Széljegyzetek egy hosszabb tanulmány elé
Vitó
Zoltán emlékére
Ami az olvasónak erről a
témáról elsőként eszébe juthat, az az, hogy mit lehet ebben a témában
egyáltalán írni. Ha azonban végiggondoljuk olvasmány-élményeinket, a bőség
zavara ötlik fel. Olyan szerzők és címek is fölvillannak az emlékezetünkben,
amelyek elsődlegesen nem arról ismertek, hogy ott bizony a fogyatékosságról, a
fogyatékossággal élő emberek ábrázolásáról is szó van.
Első pillanatra gondolná
valaki, hogy Victor Hugo két regényének, A Párizsi Notre-Dame-nak és A nevető
embernek fogyatékossággal élő alakja is van. Vagy netalán Ken Kesey Száll a
kakukk fészkére című regényéről a fogyatékossággal élő emberek jutnak az
eszünkbe? Nem. Ahogy Pierre La Mure Moulin Rouge című regényéről sem.
Más a helyzet Peter Marshall
klasszikus „roki” regényeivel /lásd Tombol a Hold, Nincs helyed a temetőben/,
de említhetném Zemlényi Zoltán regényeit is vagy az utóbbi években befutott
Sárhegyi Csaba regényét.
A költők fölemlítése legalább
ilyen színes képet eredményezne, ezúttal most csak néhány magyar szerző neve:
Böhm András, Kanizsai-Nagy Zsuzsanna, Pozderka János, Vitó Zoltán… A költők
körében külön érdekesség, hogy akiknek a költészetében a fogyatékosság
hangsúlyos szempont, azok mind maguk is fogyatékossággal élő emberek.
Az előzőekben csak példálózni
szerettem volna a nevekkel és a címekkel, mintegy a téma irodalmának
gazdagságára utalva ezzel. Azt hiszem, a fölsorolást sokan kitudnánk még
egészíteni. Minderre is figyelemmel a jelen kis tanulmány kísérletnek, első
ecsetvonásnak tekinthető a téma kritikai, esszészerű terjedelmesebb
feldolgozása előtt.
X X X
Képzeljünk el egy ilyen címet: A szép, a szépek
ábrázolása irodalmi alkotásokban.
Mi a szép? Rilke azt mondta,
szép az, ami érdek nélkül tetszik. Mondhatnánk még sok ilyen tömör, találó
meghatározást. Az viszont egyértelműen látszik, hogy a szép meghatározása
nagyon szubjektív és koronként is változik. Így van ez több hasonló jellegű
fogalommal is: jóság, szeretet, szerelem, bátorság, erény… Csupa olyan fogalom,
amelyek valamilyen mértékben valamennyi irodalmi alkotásban jelen vannak.
Körülöttük forog a mű, a történet, általuk éljük meg a katarzist.
A fogyatékosság ehhez képest
egy objektív helyzet, jól körülírható. Akkor is van, ha a társadalom, a
közvetlen környezet, vagy az érintett személy nem vesz róla tudomást. A
fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember megítélése is koronként változik.
Gondoljunk a taigetosra vagy a korunkbeli emberi jogi megközelítésekre, s
mindez a művészetben, az irodalmi alkotásokban is visszatükröződik.
A fogyatékossággal élő
emberekről szóló irodalmi alkotások nem azért okoznak katarzist, mert
fogyatékossággal élő emberekről szólnak, hanem a fentebb jelzett fogalmak
miatt. Az ugyanis önmagában nem katarzis, hogy valakinek nagy a füle vagy
tolókocsis.
X X X
Az e témában írókat két nagy csoportra oszthatjuk. Az
egyik csoportba azok tartoznak, akik maguk nem fogyatékossággal élő emberek,
akik számára a fogyatékossággal élő ember az alkotásuk egyik szereplője.
Számukra nem a szereplő fogyatékossága az elsődleges, hanem az, amit ennek a
segítségével ki lehet, ki akarnak fejezni.
A másik csoportba azok a
szerzők tartoznak, akik maguk is fogyatékossággal élők. Nekik a fogyatékosság
napi tapasztalat, az életük része, nekik az írás gyakran önterápia. /is/.
Természetesen a két csoport
szerinti megkülönböztetés nem jelent értékítéletet.
X X X
A nem fogyatékossággal élő szerzőket még az a vád sem
érheti, hogy hogyan jönnek ahhoz, hogy fogyatékos emberről írjanak, mit
tudhatnak erről, hogy nincsenek „benne”. Ha egy percig is komolyan vennénk az
ilyen fölvetéseket, akkor – némi túlzással – egy férfi szerző nőről nem
írhatna. Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok. Vagy ki merné ezen az alapon
megkérdőjelezni Hugo, Ken Kasey, Samuel Beckett írói nagyságát.
X X X
Beckettnek van egy húszoldalas novellája ebben a témában,
A kitaszított, amely olyan, mint egy mellbevágó pillanat.
