Időről időre el kell olvasni,
érdemes. Jómagam sokadjára most olvastam ismét Antoine de Saint-Exupéry A kis
herceg című művét Takács M. József fordításában, ami a Helikon Kiadónál jelent
meg a közelmúltban a Helikon Zsebkönyvek sorozatban 2015-ben.
Az
előbb elbizonytalanodtam, hogy minek nevezzem Exupéry írását. Mese? Kisregény?
Hosszabb elbeszélés?
Végül
is mindegy minek tekintjük, nevezzük. Az biztos, hogy mindenkihez szól.
Azt
hiszem, A kis hercegről már mindent
megírtak, és talán még az ellenkezőjét is. Idézzük, ha kell, ha nem, de vajon a
szellemiségéből mi marad meg bennünk?
Sokszor
úgy idézzük, hogy nem is tudjuk, belőle idéztünk.
Ami
most A kis herceg olvasásakor a történetben leginkább megfogott, az a történet
végtelen naivitása, egyszerűsége. Ilyen egyszerű volna eligazodni az életben?
Ilyen egyszerű volna jónak lenni?
A
másik, ami megfogott, a történet gondolat-gazdagsága. Mintha Exupéry ma írta
volna.
Ezekre
gondolok:
„Nem
tudta, hogy a királyok számára a világ pofonegyszerű: minden ember alattvaló.”
„Ha
egy tábornoknak megparancsolnám - mondogatta -, hogy változzék tengeri madárrá,
és ez a tábornok nem engedelmeskedne, az nem az ő hibája volna, hanem az
enyém.”
„A
hiú emberek soha nem hallanak meg mást, csak a dicséreteket.”
„…
a szél ide-oda sodorja az embereket. Merthogy nincs gyökerük.”
„Az
teszi széppé a sivatagot – mondta a kis herceg -, hogy egy kút rejtőzik benne
valahol…”
„Ha
valaki hagyja, hogy megszelídítsék, azt is vállalja, hogy sírás lesz a vége…”
Olyan
érzésem van, hogy a kis herceg bolygóján mi még rózsatövisek sem lehetnénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése