"Nyerges szamarak, terhes szamarak, meglássátok, szép lesz az élet, s a kis csacsik víg legelőkön várhatják az új dolgokat. Hála néked, kis fiatalember, a kövek most már a maguk helyén, az útszélen maradhatnak, s nem potyognak ezentúl, mint eddig, a szamarakra. Még valamit. Tulajdonképpen mért olyan vesződséges az utunk, minek az a sok lejtő meg az az örökös hegymászás? Nem volna-e jobb mindenkinek, ha minden út sík volna? S hogy van, hogy ez az ökör itten, amelyik sokkal erősebb nálam, sose hordoz a hátán senkit? Mért oly hosszú a két fülem, mért olyan csupasz a farkam, mért oly kicsik a patáim, mért oly szűk a szügyem, és a hangom mért hasonlít a rossz idő színéhez? De ugye, mindez nem végleges s van remény a változásra?" (Jules Supurvielle: A jászol szamara meg az ökre, fordította Gyegyai Albert)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése