Kedves Barátom,
karácsony van. A minap gondoltam
rá, hogy milyen zűrös napja volt ekkor Józsefnek és Máriának.
Mária
egy jászolban volt kénytelen szülni, nyilván nem jókedvében szült ott. A jászol
melegének báját az állatok melegével a keresztény kultúrkör fűzte hozzá a
történésekhez.
A
kisded születése után Józsefnek és Máriának menekülnie kellett a kicsivel a
rómaiak, Heródes katonái elől.
Ha
a történéseket önmagukban nézzük, egyáltalán nem volt idillinek nevezhető a
helyzetük.
És
mégis!
Ha
visszafelé nézzük a történéseket, valami csoda történt ott a jászolban. Minden
születés valami csoda, történhet az bármilyen körülmények között. Annak a
születésnek a jelentőségét a rómaiak is tudták.
Ezek
a történések már a kisded születésének misztériumához tartoznak.
Néha
olyan érzésem van, mintha ennek a születésnek a jelentőségét még ma sem tudnánk
valójában. Hivatkozunk rá rendületlenül, tartalmilag, lelkületileg mégis messze
állnak tőle az emberek általában.
Aztán
a kisded felnőve is hivatkozási pont lett életünkben. A szerint is, hogy milyen
arcunk lesz, milyen arcot vállalunk. Merjük vállalni az arcunkat, önmagunkat!
Török Csaba
„Míg arcunk nem lesz” a Vigila folyóirat 2016. decemberi számában megjelent
tanulmányában írja, hogy önmagunkhoz kell megtérnünk, hogy odataláljunk a
Másikhoz, odataláljak hozzád.
Török Csaba
írja továbbá hivatkozott tanulmányában, hogy az „arcunkra mindannyiszor kiülnek
az érzelmeink is”. Tudod, „amikor a könny rajzolja meg lényünk vonásait. A nem
elrejtett, az arcon felvállalt sírás valamiképpen evangéliumi üzenet: hirdeti a
gyöngeség erejét”.
Gondoljunk
csak a kisded születésére! Milyen körülmények között is volt ez a születés? És
mivé lett az a szellemiség, amit ez a születés jelképez?
Ismét Török
Csabát idézem: „… Ady Endre sorai visszaadják az emberré lett Isten és a lélek
kapcsolatának a szépségét, ahol az arcunkra írt sorsunk, a megküzdött életidőnk
válik a szeretet hordozójává és megtartójává: „Már vénülő kezemmel / Fogom meg
a kezedet, / Már vénülő szememmel / Őrizem a szemedet.” Napjaink
előrehaladtával, életünk betelésével társaivá válunk annak az Istennek, aki
maga is arcot öltött, amely barázdásodott, s amelyre kiült a lét minden öröme
és terhe. Ez az Emmanuel-titok, a nagy karácsonyi ajándék. „Nem tudom, miért,
meddig / Maradok meg még neked”, fogalmam sincs, egyedül Te tudod. Ám Benned
arcot öltök, egyetlen egyet, amely a Tiédbe tekint: „a kezedet fogom / S őrizem
a szemedet”.
Jó érzés azt
tudni, hogy van szeretet és remény „az életteli élethez”. Ez a kisded
születésének az üzenete és a karácsonyé.
Búcsúzok, ölel
Barátod.
