- emlékezés és folytatás -
I.
Közel ötvenhárom éves vagyok,
kerekesszékes, közismertebb megnevezés szerint tolókocsis. Úgy hozzám nőtt ez a
gyógyászati segédeszköz, mint általában az emberekhez a cipő. A kerekek alattam
az én cipőim. Csak én nem surranok, hanem suhanok.
A
kerekesszék, annak, aki használja, önmagában is feladat. Hát még így, a több
mint ötven évvel együtt! Fiatalként még
nem így gondoltam. Akkoriban még olyan egyszerűnek tűnt minden.
x x x
Az ötvenes évek vége az utolsó
hulláma volt a járványos gyermekbénulásnak - a Heine-Medin kórnak –, ami engem
is elkapott. Kilenc hónapos voltam, amikor lebénultam. Épphogy elkezdtem járni.
Tizennyolc
éves koromig legalább négy évet töltöttem együttvéve kórházban, a Budai
Területi Gyermekkórházba jártam.
Ebben az időben Lukács László főorvost és munkatársait jobban ismertem, mint a
rokonaimat általában.
A
kamaszkorom végére a különböző gyógykezelésekkel, a korrekciós műtétekkel, a
gyógytornával úgy ahogy helyre pofoztak, komfortosabbá tették a kinézetemet.
x x x
A Budai Területi Gyermekkórház
azonban a heine-medineseknek, a heinéseknek nem csak kórház volt, hanem egy
olyan hely, ahol barátságok, szerelmek szövődtek, ahol emberséget, keménységet,
szeretetet lehetett tanulni, tapasztalni. Ahol még a nővérek is jól
kiegészítették egymást. Kettő Mucus nővér volt, egy szőke és egy barna. A szőke
Mucus szelíd és csendes volt, a barna harsány és vagány. Judit néni rendkívül
kemény nő volt, szigorú és rendszerető, sokat büntetett bennünket, de azért
rendszeresen hozta a sült kolbász és a sült hús zsírját kajapótlásnak. Irénke
néni - Ircsi néni – viszont anyáskodott felettünk. Nem is hinnénk, mennyien
elférünk egy ember, egy nő szárnyai alatt! A nővérkedés előtt műtős volt Lukács
főorvos mellett, de annyira sajnált minket, hogy inkább eljött nővérnek közénk.
Tapasztalatom
szerint a heinések számára a Budai Területi Gyermekkórház Lukács László főorvos
idején több volt, mint kórház. Sokan jobban szerettek itt lenni, mint otthon.
x x x
Amikor a közelmúltban szóba
került a Buda Területi Gyermekkórház bezárása, ökölbe szorult a kezem, kinyílt
a bicska a zsebemben. Ott a helyem a bezárás elleni tiltakozók között,
gondoltam. Nekem ez a kórház szimbólum
volt, az életem, az ifjúságom része. Nem tudom, hány heinés érezhette ezt akkor
így?
x x x
Gyerekkoromban nem másztam fára,
nem másztam át kerítéseken, nem fociztam ……, de bújócskáztam, katonásdit
játszottam és a fiúk törzsszurkolója, majd szövetségi kapitánya voltam a
grundon, mikor fociztak. A szomszéd lánnyal és az unokahúgommal még babáztam
is, papás-mamást is játszottunk. Annyi gyerek közt éltem, hogy játék közben föl
se tűnt senkinek, hogy kerekesszékes vagyok.
A
gyerekek annyira alkalmazkodtak a helyzetemhez, hogy voltak játékok, amelyeket
– legalább is így érzem – miattam játszottak ezek a vadóc, kajla fiúk.
Gombfociztunk – igazi gombokkal és nem ezekkel a mű csapatokkal – és
sakk-bajnokságunk is volt.
Jó
gyerekkorom volt.
Aztán
jött a kamaszkor, ami egy kicsit szétrázott bennünket. Ekkorra
kikristályosodott, hogy kik között vannak valódi barátságok, másokkal a
kapcsolat meglazult vagy meg is szűnt. A kamaszkorhoz hasonló nagy vízválasztó
az az időszak volt, amikor a velem egykorú fiúk-lányok elkezdtek családot
alapítani.
x x x
Volt egy-két dolog, amit kínnal,
keservvel éltem meg gyerekkoromban. Ilyen volt a járógépezés és a rendszeres
tornázás. Elfecsérelt időnek tartottam a rájuk fordított időt.
Jóval
később tudatosodott bennem, hogy igazuk volt a szüleimnek, amiért nyüstöltek,
hogy nekem vannak olyan kötelezettségeim is, amilyenek a korosztályom bélieknek
nincsenek. Emberformáló lett a kegyetlenségnek tűnő kitartásuk, erőszakosságuk.
x x x
Azt, hogy a kerekesszék komoly
korlátot is jelenthet, először a tanulmányaim kezdetén kellett megtapasztalnom.
A martfűi Martos Flóra Általános Iskola a hatvanas évek közepén nem tudott
fölvállalni egy kerekesszékes tanulót. Mellesleg az iskolától százötven méterre
laktunk.
Az
általános iskolát magánúton végeztem el. Éppen azért, mert közel laktunk az
iskolához, néhány tanár vállalta a velem való rendszeres konzultációt,
természetesen pénzért. Ezzel a tanulási móddal kimaradtam az általános iskolai
élményekből. Tanulni viszont sokkal elmélyültebben lehetett és rengeteg időm
maradt az olvasásra.
A
középiskolát nappali tagozaton végeztem a tiszaföldvári Hajnóczi József
Gimnáziumban és Óvónői Szakközépiskolában. A gimi tíz kilométerre volt tőlünk.
Apám vitt kocsival reggel és délután egy-két óra között jött értem. Ebben az
időszakban mindig délutános műszakban dolgozott.
x x x
A középiskolában volt részem
integrált oktatásban. Ez alapvetően a következőkön múlott: a szüleim anyagilag
bírták az ezzel együtt járó költségeket, apámon, akinek mindezt fizikailag is
kellett bírnia, az iskola igazgatóján, aki csak annyit mondott, ha tudjuk
vállalni, ami ránk esik, akkor a többit az iskolának is vállalnia kell, és nem
utolsó sorban az osztálytársaimon.
Az
osztálytársaim három településre valók voltak: Martfűre, Tiszaföldvárra és
Homokra. Martfű egy betelepült kisváros, elsősorban ipari háttérrel. Tiszaföldvár és Homok tradicionális alföldi
települések, a lakosaik mezőgazdasági munkából élnek és részben eljárnak
máshová dolgozni. A települések között nem csak gazdasági értelemben van
különbség, hanem – és legfőképp – az emberek szemléletében, beállítódásában,
illetőleg az emberek egymáshoz való viszonyulásában is.
A
tiszaföldvári és a homoki osztálytársaim viszonyulása volt a legpozitívabb
hozzám, az iskolán belül rajtuk múlott, hogy a négy gimnáziumi évet végig
tudtam csinálni. Leginkább a földvári
gyerekekre számíthattam. Ennek az okát sokáig nem értettem, míg végül egy
véletlen folytán rájöttem a kérdés nyitjára.
Ezek a gyerekek a tiszaföldvári Belterületi
Általános Iskolában állattartással – nyúltartással - is foglalkoztak. Be voltak
osztva, hogy az állatokat kinek mikor kell etetni, tisztán tartani délután is,
hétvégén és ünnepnapokon is. Nekik mondtam évekkel később az egyik
osztálytalálkozón, hogy számukra azért nem volt különleges feladat nekem
segíteni, mert a gimiben én lettem „a nyuluk”. Ezek után talán nem véletlen,
hogy ebből a körből kerültek ki a legjobb barátaim.
(folyt. köv.)