2015. augusztus 16., vasárnap

A kis herceg diszkrét bája







Időről időre el kell olvasni, érdemes. Jómagam sokadjára most olvastam ismét Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művét Takács M. József fordításában, ami a Helikon Kiadónál jelent meg a közelmúltban a Helikon Zsebkönyvek sorozatban 2015-ben.
            Az előbb elbizonytalanodtam, hogy minek nevezzem Exupéry írását. Mese? Kisregény? Hosszabb elbeszélés?
            Végül is mindegy minek tekintjük, nevezzük. Az biztos, hogy mindenkihez szól.
            Azt hiszem,  A kis hercegről már mindent megírtak, és talán még az ellenkezőjét is. Idézzük, ha kell, ha nem, de vajon a szellemiségéből mi marad meg bennünk?
            Sokszor úgy idézzük, hogy nem is tudjuk, belőle idéztünk.
            Ami most A kis herceg olvasásakor a történetben leginkább megfogott, az a történet végtelen naivitása, egyszerűsége. Ilyen egyszerű volna eligazodni az életben? Ilyen egyszerű volna jónak lenni?
            A másik, ami megfogott, a történet gondolat-gazdagsága. Mintha Exupéry ma írta volna.
            Ezekre gondolok:
           
            „Nem tudta, hogy a királyok számára a világ pofonegyszerű: minden ember alattvaló.”

            „Ha egy tábornoknak megparancsolnám - mondogatta -, hogy változzék tengeri madárrá, és ez a tábornok nem engedelmeskedne, az nem az ő hibája volna, hanem az enyém.”

            „A hiú emberek soha nem hallanak meg mást, csak a dicséreteket.”

            „… a szél ide-oda sodorja az embereket. Merthogy nincs gyökerük.”

            „Az teszi széppé a sivatagot – mondta a kis herceg -, hogy egy kút rejtőzik benne valahol…”

            „Ha valaki hagyja, hogy megszelídítsék, azt is vállalja, hogy sírás lesz a vége…”

            Olyan érzésem van, hogy a kis herceg bolygóján mi még rózsatövisek sem lehetnénk.

Nincsenek megjegyzések: