Kedves Laci,
mi van, mi történt veled az
ominózus írásod óta? Nem csodálkoznék rajta, ha semmi különös, egész pontosan,
ténylegesen semmi különös. Nem jársz le hetente többször, nem jött helyre a
házasságod, nem gyógyult meg a prosztatád…
Velem
hasonló a helyzet… Mintha megállt volna a történés körülöttem. Mintha arra
lennénk kárhoztatva, hogy elmúljon felettünk az élet minden különösebb fakszni
nélkül…
Arra,
amit neked válaszul írtam, néhányan - ismerősök és ismeretlenek - leginkább
szóban úgy reagáltak, hogy nem is gondolták volna.
Néhányan
megérezték, hogy valami baj van, valami nincs rendjén. Jóindulatúan rákérdeztek
egy-két dologra. Minek terheljem őket még jobban.
Volt
ígérgetés is, amiket jó volt hallani, de tudtuk valamennyien, hogy nem lesz a
dologból semmi.
Biztatással
tele a padlás. Nem szemrehányásként mondom, csak azt nem mondta senki,
számíthatok rá, segít…
Úgy
őszintén, ki akarna, szeretne egy kerekes-székes mögé állni, és felelősséggel
fizikailag vagy adott esetben anyagilag segíteni? Hát, nincs tolongás, Barátom!
Tudod,
egy-egy alkalommal még volna is segítség… De rendszeresen? Mikor mindegy, hogy
esik vagy fúj, vagy süt a Nap, van kedvem vagy nincs.
Erre
csak nagyon kevesek képesek. Talán csak azok, akik tudják, mert gyakorolják
szolgálatból, hogy mi a feltétlen szeretet. Többen mondják, tudják, de
lényegében kevesen gyakorolják. Tudod, ez már feladat, elhivatottság,
elkötelezettség, vagy nevezd, ahogy akarod, de mindenképpen kivételes dolog,
úgyis mondhatnám, hogy adomány.
Laci,
vannak emberek, akik ha találkoznak, abból lesz valami. Mosolyka és a férje hat
hét ismeretség után házasodtak össze. Nem foglalkoztak a családdal, az
ismerősökkel, megesküdtek és kész.
Pedig,
ha nem tévedek, sokan lettek volna okoskodók, hitetlenkedők, kételkedők…,
akiktől még az élettől is elment volna a kedvük. Akik merő szeretetből és
féltésből minden áron le akarták volna beszélni a szándékukról.
Hát,
ezt akarták elkerülni! És el is kerülték…
Minden
megélt pillanat az övék, csak az övék. Minden nehézséggel együtt is
szárnyalnak…, mert szeretet van és elfogadás. Szabad lélekkel néznek egymásra
és a világra… A test lehet korlátozott, de a lélek, Barátom! A lélek a fontos,
a legfontosabb volna. Ezt nem lehet shoppingolni, bevásárlóközpontban venni.
Van
- vagy volt? - egy barátom, aki azt nem akarta megérteni, hogy ne csak akkor
menjünk el a nagy hőségben sörözni, amikor neki kedve van, hanem amikor csak nekem
van kedvem.
Egymáshoz
kellene hajolnunk, fordulnunk, kellő alázattal és a világ már jobb lenne. Fene
nagy gőg és büszkeség van a legtöbb emberben, és ki nem nyújtaná a kezét sem
azért, hogy adjon, sem azért, hogy elfogadjon.
Kedves
Laci, mondhatnám azt is, hogy a kör itt bezárult. Elfogadjuk, hogy mindenkinek
nem lehet mosolykája, nem lehet mindenkinek olyan társa, mint neki, a Sándor.
De
miért ne lehetne?
Hogy
küzdelmünkben egyedül vagyunk-e végérvényesen, ez még kérdés.
Kezdjük
megismerni keresztünket, a terhe már rajtunk van.
Most
elköszönök. Üdvözöl Martfűről barátod:
Urbán-Szabó
Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése