Az irgalmasság költője

 

- Pilinszky születésének századik, halálának negyvenedik évfordulóján -

 

 

Pilinszky János születésének századik, halálának negyvenedik évfordulója van. Sok mindent mondtak, írtak már róla és költészetéről, ennek ellenér úgy gondolom, hogy egy megfejthetetlen csoda.

            Ha egy szóval kellene őt és költészetét jellemezni, a legalkalmasabb szó az irgalmasság volna. Ez a szó jellemzi leginkább, áthatja személyiségét és költészetének minden sorát.

            Csendember volt, lassan, kimérten beszélt. A csend nála költői eszköz volt, ez több volt, mint hatásszünet.

            Beszéd közben jellegzetesen tartotta a kezét, amelyben mindig cigaretta volt. Szinte mindig cigarettázott. Ma úgy mondanánk, hogy láncdohányos volt.

            Olyan éteri, lebegő költészet az övé. Aztán egy-egy mondattal, kifejezéssel lehozza a földre versét. Erre jó példa Fabula című verse. Az utolsó verssorig egy mesét olvashatunk, aztán a vers utolsó sora kíméletlen valóság:

 

 

Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

 

X X X

 

Prózai munkái is jelentősek, ezek közül kiemelkedik esszéregénye és rövidebb prózai írásai, amelyek Jelenits István szerkesztésében jelent meg Szög és olaj címmel a Vigiliánál 1982-ben.

            Ebben a kötetben jelent meg a Hiábavaló volt? című írás is:

 

„Hadd mondjak el erre egy nagyon kedves, Aesopus tollára való állatmesét, afféle példázatot, amit bár, úgy hallom, elírtak előlem egyik napilapunkban, mégis elismétlem, annál is inkább, mivel a forrás, az, aki az eset tanúja volt, nekem is ismerősöm, s a történetét közkincsként mesélte el nekem. Íme, a közkincs:

„Barátom nemrég került Debrecenbe. Eleinte nagyon egyedül volt, s így vetődött el egy kora délután az állatkertbe. Vidékies állatkert a debreceni, farkas meg róka se biztos, hogy akad benne. Annál inkább meglepte barátomat, hogy az állatkertnek két oroszlánja van. Egy német vándorcirkusz hagyta itt ajándékul őket, az egyiket, mert olyan öreg, a másikat, hogy annyira buta volt. Mert mit is kezdjenek egy buta oroszlánnal, akit csak etetni kell, s ő maga semmit sem produkál? Odaajándékozták a debreceni állatkertnek.
S most jött a váratlan fordulat. Egy év múlva a nagy darab, ostoba oroszlánnak hirtelen világosság gyúlt az agyában. S amit akkor elmulasztott a cirkuszban, itt, a debreceni állatkert csendjében hirtelen megértette. Megértette, s azóta se felejtette el. A rács mögött illedelmes csendben végzi artista-gyakorlatait a látogatók ámulatára, de akár fizetség nélkül, egymagában is. Igaz, egy évi késéssel, de úgy mondják, hibátlanul.
Engem, bevallom, meghatott a történet, s ha zavarosan is, de rengeteg mindent juttatott eszembe. Az, hogy a debreceni állatkertben ül egy buta oroszlán, aki bár késve, de hibátlanul végzi elmaradt gyakorlatát, felér egy Aesopus-mesével. S bár története csak úgy-ahogy alkalmazható az emberi világra, tűnődni valónk bőven akad rajta, s okunk a mélyebb megindultságra, a látszatra oly humoros eset felett.

Hogy mi is belőle a tanulság? Valóban nem több, mint egy Aesopus-mese tanítása, de ez is épp elég.
Az egyik tanulság az, hogy ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is süket fülekre talál. Különös dolog a lélek, és az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag megfogan benne. A másik tanulság, amit e bájos történetből megtanulhatunk pedig az, hogy ne higgyük, hogy tetteinknek és szavainknak hatása tüstént és várakozásainknak megfelelően jelentkezik. Bűneinknél ez még nem is volna baj, de sajnos fokozottan így van ez, a jócselekedetek esetében. De ami késik, nem múlik. S akinek van türelme a jóságra, az meg is fogja érni, s föl is fogja ismerni gyümölcsét.”

X X X

 

„A különböző kultúrák: ugyanannak a könyvnek – Könyvek Könyvének –, ugyanannak a „szövegnek” különböző megfejtései. Ebben az értelemben az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés, de szakadatlan olvasás is. A türelmetlenek nem várják be az idő lapozását, maguk szeretnének beletúrni a mindenség lapjaiba, de ez csak gyöngeségükre vall. Az olvasás figyelmét sose pótolhatja a lapozás türelmetlensége.

Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A tettenérhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.

Mi emberek szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy örök kéz írja s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.” (A Könyvek könyve, Új Ember, 1974. szeptember 29., részlet)

 

X X X

 

„Mitől fél az író az üres lap előtt? Mit kockáztat az első, indító szavakkal, mondatokkal? Talán valami jóvátehetetlent?

Az életben könnyelműek vagyunk. Miért épp a képzelet síkján érzünk nagyobb felelősséget? Talán, mivel az írott szó maradandóbb volna tetteinknél? Alig hiszem.

Az írást az teszi félelmessé. hogy egyszerre tett, szembesülés és ítélet. Kevesebb és több is életünknél. Írást és életet meddő dolog szembeállítani egymással. Az írás az élet kivételesen intenzív, tudatos változata.

Szerepe kettős. Megmutatja, hogy éltünk idáig, s hogyan kell élnünk ezután. Kritikája mindannak, ami idáig történt velünk, de ugyanakkor a megváltás lehetőségét is jelenti számunkra. Az üres papír előtt félelmünknél csak reménységünk nagyobb.”

 

X

 

Írás közben persze az is eldől, hogy ki milyen ítélőszék előtt mer megjelenni. Mert ahogy a való életben, az írásban is akad kibúvó. De az igazak önként kérik perük fölvételét s az igazság ítélethirdetését. Mivel az igazság akkor is a legfőbb érték, ha szava elmarasztaló. Az igazi írás értelme meghalad mindennemű személyes kockázatot.

 

X

 

Minden igaz író valamiféleképp „úgy nyeri meg életét, hogy elveszíti azt”. A „kifejezés” evangéliumi értelemben valójában „lemondás”, nemcsak az életben, de talán még inkább az irodalomban. A világ csak a tökéletesen önzetlen pillantásnak – és tollnak – adja oda magát. A világot nem zsarnokok, nem hatalmasok, hanem a gyermekek, a kicsinyek uralják.

 

X

 

Csak amiről végképp lemondtunk, kerülhet véglegesen papírra. Csak amit végleg átengedtünk Istennek, lehet valójában a miénk.” (Új Ember, 1974. november 17.)

 

X X X

 

Nagy trauma volt életében a második világháború és a lágerek élménye. Csodálatos versek születtek ebben a körben, Harbach 1944, Francia fogoly…

 

 

Harbach 1944

Thurzó Gábornak

 

Újra és újra őket látom,

a hold süt és egy rúd mered,

s a rúd elé emberek fogva

húznak egy roppan szekeret.

Vonják a növő éjszakával

növekvő óriás kocsit,

a testükön a por, az éhség

és reszketésük osztozik..

(részlet)

 

X X X

 

Pilinszky költészetével egyenrangúak prózai munkái, drámái és rövid cikkei, publicisztikái. Nem szokták kiemelni, de úgy érzem a vele készült interjúk, filmek is, a maga nemében remekek.

            A Nyugat negyedik nemzedékéhez és az Újholdasok köréhez tartozott. Az utóbbiak tagjai Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Mándy Iván… Valamennyiükre jellemző, hogy az ötvenes években nem publikálhattak és ezért meséket és ifjúsági regényeket írtak.

            Azt mondta magáról, katolikus és költő. Áthatotta költészetét Istenhez való közelsége.

            Egyszer Pernye Andrástól, a nagy zenetudóstól megkérdezték, hogy szerinte ki a legnagyobb zeneszerző a világon. Egy kicsit elgondolkozott, majd ezt mondta: Bach, mert az ő zenéje van legközelebb Istenhez.

            Hasonlóan elmondhatjuk Pilinszkyről is, hogy az ő költészete van legközelebb Istenhez.

 

X X X

 

A művészi, költői credója ebben foglalható össze: „A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat”. Ebben mutatkozik meg az irgalmasság eszméje.

 

 

 

                                                                           Urbán-Szabó Béla