A szeretet akadálymentes

                     

Ahogy öregszek, egyre jobban megviselnek ezek a rendezvények. Lelkileg nehezen bírom.

            Sérült, fogyatékossággal élő emberek kulturális fesztiválja. Vers, jelenet, ének, tánc.

            Mindig megfogadom, hogy nem vállalok többet semmilyen szerepet, de amikor jön a felkérés a szervezőktől, vállaljam el a zsűritagságot vagy akár az elnökséget, nem tudok ellenállni. Aztán a rendezvény után napokig nem találom a helyemet.

            Egy középsúlyos értelmileg sérült középkorú nő tízperces Romhányi József rímes paródiáját adja elő. Egy speciális általános iskola szintén értelmileg sérült tanulói csinosan felöltözve a Fogj egy sétapálcát! Slágerre táncolnak…

            Nagyon ügyesek. A tízperces szövegmondás bárkinek a becsületére válna. Az előadó a szöveget el is játssza.

            A gyerekek a zene ritmusára összehangoltan mozognak. A koreográfus szép és jó munkát végzett.

            Nézem a felkészítő nevelőket, együtt izgulnak a fellépőkkel. Amikor a produkciónak vége, velük együtt örülnek.

            A sérült emberek legtöbbjében is megvan a szereplési vágy. Az esetükben sosem a művészeti teljesítmény a lényeg.  Nekik már az is feladat, hogy kiállnak a nézők elé.

            Ha lehetőségem van rá, ezeket a gondolatokat elmondom minden egyes alkalommal. Most is.

            A műsor végén beszélgetés a fellépőkkel, a nevelőkkel, a nézőkkel. Egyszer csak megáll előttem egy szemüveges, rövid hajú, kissé pufók tizenöt év körüli fiú. Kezet nyújt.

            - Hoogy híívnak? – kérdezte.

            - Béla. És téged?

            Néhány pillanatig tétován álldogál előttem az értelmileg sérült fiú.

            - Saajnállaak, hogy iilyen széékben üülsz – mondta jobb kezét a bal vállamra téve.

            Néztem ezt a fiút némán, nem bírtam szólni. Csak ültem kerekes-székembe szögezve.