Kedves Barátom,
Mondhatnám azt is, hogy miért ne
lenne melankolikus a hangulatom? Az elmúlt háromnegyed évben havonta, másfél
havonta jártam temetésre. Meghalt az a munkatársam, aki huszonkét évig volt
gépkocsivezető az egyesületünkben… Meghalt a barátnőm, akit épp csak
megismertem, de bármi is lehetett volna a kapcsolatunkból… Elment a
keresztanyám, és még sorolhatnám…
Az
elmúlt időszakban többet voltam temetésen, mint az elmúlt tíz évben együttvéve.
Volt olyan temetés, amire azért nem bírtam elmenni, mert azzal egy időben
máshol egy másikon voltam.
A
Mama kórházban is volt. Mára rendeződött az egészségi állapota, de jól ránk
ijesztett.
Soroljam
még?
Szóval
nem nagyon van, ami földobjon.
Az
írás az, ami elviselhetőbbé teszi számomra az életet, a világot. Ha minden jól
megy, szeptemberben kijön egy novelláskötetem.
Tudod,
Barátom, az ember a magánéleti problémáival így vagy úgy még csak kezd valamit,
a közéletünkben zajló eseményekkel viszont nem tudok mit kezdeni. Bántanak, de
nem tudok hatni rájuk.
Azt
írod, hogy a következő időszak nem a liberális szabadságjogok ideje lesz, nem
csak nálunk, az egész világon. Ebben sok igazság van.
A
fél életemet tettem rá, hogy a sérült emberek problémáiról emberjogi megközelítésben
beszéljünk, gondolkozzunk.
A
miniszterelnök úr kijelentette Tusnádfürdőn, hogy "ne az legyen a magyar társadalom szervezőelve, hogy mindent
szabad, ami más szabadságát nem sérti, hanem legyen az, hogy amit nem akarsz,
hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal". Ez egy
valóban keresztény szellemiségű erkölcsi elv. Ez alapján is a sérült embereket
ért méltánytalanságok számon kérhetők, vagy még inkább számon kérhetők
volnának. Ezzel együtt is látom leépülni azt, amit nagyon nehéz
volt fölépíteni.
A
miniszterelnök úr hivatkozik említett beszédében „az erősebb jogára”, az
erősebb mondja meg, hol legyen a kocsibejáró…, és hogy ez nem jól van így.
Ebben igaza van. De ki mondja meg, hogy a kereszténységből, a szabadságból, az
emberi jogokból mit tekintünk - ma – értéknek, követendőnek? Nem ugyanúgy az
erősebb?
Jó
volna már bizonyos kérdésekben konszenzusra jutni. Társadalmi szinten.
Kertész
Imre esete is jól példázza közéletünket. Annak idején a Nobel-díjának sem
tudott örülni mindenki, ahogy mostani állami kitüntetésének, a Szent István
Rendnek sem. Örülni kellett volna mindkét esetben mindenkinek, és csendben
maradni, nem pro és kontra teleírni az újságokat, a folyóiratokat. Abban a
pillanatban, ha elkezdünk méricskélni, hogy ki, melyik oldal a hibás, a
hibásabb, már nincs is miről beszélni.
Ha
Nádas Péter legutóbb megkapja, vagy egyszer megkapná az irodalmi Nobel-díjat,
félek, megismétlődne a Kertész-ügy.
A
minap gondoltam rá, hogy Móricz megírhatná korunkról a Rokonok 2-tőt, Bacsó
Péter elkészíthetné a Tanú 3 című filmet. De Mikszáth Kálmán is találna témát.
Kérdések
sorjáznak bennem, amiket nem értek és nem találom rájuk a választ. Csak néhány:
Hol van az emberekben a demokrácia-minimum határa, aminek a megsértése az
emberekben már kiveri a biztosítékot? Miért gondolják azt sokan, hogy amiről
már sokadjára bebizonyosodott, hogy rossz, az jó lesz, jobb lesz, ha mások
csinálják? Miért gondolják sokan, ha mi csináljuk, társadalmi igazságosság, ha
ők, társadalmi igazságtalanság?
Keressük
együtt a válaszokat!
Addig
is üdvözöl barátod:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése