Kedves Barátom,
naptár szerint új év kezdődik,
hogy valóban valami új, valami más kezdődik, az majd elválik. Én hiszek benne.
E
nélkül a hit nélkül nem sok értelme volna bárminek is.
Próbálod
minél kevesebb méltatlanság, méltánytalanság között végezni a dolgaid, és
rendre csapdába esel.
A
legtöbb rosszat azoktól kapod, akiktől a legkevésbé várnád, akikkel szemben még
védekezni sem akarsz. A szeretteidtől.
Barátom,
miért tűrjük a megaláztatást? A szeretet nevében mit ér a mi szeretetünk, ha
pont azok nem viszonozzák, akiktől elvárható volna?
Találkoztam
olyan emberekkel a net világában, akik ismerkedni, virtuálisan beszélgetni
szerettek volna másokkal, de még a saját nevüket sem vállalták.
Aztán
találkoztam olyanokkal, akik az első öt percben örültek, mert úgy gondolták,
megtalálták, akit kerestek, aztán nem tudtak a másikkal mit kezdeni. Azt se
tudták, hogyan tiltsák le a másikat, hogy bújjanak előle.
Miért
van az Barátom, hogy vannak, akik annak a szeretetével sem tudnak mit kezdeni,
akit állítólag szeretnek?
Engedj
meg egy idézetet: „Nyílván túl sokat várok. Olyasvalakit szeretnék feleségül
venni, aki szívesen üldögél (közben nem végez fekvőtámaszokat), és fecseg
mindenféléről a politikától a gyerekekig. Olyan nőt, aki szívesen olvassa
ugyanazokat a könyveket, mint én, aztán szívesen beszélget róluk.
És
legfőképpen olyasvalakit keresek, aki éppolyan magányos, mint én. Aki meg
akarja fogni valakinek a kezét, és szeretni akar egy felnőtt embert. Talán túl
sokat kívánok…” (Erich Segal: Az évfolyam, fordította Kada Júlia, Magyar
Könyvklub, 1994.).
Erich
Sagal Az évfolyam című regényének egyik szereplője mondja, nem tudja, hogyan
kell boldognak lenni. Aztán megjegyzi, hogy ez az egyetlen, amire a Harward-on
nem tanították meg az embert.
És
mégis mindezzel együtt kérdezem, ha a szeretetben, ha a szerelemben nem
bízhatunk, akkor miben?
Üdvözöl
barátod:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése