Az autisták világnapja alkalmából
április hatodikán egy konferencián vettem részt. Sok érdekes, nem túlzás, ha
azt mondom, érdekfeszítő előadás hangzott el.
Többek
között Egle Botond előadása is, aki saját életét bemutatva beszélt az
autizmusról. A szekszárdi Asperger-szindrómás fiatalember szociológiát tanul az
ELTE Társadalomtudományi Karán. A barátnőjével kollégista.
Az
autizmust egy fa ágaihoz és leveleihez hasonlította. Ahogy különböznek
egymástól a fák ágai és levelei, úgy különböznek egymástól az autizmus fajtái.
Bár
„szerencsésnek” mondhatja magát, sokat olvasott, tanulhatott, értelmiségi
szülők gyermeke, foglalkoztak vele, tanítatták a szülei és ő élt ezzel a
lehetőséggel, az életét mégis egy görög tragédiához hasonlította. Tele tragikus
fordulatokkal, minden nap meg kell harcolni az életért, a boldogulásáért.
Minden
út Rómába vezet, tartja a mondás. Miért ne juthatna el ő is Rómába, csak egy
kicsit másképp.
Ha
meg kell mászni a hegyet, megmássza. Ha nem tudja, megkerüli. Ha ez nem
lehetséges, arrébb viszi a hegyet. A lényeg: nem szabad föladni, újra és újra
kezdi.
Tapasztalatát,
tudását továbbadja, iskolákba jár, előadásokat tart, hogy elfogadott, érthető
legyen az autizmus a többségi társadalom számára.
Láttam
egy videót egy fotókiállításról. A kiállítás az anyaságról szólt, nők és
autista gyerekeik. A kiállítást megnyitók között volt Egle Botond is. Ihletett
módon beszélt a modern anyaságról.
Ennek
a fiatalembernek az autentikus előadása közelebb hozta az autisták életét
hozzánk, nem autistákhoz, amely nem más világ, hanem a mi világunk is. A benne
élők szerethetőek és szeretnek, akárcsak mi valamennyien.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése