2013. február 28., csütörtök
2013. február 27., szerda
Napló
Mindennap érik meglepetések az embert.
Egyik ismerősöm meséli, hogy a közelmúltban fejeződött be a felülvizsgálati kálváriája másodfokon. Itt is azt állapították meg, hogy a meglévő össz-szervezeti egészségkárosodására tekintettel semmilyen ellátásra nem jogosult. Panaszkodott, nem tudja mi lesz vele. Közel az ötvenhez, hová menjen dolgozni? Még a rehabilitációs foglalkoztatóba sem kell, nem alkalmazza a munkáltató, mert nem kap utána állami támogatást.
Hogy miből fog élni, az egy dolog.. De miből váltja ki a gyógyszereit? A betegsége ugyanis megmaradt, az nem múlik el jogszabályi változás miatt.
Hoppá, mondom neki! Intézkedjen az egészségügyi hozzájárulása fizetése iránt, ami hatezer-hatszázhatvan forint havonta, mert mivel nem dolgozik és ellátást sem kap, nincs, nem lesz biztosítási jogviszonya. Ezt az összeget fizetnie kellene, hogy legalább egészségügyi ellátásra jogosult legyen.
Ezen aztán még jobban kiakadt. Öt perc méltatlankodás után megkérdezte, hogy miből.
Tanácstalanul néztem magam elé. Tényleg, ilyenkor mit lehet mondani?
x x x
Néhány nappal ezelőtt hunyt el Kézdy György színész, a híradások szerint betegsége miatt öngyilkos lett.
Abban a szerencsében volt részem, hogy a kilencvenes évek elején többször láttam játszani a Szolnoki Szigligeti Színházban. Nagyon szerettem a játékát. Verset meg különösen szépen tudott mondani.
2013. február 26., kedd
2013. február 24., vasárnap
2013. február 23., szombat
Napló
Tesszük a dolgunkat, és valahogy mégis egyre rosszabb, egyre rosszabbul érezzük magunkat. Vagyis valamit mégiscsak rosszul csinálunk.
Ez a mostani helyzet engemet nagyon emlékeztet Fassbinder - a német filmrendezők fenegyerekének - a filmjére, Csak azt akartam, hogy szeressetek. A főhős mindent megtesz azért, hogy szeressék, és egyre kevesebben szeretik, a társadalom kitaszítottja lesz.
Épp most hozta nyilvánosságra az Állami Számvevőszék az elmúlt nyolc év foglalkoztatási rehabilitációjáról szóló vizsgálati anyagát. Első olvasatra sem szívderítő olvasmány. Ez ismét a minden rokkant csaló szindróma. Az átlagember pedig felkapja a fejét és levegő után kapkodva csak annyit tud majd mondani, huha.
Igen, biztosan volt visszaélés itt is. De nem kellene - majd - általánosítani.
Szóval elindult felénk egy újabb mélyütés. Ezt is kellene valahogy védenünk, holott még az elsőből sem ocsúdtunk fel. Egy újabb kriminalizálási terület, amelyben érintettek vagyunk.
De ezzel még nincs vége! Már jön az újabb ütés is. Az Alaptörvény módosító csomagjában szerepel többek között az is, hogy az Alaptörvényből kikerülne a rokkantság fogalma és helyette a fogyatékosság fogalma kerülne be. A rokkantság szélesebb kört jelöl, mint a fogyatékosság. A módosítás azt eredményezné, hogy Alaptörvényben foglaltak értelmében csak fogyatékosság esetén járna törvényben meghatározott ellátás, támogatás az érintetteknek. Indokolt inkább a bővítés volna és nem a szűkítés.
Vagyis valamit mégiscsak rosszul csinálunk. És ahelyett, hogy erről beszélnénk, védjük a nemlétező bástyákat, elintézzük az egészet azzal, hogy hát ilyen ez a kormány... Ha pedig valaki szóvá mer tenni bármit is egy érdekvédelmi szervezetben, egy közösségi fórumon, annak mindjárt neki ugranak többen is.
Nem véletlenül nem írok, lájkolok a facebookos Heine-Medin Klub/gyermekbénulás fórumon. Az a stílus és mód, ahogy a fórum létrehozója kezeli az oldalt, számomra elfogadhatatlan. Kitörli a neki nemtetsző véleményeket, emberi méltóságot sértő módon és hangnemben ledorongolja a hozzászólókat... Teheti, mert hagyjuk, hagyják.
Többször leírtam már, ha a sérült emberek egymással szemben nem toleránsak, akkor mit várnak a társadalomtól, annak mindenkori kormányától! Világgá kellene ordítanunk a problémáinkat, a veszélyeket, és nem egymással, egymáson dagonyázni.
x x x
Jirzi Menzel cseh filmrendező hetvenöt éves. Ifjúságom egyik legnagyobb filmélménye volt a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmje. Ez a filmje is Hrabal írása alapján készült, mint a filmjei legtöbbje.
2013. február 21., csütörtök
Üzenet - 48.
Vannak, akik menekülnek az érzéseik elől, leginkább a munkába vagy egy harmadik személyhez. Még nem tudják, nincs menekvés.
Napló
Ma hír: Soltész Miklós államtitkár országjárása tegnapi állomásán arról beszélt Salgótarjánban, hogy indokolt és szükséges a rokkantsági nyugdíjrendszert megváltoztatni. Az eredményekről beszélt, hogy minél több ember visszakerülhet a munka világába. Utalt rá, hogy régen a leszázalékolás a munkanélküliség szociális megoldása volt sokaknál (ez sajnos igaz). Kitért arra is, hogy az állam közel másfél milliárd forintot költ a rehabilitációs szakigazgatási szervek intézményi hálózatának fejlesztésére, hogy ezek a hatóságok jobb körülmények között tudják fogadni a sérült embereket. Az államtitkár úr sikertörténetről beszélt.
