Az erdő hegedűse

A nagy-nagy erdőben egy lapulevél alatt húzódott meg a tücsök. Éppen délutáni sziesztáját tartotta. Aztán fogta magát, hóna alá csapta hegedűjét és az erdő legszebb fája alá vette útját.

            A fa alatt a tücskök Paganinije, mert hát így hívták, elkezdett játszani. Olyan szépen játszott, hogy mikor megszólaltatta a hegedűjét, az erdőben megállt az élet. Minden alkalommal az erdő madarai, ha meghallották a tücsköt játszani, a környező fákra leszálltak pihenni, andalogni. Ha játszani hallották, a közelbe gyűltek.

            A tücskök Paganinije csak játszott fáradhatatlanul, télen, nyáron, hóban, fagyban, nyári forróságban rendületlenül, de valójában csak egy valakinek játszott, Mókus Móninak. Neki kereste a kedvét, neki szólt a gyönyörű zene.

            Mókus Móni szerette, ha a bicebóca tücsök neki játszott. A magányos mókus lányok sokat élcelődtek, párjuk nem volt és nem nekik zenéltek.

            Egy volt köztük, a mókus oviban dolgozott, ő értékelte a tücsök zenéjét. És irigyelte Mónit, aminek hangot is adott.

            Mókus Móni néha a levél alatt meglátogatta a bicebóca tücsköt, néha otthonában fogadta, de senki nem láthatta, tudhatta. Ha néha úgy kívánta, zenélt, játszott hegedűjén neki, a tücsök még el is hitte, hogy szereti.

            A tücskök Paganinije játszott, csak játszott, hegedűje lángolt, az ő Mónijában meg a szerelem egyre kevésbé pislákolt. Kétségei voltak, hogy szereti-e a tücsök egyáltalán, vagy csak úgy mondja.

            A mi tücskünk csak nézett ki a fejéből, egyre kevesebbet értett az egészből. Miért úgy húzza a vonót, nem törli le a lábát…

Minden baj lett, minden baj volt … A tücsök csak leste a mókuslány minden szavát, leste minden álmát… Érezte, bele fog pusztulni a meg nem értésbe…

Az erdő lakói zavartan nézték a dolgot… Sejtették, hogy valami nincs rendjén… Már nem úgy szólt a zene, Móni némasága volt rossz kedvének üzenete…

Egy idő után hiába várták az erdei lakók a susogó fák, a zizegő levelek alatt, nem jött a tücsök, nem hangzott a zeneszó…

Mókus Móni mintha mi sem történt volna, sürgött-forgott, lubickolt a jó szóban …

Csak ne hiányzott volna az a zene, a tücsök zenéje, bárcsak még most is szólna..

Mókus Móni tartotta magát, csak akkor sírdogált olykor, mikor nem látta a világ. A tücsök Paganinije nyakába vette az erdőt, az országot, arra ment, amerre senki nem hallott, nem látott, de már nem úgy szólt a zene, már odavolt minden öröme.