2013. február 21., csütörtök

Napló


Ma hír: Soltész Miklós államtitkár országjárása tegnapi állomásán arról beszélt Salgótarjánban, hogy indokolt és szükséges a rokkantsági nyugdíjrendszert megváltoztatni. Az eredményekről beszélt, hogy minél több ember visszakerülhet a munka világába. Utalt rá, hogy régen a leszázalékolás a munkanélküliség szociális megoldása volt sokaknál (ez sajnos igaz). Kitért arra is, hogy az állam közel másfél milliárd forintot költ a rehabilitációs szakigazgatási szervek intézményi hálózatának fejlesztésére, hogy ezek a hatóságok jobb körülmények között tudják fogadni a sérült embereket. Az államtitkár úr sikertörténetről beszélt. 
       Lassan elkezdek restelkedni, hogy miért nem tudok én ennek örülni?  És a többiek, akiket mindez érint? Az állam mindent megtesz azért, hogy ne érezhessük magunkat élősködőnek az államon, a dolgozó embereken, mi meg csak háborgunk, méltatlankodunk. Egyértelmű, hogy a sérült emberekben, bennünk van a hiba. 
      Néha olyan érzésem van, hogy minél több a sikertörténet ebben az országban, ezzel egyenesen arányosan egyre többen rosszul érzik magukat.
       Amiről az államtitkár úr nem beszélt: A legtöbb rokkant ember, akit visszaminősítettek a komlex felülvizsgálaton, az anyagi ellehetetlenülés útjára lépett. A mai magyar munka világa egyáltalán nem várja a rehabilitálható sérült embereket. Sőt, a legújabb foglalkoztatási rehabilitációs rendszer azt éri el, hogy egyre kevesebb lesz a rehabilitációs foglalkoztatott. 
       A minap voltam egy rendezvényen, ahol sokadjára is meg kellett állapítanom, hogy ma többen élnek a sérült emberekből, mint valaha. Ezek az emberek és a háttér-infrastruktúra többe kerül az államnak, mint a sérült emberek közvetlen ellátásai. 

x x x

Most beszéltem egyik barátommal, másfél-két hét alatt hárman haltak meg környezetében, köztük egy negyvenkilenc éves férfi is.
   

Nincsenek megjegyzések: