Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XVIII.

Ahogy a kilencvenes évek elején elkezdtük járni N. Margóval a Jász-Nagykun-Szolnok megyei szociális otthonokat, szörnyű tapasztalatokra tettünk szert. Az intézmények szinte kivétel nélkül lepusztult állapotban voltak. Fiatal és középkorú mozgássérült emberek éltek egy-egy otthonban hetven-nyolcvanéves emberekkel.

            Találkoztunk olyan esetekkel, hogy a mozgássérülteket - kerekesszékeseket – az emeleten tartottak és az épületben nem volt lift. Első fölindulásunkban megkérdeztük, hogy tűz esetén ezeket az embereket hogyan menekítenék. A válasz az volt, hogy még nem volt tűzeset.

            Találkoztunk olyan emberekkel, akik évek óta nem voltak kint a szabadban, nem sütötte őket a Nap, nem érte őket a szél.

            Egy ilyen felderítő látogatáskor fogalmazódott meg bennünk először, hogy szükség volna egy speciális otthonra, ahol csak munkaképes korú mozgássérült emberek lennének.

x x x

1989. decembere: a karácsony előtti napok izgalomban teltek a romániai események miatt. Egyértelműen látszott, hogy az addig megdönthetetlennek, örökérvényűnek látszó Ceausescu-rendszer recseg-ropog. Ahogy teltek az órák, még inkább a napok, annál jobban.

            Néhány nappal karácsony előtt többünkben fölvetődött, hogy gyűjtést szervezzünk az erdélyi, legfőképp az aradi és temesvári magyaroknak. Ez a gondolat elsősorban az SZDSZ Martfűi Szervezetének tagjaiban fogalmazódott meg.

            Másfél nap alatt annyi, elsősorban gyógyszer-, élelmiszer-adomány gyűlt össze, hogy hat személygépkocsi lett vele tele.

            Karácsony este csöngettek hozzánk, ami ilyenkor ritkaság volt. A főnököm volt. Azért jött, hogy hozzájuk még beférek, ha gondolom, menjek velük, másnap reggel indulunk Aradra.

            Így is történt. Reggelre azonban jégpáncél lett az út, de a Jóisten velünk volt.

            Aznap késő délután értünk haza. Akkor este tudtuk meg, hogy a Ceausescu-házaspárt kivégezték.

x x x

Érettségi találkozóra készültünk, amikor hírül vettük, hogy elhunyt Szabó András tanár úr, Szabóka, ahogyan magunk között hívtuk. Negyvenéves sem volt.

            Valamennyiünket megdöbbentett a hír, ami rá is nyomta a bélyegét az osztálytalálkozónkra. Azóta minden találkozónkon kimegyünk a sírjához. Nekünk zarándokhely lett.

            Többünk között egyöntetű a vélemény, hogy ebben a mai világban rosszul érezné magát, pedagógusként pedig kifejezetten rosszul.

            Nézetei alapján valószínűsíthetően baloldali volna, egész pontosan szociáldemokrata. Nem véletlenül szerette nagyon Déry Tibor írásait.

            Vagyis a mai palettán nem találná a helyét. Hol vannak ma a baloldaliak, a szociáldemokraták? Az egyes csoportok nevezik magukat valahogy, minden valóságtartalom nélkül.

            Szabó tanár úrnak a tanterv arra kellett, hogy legyen mit beírnia a naplóba. Mégis megtanított bennüket az irodalom, a film, a színház szeretetére, a hazaszeretetre, a hazafiságra és az ostobaság, a méltatlanság elleni háborgásra.

            Egyik ismerősöm mondta, mikor meséltem neki Szabó tanár úrról, hogy irigyel bennünket miatta. Valóban szerencsések voltunk, hogy ilyen magyar tanárunk lehetett!