Lassan elkezdek restelkedni, hogy miért nem tudok én ennek örülni? És a többiek, akiket mindez érint? Az állam mindent megtesz azért, hogy ne érezhessük magunkat élősködőnek az államon, a dolgozó embereken, mi meg csak háborgunk, méltatlankodunk. Egyértelmű, hogy a sérült emberekben, bennünk van a hiba.
Néha olyan érzésem van, hogy minél több a sikertörténet ebben az országban, ezzel egyenesen arányosan egyre többen rosszul érzik magukat.
Amiről az államtitkár úr nem beszélt: A legtöbb rokkant ember, akit visszaminősítettek a komlex felülvizsgálaton, az anyagi ellehetetlenülés útjára lépett. A mai magyar munka világa egyáltalán nem várja a rehabilitálható sérült embereket. Sőt, a legújabb foglalkoztatási rehabilitációs rendszer azt éri el, hogy egyre kevesebb lesz a rehabilitációs foglalkoztatott.
A minap voltam egy rendezvényen, ahol sokadjára is meg kellett állapítanom, hogy ma többen élnek a sérült emberekből, mint valaha. Ezek az emberek és a háttér-infrastruktúra többe kerül az államnak, mint a sérült emberek közvetlen ellátásai.
x x x
Most beszéltem egyik barátommal, másfél-két hét alatt hárman haltak meg környezetében, köztük egy negyvenkilenc éves férfi is.
2013. február 20., szerda
2013. február 19., kedd
Üzenet - 42.
Tehetsz számtalan jót valakivel, ha egy olyat is teszel, amit ő nem tart annak, arra az egyre fog emlékezni leginkább.
2013. február 16., szombat
Ez a hang
Ez a hang
egy
az ezernyi hang közül,
csapódik embertől emberig,
utcákon bolyong
értetlenül,
házak falait átjárja,
míg nem némaságában
az arcon
megfeszül.
2013. február 9., szombat
Füstölgés - 30.
A hír: 2013-ban nem lesz
filmszemle. Ez azt jelenti, hogy tavaly nem készült magyar film, vagyis nincs
mit bemutatni. Ilyenre még nem volt példa, mióta van magyar filmszemle.
Ez
már épp elég volna a füstölgésre, de még nincs vége.
Egy
mai filmes főember belemondja a kamerába, hogy az öncélú művészfilmek kora
lejárt. Egy ilyen elszólás, beszólás után nehéz megszólalni.
Mi
az, hogy öncélú? Mi az, hogy az öncélú művészfilmek kora lejárt? Aztán ki
mondja meg, hogy mi az öncélú?
Láttam
művészieskedő filmet, amit fél óra után nem tudtam nézni. Igen, csökken a
mozifilmek nézettsége, köztük a magyar filmeké is.
Egy
művészfilm sosem volt közönségfilm. Ha volt is ilyen, az egy kivételes pillanat
volt.
Erős
kétségeim vannak, hogy ma egy Fábri Zoltán, egy Ranódy László, egy Jancsó
Miklós, egy Mészáros Márta… készíthetne-e egyáltalán filmet? Vagy olyan
külföldi nagyságoknak, mint Menzel, Tarkovszkij, Antonioni, Bergmann… esélyes
volna-e?
Mi
soha nem fogunk olyan közönségfilmeket csinálni, mint például az amerikaiak,
mert soha nem lesz annyi pénzünk.
Mitől
lehetett népszerű nemzetközileg is Fábri Zoltán Körhintája, Jancsó
Szegénylegényekje, Szabó István Mephistoja?
Nekünk
ilyen filmeket kellene készítenünk. Addig pedig bosszankodhatunk,
füstölöghetünk a a mai helyzeten…
Napló
A húgom középiskolai tanár, és mesélte, hogy filmesztétikai órán megnézték az Életrevalók című filmet. Ezt követően pedig a következő órákban beszéltek a filmről. A legnagyobb meglepetésére a gyerekek szerették és élvezték a filmet.
Philippe, a gazdag arisztokrata ejtőernyős balesete miatt nyaktól lefelé
teljesen lebénul, tolószékbe kényszerül. Egy segítőre, gondozóra van
szüksége a mindennapi ellátásában. Választása egy börtönből most
szabadult külvárosi fekete srácra. Driss először igazolásért keresi meg Philippe-ket, hogy kaphassa továbbra is a segélyt, esze ágában sincs dolgozni. Aztán mégis elvállalja a munkát úgy, hogy kezdetben elutasítja az egyes munkafeladatokat (a harisnya felhúzását, a fürdetést...). A két férfi aztán fokozatosan összehangolódik, már-már barátságra emlékeztető kapcsolat alakul ki közöttük, Driss fokozatosan mindent megcsinál, amitől először elzárkózott.
A fiatalokhoz Driss áll közel, ő a ma embere, szabad szájú, kemény csávó, akitől korábban a kisebb-nagyobb bűnök elkövetése sem állt távol. Humorával és
rámenősségével elbűvöli környezetét.
Abban már csak én reménykedek, hogy ezeket a középiskolás fiatalokat megérinti valamennyire a sérült ember sorsa is.
x x x
Az idén van Weöres Sándor költő, drámaíró, műfordító születésének századik évfordulója. Az egyik legkedvesebb költőm.
A nyolcvanas években nagy olvasmányi élményem volt a Gita Govinda, amelyet ő fordított. Csak Weöres tud ilyen mondatot fordítani: "szegfűviráglehelletzuhatagos délövi szélben Hari vigad".
Versei játékosak, filozófikusak, csupa zene.
2013. február 5., kedd
2013. február 3., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)