A novella első harmadában még
nem tudjuk, hogy mozgásfogyatékos emberről van szó. Amikortól ez nyilvánvaló,
akkor kap jelentőséget, más értelmet a novella első mondata is: „A feljáró nem
volt magas. Ezerszer megszámoltam a fokokat fölfelé is, lefelé is…” Vagy egy
kicsit később ez a mondat: „… Átmentem az utca másik oldalára, visszafordultam
és megnéztem a házat, mely kitaszított magából, visszafordultam én, aki menet
közben soha nem szoktam megfordulni…”
Aztán jön a fordulat, mikor is
megtudjuk, hogy kiről is van szó: …”Elindultam. Micsoda járás. Merev alsó
végtagok, mintha a természet nem adott volna térdet, s a lábfejek furcsán
kifelé vágódnak jobbra-balra… /…/… Nekem a legszélesebb járda sem eléggé
széles, ha egyszer elindulok, s mindig attól félek, hogy kényelmetlenséget
okozok az idegeneknek. Megállított egy rendőr és így szólt: Az úttest a
járműveké, a járda a gyalogosoké. Mint egy bibliai mondás…”
A novella utolsó harmadában
ismét nincs egy szó sem a szereplő fogyatékosságáról, de mi már tudjuk, hogy
az, s ez így még döbbenetesebb.
Olyan, mintha Beckett mindent
tudna szereplőjének fogyatékosságáról. A mozgásfogyatékosság egyik esetének
szemléletes és esendőségében megrázó leírását adja.
A novellát ezekkel a
mondatokkal zárja: „…Nem is tudom, miért meséltem el ezt a történetet. Ugyanezzel
az erővel másikat is mesélhettem volna. Talán majd legközelebb elmondok egy
másikat. De meg fogjátok látni, jó emberek, az is pontosan ugyanilyen lesz.” Ez
beismerése annak, hogy ha egy szerző bármiről is ír, mindig önmagát írja. Ebből
a megfontolásból kiindulva a szerző számára a fogyatékosság, a fogyatékossággal
élő ember tulajdonképpen csak másodlagos, s mindez alátámasztja az imént
írtakat.
X X X
Peter Marshall
könyve, a Tombol a Hold, a heinemedinesek körében a legismertebb, mintegy a
Bibliájuk.
A regény két főszereplője,
Bruce Pritchard és Annette Perel, megbénulásuk után is ugyanazok a lázadó
fiatalok maradnak. A környezetük ugyanúgy nem tud velük mit kezdeni, sőt, a
megbénulásukat követően még kevésbé.
A megbénulásukat követően
olyan hamis elvárás fogja őket körül, amely szerint hálásnak kell lenniük
mindazért, amit a családtól, az intézettől kapnak. Nem ők csináltak belőle
ügyet, hogy tolókocsisok lettek, hanem a környezetük. Ők pusztán azért, mert
másként kell foglalkozni velük, mint azelőtt, nem kívánnak hálásak lenni.
Bruce a háláról így vélekedik:
„…Az egyetlen mód, ahogy az ember kifejezheti a háláját ezért a helyért, ha
olyan teljes, érdekes életet él, amilyet csak élhet…” Bruce és Annette előre
néznek, szerelmesek, a fiú ismert író akar lenni, a lány tanulni szeretne, s
közben vívják napi harcaikat, ismeretségüktől kezdve egymásért. Mindeközben
pedig nem vagy alig tudnak mit kezdeni Istennel…
X X X
Témánk szempontjából az egyik legérdekesebb kérdéskör: a
fogyatékossággal élő ember és az Isten kapcsolata.
A fogyatékossággal élő emberek
egy része közömbösen viszonyul Istenhez és a valláshoz, másik részük feltétlen
hívő, már-már belemenekülnek a vallásba. A harmadik csoport tagjai kifejezetten haragszanak a vallásra, Istenre.
Ők Istent teszik mintegy felelőssé a fogyatékosságukért.
Van egy negyedik csoport,
amelynek a tagjai szinte birkóznak az Istennel. Lényegesen több bennük az
elutasítás, mint az elfogadás, de újra és újra visszatérnek hozzá. Ők azok,
akik egyszer meg is érkezhetnek Istenhez, de véglegesen és teljesen is
elszakadhatnak tőle. Akik közülük rátalálnak Istenre, talán ők alkothatnak egy
ötödik csoportot. Úgy érzem, költőként ebbe a csoportba tartozik Vitó Zoltán és
Kanizsai-Nagy Zsuzsanna.
X X X
Bruce és Annette a negyedik csoportba tartoznak, erősen
küszködnek az úton. Marshall számára ennek a kérdésnek, ennek a küszködésnek a
fontosságát az is jelzi, hogy a regényben ez a motívum vissza-visszatér.
Bruce – egy elképzelt színházi
jelenete szereplőjeként – még egészségesen ezt mondja: „…Előbb-utóbb csak
rájövök, hogy mi vagyok. Most még magam sem tudom, hogy mit higgyek.
Kiderülhet, hogy szükségem van Istenre, de ha igen, akkor se próbálom mások
nyakára erőltetni…”
Később bénultan, a bénasága és
egy gyerek halála első döbbeneteként eképpen vélekedik: „… Ön azt kívánja
tőlem, fogadjak el olyan Istent, aki kegyetlenséget művel, pedig nincs oka rá,
egy szemernyi sincs. Azt kívánja, hogy tekintsen magasztos, isteni ajándéknak
mások szenvedését. Hát én a magam kínját csak elviselem atyám, de a másokét nem
bírom. Nem is akarom bírni. Nem akarom tudomásul venni ártatlan gyerekek
gyalázatos gyötrelmét. De muszáj. Nincs beleszólásom…”
Egy párbeszéd pedig
visszafogottabban, némiképp már a Bruce-tól elsőként idézetteket vetíti előre. A
fiú és a lány párbeszéde gondolatiságában a regény legizgalmasabb része: Bruce:
„Magának mit jelent az Isten?” Annette: „Energiát. Az életerőt. Mindenben ott
van, a legkisebb fűszáltól az emberig. A nagy közös nevező. A Genezis szerint
Isten az embert tulajdon képére és hasonlatosságára teremtette. Mi Isten
tükröződései vagyunk, a tükrök, amelyekben ő tükröződik. És a tükörkép meg a
tükör ugyanaz.” Annette később: „…A
keresztény ember azt hiszi, hogy életének minden tehertételét
kiegyenlíti valami jó a másvilági életben. Hogy például a nyomorék test ép
lesz… /…/ …Ezzel védi magát a kereszténység a vakvéletlen, a betegség, a
kínszenvedés, a halál könyörtelenségétől, rendetlenségétől, tökéletesen
tökéletlen értelmetlenségétől. A kereszténység úgy árnyékolja a fényt, hogy a
legnagyobb tragédia egész és egy volta, kezdete, középpontja és vége, kört
záró, kibúvó nélküli hibátlansága sem mutatkozik meg olyan élesen, mint
különben, Talán jó is ez, nem tudom. Talán ezért van rá olyan nagy szükség. Az
ember ernyőt rak a csupasz villanykörte köré, hogy ne sértse szemét a fény…”
Hát bizony vívódás ez a
javából a hit miatt, a hitért, végső soron Isten megtalálásáért.
X X X
Peter Marshall másik említett regényének, a Nincs a
helyed a temetőben, egyik alakja minderről már így beszél: „…Krisztusnak a
gyengesége az ereje… /…/… Krisztus szeretete végtelen, olyannyira, hogy már
nincs is tartalma és ezért megfoghatatlan…”
Összecseng ezzel Bruce utolsó
gondolata, amit szerelme, Annette halála miatti fájdalmában gondol: „… Minden
arcot szeretnem kell a világ minden ablaka mögött.”
A szeretetnek ugyanerről a
mélységéről és végtelenségéről szólnak Vitó Zoltán Az inaszakadt könyve című
versének utolsó sorai:
„Mondjátok meg! Mi könnyebb az
embernek:
mondania, hogy: „gyógyíts meg,
Uram! (?)”
vagy mondani: „Ó, Uram, ha
lehet,
adj nekem Társat – ki így
szeret!”
X X X
A teljesség igénye nélkül, amint azt jeleztem is, néhány
gondolatot szerettem volna fölvetni a témában, ha tetszik, további gondolatok
érdekében is.
A fogyatékosság, a
fogyatékossággal élő emberek ábrázolása az irodalmi alkotásokban egyrészt
mindig a társadalmi közmegítélés függvénye, milyen szerepet szán a társadalom
ezeknek az embereknek, másrészt függ attól, hogy a szerzőnek mi a véleménye
erről.
A fentiekben hivatkozott
szerzők és műveik is arról szólnak, hogy hosszú még az út, amit a
fogyatékosságban élő embereknek meg kell tenniük annak érdekében, hogy az
álmaik, vágyaik, a mindennapi – speciális – gondjaik ugyanolyan természetesek
legyenek, mint bárki másé.
Azon pedig nagyon ne ütközzön
meg senki, ha az álmokkal és a vágyakkal mindig gond lesz, hisz erről szól az
élet.
Felhasznált
irodalom:
1.
Samuel
Beckett. Előre vaknyugatnak /válogatott kispróza/, Európa Könyvkiadó, 1989.,
2.
Peter
Marshall: Tombol a Hold, Európa Könyvkiadó, 1993.,
3.
Peter
Marshall: Nincs helyed a temetőben, Európa Könyvkiadó, 1978.,
4. Vitó Zoltán: Az inaszakadt
fohásza, ALFA Kiadó, 1994.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése