Kedves Laci,
olvastam a vallomásos beírásod a facebook-oldaladon. Nem
tudom, hányan olvasták értőn, beleérzőn… Nem tudom…
Ismerősök
vagyunk az oldalon, de még nem váltottunk személyesen szót. Mégis egy nyelvet
beszélünk, és akármikor szót válthatunk.
Engedd meg
Laci, hogy az egész beírásodat idézzem:
„Ma 10 éve,
hogy Járóképtelen lettem! Mindig is Mozgássérült voltam de akkor és most sem
tudom elfogadni ezt az állapotomat. Akkor 10 éve vadonatúj életet kellett elkezdenem.
Szinte megszűnt körülöttem minden. A városba 1-2 évig szinte le sem jutottam.
Így maradt a szobám. Kb.napi 20 órát fekszem és pár órát ücsörgök a kerekesszékemben.
Nekem ünnepnapnak számít, amikor is a
segítőim (Agria Speciális Mentő és Tűzoltócsoport) segít levinni lakásomból.
Pár óra a városban és már jöhetek is haza. És
idehaza ismét várhatom a legközelebbi ünnepnapot. A másik legnagyobb gondom az,
hogy nem tudok önálló lenni. Míg élek ki vagyok szolgáltatva és ez ellen nem
tudok semmit sem tenni. Borzasztó érzés ilyen kiszolgáltatnak érezni magam. A
10 év alatt rengeteg betegség, fertőzés és műtétek történtek velem. És talán
kevesen tudják de prosztata rákom is van. Házasságom is romokban hever. Annyira
rossz a közérzetem, hogy azt leírni nem lehet. Bejön 1 negatív gondolat és
máris sírok mert ez már jobb nem lesz. Gondolom sokan fognak biztatni de attól
én még nem fogok talpra ugrani. De aki megérti amiket leírtam azoknak előre is
köszönöm. Hosszú hónapok óta gondolkoztam, hogy leírjam-e ezeket a sorokat. De
éppen jött a 10 éves évforduló és megírtam.”
Ebből nem lehetett volna kiragadni
egy-egy részletet, ez így teljes. Ezek a sorok egy jajkiáltás, segélykiáltás…
Miért is? Kiért is? Egy helyzetért,
önmagadért…
Ahogy az
írásodból, úgy életedből sem lehet kiragadni egy-egy részletet. Nem akarom
szépíteni a helyzetet, úgy szar, ahogy van.
Sőt, tudom,
hogy részleteiben sokkal rosszabb, elviselhetetlenebb, kiszolgáltatottabb az
életed, mint ahogy azt leírtad… Szóval lehetne még fokozni a helyzetet.
Kevesebbért,
kisebb dolgokért is feladják az emberek, eldobják az életüket.
Ebben a
helyzetben is a társtalanság a legrosszabb. Egy társ, aki ott van melletted
jóban-rosszban, aki az önfeláldozást önbeteljesítésnek tartja, kárpótol
mindenért, vele gyakorlatilag áthidalható minden akadály. Mindent tud
feledtetni, ha van, ha nincs, akkor meg minden hiába.
Van, akit
senki, semmi nem éltet.
Laci, neked heti négy óra ünnep, ez adjon erőt! A fényképeid fantasztikusak. Hozzátartozol Egerhez, egy
közösséghez, mint az úthoz a jelzőtábla.
Tudod,
Laci, mindannyian cipeljük életünk terheit. Kinél mi a tűréshatár? Van, aki a
kevéstől is megroggyan, van, aki hegyeket elvisz a hátán.
Néha úgy
érzem, belefulladok. Négy kerekem alól kicsúszott a talaj. Az utóbbi években a
legjobb szándékaim ellenére semmisem sikerült, a társam is elhagyott. Egy
csődtömeg az életem. Olyan egyedül vagyok, hogy annál jobban már nem is
lehetnék.
Én is gyakran és könnyen sírva
fakadok. Egyszer egyik ismerősöm azt mondta, hogy a sírás az erő jele. Hát,
Barátom, akkor én kurvaerős vagyok!
Semmi
jövőt, reményt nem látok magam előtt.
Az eszemmel
még bíztatok embereket, mint téged is, de a szívem-lelkem már nincs velem…
Szerencsésebb
óráimban legalább gondolatban Toszkánában vagyok.
Fel a
fejjel , Laci! Nem vagy egyedül!
Üdvözletem
küldöm Martfűről:
Urbán-Szabó Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése