Kedves Barátom,
az ember néha nem tudja
megfogalmazni, hogy mit érez. Aztán olvasol valamit, látsz egy filmet, és a
homlokodra csapsz, ez az, amit kerestél magadban, magad körül. Ott van előtted,
ami napok, hetek… óta őrlődött benned.
Sokadjára
láttam a Szakíts, ha bírsz! című amerikai filmet. A nő és a férfi szeretik
egymást, összekerülnek. Aztán az idő, a mindennapok szétrázzák őket. Amikor már
mentenék a menthetőt, gesztusokat tesznek, tennének egymás felé, azok is balul
sülnek el. Ez így megy egy darabig, aztán elválnak útjaik.
Akkor
szakítanak, amikor már tudják, hogy hol rontották el, legalábbis így gondolják.
Úgy
szakítottak, hogy szerették egymást.
Tulajdonképpen
miért is nem találjuk meg egymást? Miért is nem tudjuk megtartani a másikat?
Legfőképp akkor, ha szeretjük is.
Ehhez képest
nincs mit csodálkozni azon, hogy pozitív érzelmi kapcsolatok sem tudnak
kialakulni. Az még a jobbik eset, ha az emberek intelligens módon kitérnek
egymás elől, vagy intelligens módon utasítják el egymást.
Nyújtod a
kezed a másik felé, keresed az utat hozzá, és magadra maradsz.
Más
szempontból a negatív kapcsolódás pillanatok alatt kialakul. Állítasz valamit
X.Y-ról, s már nem is jöhetsz jól ki a helyzetből. Lehet napestig, hetekig
vetyengeni, hogy akkor most hogyan is van ez?
Kedves
Barátom, ismét a Szakíts, ha bírsz! című film története.
Nem arról
kellene szólnia az életnek, hogy legalább azok megtalálják egymást,
megmaradjanak egymásnak, akik szeretettel, szerelemmel vannak a másik iránt?
Szerintem igen.
Ebben a hitben
üdvözöl barátod:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése