Nem mese ez...
Ezt a történetet körülbelül egy-másfél évvel ezelőtt
hallottam.
Egy kis faluban élt a
Doktor úr a feleségével. Mindenki ismerte, pedig már évek óta nyugdíjas volt,
és ő is ismerte a falu apraját-nagyját.
Aztán meghalt a felesége,
aki több mint hatvan évig élt vele, társa és segítője volt. A felesége
biztosította azt a hátteret, ami ahhoz kellett, hogy a Doktor úr a gyógyításnak
szentelhesse az életét.
Egy alkalommal meglátogatta
régi ismerőse, betege az egyedül élő Doktor urat. Áldatlan állapotokat talált a
köztiszteletben álló embernél, aki teljesen alkalmatlan volt a háztartási
munkára.
A régi ismerős megkereste a
falu elöljáróit, illetékeseit, hogy valamit tenni kellene. Gyorsan kiderült,
hogy a lehetséges legjobb megoldás – a Doktor úr életkorára, egészségi
állapotára tekintettel -, ha a szomszédos település szociális otthonába
költözne. Ezt a megoldást ő is elfogadta.
Azonban adódott egy újabb
probléma. A szociális otthonba a beugró másfélmillió forint volt. A Doktor
úrnak nem volt megtakarított pénze, gyermektelenek voltak, szolgálati lakásban
éltek…, nem volt miért vagyont gyűjteniük.
Megmozdult a falu
apraja-nagyja. Egy takarékszövetkezet helyi fiókjánál számlaszámot nyitottak
egy hétfői napon. Még azon a héten szerdáig a falubeliek – ki mennyit tudott –
összeadták a Doktor úr beugró pénzét az otthonba.
Azóta is sokszor gondoltam
erre az esetre. Dobálózhatunk a szavakkal az élet értelméről, a
szolidaritásról. Előadásokat is hallhatunk, könyveket is olvashatunk ezekben a
témákban. Mind-mind csak szó, szó…
Amióta ezt az esetet
ismerem, az élet értelméről a Doktor úr élete jut az eszembe, a szolidaritásról
pedig a falubeliek magatartása.
Azért ilyen kis csodák is
vannak nálunk, Magyarországon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése