kisebb is, mint tíz évvel annak előtte, és ha poharadban áporodott puncs vár szikrázó bor helyett, vágj derűs képet, egy hajtásra idd ki és tölts megint, és dudorászd a régi nótát, melyet egykor daloltál, és köszönd meg Istennek, hogy nem ennél is rosszabb sorsod…”(fordította Erdődi Gábor).

Valljuk meg őszintén, ki hálás azért, hogy nem rosszabb a sorsa? Ki szokott ennek örülni? Egyáltalán örül valaki nálunk? 

            Vilmos herceg és Kate Meedleton tavalyi házasságának az angolok nagyon tudtak örülni. Pedig hát mostanság Angliában sem fenékig tejfel az élet! Ennek ellenére minden problémájukon túl tudták tenni magukat néhány napra, néhány órára. Nem láttam, nem hallottam tudósítást arra nézve, hogy le az arisztokratákkal, a királyokkal, hercegekkel, gazdagokkal! Ott is vannak szegények és gazdagok, munkanélküliek, rivalizáló politikai pártok, és mégsem.

            Mi miért nem tudunk örülni? Bárminek is felhőtlenül. Úgyis tudnám kérdezni, hogy mi magyarok, minek tudnánk együtt örülni?

            Most olvastam, hogy Stephen Hawking hetven éves. Tudod, ő az a fizikus, aki elektromos kerekes székkel közlekedik, robot hangon beszél a technika segítségével, két újjal irányítja a kerekes széket és a számítógépet, és mellesleg leginkább Einsteinhez szokták hasonlítani. Ha ez az ember is a maga bajával foglalkozott volna csak, semmi nem lett volna belőle.  

            Kedves Barátom, örüljünk már végre valaminek, és tényleg köszönjük meg az Istennek, hogy nem rosszabb a sorsunk!

Ha még tenni is akarunk magunkért, így is lesz.

Ezzel búcsúzom és üdvözöl barátod

                                                                                                             

Martfűi levelek

- Egyensúlyozunk

Kedves Barátom,

a helyünket keressük, legalábbis próbálkozunk. Keressük az utat jobbra, balra… Néha vargabetűt teszünk, üresjáratban vagyunk. Néha utat tévesztünk.

            Ez azonban mindig utólag derül ki. Mindvégig egy pallón egyensúlyozunk.

            Keressük a gyökereinket - is. A közös múltunkban, az egyéni múltunkban. Mi vállalható és mi nem. Hol vannak a határok? Az egyik oldalon Nyírő József, Vass Albert…, a másikon Németh László, Kodolányi János, Bibó István…

            Hol vannak a népiek?

            Hol van Csoóri Sándor? Hol van a Nomád napló esszéinek írója?

            Akár úgyis kérdezhetném, hol vannak az értelmiségiek?

            „…Van egy triviális adok-kapok: eddig ti voltatok, mostantól mi jövünk. Ezt nem nevezném kultúrpolitikának, de sok kárt okoz. Mindenki érzi, mennyire fenyegető a helyzet, a gazdaság törékenysége, a politikai kilátástalanság, és ezért zajlanak így, rapid módra, hisztérikusan és rosszkedvűen a területfoglalások…”, mondja Esterházy Péter (Magyar Narancs, 2012. évi 16. szám, azt interjú Vári György készítette az íróval).

            A minap egyik ismerősöm arról beszélt, hogy olvasta egyik írásomat valamelyik netes oldalon. Ma már az is nagy szó, ha egyáltalán észreveszik, felfedezik az embert valahol. Ha még el is olvassák, az már szinte a csodával határos.

            Olyan gyorsan zajlanak körülöttünk az események, hogy már számon tartani sem tudjuk. Lassan, kínosan lassan szembesülünk a változásokkal.

            Attól, hogy meg is értsük azokat, még messzebb vagyunk. Csak mire mindez eljön, nem lesz-e késő?

            Mintha fennakadt volna a lemez. Mintha mindezt már láttam, átéltem volna… Néha az életkor büntetés, a fiatalabb évjárat kegyelmi állapot. Fiatalon könnyebb hinni. Kötelező.

            Barátom, ismét csak Esterházyt idézve ugyanonnan: „… valahogy a pozíció megváltoztatja az ember perspektíváját…”. Eltűnnek a régi fogadkozások, elporladnak a fenntartások.

            Olyan mintha egy labirintusban volnánk, ami mindig ugyanoda visz. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy ezt már ne sokszor éljem át. De miért kell ennek mindig így történnie?

            Megint csak Esterházyt idézem Szőcs Géza államtitkár kapcsán: „… Egyes interjúiból úgy tűnik, azt gondolja, még mindig jobb, ha ő van ott, mint bárki más, és hogy mi el se tudjuk képzelni, mennyit harcol a fafejű bürokratákkal, hogy legalább az legyen, ami van. Sajnos ez is minden elemében kádárista logika, noha bizonyára van benne igazság. Azt viszont még így sem értem, hogy azok, akik egyszemélyes döntéseket hoznak, átírogatják a díjlistákat, eldöntik, melyik filmforgatókönyvet kell támogatni, melyiket nem, szóval úgy bánnak az állami forrásokkal, mint hűbérbirtokkal, a pályázó művészekkel, mint hűbéresekkel, miért gondolják, hogy nem éppen ugyanúgy viselkednek, mint Aczél György. Vagy Nagy Katalin cárnő. Legjobb esetben intelligensen, antidemokratikusan…” (hivatkozás ugyanaz, mint fent).

            Ma ott tartunk, hogy Szőcs Géza a minap lemondott. Másrészt a társadalom többségének ma már fogalma sincs, ki volt Aczél György.

            Kedves Barátom, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a nullán vagyunk, mind a mentális beállítódásainkat, mind a jövőképünket illetően.

            Cáfolj meg! Én örülnék a legjobban, ha megtudnál.

            Addig is üdvözöl barátod:

                                                                                                              

Martfűi levelek

- Kérdések

Kedves Barátom,

mire soraimat olvasod, talán már vége lesz a rendkívüli hőségnek. Még az időjárás is próbára tesz minket. Akárhogy is nézzük, emberpróbáló volt ez a nyár. Ha jól belegondolok szó szerint is, képletesen is.

            Amikor valamiért nem találjuk a helyünket, a kérdések szaporodnak bennünk. A legtöbbször már az is jó, az is elég, ha nyilvánosan föltesszük – fölmerjük, föltehetjük – a kérdéseinket.

            Némely kérdésünkre már nem is várunk választ. Tudjuk, hogy ezekre ma nincs válasz. Hivatalos meg végképp. És mégis már a kérdés megfogalmazása is egyfajta elégtétel.

            A kérdéseinket, ha tetszik, kétségeinket időben kell megfogalmaznunk. A válaszok, a megoldások késhetnek. A legtöbbször késni is szoktak, az elhamarkodott válaszok sem jók. Nálunk, magyaroknál különösen.

            A kérdésfeltevés önmagában is egy morális hozzáállás. Benne van, hogy mi a problémád, mi fáj neked.

            Az Élet és Irodalom 2012. július 13-i számában jelent meg Tamás Gáspár Miklós írása A kiábrándulásról címmel, amelyet Rousseau születésének 300. évfordulójára írt. Megannyi kérdést fogalmaz meg, amelyekre egyszer valamennyiünknek külön-külön is és együtt is válaszolnunk kell előbb-utóbb.

            Íme, néhány kérdés: „Hogyan neveljük a gyerekünket? Mi a teendő a szadizmussal, sikerkultusszal, a vesztesek iránti megvetéssel, a promiszkuitással, a gondtalan szórakozással, a kommerciális szennykultúrával, giccsel, videojátékokkal, anyagiassággal, testiességgel, hivalkodó önzéssel, nyelvromlással, elbutulással?”

            Majd később: „Mennyi konformizmus megengedhető a munkahelyen? Brutálisabban fogalmazva: mennyi mindent kell lenyelni pénzért? Mennyi foglalkozás körében elkövetett hivatalos és törvényes disznóságot szabad megengednünk magunknak elöljáróink utasítására?”

            Befejezésül: „És ma mi megmondjuk-e vajon a gyerekünknek (…), hogy a legtöbb társadalmi előny (irigyelt pozíció, vagyon, hírnév) igazolhatatlan, véletlenszerű vagy erkölcstelen, hogy a hatalom többnyire egyszerű fegyveres erőszakon vagy a beletörődésből és reménytelenségből fakadó közönyön nyugszik (….). Hogy szavazatok százezrét lehet megszerezni avval (…), hogy az örökölt társadalmi és kulturális hátrányokat fölrójuk a boldogtalanoknak, hogy képesek gyűlöletet hirdetni az öregek, a betegek, a rokkantak,, a hajléktalanok ellen?”   

            Barátom, a válaszadást megkerülhetjük, elódázhatjuk… De legalább tegyük föl azokat!

            Az már a világ csúfsága volna, önmagunk becsapása, ha még csak föl sem tesszük a kérdéseket. Aztán az idő is eldönti, hogy a válaszadás kényszere is bennünket terhel-e, vagy az utánunk jövő nemzedékek képviselőit.

            A legtöbbször bennünket terhel, de szívesen mutogatunk hátrafelé vagy az utánunk jövőkre.

            Jó volna ezekről és hasonló, kapcsolódó kérdésekről együtt gondolkozni, megvitatni. Mondd, lehet?  Vannak partnerek? Vagy csak folyamatos sértődések vannak, amelyeket kirekesztések követnek? Gyakran nem ezért szakadnak meg rokoni kapcsolatok, nagy múltú barátságok?

            Addig is, míg legalább erre lesz válasz, üdvözöl barátod:

                                                                                                              

Martfűi levelek

- Évzárás

Kedves Barátom,

átbuktunk az egyik évből a másikba. Ahogy telnek az évek, egyre sűrűbbnek tűnnek ezek az év végi számadások.

            A minap jutott eszembe egy 2008-as beszélgetésünk a gazdasági válság kitörése kapcsán. Még te vetetted föl, lehet, hogy most lenne itt az alkalom, amikor a magyar politikai elitnek össze kellene fognia, fel kellene függesztenie a bokszmeccset.

            Nem egészen értettem a fölvetésedet. A helyzet kétségtelenül megkívánta volna az összefogást. Az összefogás azonban nem egy ránk jellemző sajátosság.

            Nem is lett az összefogásból semmi. Rajtad, rajtunk kívül nem is gondolt erre a lehetőségre senki. Ahogy ma sem, ma a kétharmad miatt nem. Ma a kérdés se vetődik föl, holott a helyzet valószínűleg szintén megkívánná.

            Ma még a kormányzó pártokkal szembeni politikai erők sem tudnak összefogni. Pedig azt hihetnéd, hogy…

            Egyre könnyebb így év végén, év elején számadást készíteni. Elég a politikusok különböző időbeni nyilatkozatait összehasonlítani, és mindezt összevetni a napi tapasztalatainkkal.

            Hát a 2012-es év biztosan nem volt „az elrugaszkodás éve”!

            A kormányzati kommunikáció szerint megszorítás sem volt, de tudjuk, hogy az egész év erről szólt, és a fél ország már padlót fogott, különösen a rokkant emberek. Ők biztosan.

            Ez a kormány szociálisan nagyon nincs rendben. Még egyik kormánypárti politikus sem mutatott példát arra vonatkozólag, hogyan lehet megélni huszonegynehányezer forintból. Ez nem demagóg szöveg a részemről, szerintük ugyanis meglehet.

            Aztán ez az év végi „Minek nevezzelek?” című operett. Nem tandíj, amit egyébként mindenki annak gondol, tud, érez.  Ha tandíjnak mered nevezni, a kormánypárti politikusok fel vannak háborodva, hogy márpedig nem az. Ezek még tényleg elhiszik, hogy nem az, vagy bennünket néznek nagyon hülyének.

            A politika nem tekinti partnernek a társadalmat. A gyerekeket sem lehet sokáig becsapni. Még a gyerek is hálás, ha komolyan veszik.

            Kedves Barátom, az elmúlt időszakban minden átalakult körülöttünk. Csak épp a gazdaságban nem történt semmi, amitől nekünk jobb lehetne.

            A nyolcvanas évek elején az államigazgatási reform keretében a járások megszűnésének indokairól azt tanultuk, hogy egyszerűsödik az államigazgatás. Egy színt kiesik, ezzel olcsóbb lesz, és közelebb kerül az ügyintézés az állampolgárokhoz.

            Ma visszacsináljuk a járásokat. Természetesen mindezt a reformok keretében.

            Nálunk bármit és annak az ellenkezőjét is el lehet adni reformként. Mintha tényleg minden a kommunikáción múlna.

            Mintha visszafelé haladnánk az időben. Mintha megérkeztünk volna a hatvanas évekbe.

            Ami ma nálunk történik, annak a konzervativizmushoz semmi köze, de még a jobboldalisághoz se nagyon. Nem tudom, minek nevezhetnénk, de biztosan egyiknek sem.

            Azt már csak mellékesen kérdezem meg – már ki tudja, hanyadszor -, hogy hol az írástudók felelőssége?

            Arra pedig szerinted ki tudna válaszolni, hogy egy dohányboltot miért kell majd nemzeti dohányboltnak nevezni? Hogy erre még a templom toronyórája sem akad ki!

            Egyébként meg bízzunk a jövőben!

            Jobb híján.

            Üdvözöl barátod:

                                                                                                             

Martfűi levelek

- Furcsa hangulatban

Kedves Barátom,

mondhatnám azt is, hogy miért ne lenne melankolikus a hangulatom? Az elmúlt háromnegyed évben havonta, másfél havonta jártam temetésre. Meghalt az a munkatársam, aki huszonkét évig volt gépkocsivezető az egyesületünkben… Meghalt a barátnőm, akit épp csak megismertem, de bármi is lehetett volna a kapcsolatunkból… Elment a keresztanyám, és még sorolhatnám…

            Az elmúlt időszakban többet voltam temetésen, mint az elmúlt tíz évben együttvéve. Volt olyan temetés, amire azért nem bírtam elmenni, mert azzal egy időben máshol egy másikon voltam.

            A Mama kórházban is volt. Mára rendeződött az egészségi állapota, de jól ránk ijesztett.

            Soroljam még?

            Szóval nem nagyon van, ami földobjon.

            Az írás az, ami elviselhetőbbé teszi számomra az életet, a világot. Ha minden jól megy, szeptemberben kijön egy novelláskötetem.

            Tudod, Barátom, az ember a magánéleti problémáival így vagy úgy még csak kezd valamit, a közéletünkben zajló eseményekkel viszont nem tudok mit kezdeni. Bántanak, de nem tudok hatni rájuk.

            Azt írod, hogy a következő időszak nem a liberális szabadságjogok ideje lesz, nem csak nálunk, az egész világon. Ebben sok igazság van.

            A fél életemet tettem rá, hogy a sérült emberek problémáiról emberjogi megközelítésben beszéljünk, gondolkozzunk.

            A miniszterelnök úr kijelentette Tusnádfürdőn, hogy "ne az legyen a magyar társadalom szervezőelve, hogy mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti, hanem legyen az, hogy amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal". Ez egy valóban keresztény szellemiségű erkölcsi elv. Ez alapján is a sérült embereket ért méltánytalanságok számon kérhetők, vagy még inkább számon kérhetők volnának. Ezzel együtt is látom leépülni azt, amit nagyon nehéz volt fölépíteni.

            A miniszterelnök úr hivatkozik említett beszédében „az erősebb jogára”, az erősebb mondja meg, hol legyen a kocsibejáró…, és hogy ez nem jól van így. Ebben igaza van. De ki mondja meg, hogy a kereszténységből, a szabadságból, az emberi jogokból mit tekintünk - ma – értéknek, követendőnek? Nem ugyanúgy az erősebb?

            Jó volna már bizonyos kérdésekben konszenzusra jutni. Társadalmi szinten.

            Kertész Imre esete is jól példázza közéletünket. Annak idején a Nobel-díjának sem tudott örülni mindenki, ahogy mostani állami kitüntetésének, a Szent István Rendnek sem. Örülni kellett volna mindkét esetben mindenkinek, és csendben maradni, nem pro és kontra teleírni az újságokat, a folyóiratokat. Abban a pillanatban, ha elkezdünk méricskélni, hogy ki, melyik oldal a hibás, a hibásabb, már nincs is miről beszélni.

            Ha Nádas Péter legutóbb megkapja, vagy egyszer megkapná az irodalmi Nobel-díjat, félek, megismétlődne a Kertész-ügy.

            A minap gondoltam rá, hogy Móricz megírhatná korunkról a Rokonok 2-tőt, Bacsó Péter elkészíthetné a Tanú 3 című filmet. De Mikszáth Kálmán is találna témát.

            Kérdések sorjáznak bennem, amiket nem értek és nem találom rájuk a választ. Csak néhány: Hol van az emberekben a demokrácia-minimum határa, aminek a megsértése az emberekben már kiveri a biztosítékot? Miért gondolják azt sokan, hogy amiről már sokadjára bebizonyosodott, hogy rossz, az jó lesz, jobb lesz, ha mások csinálják? Miért gondolják sokan, ha mi csináljuk, társadalmi igazságosság, ha ők, társadalmi igazságtalanság?

            Keressük együtt a válaszokat!

            Addig is üdvözöl barátod:

                                                                                                              

Martfűi levelek

- Érzelmi radar

Kedves Barátom,

az ember néha nem tudja megfogalmazni, hogy mit érez. Aztán olvasol valamit, látsz egy filmet, és a homlokodra csapsz, ez az, amit kerestél magadban, magad körül. Ott van előtted, ami napok, hetek… óta őrlődött benned.

            Sokadjára láttam a Szakíts, ha bírsz! című amerikai filmet. A nő és a férfi szeretik egymást, összekerülnek. Aztán az idő, a mindennapok szétrázzák őket. Amikor már mentenék a menthetőt, gesztusokat tesznek, tennének egymás felé, azok is balul sülnek el. Ez így megy egy darabig, aztán elválnak útjaik.

Akkor szakítanak, amikor már tudják, hogy hol rontották el, legalábbis így gondolják.

Úgy szakítottak, hogy szerették egymást.

Tulajdonképpen miért is nem találjuk meg egymást? Miért is nem tudjuk megtartani a másikat? Legfőképp akkor, ha szeretjük is.

Ehhez képest nincs mit csodálkozni azon, hogy pozitív érzelmi kapcsolatok sem tudnak kialakulni. Az még a jobbik eset, ha az emberek intelligens módon kitérnek egymás elől, vagy intelligens módon utasítják el egymást.

Nyújtod a kezed a másik felé, keresed az utat hozzá, és magadra maradsz.

Más szempontból a negatív kapcsolódás pillanatok alatt kialakul. Állítasz valamit X.Y-ról, s már nem is jöhetsz jól ki a helyzetből. Lehet napestig, hetekig vetyengeni, hogy akkor most hogyan is van ez?

Kedves Barátom, ismét a Szakíts, ha bírsz! című film története.

Nem arról kellene szólnia az életnek, hogy legalább azok megtalálják egymást, megmaradjanak egymásnak, akik szeretettel, szerelemmel vannak a másik iránt? Szerintem igen.

Ebben a hitben üdvözöl barátod:

                                                                                                              

Martfűi levelek – Van még remény?

Kedves Barátom,

most valami ütős történik.

            Annak idején, amikor az általános iskolák és a középiskolák - ismét - államosításra kerültek, az egyik érv az volt, hogy egyenlő szintre kell hozni az iskolákat a gyerekek esélyegyenlősége érdekében. Nem engedhető meg, hogy például az egyik általános iskolában rosszabb körülmények között tanuljanak, mint a másikban.

            Azt tudjuk, hogy az államosításon kívül ebből semmi nem teljesült, de az érv, az indokolás jól hangzik.

            Most a szociális szférában ellentétes folyamat zajlik, mint az alsó- és középfokú iskolák esetében. A kormány a szociális ügyekben a gyeplőt a települési önkormányzatokhoz dobja. Megszűntetnek segélyezési jogcímeket és az ezekkel együtt járó finanszírozást, és azt mondják az önkormányzatoknak, oldják meg. Ennek érdekében megkapják az önkormányzatok azt a lehetőséget, hogy adott feltételek mellett úgynevezett települési adót vessenek ki, szinte bármire.

            A szociális ügyekben az önkormányzatokon kívül senkit nem zavar, hogy eltérő az önkormányzatok és nem utolsó sorban az egyes települések teherbíró-képessége.

            A tervek szerint a hátrányos helyzetű települések pályázhatnak egy központi alaphoz. Ez egy kicsit olyan kutya-macska vacsorája.

            Martfű biztosan nem lesz hátrányos helyzetű ebből a szempontból. Önkormányzatunk a mostani ismereteink szerint az emiatti változások miatt hatvanmillió forinttal kevesebb állami forrást kapunk jövőre.

            Kedves Barátom, ez egy ütős történet lesz.

            Próbálom végiggondolni ezt az egészet, s mindig odalyukadok ki, hogy a k….va életbe!

            Természetesen tudjuk, hogy egy kormányzati döntéssel és egy parlamenti szavazással, a kapcsolódó jogszabályi változásokkal nem lesz kevesebb szociálisan rászorult. Egyéb okok miatt inkább nőni foga számuk.

            De érdekel még valakit a szegénység? Kit érdekelnek a szegények, még inkább a rokkant szegények? Barátom, van még remény?

            Ezekkel a kérdésekkel búcsúzok.

            Üdvözöl barátod:

Martfűi levelek – Az új év a remény

Kedves Barátom,

jöhet a legújabb őrület, a drogteszt. Bár most hirtelen nagy csönd lett a beharangozás után.

Mi már örülhetünk az előzetes tervezetek értelmében, a gyerekeinket nem fogja érinteni, hacsak nem lesznek újságírók vagy politikusok.

            Harcolni kell a drog ellen, de nem így! Egy kicsit álszent is a dolog, mert közben hagyták leépülni a drogellenes civil szervezeteket, programjaikat.

            A rendőrségen belül éveken keresztül működött, illetve részben még működik az úgynevezett dada-program, a drogellenes felvilágosítások, előadások az iskolákban. Aztán ez a program is elkezdett döcögni a pénzhiány miatt.

            Az is közel áll az álszenteskedéshez, hogy hirdetjük, propagáljuk a foglalkoztatási rehabilitációt és közben csökkentjük ötmilliárd forinttal 2015-ben az erre fordítható költségkeretet.

            Mi lesz azokkal az emberekkel, akiket visszaminősítenek és még a négyórás rehabilitációs foglalkoztatási lehetőségtől is elesnek? Az állami költségvetés ezt tartogatja a csökkent munkaképességű embereknek.

            Ilyen hírekkel vágunk az új évbe. Nehéz így megőrizni a nyugalmat.

            A martfűiek számára az igazán feketeleves a Tisza Takarékszövetkezet működésének felfüggesztése volt december elején. Sokan nem juthattak a pénzükhöz pont a karácsony előtti készülődésben. Sokan a szociális segélyt is lakossági folyószámlára kapták. Ahhoz a kevéshez sem juthatták hozzá hirtelen.

            Aztán jött a segítség az önkormányzattól, a kormányzattól. Abban már csak bízni lehet, hogy a segítség feledtette valamennyire a hirtelen és váratlanul jött izgalmakat.

            Nem volt könnyű ünnepi hangulatba kerülnöm decemberben.  De minden jó, ha a vége jó…, és az év vége végül is jó lett. Az új év pedig mindig remény is.

            Ezzel búcsúzok most, üdvözöl barátod:

Martfűi levelek - A megoldás késik

Kedves Barátom,

amikor azt mondjuk, hogy munkaalapú társadalmat szeretnénk - ha ezen azt értjük, hogy mindenkinek legyen munkahelye, munkája -, ezzel gyakorlatilag egyetérthetünk. Ennyiben a jelenlegi kormány ebbéli hitvallását maximálisan el lehet fogadni. Ez valamennyiünknek jó lenne.

    Az előző elvhez szorosan kapcsolódnak azok az eligazodási alapelvek, hogy "aki nem dolgozik, ne is egyék" és "mindenki annyit  ér, amennyije van".

    Tudjuk, az ördög a részletekben van. Az előző megállapításokból még semmi konkrétum nem következik. Ezek alapján még nem nő a foglalkoztatás, és nem lesznek megoldva a szociális kérdések sem. Viszont sokak által elfogadható, jól hangzó, populista kijelentéseket könnyű tennű.

     A mai állás szerint az önkormányzatok túlnyomó többsége legjobb esetben szinten tartásra kénytelen berendezkedni 2015-ben. 

     Jó, ha a legszükségesebb karbantartási, felújítási kötelezettségeknek eleget tudnak tenni. Már az is kérdéses, hogy önerős pályázathoz, az önerőt honnan tudják biztosítani.

     Mindez igaz Martfű esetében is. Azzal együtt, hogy Martfű viszonylag jobb helyzetben van a többi önkormányzathoz képest.

      Még a legoptimálisabb esetben sem lehet biztosan megmondani, hogy mire lehet vagy érdemes vállalkozásba beruházni. Mindezzel együtt az önkormányzatok magukra vannak hagyatkozva korlátos lehetőségeikkel (ingatlan biztosítása, adózás...). Lehet ötletelni, de a receptet az elmúlt huszonöt évben még nem találta ki senki.

      A probléma adott, csak a megoldás késik...

      Ezzel búcsúzok most. Üdvözöl barátod:

Martfűi levelek – Minek nevezzelek?

Kedves Barátom,

minek a csimborasszója mindaz, ami az Emberi Erőforrások Minisztériumban történik? Bizonyos szavakat, szókapcsolatokat az itt dolgozók nem használhatnak, mint például: szegény, szegénység, mélyszegénység, esélyegyenlőség, fogyatékos, stadion…

            Erről több minden eszembe jut.

            Az EMMI munkatársai ezeket a tiltólistára került szavakat egy szakmai konferencián, egy tanulmányban sem használhatják? Mennyire elfogadhatóak az e szavak helyett a minisztérium által javasolt szavak, kifejezések?

            Van egy mondás, hogy nevezzük nevén a dolgokat. Vagy akkor most nem nevén nevezzük a dolgokat, hanem mellébeszélünk?

            Abba már bele se merek gondolni, hogy mi lesz azokkal a munkatársakkal, akik a tiltás ellenére használják ezeket a szavakat.

            Tudod Barátom, innen már csak egy ugrás a gondolatrendőrség. Igen, Orwell. Kötelező olvasmánnyá tenném az 1984 című regényét azzal a felkiáltással, hogy ilyen világot ne!

            De idézhetnék néhány nagyon találó elszólást, kiszólást, beszólást a Tanú című filmből is.

            Más megközelítésben is fokozódik a helyzet. A szaktárca szerint, ha nem nevezzük nevén a sérült embereket (fogyatékos) és a problémáikat (szegénység, esélyegyenlőség), akkor ezek az emberek és a problémáik nincsenek is? Gondoljunk csak az uszodában uszikáló Bástya elvtárs fölháborodására a Tanúból.  

            És mindez egy lelkész által vezetett minisztériumban történik.

            Barátom, az egészben pedig az a legtragikusabb számomra, hogy mindezen már nem is háborodik föl senki.

            Annyira abszurd ez az egész, hogy el se akarjuk hinni, hogy igaz lehet. Amikor meggyőződünk róla, nem tudunk vele mit kezdeni.

            Kedves Barátom, itt állunk egy abszurd helyzetben. Erre kellene gombot varrnunk. Addig is, amíg a gombot meg nem találjuk, üdvözöl barátod:

Martfűi levelek – Tenni kellene

Kedves Barátom,

a legbanálisabb kérdés, hogy vagy?
     Magamra vonatkoztatva sem kerülöm meg a kérdést. Magánéletileg jól érzem magamat, közéletileg pedig rosszul.
     A Jobbik képviselőjelöltje nyerte a tapolcai időközi országgyűlési képviselő-választást. A Fidesz-KDNP és a baloldali pártok egy lépéssel és egyre több lépéssel  - ha a tendencia ez marad - hátrébb szorulnak.
     Mi következik ebből a jövőre nézve? Alapvetően még semmi.
     Itt állok, nem tudom, hogy mi van valójában, és nem tudom, hogy mi várható. És tényleg?

    Barátom, azt írtad legutóbb, hogy visszavonultál a közéleti aktivitásból, és a gyerekeid jövője foglalkoztat. 

     Nincs mit mondanom a háttérbe vonulásoddal kapcsolatosan. Viszont ebben ellentmondást érzek a gyerekeid sorsa iránt érzett aggodalmad miatt. 

     Ha aggódsz a gyerekeidért, nem értük, miattuk kellene tenned? Mit ér az aggódás, ha a cselekvésben ez semmit nem jelent, különösen a gyermekek számára.

     Mit jelent az aggódás számodra?

    A lehetséges tenni akarást illetően is vannak kétségeim. Az viszont egyértelmű, hogy tenni kell a jövőért.

     A lányomért, a lányom miatt azért szeretnék tenni, hogyha lehetséges ne menjen külföldre tanulni, dolgozni. Ha viszont kimegy, előbb-utóbb jöjjön vissza. 

     Barátom, számomra az a legkritikusabb pont, hogy a mai döntéshozóink, nem ismerik a társadalmat. Sajnos az ellenzékiek sem.

     Egy ilyen helyzetben kellene tenni valamit. Természetesen a jövőért. Mellesleg pont a jövőről fogalmuk sincs.

      Mi következik mindebből? Ha nem szeretnénk, akarunk változást, semmi. Ha szeretnénk, akarunk változást, akkor további lépéseket.

     És mik a további lépések?

     Hát ez az!

    Először is többet kellene tudnunk a környezetünkről, ahol élünk. Megértőn és befogadón. Innen indul minden. Az indulásig is üdvözöllek.

Martfűi levelek

- Ki fog itt lemondani?

Kedves Barátom,

immár sokadik részletben a felsőoktatás a céltábla, a legújabb történet a Corvinusról szól.

            Tiltakoznak az oktatók, a hallgatók. Minisztériumi illetékesek nyilatkoznak, igen, lesz változás, de félreértik őket, és nem akkor, és nem azért, és nem az…. Sőt, a legújabb verzió szerint semmi nem lesz.

            Mellékesen minden a terv szerint megy.

            A pécsi, debreceni, miskolci, szegedi … egyetem oktatói, hallgatói hallgatnak. A szolidaritás leghalványabb jelét sem mutatják.

            Ja, hogy nem róluk van szó! Még nem. Miért is gondolják, hogy ők megúszhatják? Pillanatnyi előnyökért behunyják a szemüket, nem látnak, nem hallanak. Színlelnek boldog egyetemet.

            Barátom, még mindig naiv vagyok. Azt hiszem, hogy van olyan hülyeség, amit már nem lehet fokozni. Hát lehet! Lásd a Magyar Paralimpiai Bizottságnál történteket, amikből azért lett ügy, mert olimpikonok tiltakoztak.

            A bizottság elnöke, miután kipattant az ügy, visszafizette a hárommillió forintot, amit devizahitelének végtörlesztésére kapott.

            Kezdetben úgy tűnt, hogy a bizottság elnöke, elnöksége elintézettnek tekintik az ügyet. A minap viszont már azt olvasom, hogy a paralimpiai bizottság elnöke sértődött emberek összeesküvéséről beszél.

            Szóval nemhogy egyszerűsödne az ügy, hanem tekereg a kígyó. Lassan elmosódik, elhalványul a hárommillió forint problémája.

            Kedves Barátom, minek kellene történnie ahhoz, hogy valaki azt mondja, bocsi és veszi a kalapját.

            Ki fog egyszer is itt lemondani?

            Ezek a mentalitások, amelyekről írtam, ezek a valódi hungaricumok, nem bármi más.

            Legközelebbi jelentkezésemig is üdvözöllek.

Martfűi levelek

- A helyzethez süllyedés

Kedves Barátom,

ahogy múlnak a napok, egyre inkább rossz kedvünk nyara lesz az idei.

            A történetek egy része folytatódik, másik része ismétlődik. Van, amikor ez jó, van, amikor rossz.

            Egyik ismerősöm lánya a párjával kimentek külföldre dolgozni, Hollandiában telepedtek le. Aztán hamarosan gyermekük született. A fiatalasszony nem akart sokáig kiesni a munkából, ezért kivitték az özvegy nagymamát béibiszitterkedni. Ezután nem sokkal hallottam egy hasonló esetet.

            Barátom, lehet, hogy megérjük, a fiatalok után mennek a hetvenes nagymamák?

            Ismerősöm édesanyja már úgy beszél a kinti létről, mint aki vissza se akar jönni, legfeljebb csak látogatóba.

            Még tizenöt-húsz évvel ezelőtt is a legtöbben kalandvágyból vállaltak külföldön munkát. Ma a legkevésbé ezért, elsődleges szempont lett a megélhetés.

            Valamikor, a rendszerváltás előtt, fiatalon, a fejünket fogtuk a társadalomban meglévő kontraszelekció, urambátyámos érvényesülés miatt. Megalkuvásnak tekintettük azt a szemléletet, hogy még mindig jobb, ha x vagy y van bizonyos pozíciókban, mintha z.

            Barátom, ezen a téren semmi nem változott. Azok közül, akik akkoriban a fejüket fogták, felháborodtak, ma elfogadják ezt a helyzetet. Sőt, vannak, akik kifejezetten jól érzik benne magukat. Talán mondanom se kell, a kontraszelekció kedvezményezettjei.

            A magam módján még lázadozok, füstölgök. Ott tartunk, hogy morálisan semmit nem léptünk előbbre. Korosztályunkból sokan a helyzethez süllyedtek.

Azt tapasztalom, hogy ez ellen alig-alig berzenkedik bárki is.

Ezzel a megállapítással búcsúzik barátod.

Martfűi levelek

- Esterházy

Kedves Barátom,

megdöbbenéssel olvastam Esterházy Péter írását az Élet és Irodalom 2015. október 02-i számában, A szép, csöndes idő és a szó. Ez a göteborgi könyvvásárra írt beszédének írásos változata.

            Ebből derül ki, hogy Esterházy azért nem bírt ott lenni a könyvvásáron, mert beteg, hasnyálmirigyrákja van.

            Aztán akadt egy ember - aztán több is – aki elkezdett ezen csámcsogni, kétségbe vonta az írónak a betegségére vonatkozó állítását.

            Hihetetlen. Mintha egy hasnyálmirigyrákkal lehetne viccelődni, kamuzni. És ezt a cikket egy magyar napilap, a Magyar Hírlap 2015. szeptember 26-i száma közölte is.

            Erről eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti esetem. Valamelyik netes oldalon leveleztem egy hölggyel, aki érdeklődött felőlem, kérdezgetett rólam. Amikor megírtam neki, hogy járványos gyermekbénulás miatt kerekes-széket használok, az volt a reakciója, hogy ezt bárki mondhatja. Hát igen. Merő viccből szokott az ember magának vállalni életre szólóan egy kerekes-széket.

            Arról, hogy Esterházy ebben a beszédében – írásában – fontos dolgokat, kérdéseket vet föl, szó se essék. Pedig talán inkább ezekről kellene szólni, értelmesen vitázni.

            Barátom, mi lesz ennek a vége? Milyen mély a mélység kútja?

            Ebben az őrült szédületben búcsúzok most.

Martfűi levelek

- A szeretet lényege

Kedves Barátom,

naptár szerint új év kezdődik, hogy valóban valami új, valami más kezdődik, az majd elválik. Én hiszek benne.

            E nélkül a hit nélkül nem sok értelme volna bárminek is.

            Próbálod minél kevesebb méltatlanság, méltánytalanság között végezni a dolgaid, és rendre csapdába esel.

            A legtöbb rosszat azoktól kapod, akiktől a legkevésbé várnád, akikkel szemben még védekezni sem akarsz. A szeretteidtől.

            Barátom, miért tűrjük a megaláztatást? A szeretet nevében mit ér a mi szeretetünk, ha pont azok nem viszonozzák, akiktől elvárható volna?

            Találkoztam olyan emberekkel a net világában, akik ismerkedni, virtuálisan beszélgetni szerettek volna másokkal, de még a saját nevüket sem vállalták.

            Aztán találkoztam olyanokkal, akik az első öt percben örültek, mert úgy gondolták, megtalálták, akit kerestek, aztán nem tudtak a másikkal mit kezdeni. Azt se tudták, hogyan tiltsák le a másikat, hogy bújjanak előle.  

            Miért van az Barátom, hogy vannak, akik annak a szeretetével sem tudnak mit kezdeni, akit állítólag szeretnek?

            Engedj meg egy idézetet: „Nyílván túl sokat várok. Olyasvalakit szeretnék feleségül venni, aki szívesen üldögél (közben nem végez fekvőtámaszokat), és fecseg mindenféléről a politikától a gyerekekig. Olyan nőt, aki szívesen olvassa ugyanazokat a könyveket, mint én, aztán szívesen beszélget róluk.

            És legfőképpen olyasvalakit keresek, aki éppolyan magányos, mint én. Aki meg akarja fogni valakinek a kezét, és szeretni akar egy felnőtt embert. Talán túl sokat kívánok…” (Erich Segal: Az évfolyam, fordította Kada Júlia, Magyar Könyvklub, 1994.).

            Erich Sagal Az évfolyam című regényének egyik szereplője mondja, nem tudja, hogyan kell boldognak lenni. Aztán megjegyzi, hogy ez az egyetlen, amire a Harward-on nem tanították meg az embert.

            És mégis mindezzel együtt kérdezem, ha a szeretetben, ha a szerelemben nem bízhatunk, akkor miben?

            Üdvözöl barátod: