Első látásra

Érettségi után nem volt kérdés, hogy tovább kell tanulnom. A hetvenes évek végén egy tolókocsis fiatalnak nem is volt olyan egyszerű eldöntenie, hogy mit is kezdjen magával, mit és hol tanuljon. Az esélyegyenlőség akkor azt jelentette, hogy arra van esélyed, amit magadnak megteremtesz, leginkább a családod révén. Akkoriban könnyebb volt pártos protekciót szerezni, mint akadálymentes épületet találni az országban.

            Pályaválasztásomat nem tanácsadók segítették, hanem egy Népszabadságbeli újságcikk. A srác szombathelyi volt és szintén zenész. Ezekkel a paraméterekkel végezte el a jogot Pesten az ELTÉ-n. Ha ő Szombathelyről el tudta végezni az egyetemet, Martfűről nekem is mennie kell. Hát így kerültem a pesti jogi egyetem levelező tagozatára.

            A kétnapos konzultációkra és a vizsgákra apám – az esélyegyenlőségem két lábon járó része – vitt személygépkocsinkkal. Nekünk még a kétütemű Wartburg is azért lett, hogy legyen esélyem.

            Kezdetben a konzultációkra naponta jöttünk-mentünk Pest és Martfű között. Rövid idő múlva, az unszolásukra, gyáli barátoméknál kötöttünk ki. Három generáció ült le ilyenkor esténként és általában éjfélig beszélgettünk. Nekem a második egyetemet jelentették ezek a beszélgetések.

            A két konzultáció közötti időben tanultam, mint a kisangyal, és rengeteget olvastam. Azóta sem tudok annyit olvasni, mint azokban az években. Közben alig vártam, hogy mehessünk Pestre az előadások, de még inkább a belvárosi csatangolások miatt, mert erre mindig szakítottunk időt. És hát persze az esti beszélgetések miatt is.

            Korábban is rendszeres Pestre járók voltunk, de a belvárost az egyetemi évek alatt ismertem meg igazán. Ekkor szembesültem sok mindennel. Hogy milyen szép is a mi fővárosunk! A képeskönyvek Pestjénél sokkal szebb. Ekkor láttam életemben először koldust, és ekkor tudtam meg, hogy a szegénységnek ez formája még büntetendő is. Ha már ennie sincs mit, üssünk rajta még egyet!

           

Akkoriban a Kecskeméti utcában volt egy ajándékbolt.  Nagyon míves tárgyak voltak az üzlet kirakatában. Jövetbe-menetbe mindig elmentünk előtte.

            Mikor először láttuk, apám megjegyezte:

            - Látod, ezek nem bóvlik!

            - Nézd, milyen szép sakk! Ilyen faragott bábukat még nem láttam – csodálkoztam rendesen.

            - Az ára se semmi! – hüledezett apám. Minden oka megvolt rá, az ár két és félezer forint volt, ami az időtájt egy havi átlagfizetésnek felelt meg.

            El is újságoltam este gyáli barátom nagyapjának a mesteri kidolgozású sakkot.

            Apámtól és tőle tanultam meg sakkozni. Sokáig a barátommal ketten játszottunk ellene és még bástya előnyt is adott.

            Aztán egyszer azt mondta, hogy most már fent hagyjuk a másik bástyáját is. Elismerése volt ez annak, hogy fejlődtünk.

            - Tudod, Béla, a tudást nem a figura formája adja – mondta.

- Az a sakk-készlet akkor is szép, Nagypapa.

Abba a sakk-készletbe beleszerelmesedtem. Mikor mentünk, apámmal mindig azon tanakodtunk, hogy ott lesz-e vajon a kirakatban. Ott volt. Ez így ment majd másfél évig.

            - Ki is venne ilyen drága sakkot! – mondogatta ilyenkor apám.

            Voltak nyarak, amikor három-négy sráccal a szünidőt átsakkoztuk. Bajnokságokat szerveztünk.

            Napközben, míg meleg volt, sakkoztunk, estefelé pedig irány a grund, ahol sötétedésig ment a foci. Itt én voltam a törzsszurkoló.

A sakkon keresztül ismertem meg Győri Béla bácsit Hévízen, ahol szakszervezeti üdülésen volt ő is, mi is. Ha valaki látta, a megjelenése, ruházata alapján akár főorvosnak is nézhette. Nyugdíjazása előtt harmincöt évig sorompókezelő, szóval bakter volt.

            - Szerettem csinálni –mesélte később. – Sokat lehetett közben olvasni. El se tudom mondani neked, mennyit olvastam.

            A szakszervezeti üdülőben a kultúros hölgy sakkbajnokságot szervezett. Így ismertem meg az öreget. Mondhatom, nála intelligensebb, olvasottabb emberrel nem találkoztam azóta sem.

            Egy-egy parti után beszélgettünk. Ma már tudom, vizsgáztatott. Érdekelte, hogy miket olvasok. Aztán mesélt, ajánlott szerzőket, könyveket.. A következő másfél-két évben elsősorban az ő ajánlásai alapján olvastam. Folyamatosan biztatott a tanulásra és az olvasásra.

            Tőle hallottam először, hogy a sakkozás művészet. Hosszant ecsetelte, hogy játékstílusa alapján meg lehet mondani, hogy a másik milyen ember. Későbbi életem során ez számtalanszor beigazolódott.

Amikor láttam a kirakatban a szépen faragott sakk-készletet, mindig eszembe jutott Béla bácsi.

            Az egyik alkalommal apám azt mondta, ha sikerülnek a félévi vizsgáim, megkapom a sakkot.

            Tanultam, mint egy hülye. „Úristen, még két hónap!”, számoltam magamban.

            Aztán eljött az utolsó vizsga napja, sikerült. Csoporttársaim, ki a  sebét nyalogatta, ki örült, hogy túl van a vizsgán, sokáig mondták volna, de akkor ez valahogy nagyon nem érdekelt.

            Ahogy kimentünk az utcára, egyenesen az üzlethez mentünk. Döbbenetünkre a sakk nem volt a kirakatban. A sírás kerülgetett.

            Apám bement az üzletbe, hogy hátha… Nem volt hátha.

            Hazafelé menet alig szóltunk. Ahogy anyám meglátott bennünket, azt hitte, hogy nem sikerült a vizsgám.

            Apámmal soha többé nem beszéltünk a faragott sakk-készletről.

            Az ajándékbolt pár hónap múlva bezárt.