2016. december 27., kedd

Martfűi levelek - Egy születés üzenete




Kedves Barátom,

karácsony van. A minap gondoltam rá, hogy milyen zűrös napja volt ekkor Józsefnek és Máriának.
            Mária egy jászolban volt kénytelen szülni, nyilván nem jókedvében szült ott. A jászol melegének báját az állatok melegével a keresztény kultúrkör fűzte hozzá a történésekhez.
            A kisded születése után Józsefnek és Máriának menekülnie kellett a kicsivel a rómaiak, Heródes katonái elől.
            Ha a történéseket önmagukban nézzük, egyáltalán nem volt idillinek nevezhető a helyzetük.
            És mégis!
            Ha visszafelé nézzük a történéseket, valami csoda történt ott a jászolban. Minden születés valami csoda, történhet az bármilyen körülmények között. Annak a születésnek a jelentőségét a rómaiak is tudták.
            Ezek a történések már a kisded születésének misztériumához tartoznak.
            Néha olyan érzésem van, mintha ennek a születésnek a jelentőségét még ma sem tudnánk valójában. Hivatkozunk rá rendületlenül, tartalmilag, lelkületileg mégis messze állnak tőle az emberek általában.
            Aztán a kisded felnőve is hivatkozási pont lett életünkben. A szerint is, hogy milyen arcunk lesz, milyen arcot vállalunk. Merjük vállalni az arcunkat, önmagunkat!
Török Csaba „Míg arcunk nem lesz” a Vigila folyóirat 2016. decemberi számában megjelent tanulmányában írja, hogy önmagunkhoz kell megtérnünk, hogy odataláljunk a Másikhoz, odataláljak hozzád.
Török Csaba írja továbbá hivatkozott tanulmányában, hogy az „arcunkra mindannyiszor kiülnek az érzelmeink is”. Tudod, „amikor a könny rajzolja meg lényünk vonásait. A nem elrejtett, az arcon felvállalt sírás valamiképpen evangéliumi üzenet: hirdeti a gyöngeség erejét”.
Gondoljunk csak a kisded születésére! Milyen körülmények között is volt ez a születés? És mivé lett az a szellemiség, amit ez a születés jelképez?
Ismét Török Csabát idézem: „… Ady Endre sorai visszaadják az emberré lett Isten és a lélek kapcsolatának a szépségét, ahol az arcunkra írt sorsunk, a megküzdött életidőnk válik a szeretet hordozójává és megtartójává: „Már vénülő kezemmel / Fogom meg a kezedet, / Már vénülő szememmel / Őrizem a szemedet.” Napjaink előrehaladtával, életünk betelésével társaivá válunk annak az Istennek, aki maga is arcot öltött, amely barázdásodott, s amelyre kiült a lét minden öröme és terhe. Ez az Emmanuel-titok, a nagy karácsonyi ajándék. „Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked”, fogalmam sincs, egyedül Te tudod. Ám Benned arcot öltök, egyetlen egyet, amely a Tiédbe tekint: „a kezedet fogom / S őrizem a szemedet”.
Jó érzés azt tudni, hogy van szeretet és remény „az életteli élethez”. Ez a kisded születésének az üzenete és a karácsonyé.

Búcsúzok, ölel Barátod.

Nincsenek megjegyzések: