Kedves Barátom,
már második hete tart az önkéntes
karanténom. Se ki, se be, csak a legszükségesebb, meghatározott esetekben van
kivétel. A koronavírussal szemben az egyetlen védekezési módszer most, ha nem
találkozunk, nem érintkezünk egymással.
Ez most próbára tesz bennünket.
Egyszerűen idegölő a helyzet, a második héten már tapintható a feszültség.
Egyszer, amikor vége lesz ennek az
egésznek, teljesen más világ lesz. Hogy jobb, vagy rosszabb, nem tudom. Ott
biztosan nem lesz folytatható, ahol abbahagytuk.
Ezek az időszakok semmi másra nem, de
arra jók, elváljon az ocsú a búzától. Kire számíthat az ember, kire nem. Nem
voltak előzetesen illúzióim, de hogy ennyire kevés emberre, azt nem gondoltam
volna.
Mintha a rossz tulajdonságaik
megerősödnének, a jók is, de az kevesebbszer.
Sokkal érzékenyebbek lettek az
emberek. Pillanatok alatt ingerültté válnak, dühösek lesznek. Minden apróságon
megsértődnek. Néha el se tudod képzelni, hogy mivel is sérthetted meg a
másikat. Találgathatsz, mindent számba veszel, és nem tudhatod azt sem, hogy
tévúton jársz.
Valahogy rosszul lett ez a világ
összerakva!
Azért vannak jó példák is. Ez az
időszak azért arra is jó, hogy megmutatja, hogy kihozza az emberekből a jó
tulajdonságokat, már akiben van.
Kedves Barátom,
Szegény Édesanyám egy ideje „végleges”
karanténba vonult, a demencia fogságában van. Elzárta a világot magától.
Összefolynak neki a napok, az ünnepek, egyre megy.
Most akkor kinek rossz? Édesanyámnak,
aki végleges karanténban van a betegsége által, vagy nekünk, akiknek egyszer
vége lesz ennek az egésznek, csak legyen türelmünk kivárni a végét?
De nekünk legalább van miért és mire
várnunk!
Egybe gondolj bele! A két karantént
együtt elviselni milyen nehéz, a koronavírusból adódót és az Édesanyámét.
Úgyhogy nem is igazán tudok örülni a
tavasz közelségének.
Üdvözöl barátod:
Urbán-Szabó Béla
