Mintha kerülnénk egymást,
integetnek legfeljebb,
nem beszélgetnek,
nem lőnek,
nem robbannak bombák,
mégis olyan, mint egy
háborús övezet.
Falak közé
húzódik az élet,
magukba roskadnak
az emberek,
még remélnek.
Csörög a telefon,
valami éled,
nyújtanák az időt
a végtelenségig,
mondják és mondják
még,
csak maradjon,
megmaradjon a kötelék.
Néptelen utcák,
mindenki valamire,
valakire vár.
És az éjszakák,
azok a rettenetes
éjszakák!
Aludjuk át!
Jó volna,
ha átaludnánk
ezt a járványt!
Ha egyszer fölébredünk,
mindenki velünk…
Csörren a telefon,
valami éled,
már túl a határon…
Mondja, mondja,
én már hagyom…
A naptár és az időjárás
tavaszt jelez,
mindenki jobb,
szebb időt feltételez.
Az az udvar, kert,
Toszkána nekem,
és benne te,
az örök szerelem.
Nem sok van már,
oly kevés,
de szívem remél.
Egyszer még láthassalak
a járvány után,
téged és a kertet
csodálhassam.
A földi létben
ezt kérem,
Uram, ehhez segítsen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése